¹Ekkor megemlékezett Isten Noéról, s minden állatról és minden baromról, amely vele volt a bárkában. Szelet támasztott a földön, és a vizek apadni kezdtek.

²Bezárultak a mélység forrásai és az ég zsilipjei, s megszűnt az eső az égből.

³A vizek visszahúzódtak a földről, folytak visszafelé, és százötven nap múlva apadni kezdtek.

⁴A hetedik hónapban, a hónap tizenhetedik napján megállapodott a bárka Ararát hegyein.

⁵A vizek pedig egyre apadtak a tizedik hónapig: s a tizedik hónapban a hónap első napján előtűntek a hegyek ormai.

⁶Amikor aztán még negyven nap elmúlt, kinyitotta Noé a bárka ablakát, amelyet készített, és kibocsátotta a hollót;

⁷az ide-oda szállt, majd visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön.

⁸Ez után kibocsátotta a galambot is, hogy lássa, megszűntek-e már a vizek a föld színén.

⁹De az, mivel nem talált helyet, ahol megpihenhetett volna a lába, visszatért hozzá a bárkára – ugyanis víz volt még az egész földön. – Erre ő kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette a bárkába.

¹⁰Ezután várt még másik hét napig, s akkor újra kibocsátotta a galambot a bárkából.

¹¹Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöld levelű olajfagallyat hozott a csőrében. Noé megértette, hogy megszűnt a víz a földön,

¹²de várt még másik hét napig, aztán kibocsátotta a galambot, és az többé nem tért vissza hozzá.

¹³Így tehát, Noé hatszázegyedik esztendejében, az első hónapban, a hónap első napján leapadtak a vizek a földön. Noé kinyitotta a bárka fedelét, kitekintett, és látta, hogy megszáradt a föld színe.

¹⁴A második hónapra, a hónap huszonhetedik napjára megszáradt a föld.

¹⁵Ekkor Isten így szólt Noéhoz:

¹⁶»Szállj ki a bárkából, te és veled a feleséged, fiaid és a fiaid feleségei!

¹⁷Hozd ki magaddal az összes állatot, amely veled van, minden testet, szárnyast, lábasjószágot, és minden csúszómászót, amely nyüzsög a földön! Járjatok-keljetek a földön: szaporodjatok és sokasodjatok rajta!«

¹⁸Kiszállt tehát Noé és vele fiai, a felesége és fiainak a feleségei,

¹⁹és kijött a bárkából valamennyi állat, lábasjószág és csúszómászó, amely nyüzsög a földön, faja szerint.

²⁰Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron.

²¹Az Úr megérezte a kedves illatot, és szívében azt mondta az Úr: »Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt: mert az emberi szív gondolata ifjúságától fogva hajlik a rosszra. Nem sújtom többé az összes élőlényt úgy, ahogy tettem.

²²Amíg tartanak a föld napjai, meg nem szűnik többé a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, az éjszaka és a nappal.«