¹Végig, zsoltár Kóre fiainak.

²Halljátok ezt, minden népek! vegyétek ezt füleitekbe mindnyájan, kik a föld kerekségén laktok,

³mindnyájan, föld lakói és emberek fiai, egyetemben gazdag és szegény.

⁴Az én szám bölcseséget szól, és szivem elmélkedése okosságot.

⁵Példabeszédre hajtom fülemet; hárfán nyilatkoztatom ki talányomat.

⁶Miért féljek a gonosz napon, midőn körűlvesz engem incselkedőim gonoszsága,

⁷kik erejökben bíznak, és gazdagságuk sokaságában dicsekszenek?

⁸Az atyafi nem vált meg, megvált-e az ember? nem adhat ő engesztelést az Istennek,

⁹sem váltságdijt lelkéért, ha örökké fáradna

¹⁰és vég nélkül élne is.

¹¹Nem gondol enyészetére, midőn látja, hogy a bölcsek is meghalnak, és elvesznek úgy, mint az esztelen és értetlen, kik másoknak hagyják gazdagságukat,

¹²mig sírjaik örök házaik lesznek, bár lakhelyeik nemzedékről nemzedékre állanak, és nevet szereztek magoknak földeiken.

¹³De némely ember, midőn tiszteletben van, ezt figyelembe nem veszi, olyan, mint az oktalan állatok, és hasonló azokhoz.

¹⁴Ezen útjok megejti őket, s ők mégis tetszést nyernek szájokkal.

¹⁵Mint a juhok az alvilágba tereltetnek, hol a halál megemészti őket; és csakhamar uralkodnak rajtok az igazak, és segítségök elenyészik a sírban, miután dicsőségök eltűnt.

¹⁶De az én lelkemet megszabadítja Isten a pokol kezéből, midőn elveszen engem.

¹⁷Ne félj, mikor gazdaggá lesz az ember, és mikor gyarapodik az ő háza dicsősége:

¹⁸mert midőn meghal, semmit sem visz el, sem nem száll le vele az ő dicsősége;

¹⁹lelke ugyan áldatik életében, hálát ad neked, mikor jót teszesz vele:

²⁰de le fog menni atyái nemzetségéhez, és nem fog látni világosságot mindörökké.

²¹De némely ember, midőn tiszteletben van, ezt figyelembe nem veszi, olyan, mint az oktalan állatok, és hasonló azokhoz.