¹Miképen ül magában a város, mely néppel volt tele; özvegygyé lett a népek asszonya; a tartományok fejedelme adófizetővé lett.

²Sirván sír éjjel, és könyei folynak orczáin; nincs, a ki vigasztalja őt minden szerelmesei közől, minden barátai megvetik őt, és ellenségeivé lettek.

³Elköltözik Júda a nyomorgatás és szolgálat sokasága miatt; a pogányok között lakik, és nem talál nyugodalmat; üldözői mind megragadják őt szorongásában.

⁴Sion utai szomorkodnak, azért hogy nincsenek, kik az ünnepre jőjenek; kapui mind lerontattak, papjai sírnak, szűzei epekednek, s önmaga elnyomatott a keserűségtől.

⁵Ellenségei az ő fejévé lettek, gyűlölői meggazdagodtak; mert az Úr szólott ellene az ő gonoszságának sokasága miatt; kisdedei fogságra vitettek a nyomorgató szine előtt.

⁶Oda van Sion leányának minden ékessége; fejedelmei olyanokká lettek, mint a legelőt nem találó kosok, és erőtlenűl mennek a kergető színe előtt.

⁷Megemlékezik Jerusalem az ő nyomorúsága napjairól, és minden elveszett kivánatos dolgairól, melyekben volt a régi időktől, midőn népe az ellenség kezébe esett, és nincsen segítője, látják őt az ellenségek és kinevetik szombatait.

⁸Vétkezve vétkezett Jerusalem, azért lett bujdosóvá; mindnyájan, kik dicsőitették őt, megvetik, mert látják gyalázatát; ő pedig nyögve hátra fordúl.

⁹Lábain az ő undoksága, és nem emlékezett meg végéről; fölötte le van veretve, nem lévén vigasztalója. „Lásd, Uram, az én nyomorúságomat, mert fölemelkedett az ellenség.“

¹⁰Az ellenség kinyujtotta kezét mindenére, mi kivánatos volt; mert látja a pogányokat bemenni az ő szentélyébe, kik felől megparancsoltad vala, hogy be ne menjenek a te gyűlekezetedbe.

¹¹Minden népe fohászkodik és kenyeret keres; minden drágaságaikat odaadják eledelért, hogy megéledjenek. „Lásd, Uram, és nézd, mily alávaló lettem.“

¹²Oh ti mindnyájan, kik átmentek az úton, figyelmezzetek és lássátok, ha vagyon-e fájdalom, mint az én fájdalmam; mert megszedett engem, a mint mondotta az Úr, az ő elbúsúlt haragja napján.

¹³A magasból tüzet bocsátott csontaimba, és megfenyített engem; hállót vetett lábaimnak, és hátra térített; elhagyottá tett engem, s egész nap bánattal emésztett.

¹⁴Mindig nyom engem az én gonoszságaim igája; az ő keze fűzte egybe azokat, és nyakamra tette; elgyengűlt az én erőm; oly kézbe adott engem az Úr, melyből fel nem kelhetek.

¹⁵Elvette az Úr minden hatalmasaimat közőlem; ünnepet hirdetett ellenem, hogy öszszetiporja választottaimat, sajtót taposott az Úr Júda szűz leánya fölött.

¹⁶Azért sírok én, és megáradnak szemeim, mert távol van tőlem a vigasztaló, ki lelkemet éleszsze; az én fiaim elvesztek, mert előtte van az ellenség.

¹⁷Sion kiterjeszti kezeit, de nincs a ki vigasztalja őt; az Úr Jákob ellen küldötte köröskörűl az ő ellenségeit; olyanná lett közöttök Jerusalem, mint a havifolyással megfertőztetett.

¹⁸Igazságos az Úr, mert én ingerlettem őt haragra; Halljátok, kérlek, minden népek! és lássátok fájdalmamat; az én szüzeim és ifjaim fogságba mentek.

¹⁹Híttam barátimat, de ők is megcsaltak engem; az én papjaim és véneim a városban elepednek, mert eledelt keresnek magoknak, hogy megéledjenek.

²⁰Lásd, Uram! mennyire szorongattatom; belső részem felháborodik, szivem megfordúl bennem; mert tele vagyok keserűséggel; ott kinn fegyver öl meg, és otthon hasonló halál vagyon.

²¹Hallják, hogy fohászkodom, de nincs, ki engem vigasztaljon; ellenségeim mindnyájan hallják nyomorúságomat, és örvendenek, hogy te cselekedted; de elhozod majd a vigasztalás napját, és ők hasonlók lesznek hozzám.

²²Jusson eléd minden ő gonoszságuk; és szedd meg őket, a mint megszedtél engem minden gonoszságomért; mert sok az én fohászkodásom, és szívem szomorú.