¹Felelvén pedig Jób, mondá:

²Most is keserűség az én beszédem, és rajtam a csapás keze nehezebb fohászomnál.

³Ki adja azt nekem, hogy megismerjem és föltaláljam őt, és az ő királyiszékéhez jussak?

⁴Eléje tenném ügyemet, és számat megtölteném ellenvetésekkel;

⁵hogy tudjam az igéket, melyeket nekem felel, és értsem, mit szól nekem.

⁶Nem akarom, hogy sok erővel vetekedjék velem, sem hogy az ő nagyvoltának terhével nyomjon engem.

⁷Hanem adja elő az igazságot ellenem, és jusson győzelemre az én itéletem.

⁸Ha napkeletre megyek, ő nem mutatkozik; ha napnyugatra, nem veszem észre őt;

⁹ha balra, mit míveljek? nem érem el őt; ha jobbra fordúlok, nem látom meg őt.

¹⁰Ő pedig tudja az én utamat, és megpróbált engem, mint az aranyat, mely átmegyen a tüzön.

¹¹Az ő nyomdokait követte lábam, útját megőríztem, és nem tértem el arról.

¹²Az ő ajkainak parancsaitól nem távoztam el, és keblembe rejtettem szája igéit.

¹³De ő egyedűlvaló, és senki sem fordíthatja el az ő gondolatát, és a mit lelke akart, azt cselekedte.

¹⁴Mikor teljesíti rajtam akaratját, még sok ilyen van készen nála;

¹⁵és azért háborodtam meg az ő orczájától, s ha rá gondolok, félelem aggaszt.

¹⁶Az Isten meglágyította szivemet, és a Mindenható megháborított engem,

¹⁷mert nem vesztem el a következő sötétség miatt, orczámat sem borította el a homály.