¹Beméne tehát a király és Ámán, hogy igyanak a királynéval.

²És mondá neki a király másodnap is, miután a bortól fölhevűlt: Mi a kérésed, Eszter! hogy megadassék neked? és mit akarsz, hogy meglegyen? ha szintén országom felét kéred is, megadom.

³Kinek ő felelé: Ha kedvet találtam előtted, oh király! és ha neked tetszik, hagyd meg életemet, melyért könyörgök, és népemet, melyért esedezem.

⁴Mert eladattunk, én és népem, hogy eltiportassunk, megölessünk és elvesszünk. És bár szolgákúl és szolgálókúl adatnánk el, tűrhető baj lenne, és nyögve hallgatnék; most pedig ellenségünk az, kinek kegyetlensége a királyra háramlik.

⁵És felelvén Asvérus király, mondá: Kicsoda az, és minő hatalmú, hogy ezeket merje cselekedni?

⁶És mondá Eszter: A mi leggonoszabb ellenségünk és gyülölőnk ez az Ámán. A mit ez hallván, mindjárt elréműle, a király és királyné tekintetét ki nem állhatván.

⁷A király pedig megharaguván, fölkele, és a lakoma helyéről a fákkal beültetett kertbe méne. Ámán is fölkele, hogy Eszter királynénak könyörögjön életeért, mert megérté, hogy a királytól gonosz készítetett neki.

⁸Ki mikor visszatért a fákkal beültetett kertből, és a lakoma helyére ment, Ámánt az ágyra borúlva találá, melyen Eszter fekszik vala, és mondá: A királynét is meg akarja szeplősiteni jelenlétemben, házamban. Még az ige ki sem ment a király szájából, s azonnal befödék orczáját.

⁹És mondá Harbona, egyik az udvari tisztek közől, kik a király szolgálatában valának: Ime a fa, melyet Mardokeusnak készített, ki a királyért szólott, Ámán házában áll, ötven könyöknyi magas. Mondá neki a király: Akaszszátok őt arra.

¹⁰Fölakasztaték tehát Ámán a Mardokeusnak készitett akasztófára; és a király haragja megszűnék.