¹Akkoron éneklé Mózes és Izrael fiai ez éneket az Úrnak, és mondák: Énekeljünk az Úrnak, mert dicsőségesen fölmagasztaltatott, a lovat és rajta ülőt levetette a tengerbe.

²Az én erősségem és dicséretem az Úr, mert nekem szabadúlásomra lőn; ő az én Istenem, és dicsőítem őt; az én atyám Istene, és felmagasztalom őt.

³Az Úr mint a hadakozó férfiú, az ő neve: mindenható.

⁴Fáraó szekereit és seregét a tengerbe vetette; az ő válogatott fejedelmei elmerűltek a vörös tengerben.

⁵A mélység elborította őket, alászállottak a fenékre, mint a kő.

⁶A te jobbod, Uram, fölmagasztaltatott erősségben; jobbod, Uram, megverte az ellenséget.

⁷És a te dicsőséged teljességében megbuktattad ellenségeidet; megeresztetted haragodat, mely megemésztette őket, mint a tarlót.

⁸És haragod lehellete által összegyűltek a vizek; megálla a folyóvíz, az örvények összegyűltek a tenger közepén.

⁹Mondá az ellenség: Űzőbe veszem és megfogom őket, fölosztom a ragadományt, és lelkem bételik; kivonom kardomat, megöli őket az én kezem.

¹⁰Ekkor fúva szeled, és a tenger elborítá őket; elmerűlének, mint az ón a sebes vizekben.

¹¹Ki hasonló hozzád, Uram, az erősek között? ki hasonló hozzád, s oly dicső a szentségben, oly rettenetes és dicsérendő, oly csodatévő?

¹²Kinyújtottad kezedet, és a föld elnyelé őket.

¹³Vezére voltál irgalmasságodban a népnek, melyet megszabdítottál; és hordoztad őt erősségeddel a te szent lakhelyedre.

¹⁴Fölkelének a népek, és haraguvának; fájdalom fogá körűl Filisztea lakóit.

¹⁵Akkor megháborodának Edom fejedelmei, Moáb erőseit körűlfogá a rettegés, Kanaán minden lakói megmerevedének.

¹⁶Rohanjon rájok félelem és rettegés karod erejével; legyenek mozdúlatlanok, mint a kő, míg néped átmegy, Uram, míg átmegy ezen te néped, melyet szerzettél.

¹⁷Beviszed őket, és örökséged hegyére ülteted, a te erősséges lakhelyedre, melyet alkottál Uram! a te szentélyed az, Uram, melyet kezeid megerősítettek.

¹⁸Az Úr uralkodik örökké és mindenkoron.

¹⁹Mert Fáraó beméne lovaival, szekereivel és lovagjaival a tengerbe; és az Úr visszahozá rájok a tenger vizeit; Izrael fiai pedig szárazon járának annak közepén.

²⁰Ekkor Mária prófétaasszony, Áron nénje, dobot vőn kezébe; és mind kimenének utána az asszonyok dobokkal és énekkarokban,

²¹kiknek előénekle, mondván: Énekeljünk az Úrnak, mert dicsőségesen fölmagasztaltatott, a lovat és rajta ülőt levetette a tengerbe.

²²Mózes pedig elindítván Izraelt a vörös tengertől, Szúr pusztájába menének, és három nap járván a pusztában, vizet nem találának.

²³És eljutának Márába, de nem ihaták Mára vizét, mivelhogy keserű vala; azért e helynek alkalmas nevet is ada, nevezvén azt Márának azaz keserűségnek.

²⁴És a nép zúgolódik vala Mózes ellen, mondván: Mit igyunk?

²⁵Amaz pedig az Úrhoz kiálta, ki egy fát mutata neki; melyet mikor a vizbe vetett, édessé változék az. Ugyanott ada neki parancsokat és itéleteket, és ott kísérté őt,

²⁶mondván: Ha a te Urad Istened szavát hallgatod, és a mi igaz előtte, azt cselekszed, és parancsainak engedelmeskedel, és megtartod minden rendeléseit: azon betegségből, melyet Egyiptomra bocsátottam vala, semmit sem eresztek rád; mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.

²⁷Izrael fiai ezután Élimbe jutának, a hol tizenkét forrás vala és hetven pálmafa; és táborba szállának a vizek mellett.