¹Megemlékezvén pedig az Isten Noéról és minden állatokról és minden barmokról, melyek vele a bárkában valának, szelet támaszta a földön, és a vizek megapadának.

²És bezáródának a mélység forrásai s az ég szakadásai, és az égből hulló eső feltartóztattaték.

³És a vizek visszatérének a földről, ide s tova elfolyván; és százötven nap múlva apadni kezdének.

⁴És hetedik hónapban, a hónak huszonhetedik napján megállapodék a bárka Örményország hegyein.

⁵A vizek pedig elfolyának és apadának a tizedik hónapig; mert tizedik hónapban, a hónak első napján kitűnének a hegyek ormai.

⁶És midőn negyven nap elmúlt, megnyitván Noé a bárka ablakát, melyet készített vala, kibocsáta egy hollót;

⁷mely kirepűlvén, nem tére vissza, míg a viz fel nem szárada a földön.

⁸Kibocsáta utána egy galambot is, hogy meglássa, ha megszűntek-e már a vizek a föld színén.

⁹Mely nem találván, a hol lába megnyugodjék, visszatére hozzá a bárkába, mert vizek valának még az egész földön; és kinyujtá kezét, és megfogván azt, bevevé a bárkába.

¹⁰Várván pedig még más hét napot, ismét galambot bocsáta ki a bárkából.

¹¹Mely visszajöve hozzá estére, zöld levelű olajfa-ágat hozván szájában. Ekkor megérté Noé, hogy a vizek megszűntek a földön.

¹²Mindazáltal vára még más hét napot, és galambot bocsáta ki, mely többé nem tére vissza hozzája.

¹³E szerint hatszáz egyedik esztendejében, az első hónak első napján elapadának a vizek a földön; és megnyitván Noé a bárka födelét, kitekinte, és látá, hogy a föld színe megszikkadott.

¹⁴Második hónapban, a hónak huszonhetedik napjáig a föld egészen megszárada.

¹⁵Szóla pedig az Isten Nóénak, mondván:

¹⁶Menj ki a bárkából te és feleséged, fiaid és fiaid feleségei veled.

¹⁷Minden állatokat, melyek nálad vannak minden testből, mind a szárnyasokból, mind a barmokból és mind a csúszómászókból, melyek mászkálnak a földön, vidd ki magaddal, és járjatok a földön; növekedjetek és sokasodjatok azon.

¹⁸Kiszálla tehát Noé és fiai, az ő felesége és fiainak feleségei vele;

¹⁹úgyszinte minden állatok, barmok és csúszómászók, melyek mászkálnak a földön, fajaik szerint kimenének a bárkából.

²⁰Noé pedig oltárt építe az Úrnak; és vévén minden tiszta barmokból és madarakból, égő áldozatokat tőn az oltáron.

²¹És az Úr megérzé a gyönyörűség illatát, és mondá: Soha többé nem átkozom meg a földet az emberek miatt; mert az emberi sziv érzései és gondolatai hajlandók ugyan a gonoszra ifjúságától; azonban többé nem verek meg minden élő teremtményt, a mint cselekedtem.

²²A föld minden napjaiban a vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, éj és nap meg nem szűnnek.