¹Ki adja azt nekem, hogy te én testvérem légy, ki anyám emlőit szopta, hogy kinn találjalak téged, és megcsókoljalak, és többé engem senki ne nézzen le.

²Megfoglak téged, és anyám házába viszlek; ott te tanítani fogsz engem, s én fűszeres borral telt poharat adok neked, és gránátalmáim mustját.

³Balkeze fejem alatt, és jobbja megölel engem.

⁴(Vőlegény). Kényszerítlek titeket, Jerusalem leányai! Hogy föl ne költsétek, és föl ne serkentsétek az én szeretőmet, valamíg maga nem akarja.

⁵Kicsoda ez, ki feljő a pusztából, gyönyörűségekkel bővelkedve s az ő szerelmesére támaszkodva? Az almafa alatt költöttelek föl téged; ott ejtetett meg anyád, ott sértetett meg szülőd.

⁶Tégy engem, mint pecsétet szivedre, mint pecsétet karodra; mert erős, mint halál a szeretet; Kemény, mint pokol a buzgó szerelem, annak lobogása tűz és lángok lobogása.

⁷A vizek sokasága nem olthatja el a szeretetet, és a folyóvizek nem boríthatják el azt; ha az ember háza minden vagyonát adná is a szeretetért, megveti azt, mint semmiséget.

⁸(Menyasszony). A mi húgunk kicsiny, s még nincsenek emlői; mit cselekedjünk húgunkkal az napon, melyen majd szót kell tenni hozzája?

⁹Ha kőfal ő, építsünk rája ezüst bástyákat; ha ajtó, béleljük meg azt czédrusdeszkákkal.

¹⁰Én kőfal vagyok; és emlőim, mint a tornyok, mióta olyanná lettem előtte, mint ki békeséget talál.

¹¹Szőllője volt a békeségesnek a népgazdag helyen; őrzőknek adta azt, hogy annak gyümölcseért fejenként ezer ezüst pénzt hozzanak.

¹²Az én szőllőm előttem vagyon. Ezer a tied, oh békeséges! és kétszáz azoké, kik őrzik annak gyümölcseit.

¹³(Vőlegény). Te, ki a kertekben lakol, barátid figyelnek rád; hagyd hallanom a te szódat.

¹⁴Fuss, én szerelmesem! és légy hasonló a vadkecskéhez és a szarvasok fiához a fűszeres hegyeken.