Szelíden tegyetek tanúságot a szívetekben élő reményről (vö. 1Pt
3,15-16)
Kedves Testvérek!
Félretájékoztatás és polarizálódás által meghatározott korunkban,
melyben néhány hatalmi központ példátlan mennyiségű adat és
információ fölött gyakorol ellenőrzést, annak tudatában fordulok
hozzátok, hogy milyen nagy szükség van – ma jobban, mint valaha –
újságírói és kommunikációs munkátokra. Szükségünk van bátor
elköteleződésetekre, hogy a kommunikáció középpontjába ismét a
másikért vállalt személyes és közösségi felelősség kerüljön.
Ebben a szentévben, melyet a mai viharos időkben kegyelmi
időszakként ünneplünk, ezzel az üzenettel arra szeretnélek hívni
benneteket, hogy a remény közvetítői legyetek, kezdve azzal, hogy
az evangélium szelleme szerint megújítjátok munkátokat és
küldetéseteket.
A kommunikáció leszerelése
Túl gyakran tapasztaljuk korunkban, hogy a kommunikáció nem
reményt kelt, hanem félelmet és kétségbeesést, előítéleteket és
neheztelést, fanatizmust, sőt gyűlöletet szül. Igen gyakran
leegyszerűsíti a valóságot, hogy ösztönös reakciókat váltson ki; a
szavakat pengeként használja; hamis vagy szándékosan torzított
információkat közöl, hogy olyan üzeneteket küldjön, amelyek
felkorbácsolják az érzelmeket, provokálnak, sebeket ejtenek.
Többször is hangsúlyoztam a kommunikáció „leszerelésének”
fontosságát, vagyis azt a törekvést, hogy megtisztítsuk az
agresszivitástól. A valóságot szlogenekre redukálni sosem vezet
jóra. Mindannyian látjuk – a tévévitáktól a közösségi médiában
zajló verbális háborúkig –, hogyan válik uralkodóvá a
versengésnek, a szembehelyezkedésnek, az uralom- és birtoklási
vágynak, valamint a közvélemény manipulálásának paradigmája.
Van egy másik aggasztó jelenség is, melyet úgy határozhatnánk
meg, mint a „figyelem programozott szétszórása” a digitális
rendszerek által, melyek – a piac logikája szerint alakítva
bennünket – megváltoztatják valóságérzékelésünket. Így történik,
hogy gyakran tehetetlenül szemléljük az érdekek egyfajta
atomizálódását, s ez végül aláássa közösségi létünk alapjait, a
közös jóért való együttműködés képességét, az egymás
meghallgatására, a másik érveinek megértésére való hajlandóságot.
Úgy tűnik, hogy önérvényesítésünkhöz elengedhetetlenné válik egy
„ellenség” kijelölése, akire verbálisan támadhatunk. És ha a másik
„ellenséggé” válik, ha elhomályosul az arca és a méltósága, hogy
kigúnyoljuk és megalázzuk, akkor annak lehetősége is elvész, hogy
reményt ébresszünk. Ahogy Tonino Bello atya tanította nekünk:
minden konfliktus „az arcok eltűnésében gyökerezik”.[1] Nem adhatjuk meg magunkat ennek a logikának.
Remélni valójában egyáltalán nem könnyű. Georges Bernanos azt
mondta, hogy „csak azok remélnek, akiknek volt bátorságuk
kétségbeesni azoktól az illúzióktól és hazugságoktól, amelyekben
korábban biztonságot találtak, és amelyeket tévesen reménynek
véltek. […] A remény kockázat, melyet vállalni kell. A kockázatok
kockázata.”[2] A remény rejtett,
állhatatos és türelmes erény. A keresztények számára azonban a
reménykedés nem csak választható lehetőség, hanem elengedhetetlen
feltétel. Ahogy XVI. Benedek emlékeztetett a Spe salvi kezdetű
enciklikájában: a remény nem passzív optimizmus, hanem épp
ellenkezőleg, „performatív” erény, vagyis képes megváltoztatni az
életet: „Akinek reménye van, az másként él; új életet kapott
ajándékba” (2. pont).
Szelíden tegyünk tanúságot a bennünk élő reményről
Péter első levelében egy csodálatos összefoglalást találunk
(3,15-16), melyben a reményt összekapcsolja a tanúságtétellel és a
keresztény kommunikációval: „Urunkat, Krisztust szentül
tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen arra, hogy
mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja
reményeteknek. De ezt szelíden, tiszteletet tanúsítva és jó
lelkiismerettel tegyétek.” Három üzenetre szeretnék rámutatni,
melyeket ezekből a szavakból tanulhatunk.
„Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben”: a keresztények reménységének arca van, mégpedig a feltámadt Úr arca. Az ő azon ígérete, hogy mindig velünk lesz a Szentlélek ajándéka által, lehetővé teszi számunkra, hogy akkor is reméljünk, amikor minden remény elveszettnek tűnik, és meglássuk a jó rejtett morzsáit a legkilátástalanabb helyzetekben is.
A második üzenet arra hív, hogy legyünk készen számot adni a bennünk élő reményről. Érdekes megfigyelni: az apostol arra biztat, hogy indokoljuk meg reményünket mindenki előtt, „aki csak kérdezi”. A keresztények elsősorban nem azok, akik „beszélnek” Istenről, hanem akik visszatükrözik szeretetének szépségét, minden dolog megélésének új módját. A megélt szeretet az, ami felébreszti a kérdést, és kívánja a választ: Miért éltek így? Miért vagytok ilyenek?”
Szent Péter megfogalmazásában végül egy harmadik üzenetet is találunk: a hozzánk intézett kérdésre a választ „szelídséggel és tiszteletet tanúsítva” kell adni. A keresztények kommunikációjának – de mondhatnám, hogy a kommunikációnak általában – szelídséggel, közelséggel kellene átszőve lennie: ez az útitársak stílusa, követve minden idők legnagyobb kommunikátorát, a Názáreti Jézust, aki az út során párbeszédet folytatott a két emmauszi tanítvánnyal, és lángra lobbantotta szívüket azáltal, ahogy az eseményeket az Írások fényében értelmezte.
Ezért olyan kommunikációról álmodom, amely útitársaivá tud tenni megannyi testvérünknek, hogy újra reményt ébresszünk bennük ezekben a viharos időkben. Olyan kommunikációról, amely képes a szívhez szólni, amely képes arra, hogy ne a bezárkózás és düh indulatos reakcióját váltsa ki, hanem nyitottságot és barátságot, amely képes a legreménytelenebb helyzetekben is a szépségre és reményre irányítani a figyelmet, képes mások iránti elköteleződést, empátiát, érdeklődést kiváltani. Olyan kommunikációról, amely „segít elismerni minden ember méltóságát, és együttesen gondoskodni közös otthonunkról” (Dilexit nos enciklika, 217).
Egy olyan kommunikációról álmodom, amely nem illúziókat vagy
félelmet árul, hanem képes okot adni a reményre. Martin Luther
King azt mondta: „Ha segíthetek valakin, miközben haladok előre,
ha felvidíthatok valakit egy szóval vagy egy dallal… akkor az
életem nem volt hiábavaló.”[3] Ennek
megvalósításához ki kell gyógyulnunk a reflektorfényre vágyás és
az önmagunk körül forgás „betegségeiből”, el kell kerülnünk annak
veszélyét, hogy túl sokat és önelégülten beszéljünk. A jó
kommunikátor arra törekszik, hogy aki hallgatja, olvassa vagy
nézi, bevonódhasson, közel érezze magát, újra megtalálja önmaga
legjobb oldalát, és ezekkel az attitűdökkel tudjon belépni az
elmondott történetekbe. Az ilyen kommunikáció segít abban, hogy „a
remény zarándokaivá” váljunk, ahogyan azt a szentév mottója is
hirdeti.
Együtt remélni
A remény mindig közösségi projekt. Gondoljunk csak egy pillanatra
ennek a kegyelmi évnek a nagyszerű üzenetére: mindannyian –
valóban mindannyian! – arra vagyunk meghíva, hogy újrakezdjünk,
hogy engedjük Istennek, hogy felemeljen bennünket, hogy hagyjuk,
hogy átöleljen és elárasszon irgalmával. Minebben összefonódik a
személyes és a közösségi dimenzió. Együtt indulunk útnak, a
zarándoklatot testvéreinkkel közösen végezzük, s együtt lépünk át
a szent kapun.
A jubileumnak számos társadalmi vonatkozása van. Gondoljunk például az irgalom és a remény üzenetére a börtönben élők számára, vagy arra a felhívásra, hogy közelséget és gyengédséget tanúsítsunk a szenvedők és a peremre szorultak iránt.
A jubileum emlékeztet bennünket arra, hogy a béketeremtőket
„Isten fiainak hívják majd” (Mt 5,9). Így megnyit bennünket a
reményre, és rámutat egy olyan kommunikáció szükségességére, amely
figyelmes, szelíd, elmélyedő, és képes rámutatni a párbeszéd
útjaira. Ezért bátorítlak benneteket, hogy fedezzétek fel és
meséljétek el a sok rejtett jótettet, amelyek a mindennapi hírek
sorai között rejtőznek; legyetek olyanok, mint az aranyásók, akik
fáradhatatlanul szitálják a homokot egy apró aranyrög reményében.
Jó dolog megtalálni és megismertetni ezeket a reménymagvakat.
Segíti a világot, hogy kevésbé legyen süket az utolsók kiáltására,
hogy kevésbé legyen közömbös, kevésbé legyen elzárkózó. Tudjátok
mindig felkutatni a jónak azokat a szikráit, amelyek lehetővé
teszik, hogy reméljünk. Az ilyen kommunikáció segíthet szőni a
közösséget, elősegítheti, hogy kevésbé érezzük magunkat egyedül,
és újra felfedezzük az együtt járás fontosságát.
Ne feledkezzetek meg a szívről!
Kedves testvérek! A technika lélegzetelállító vívmányait látva
arra biztatlak benneteket, hogy legyen gondotok szívetekre, vagyis
belső életetekre. Mit jelent ez? Adok néhány útmutató szempontot.
Legyetek szelídek, és soha ne feledkezzetek el a másik ember arcáról; szívhez szólóan beszéljetek azokhoz a nőkhöz és férfiakhoz, akiknek a szolgálatában végzitek munkátokat.
Ne engedjétek, hogy ösztönös reakcióitok irányítsák kommunikációtokat. Mindig reményt vessetek, akkor is, ha nehéz, ha áldozattal jár, ha látszólag nincs eredménye.
Olyan kommunikációra törekedjetek, amely képes begyógyítani ember voltunk sebeit.
Adjatok teret a szív bizalmának, mely – akár egy gyenge, de ellenálló virág – nem roppan össze az élet viharaiban, hanem kivirágzik és növekszik a legváratlanabb helyeken: az anyák reményében, akik nap mint nap azért imádkoznak, hogy fiaik visszatérjenek a háború lövészárkaiból; az apák reményében, akik ezernyi kockázat és viszontagság közepette kivándorolnak egy jobb jövő reményében; a gyermekek reményében, akik képesek játszani, mosolyogni és hinni az életben a háborús romok között vagy a szegénynegyedek szegényes utcáin is.
Olyan kommunikáció tanúi és előmozdítói legyetek, amely nem ellenséges, a gondoskodás kultúráját terjeszti, hidakat épít, és áthatol korunk látható és láthatatlan falain.
Reménnyel átszőtt történeteket meséljetek, szíveteken viselve közös sorsunkat, és együtt írva jövőnk történelmét.
Mindezt Isten kegyelmével tehetitek és tehetjük meg, melyet a jubileum segít nekünk bőségesen megkapni.
Ezért imádkozom, és áldásomat adom mindannyiótokra és munkátokra.
Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2025. január 24-én,
Szalézi Szent Ferenc emléknapján.
Ferenc
Jegyzetek:
[1] La pace come ricerca del volto, in Omelie e scritti quaresimali, Luce e Vita, Molfetta 1994, 317.
[2] Georges Bernanos: La liberté, pour quoi faire?, Gallimard, Paris, 1947; olasz fordítása: A che serve questa libertà, in Lo spirito europeo e il mondo delle macchine, Rusconi, Milano, 1972, 255–256.
[3] „The Drum Major Instinct” beszéd, 1968. február 4.
