XVI. Benedek emeritus pápa hosszú írást közölt a Klerusblatt német folyóiratban, mely az Egyházban jelen lévő visszaélési botrányok eredetét, és azok lehetséges megoldását elemzi.
Az emeritus pápa írását magyar fordításban teljes egészében közöljük. Német eredetiből a fordítást Görföl Tibor, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola oktatója készítette. Az első részt adjuk közre az alábbiakban.
2019. február 21. és 24. között Ferenc pápa meghívására a világ püspöki konferenciáinak vezetői egybegyűltek a Vatikánban, hogy a hitnek és az Egyháznak arról a válságáról tanácskozzanak, amely a klerikusok által kiskorúak sérelmére elkövetett visszaélésekről szóló megrázó hírek nyomán világszerte érezhető volt. Az efféle eseményekről tájékoztató beszámolók mennyisége és súlya mélységesen megrázta a papokat és a világi híveket, és sokak szemében magát az Egyház hitét is megkérdőjelezte. Határozott állásfoglalásra volt szükség, megújító erejű kiutat kellett tanálni, hogy az Egyház ismét hiteles lehessen, s az emberek elhiggyék, hogy valóban a népek világosága és segítséget nyújt a romboló hatású erőkkel szemben.
Mivel a válság nyilvános kirobbanásának időpontjában és kibontakozása során az Egyház pásztorának felelős pozícióját töltöttem be, fel kellett tennem magamnak azt a kérdést (noha most, emeritusi minőségemben közvetlenül már nem töltök be felelős tisztet), hogy az eseményekre visszatekintve mit tudnék tenni a megújító erejű kiút megtalálása érdekében. Ezért a püspöki konferenciák elöljárói részére szervezett tanácskozás meghirdetésének napjától egészen az esemény időpontjáig feljegyzéseket készítettem, olyan gondolatokat vetettem papírra, amelyek segítséget nyújthatnak ebben a nehéz időszakban. Miután érintkezésbe léptem Parolin bíboros államtitkárral és magáva a Szentatyával, helyesnek tartom, hogy a lejegyzett szöveget megjelentessen a Klerusblattban.
Írásom három részre tagolódik. Az elsőben megpróbálom egészen röviden felvázolni a kérdés általános társadalmi kontextusát, amely nélkül nem érthető a probléma. Igyekszem bemutatni, hogy a hatvanas években hatalmas horderejű változás következett be, amelyhez fogható korábban aligha ment végbe a történelem során. Kijelenthető, hogy az 1960 és 1980 között eltelő húsz év folyamán teljesen leomlottak a szexualitással kapcsolatban mindaddig érvényben lévő normák, s olyan mértékvesztés alakult ki, amelynek hatásait azóta már ellensúlyozni próbálják. A második részben megpróbálok rámutatni, milyen következményekkel járt ez a helyzet a papnevelés és a papi élet területén. Végül a harmadik részben az Egyház helyes válaszához szükséges szempontokat szeretnék kifejteni.
I.
1. A kezdőpontot az jelenti, hogy az állam elrendelte, fel kell tárni a gyerekek és a fiatalok előtt a szexualitás természetét. Az elvet a gyakorlatba is az állam ültette át. Németországban Käte Strobel egészségügyi miniszter olyan filmet készíttetett, amely felvilágosítás céljából bemutatta mindazt, amit korábban nem volt szabad nyilvánosan megjeleníteni, magát a nemi aktust is. A nemiség megjelenítése eleinte csak a fiatalok felvilágosítását szolgálta, később azonban magától értetődően általános lehetőségnek vették.
Hasonló következményei voltak az osztrák kormány által összeállított „szexbőröndnek”. Egészen elterjedtek a szex- és pornófilmek, s még vasútállomások mellett működő mozikban is láthatók voltak. Emlékszem, egy nap Regensburg belvárosába vezetett az utam, s az egyik nagy mozi előtt hatalmas tömeget láttam; ekkora sorban állást csak a háború idején lehett látni, amikor valamilyen különleges juttatásra nyílt kilátás. Arra is jól emlékszem, hogy 1970-ben nagypénteken a városba érkezve minden hirdetőoszlopon olyan nagyméretű reklámplakát került elém, amelyen két teljesen ruhátlan ember fonódott szoros ölelésbe.
Az 1968-as forradalom egyebek mellett e teljes körű, semmiféle normát nem ismerő szexuális szabadság kiküzdésére is törekedett. Ezekben az években az erőszak sem volt ritka, s ez szorosan összefügg ezzel a lelki összeomlással. Repülőgépeken azért nem engedélyezték szexfilmek vetítését, mert az utasok kis közösségében erőszakos megnyilvánulásokra került sor. Mivel pedig az öltözködés területén a szélsőségek szintén agressziót eredményeztek, iskolaigazgatók is igyekeztek olyan öltözetet előírni, amely pozitívan hat a tanulásra.
Az ’68-as forradalom összképéhez szintén hozzátartozik, hogy ekkor a pedofíliát is megengedettnek és elfogadhatónak minősítették. Ezek az évek sok szempontból igen nehéz időszakot jelentettek az Egyházban élő fiataloknak, de nemcsak nekik. Sokszor elgondolkodtam azon, hogyan tudtak fiatalok ebben a helyzetben döntést hozni a papság mellett, és hogyan tudák minden következményével együtt vállalni. Ezekben az években jelentősen megfogyatkozott a papságra készülők száma, és mérhetetlenül sokan laikus állapotba helyeztették magukat, ami ezeknek a fejleményeknek a következménye volt.
2. Ezektől a folyamatoktól függetlenül a katolikus erkölcsteológiában is összeomlás következett be, amelynek hatására az Egyház védtelenné vált a társadalmi változásokkal szemben. Megpróbálom egészen röviden felvázolni, mi is történt. A katolikus erkölcsteológia egészen a II. vatikáni zsinatig túlnyomórészt természetjogi alapokon állt, a Szentírást ellenben csak háttérként vagy alátámasztás céljából használta. A kinyilatkoztatás megújuló felfogására irányuló zsinati erőfeszítések összefüggésében nagyrészt háttérbe szorult a természetjogi szemléletmód, és olyan erkölcsteológia tűnt kívánatosnak, amely teljes egészében a Biblián alapul. Emlékszem még, a frankurti jezsuita főiskola megbízott egy rendkívül tehetséges fiatal szerzetest (P. Schüllert), hogy dolgozzon ki olyan erkölcstant, amely teljességgel a Szentírásra támaszkodik. Értékes doktori dolgozatával P. Schüller meg is tette az első lépést a Szentírásra alapozott erkölcstan megalkotása felé. Azután tanulmányainak folytatására Amerikába küldték, ahonnan azzal a felismeréssel tért vissza, hogy az erkölcstan nem fejthető ki szisztematikus igénnyel kizárólag a Biblia alapján. Gyakorlatiasabb szemléletű erkölcsteológiát igyekezett felépíteni, de az erkölcstani válságra nem tudott érdemi választ adni.
Végül széles körben az a nézet jutott érvényre, mely szerint az erkölcstant kizárólag az emberi cselekvés céljainak horizontján kell kidolgoznunk. Azt a régi keletű tételt, miszerint „a cél szentesíti az eszközt”, ebben a nyers formájában ugyan nem fogadták el, de mégiscsak ez a szemléletmód vált meghatározóvá. Nem fogadták el, hogy vannak olyan dolgok, amelyek abszolút jók, és van olyanok, amelyek minden körülmények között rosszak; csakis relatív értékítéletet tudtak elképzelni. Nem létezett többé olyan, hogy „önmagában véve jó”, hanem már csak a viszonylagosan, az adott pillatantban és a körülményekhez képest „jobb” jöhetett számításba.
A nyolcavas évek végén és a kilencvenes években drámai méreteket öltött a katolikus erkölcstan megalapozásának és kifejtésének területén jelentkező válság. 1989. január 5-én tizenöt katolikus teológiaprofesszor aláírásával megjelent Kölni nyilatkozat, amely különböző válságtüneteket vett számba a püspökök tanítóhivatala és a teológia feladata között fennálló kapcsolaton belül. A szöveg kezdetben nem nyújtott többet a szokásos tiltakozásoknál, ám gyors ütemben az egyházi Tanítóhivatallal szemben tanúsított ellenállás csatornája lett, s maga köré csoportosította a II. János pápa küszöbön álló tanbeli megnyilatkozásaival szemben világszerte várható tiltakozó hangokat, amelyeknek látható és hallható formát adott (vö. D. Mieth: art. Kölner Erklärung. Lexikon für Theologie und Kirche, 3. kiadás, VI. kötet, 196.).
Ekkor II. János Pál pápa, aki nagyon jól ismerte és figyelemmel kísérte az erkölcsteológia alakulását, megkezdte egy olyan enciklika munkálatait, amellyel rendet kívánt teremteni ezekben a kérdésekben. A dokumentum Veritatis splendor kezdettel 1993. augusztus 6-án jelent meg, és heves ellenállást váltott ki az erkölcsteológusokból. Azelőtt már A Katolikus Egyház Katekizmusa is meggyőzően és összefüggő formában bemutatta az Egyház által hirdetett erkölcsi elveket.
Nem tudom elfelejteni, hogy Franz Böckle, aki akkoriban az első számú német erkölcsteológus volt, nyugdíjba vonulása után szülőföldjére, Svájcba visszatérve úgy nyilatkozott, hogy amennyiben a Veritatis splendor kezdetű enciklika olyan döntéseket fog hozni, amelyek értelmében bizonyos cseledetek mindig és minden körülmények között rossznak minősítendők, minden rendelkezésére álló eszközt latba vetve tiltakozásának fog hangot adni. A Jóisten megkímélte attól, hogy tettekre váltsa elhatározását; 1991. július 8-án elhunyt. Az enciklika 1993. augusztus 6-án jelent meg, s valóban kifejezte azt a határozott nézetet, mely szerint vannak olyan cselekedetek, amelyek semmilyen körülmények között nem lehetnek jók. A pápa tökéletesen tudatában volt, milyen súlya van ennek a döntésnek az adott időszakban, s a dokumentum ezen részével kapcsolatban még egyszer kikérte olyan tekintélyes szakértők véleményét, akik magában az encikilika összeállításában nem vettek részt. Nem engedhette, nem volt szabad megengednie, hogy kétség maradjon afelől, a cselekedetek értékének mérlegelése során az erkölcstannak tiszteletben kell tartania egy bizonyos végső határt. Vannak olyan dolgok, amelyek értéke nem enged meg mérlegelést. Vannak értékek, amelyeket soha nem lehet feladni valamilyen még magasabb rendű érték kedvéért, és a fizikai élet megőrzésének értékét is felülmúlják. Létezik vértanúság. Isten több, még a fizikai élet megőrzésénél is több. Az az élet, amelynek Isten tagadása lenne az ára, az az élet, amely végső hazugságon alapul, nem lenne életnek nevezhető. A vértanúság alapvető kategóriája a keresztény életnek. Böckle és sokan mások olyan elméletet képviseltek, amely szerint a vértanúság erkölcsi szempontból lényegében nem szükséges többé, és ez annak a jele, hogy az említett kérdésekben nem kevesebb, mint a kereszténység lényege forog kockán.
Azóta azonban az erkölcsteológiában egy másik kérdés került előtérbe. Széles körben elfogadásra talált az a nézet, mely szerint az egyházi Tanítóhivatal csak tényleges hittani kérdésekkel kapcsolatban rendelkezik végérvényes illetékességgel („tévedhetetlenséggel”), erkölcsi kérdések viszont nem képezhetik az egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlen döntéseinek tárgyát. Ennek az álláspontnak kétségkívül van némi igazságtartalma, amely további vizsgálódást érdemel. Létezik azonban minimum morale, amely elválaszthatatlanul összekapcsolódik a hit körébe vágó alapdöntéssel és védelemre szorul, már amennyiben nem kívánjuk valamiféle elméletre korlátozni a hitet, hanem elismerjük, hogy hatóköre az egész konkrét életre kiterjed. Mindebből kitűnik, mennyire alapvető kérdés, hogy van-e tanítói tekintélye az Egyháznak erkölcsi kérdésekben. Aki tagadja, hogy ezen a téren tanítói kompetenciája van, pontosan ott kényszeríti hallgatásra, ahol az igazság és a hazugság közötti határ problémája vetődik fel.
E kérdéstől függetlenül az erkölcsteológián belül sokan azon a nézeten vannak, hogy az Egyháznak nincs, és nem is lehet saját erkölcstana. Arra hivatkoznak, hogy valamennyi erkölcsi elvvel kapcsolatban felfedezhetők hasonló meggyőződések a többi vallásban, s ezért nem létezhet sajátosan keresztény erkölcsiség. Azt a kérdést azonban, hogy létezik-e sajátosan bibliai erkölcs, nem lehet megválaszolni arra hivatkozva, hogy minden egyes tételnek megvan valahol a megfelelője más vallásokban. A bibliai erkölcs egészét kell szem előtt tartanunk, amely a maga valóságában új és más, mint egyes részei. A Szentírás erkölcsi tanítása végső során azért egyedi és páratlan, mert az istenképben gyökerezik, az egy Istenbe vetett hitben, aki Jézus Krisztusban megmutatkozott és emberi életet élt. A Tízparancsolat az emberi életre vonatkoztatja az Istenbe vetett bibliai hitet. Az istenkép és az erkölcs elválaszthatatlan egymástól, és együttesen alakítják ki a világ és az emberi élet sajátosan új, keresztény megítélését. Egyébiránt a kereszténységet kezdettől fogva a görög hodosz szóval is jelölték. Ennek értelmében a hit nem más, mint út, meghatározott életforma. Az ókeresztény Egyház az egyre erkölcstelenebbé váló kultúrával szemben olyan élettérként alkotta meg a katekumenátust, amelyben elsajátítható a sajátos és újszerű keresztény életforma, s egyidejűleg meg is védhető az általánosan elterjedt életgyakorlattól. Úgy vélem, ma is szükség van katekumenális közösségekre ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjon maradni a keresztény élet sajátos és egyedi valósága.
Az írás második, utolsó részét holnap adjuk közre.
Fotó: Vatican news
Magyar Kurír
