A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) készülve konferenciát tartanak Esztergomban november 27. és 29. között. A tanácskozás második napjának délelőttjén a keleti egyházak Eucharisztiához kapcsolódó hagyományait, illetve néhány liturgikus gyakorlatát ismerhették meg a résztvevők.
Az első előadó Michael Zheltov orosz ortodox teológus volt, aki történeti áttekintést adott arról, hogyan változott az Eucharisztia tisztelete, illetve az áldozás feltételei az Orosz Ortodox Egyházban. A 14. század végére egy egészen szigorú gyakorlata alakult ki annak, ki járulhat szentáldozáshoz. Eszerint minden liturgián csak a papok áldozhattak, a hívek évente egyszer, a nagyböjt idején – tehát nem húsvétkor, ugyanis az Eucharisztiában való részesüléshez szorosan kapcsolódott a bűnbánat. A szigorú böjti előírások betartása mellett az áldozásra való felkészüléshez tartozott, hogy minden templomi szertartáson részt kellett venni, valamint minden nap el kellett mondani megadott imádságokat. Ám a lelkiatya még ezek teljesítése után is megtilthatta az áldozást, ami tehát egy ritka és nagyon misztikus esemény volt a hívek számára. Emiatt pedig nem volt az Orosz Ortodox Egyház hívő népe életének középpontjában.
A 17. században változás indult el, például lerövidültek a kötelező imádságok, Nagy Péter cár pedig előírta, hogy mindenkinek évente legalább egyszer részesülnie kell az Eucharisztiában, és erről igazolást is kellett kapnia. A 20. század történelmi eseményei is formálták a hagyományokat. Az 1917-es forradalom idején sok régi szokástól meg akartak szabadulni az emberek, és ez vonatkozott az egyházi szabályokra is. A kommunisták számos egyházi személyt és világi hívőt megöltek, az így meggyengült közösségek életének középpontjába került az Eucharisztia, amit sokszor egyszerű körülmények között ünnepeltek.
Nicolae Preda diakónus-lektor a román ortodox liturgiákon használt kenyérről szólt előadásában. Az a meggyőződés, hogy az Eucharisztia az Egyház egységének szimbóluma, már a kezdetektől jelen van a román ortodox hagyományokban. Szent Pál tanítása a kiindulópont: „És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy a kenyér, s egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,16–17). Ezt fejtik ki aztán a nagy egyházatyák, Antiochiai Szent Ignác, Szent Ágoston, Aranyszájú Szent János.
E teológiai tanítást tükrözi már maga a kenyér, a proszfora, ami átváltoztatva Krisztus testévé válik. A liturgiákon használt kenyér eleinte nem különbözött a hétköznapi élelmiszertől. A 2–3. században kezdtek rá keresztet rajzolni vagy nyomni. A 8. századra alakult ki, hogy csak az előírásoknak megfelelő jellel ellátott kenyeret használhatták a liturgiákon. A kereszt mellett megjelentek az Üdvözítőre utaló feliratok, de maga a proszfora is lehetett kereszt alakú. A négy kar a négy elemet is szimbolizálja abban az értelemben, hogy Krisztus megszenteli a világot. A kenyér két rétege Jézus kettős természetére utal. Idővel számos, összetettebb forma is kialakult, de mindegyiket különleges gonddal és odafigyeléssel készítik.
A konstantinápolyi ökumenikus pátriárka küldötteként Makariosz hrisztupoliszi püspök (Makarios of Christoupolis) tartott előadást a konferencián. Megemlékezett a november elején elhunyt Robert Taft jezsuita szerzetesről, aki a keleti liturgiák szakértőjeként nagy hatással volt az ortodox teológusok és szerzetesek képzésére.
A püspök előadásában többek között szólt az Eucharisztia tiszteletével kapcsolatos vitákról, melyek a bizánci képrombolások idején lángoltak fel. Ennek kiindulópontja az a gyakorlat volt, hogy a hívek bizonyos értelemben el voltak zárva az Eucharisztiától a liturgiákon. A legközelebb a bevonulás során kerültek hozzá, amikor a még nem átváltoztatott kenyeret és bort ünnepélyes körmenetben bevitték a szentélybe. A hívek meghajoltak, leborultak az áldozati ajándékok előtt, amit aztán a viták során bálványimádásnak neveztek. Makariosz püspök rámutatott: Isten szellemi hódolatot kíván, de a fény, az illatok, az anyag, így a kenyér mint jelkép is segítheti ezt.
Az ortodox egyházak képviselői után Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita kapott szót, aki előadása elején hangsúlyozta: a görögkatolikusok szeretnének híd lenni az ortodox és a katolikus egyház között. És ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogyan jelenik meg az Eucharisztia tisztelete a gyakorlatban, elmondhatjuk, hogy ezen a téren nincs lényegi különbség az ortodox és a görögkatolikus egyházak között. Ha korábban voltak is jelentősebb eltérések, ma már erős a törekvés, hogy a valós vagy látszólagos különbségeket minél jobban feloldják. Szent II. János Pál pápa Orientale lumen kezdetű apostoli levele világos tanítást ad erről: „Mivel valóban hisszük, hogy a keleti egyházak tiszteletreméltó és ősi hagyománya Krisztus Egyháza örökségének szerves részét alkotja, a katolikusok első feladata ennek a megismerése, hogy ez mindenki számára lehetséges módon táplálja és vigye előre az egység folyamatát. Keleti katolikus testvéreink tudatában vannak annak, hogy az ortodox testvérekkel együtt élő hordozói ennek a hagyománynak.” De már a II. vatikáni zsinat keleti egyházakról szóló konstitúciója is úgy fogalmazott, hogy a keleti katolikus egyházak, ha ősi hagyományaiktól a korviszonyok vagy személyi körülmények miatt el is tértek, igyekezzenek visszatérni azokhoz.
E hagyományokhoz való visszatérés jól látható a szentségimádás ájtatosságának gyakorlatában. A Rómával egyesült keleti egyházakban az évszázadok során az együttélés, illetve a közös papképzés hatására egyre vonzóbbá vált a szentségimádás, ami a görögkatolikus egyházakban, így Magyarországon is elterjedt. A keleti liturgiákban azonban az Eucharisztiához kovászos kenyeret használnak, ami fizikailag nem alkalmas arra, hogy behelyezzék a nyugati egyházban használatos monstranciába. Voltak próbálkozások, hogy olyan szentségtartót készítsenek, melybe a négyzet alakú, kiszárított szentséget be tudják helyezni, de ezek nem terjedtek el széles körben. Talán mert érezhető volt ennek a visszássága, hiszen az Élet Kenyeréhez méltatlan az, hogy kiszárítsák – tette hozzá Kocsis Fülöp. – Ezért a görögkatolikus templomokban a megmaradt Eucharisztiát tartalmazó kelyhet helyezték ki az oltárra, hogy az előtt imádkozzanak. De ez az ima is inkább hasonlított az énekelt szertartáshoz, litániákhoz, mint a római katolikus egyházban szokássá vált csendes elmélkedéshez.
A szentségimádás ma már csak nyomokban található meg a görögkatolikus egyházban, ahol a liturgiának adnak elsőbbséget más ájtatosságokkal szemben. Az érsek-metropolita úgy fogalmazott, mintha a keleti lelkiség ösztönösen vonzódna ahhoz, amit a Szent Liturgiáról szóló zsinati konstitúcióban olvashatunk: „A keresztény nép áhítatgyakorlatainak alkalmazkodniuk kell a liturgiához, mintegy abból fakadjanak, és arra készítsék fel a népet; a liturgia ugyanis természeténél fogva messze fölötte áll valamennyinek.”
A görögkatolikus egyház Eucharisztia iránti tiszteletére jellemző, hogy a liturgikus szolgálattevők és hívek is minden körülmények között és következetesen úgy tekintenek az Eucharisztiára, mint a mennyből alászállott élő kenyérre. A latin rítusban is így van ez, ám a gyakorlat eltér. A görögkatolikus egyházban például az akolitussal egyenrangú, kisebb rendben lévő szolgálattevő az alszerpap, de ő semmilyen körülmények között nem áldoztathat, nem is érintheti a szentséget, de még az azt tartalmazó liturgikus edényeket sem. Az eggyel magasabb rangú diakónus is csak püspöki engedéllyel áldoztathat. Az, hogy világi ember áldoztathasson, fel sem merül a görögkatolikus egyházban. Az edényeket, kendőket, amelyek valaha is tartalmazták, érintették a szentséget, csak fölszentelt személy, diakónus vagy magasabb tisztségben lévő klerikus foghatja meg.
A Szent Liturgia elején végzett proszkomídiában (az áldozati kenyér és bor előkészítésében) is megmutatkozik, milyen következetesen megélt áhítattal kezelik a görögkatolikus egyházban az Eucharisztiát. A proszfora egyszerű búzakenyér, aminek elkészítése azonban imádságokkal tűzdelt, szertartásos cselekmény. E kenyérből a Szent Liturgián a pap imádságok kíséretében vágja ki azt a részt, amit báránynak neveznek, amit aztán konszekrálnak. De a proszfora megmaradt része is szentelmény; nem szabad kidobni, általában a ministránsok, a pap vagy a diakónus fogyasztja el, hogy az Eucharisztia vétele után ez legyen az első étel, amit megeszik. Ugyanezen okból szokták a híveknek is kiosztani a liturgia végén, bár ez a hagyomány még kevés helyen éledt fel. A megmaradt szentséget nem szabad félretenni, csak akkor, ha a közeljövőben valakit, például beteget kell megáldoztatni, de ezáltal közvetlenül ő is az adott liturgiához kapcsolódik.
Talán az előszenteltek – teljes nevén előre megszentelt áldozatok – liturgiája állítható a leginkább párhuzamba a római katolikusoknál megtalálható szentségimádás hagyományával, hiszen azon korábban konszekrált szentséggel találkozunk. Ez egy bűnbánati szertartás, melynek végén van áldoztatás; úgynevezett aliturgikus napokon végzik, a nagyböjt idején. A szentséget a megelőző vasárnap teszi félre a pap, és számos imával, hódolattal kísérve veszi elő az előszenteltek liturgiáján a szentségházból. Ezeken a szertartásokon még többször van tömjénezés, két körmenetet is tartanak a szentséggel, számos imát és éneket végeznek, a pap és a hívek is több alkalommal a földre borulnak – igaz, ez inkább a bűnbánatot fejezi ki, ugyanakkor szorosan kapcsolódik az Eucharisztia tiszteletéhez, hiszen az egész szertartás arra épül, hogy bár nincsen eucharisztikus Szent Liturgia, mégis részesülhetnek a hívek az Élő Kenyérben.
A görögkatolikus egyház tehát, ha nem is a latin rítusban elterjedt szentségimádást alkalmazza, nagyon fontosnak tartja, hogy a lehető legodaadóbb módon kifejezze a hódolatot az Eucharisztia iránt – hangsúlyozta Kocsis Fülöp érsek-metropolita. Hozzátette, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve fontos célkitűzésük, hogy növeljék a hívek buzgóságát az Eucharisztia iránt, és ha csak nem valami súlyos ok gátolja, minden megkeresztelt hívő részesüljön a Szent Liturgiákon Krisztus testében és vérében.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
