¹Ekkor Isten megemlékezett Noéról és minden vadállatról, minden háziállatról, ami vele volt a bárkában. Isten szelet támasztott a föld felett, mire a víz apadni kezdett.

²A mélységek forrásai és az ég csatornái bezárultak: az eső megszűnt esni az égből,

³és a víz lassan elapadt a földön.

⁴Százötven nap elteltével a víz visszahúzódott, s a hetedik hónapban, a hónap 17. napján a bárka megállt az Ararát hegyén.

⁵A víz a tizedik hónapig egyre jobban leapadt, s a hónap első napján feltűntek a hegycsúcsok.

⁶Negyven nap elteltével Noé kinyitotta a bárka ablakát, amit csinált,

⁷s kiengedett egy hollót. Az ide-oda röpdösött, amíg a víz fel nem száradt a földről.

⁸Azután kiengedett egy galambot, hogy lássa, vajon a víz visszahúzódott-e már a föld színéről.

⁹De a galamb nem talált helyet a lába számára, ezért visszatért a bárkába, mivel még víz állt az egész földön. Ő kinyújtotta kezét, megfogta, és bevitte magához a bárkába.

¹⁰Még várt további hét napot, és újra kiengedett egy galambot.

¹¹A galamb este visszatért hozzá, és íme, friss olajágat tartott a csőrében. Ebből megtudta Noé, hogy a víz eltűnt a földről.

¹²Újabb hét napig várt, és ismét kiengedett egy galambot, de ez már nem tért vissza hozzá.

¹³Noé 600. életévében, az első hónapban, a hónap első napján felszáradt a víz a föld színén. Ekkor Noé félretolta a bárka fedelét, körülnézett, s íme, a föld felszíne szikkadt volt.

¹⁴A második hónapban, a hónap 27. napján a föld száraz volt.

¹⁵Ekkor Isten szólt Noéhoz:

¹⁶„Szállj ki a bárkából: te, a feleséged, a fiaid és fiaidnak feleségei.

¹⁷Minden élőlény, amely veled van, a madarak, az állatok, a földi csúszómászók menjenek ki, nyüzsögjenek a földön, legyenek termékenyek és szaporodjanak el a földön.”

¹⁸Noé kiszállt fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel.

¹⁹Minden vadállat, minden háziállat, minden madár, minden földi csúszómászó kijött a bárkából, egyik fajta a másik után.

²⁰Noé oltárt épített az Úrnak. Aztán fogott minden tiszta állatból és tiszta madárból, s égőáldozatot mutatott be az oltáron.

²¹Amikor az Úr megérezte a jó illatot, így szólt magában: „Az ember miatt nem átkozom meg többé a földet, hiszen az emberi szív vágya ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra. Nem törlök el még egyszer minden élőlényt, ahogy megtettem.

²²Mostantól fogva, amíg a föld áll, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.”