A végső pusztulás

¹Ha Efraim szólt, félelem támadt; nagy tekintélye volt Izraelben.

A végső pusztulás

De vétkezett Baállal, és halott lett.

²És ők most ismét vétkeztek;

öntött szobrot készítettek maguknak,

ezüstbálványokat saját elképzelésük szerint;

mesteremberek alkotása az egész,

és róluk mondják ők: „Ezeknek áldozzatok!”

Borjúkat csókolgatnak az emberek.

³Ezért olyanná lesznek, mint a reggeli felhő,

és mint a hamar tovatűnő reggeli harmat;

mint a pelyva, melyet elragad a szélvész a szérűről,

és mint a kémény füstje.

⁴„Pedig én, az Úr, Istened vagyok neked

Egyiptom földje óta;

rajtam kívül Istent nem ismerhetsz,

és Szabadító nincsen kívülem.

⁵Én tápláltalak téged a pusztában,

a kietlen földön.

⁶Minél többet legelhettek, annál jobban elteltek,

s amint jóllaktak, szívük felfuvalkodott,

és rólam megfeledkeztek.

⁷De olyan is leszek hozzájuk,

mint a nőstény oroszlán,

mint a párduc, leselkedem az út mentén.

⁸Megtámadom őket, mint a kölykefosztott nőstény medve,

és szétszaggatom szívük kötelékét,

⁸és felfalom őket ott, mint az oroszlán,

s a mező vadállata szaggatja szét őket.

⁹Elpusztítalak, Izrael:

ki segíthet rajtad?

¹⁰Hisz hol lesz a te királyod?

Akkor szabadítson meg ő minden városodban;

És hol vannak bíráid, akikről azt mondtad:

»Adj nekem királyt és fejedelmeket«?

¹¹Adtam neked királyt, haragomban,

és elveszem őt, bosszúságomban.

¹²Egybe van kötve Efraim gonoszsága,

el van téve bűne.

¹³Olyan fájdalmak lepik el őt, mint a vajúdó asszonyt,

de nem okos gyermek ő,

mert nem jön ki a kellő pillanatban

a méh száján.

¹⁴Kiszabadítom én őket a halál kezéből,

megváltom őket a haláltól.

Halál, hol van a mérged?

Alvilág, hol a fullánkod?

De a részvét el van rejtve szemem elől!”

¹⁵Bár ő kitűnik testvérei között,

rázúdítja az Úr a pusztából támadó égető szelet,

s az kiszárítja ereit és kiapasztja forrását,

és elrabolja kincsét, elveszi minden drága holmiját.