Jób lezárja a vitát: 29,1-31,40

Az áldott múlt

¹Jób ismét folytatta mondását és így szólt:

²„Bár úgy lennék, mint a hajdani hónapokban,

azokban a napokban, amikor Isten még óvott engem,

³amikor lámpása a fejem fölött ragyogott,

és sötétben is az ő világosságánál jártam;

⁴úgy, mint java-korom napjain voltam,

amikor sátramban titkon Isten lakozott,

⁵amikor még velem volt a Mindenható,

és gyermekeim körülöttem voltak;

⁶amikor tejben fürösztöttem lábamat,

s a szikla kedvemért olajtól patakzott.

⁷Amikor a város kapujához kimentem,

a piacon nekem ülést készítettek,

⁸az ifjak, amikor megláttak, félrevonultak,

az öregek pedig felkeltek s állva maradtak,

⁹az előkelők abbahagyták a beszédet,

és ujjukat szájukra tették,

¹⁰a főemberek visszafojtották hangjukat,

és nyelvük ínyükhöz tapadt.

¹¹A fül, amely hallott, boldognak hirdetett,

a szem, amely látott, bizonyságot tett felőlem,

¹²azért, mert megmentettem a szegényt, ha kiáltozott,

s az árvát, akinek nem volt gyámola,

¹³a veszni induló áldása szállott rám,

s az özvegy szívét megvigasztaltam,

¹⁴az igazság ruháját vettem magamra,

¹⁴mint a palást és fejdísz, úgy burkolt igaz ítéletem.

¹⁵Szeme voltam a vaknak,

lába a sántának.

¹⁶Atyja voltam a szegényeknek,

az ismeretlen ügyét is gondosan kivizsgáltam.

¹⁷Összetörtem a gonosz állkapcsát,

kiragadtam fogai közül a prédát.

¹⁸Azt hittem, saját fészkemben halok meg,

és megsokasítom napjaimat, mint a pálma;

¹⁹gyökereimet vizek mellé mélyesztem,

és harmat hull éjjel ágaimra,

²⁰hírnevem folyton megújul,

s az íj újjáéled kezemben.

²¹Akik hallottak engem, várták döntésemet,

csöndben figyeltek tanácsomra;

²²szavaimhoz semmit sem mertek hozzátenni,

rájuk szálltak beszédem csöppjei,

²³áhítva vártak engem, mint az esőt,

szájukat epedve tátották, mint a tavaszi záporra.

²⁴Ha rájuk mosolyogtam, el sem hitték,

és arcom ragyogása nem maradt hatás nélkül.

²⁵Ha közéjük kívántam menni,

első helyre ültettek;

bár úgy ültem, mint a király, akit hadsereg áll körül,

mégis a szomorkodókat vigasztaltam.