Jób lezárja a vitát: 29,1-31,40

Az áldott múlt

¹Jób ismét folytatta mondását és így szólt:

²»Bár úgy lennék, mint a hajdani hónapokban,
azokban a napokban, amikor Isten még óvott engem,

³amikor lámpása a fejem fölött ragyogott,
és sötétben is az ő világosságánál jártam;

⁴úgy, mint java-korom napjain voltam,
amikor sátramban titkon Isten lakozott,

⁵amikor még velem volt a Mindenható,
és gyermekeim körülöttem voltak;

⁶amikor tejben fürösztöttem lábamat,
s a szikla kedvemért olajtól patakzott.

⁷Amikor a város kapujához kimentem,
a piacon nekem ülést készítettek,

⁸az ifjak, amikor megláttak, félrevonultak,
az öregek pedig felkeltek s állva maradtak,

⁹az előkelők abbahagyták a beszédet,
és ujjukat szájukra tették,

¹⁰a főemberek visszafojtották hangjukat,
és nyelvük ínyükhöz tapadt.

¹¹A fül, amely hallott, boldognak hirdetett,
a szem, amely látott, bizonyságot tett felőlem,

¹²azért, mert megmentettem a szegényt, ha kiáltozott,
s az árvát, akinek nem volt gyámola,

¹³a veszni induló áldása szállott rám,
s az özvegy szívét megvigasztaltam,

¹⁴az igazság ruháját vettem magamra,
mint a palást és fejdísz, úgy burkolt igaz ítéletem.

¹⁵Szeme voltam a vaknak,
lába a sántának.

¹⁶Atyja voltam a szegényeknek,
az ismeretlen ügyét is gondosan kivizsgáltam.

¹⁷Összetörtem a gonosz állkapcsát,
kiragadtam fogai közül a prédát.

¹⁸Azt hittem, saját fészkemben halok meg,
és megsokasítom napjaimat, mint a pálma;

¹⁹gyökereimet vízek mellé mélyesztem,
és harmat hull éjjel ágaimra,

²⁰hírnevem folyton megújul,
s az íj újjáéled kezemben.

²¹Akik hallottak engem, várták döntésemet,
csöndben figyeltek tanácsomra;

²²szavaimhoz semmit sem mertek hozzátenni,
rájuk szálltak beszédem csöppjei,

²³áhítva vártak engem, mint az esőt,
szájukat epedve tátották, mint a tavaszi záporra.

²⁴Ha rájuk mosolyogtam, el sem hitték,
és arcom ragyogása nem maradt hatás nélkül.

²⁵Ha közéjük kívántam menni,
első helyre ültettek;
bár úgy ültem, mint a király, akit hadsereg áll körül,
mégis a szomorkodókat vigasztaltam.