Guardini Romano: Von Heiligen Zeichen
Mathias Grünewald-Verlag, Mainz. 1923
Nihil obstat. Nicolaus Töttössy censor dioecesanus
Nr. 1357/1938. Imprimatur
Strigonii Die 29. Martii 1938.
Dr. Joannes Drahos vicarius generalis
A magyar piarista rendfőnök 333/938. számú engedélyével
Fordította:Dr. Halamka Gyula Római piarista teológiai tanár
Ez a program a Szent István Társulatnál 1983-ban megjelent azonoscímű könyv (ISBN 963 360 3261 0) szöveghű, elektronikus változata. Azelektronikus kiadás engedélyét a Szent István Társulat igazgatója adtameg. A programot a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár elvei szerintkorlátlanul lehet lelkipásztori célokra használni. Minden más jog akiadóé.
Tartalomjegyzék
- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár előtétje
- Kíséretül
- A keresztvetés
- A kéz
- A térdelés
- Az állás
- A járás
- A mellverés
- A lépcső
- A templom kapuja
- A gyertya
- A szenteltvíz
- A láng (Örökmécs)
- A hamu
- A tömjén
- A fény és a hő
- A kenyér és a bor
- Az oltár
- A vászon
- A kehely
- A paténa
- Az áldás
- A szent tér
- A harangok
- A szent idő
- Isten nevében
Kérjük, az itt következő részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-ttovábbadja. Köszönjük.
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában!
A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét.
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása
Célkitűzés
----------
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetővé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elősegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megőrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot.
Állomány
--------
Minden szabadon másolható, szerzői jogvédelem alá nem eső egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb.
Irányítás, központ
------------------
Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA
(Az Egyesült Államok New Jersey államában levő Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség)
Levelezés: Felsővályi Ákos
322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA
Tel: (973)338-4736
Fax: (973)778-4263
e-mail:
A Könyvtár használata, a könyvek formája
----------------------------------------
Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis "letölteni"). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebből a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni!
A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre:
- formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetővé szakemberek számára és
- a Windows operációs rendszer Súgó ("Help") programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetővé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztő programba vihetők át, ahol azután szabadon alakíthatók).
A Könyvtárban található file-ok neve
------------------------------------
Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file ("Súgó" formátum), sűrített text file és sűrített help file.
Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az első változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát:
txt: text file,
zpt: sűrített text file,
hlp: help file,
zph: sűrített help file és
ico: a Help file-hoz tartozó icon file.
Például a Vasárnapi Kalauz című könyv első változatának ("01") négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO.
A sűrítést a legelterjedtebb sűrítő programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat előtt a PKUNZIP vagy Winzip program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.)
A file-ok felhasználási módjai
------------------------------
Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következő kétféle felhasználási mód lehetséges.
1. A text file felhasználása
Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztő programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebből a text file-ból könnyen elő tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végződik, ezeket előbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdő idézőjelet két egymást követő vessző, a felső időzőjelet két egymást követő aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követő elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket később). Az egyes fejezeteket csupa egyenlőségjelből álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemző programra.
2. A"súgó" file felhasználása
Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetővé a Windows operációs rendszerben megszokott "súgó" programok formájában. (Az ajánlott képernyő felbontás VGA.)
Az elektronikus könyv legnagyobb előnye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A "Másol" gombbal a teljes fejezet átvihető a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: "Szerkesztés" és "Másol" [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztőbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a "Szerkesztés" [Edit] majd a "Másol" [Copy] utasítást a program menüjéről, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a "Másol" utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az előbbiek szerint folytathatjuk a munkát.
A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a "File" és "Nyomtat" [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyőn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa "Arial", betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük előbb a szöveget a szövegszerkesztő programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk.
Ahhoz, hogy a "súgó" file-t használni tudjuk, a következőket kell tennünk (a "Vasárnapi kalauz" című könyvvel mutatjuk be a lépéseket).
1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk "C:PAZMANY" nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.)
2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelőben kattintsunk először a "Pázmány Péter E-Könyvtár" nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a "File", "Új" és "Program" utasításokat a menüről. A párbeszed-panelban a következőket gépeljük be:
Megnevezés: Vasárnapi Kalauz
Parancssor: WINHELP C:PAZMANYVASKAL01.HLP
Munkakönyvtár: C:PAZMANY
Ezután kattintsunk az "Ikon" nevű utasításra, és adjuk meg a C:PAZMANYVASKAL01.ICO file-t.
Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet.
A "Pázmány Péter E-Könyvtár" nevű programcsoport felállítása: A Programkezelő menüjéről válasszuk a "File", "Új" és "Programcsoport" utasítást. A párbeszéd-panelban a következőt gépeljük be:
Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt.
Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni?
-------------------------------------
- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelő pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére.
A Könyvtár használatának jogi kérdései
--------------------------------------
Az általános elvek a következők:
1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát:
"A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza."
2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az előbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minősül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat.
3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az előbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl.
Előfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzői jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!)
Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni?
----------------------------------------------------
Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetőségeinek megfelelően támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztő programot --, részt vehet benne.
Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni?
----------------------------------------------------
A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Először optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következők:
1. Ellenőrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzői jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal.
2. Ellenőrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról.
3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget.
4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszőleges szövegszerkesztő- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minőség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie.
5. Végezzük el a nyers szöveg ellenőrzését és javítását. Ez a munka legidőigényesebb része, és ettől függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következő részt).
6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak.
7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába.
Megkötések a szöveg formájára
-----------------------------
Mivel mindenki számára hozzáférhető módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetről bevihető karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következő megállapodásokat betartani:
1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt.
2. Betűtípus: Arial, 10 pontos.
3. Alsó idézőjel: két vessző szóköz nélkül, felső idézőjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézőjel idézőjelen belül: aposztrófa (alsó és felső idézőjelként egyaránt).
4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani).
5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett.
6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve.
Érdeklődés/Javaslat
-------------------
A már meglevő állományról, a készülőfélben levő könyvekről, az önkéntes munka lehetőségeiről és a Könyvtár legújabb híreiről a következő címeken lehet tájékoztatót kapni:
1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA
2. elektronikus posta (e-mail):
3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany
Minőség - állandó javítás
-------------------------
A Könyvtár állományának minőségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az őt megelőző és követő sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük.
A könyvtár mottója egy szentírási idézet
----------------------------------------
Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17)
E könyv egyes fejezetei körülbelül tíz év leforgása alattszülettek. Segítséget szeretnék velük nyújtani a liturgia világánakfeltárásához. Megírásuknál az a megérzés vezetett, hogy egy ilyenföltárás nem történhetik olyanformán, hogy pl. azt mondom: ez agyakorlat, ez az imádság ebben és ebben az időben, ilyen és ilyenhatás alatt keletkezett. De úgy sem, hogy megmagyarázom: ez aszertartás ezt, a másik meg azt jelenti, s közben a liturgikuscselekményeknek valamilyen jelentést tulajdonítok, mely lehet igenmély is, de nem magukból az élő cselekményekből nyertük, hanem magunkolvastuk bele azokba, mint tanítóeszmét. A liturgia elsősorban nemilyen tanító eszméket nyújt, hanem valóságot. Éspedig nem is elmúltvalóságot, hanem jelen valóságot, mely folytonosan megismétlődik, melyrajtunk és általunk megy végbe, vagyis formát öltött éscselekményekben megnyilvánuló emberi valóságot. Ezt azonban nem úgyközelítjük meg, hogy elmondjuk, mikor keletkezett és hogyan alakultki, sem pedig azzal, hogy valamilyen tanító szándékot tulajdonítunkneki, hanem oly módon, hagy rásegítjük az embert arra, hogy a külsőformáról olvassa le a belsőt, a testből a lelket, a földi, láthatófolyamatból a rejtett szellemi valóságot. A liturgia testet öltöttszent és titokzatos történések világa, s így szentségi és szentelményijellegű. Ezért mindenekelőtt azt az élményt kell megismernünk, mellyela hívő "a láthatatlan kegyelemnek látható szent jeleit" fölfogja,fogadja, gyakorolja. Elsősorban tehát a "liturgiára-nevelésről" leszitt szó, és nem liturgikus oktatásról, ami azonban természetesen nemválasztható el az előbbitől. Útmutatást, egy kis indítást szeretnékadni a "szent jelek" élő nézésére és gyakorlására.
És itt úgy gondoltam, az lesz a helyes és eredményes eljárás, haa legegyszerűbbekkel kezdem, az elemekkel, amelyekből a liturgiamagasabb megnyilvánulásai is állanak. Mozgásba kell hoznom azt, ami azemberben ezekre az elemi jelekre megszólal. Így kell megéreznünk, hogymennyiben kifejező jelek, vagyis szimbólumok ezek. Ha azután így újramegragadja őket az az eleven kifejező tevékenység, amelyben az ember avele szembenálló formákból újra és újra fölfogja a bennük megjelenőbensőt, amelyben egyre inkább a saját formájával fejezi ki a sajátbelső világát, akkor ezek a jelek a megszokott formákból újra valódiszimbólumokká válnak, és remélhetjük azt is, hogy megragadja őket akeresztény formaalakító és formaszemlélő tevékenység is. Mert hisz azaz ember, akihez szólnak, meg van keresztelve lelkében és testében. Ésakkor majd úgy fogja föl azokat, -- és ez volt a szándékunk -- mintszent szimbólumokat, mint a szentségek és szentelmények elemeit.
Amit ezekben a rövid vázlatokban -- a teljességre való igénynélkül -- gyakorlatilag megkíséreltem, utóbb mélyebb elméletimegalapozást és igazolást kapott. Ezt a "Liturgische Bildung" c.könyvemben adtam meg. (Mathias Grünewald-Verlag, Mainz. 1923.)
Mindig igen kétséges vállalkozás valamit, ami egy bizonyosalkalomból született és egyes emberek élő kialakulásával nőtt össze,egy későbbi időpontban és az előbbiektől elkülönítve önmagában újraelőadni. Magam is nagyon jól érzem, hogy mennyi kifogást emelhetnekezekkel a próbálkozásokkal szemben: hogy nem elég tárgyilagosak,inkább líraiak, alanyiak, nem eléggé szükségképesek, inkábbesetlegesek, hogy hangulatszerűek, egészen eltekintve attól, hogyirodalmi szempontból is kikezdhetők. Mindazonáltal alapgondolatukmindig helyes marad. És minden megkérdőjelezés ellenére is még mindigúgy látom, hogy joguk van megjelenni. Mert ha nem is érnék el azt,amit szeretnének, mégis rámutatnak valamire, amit meg kell látnunk,amire törekednünk kell, és én nem találok a jelenlegi liturgikusirodalomban olyan művet, amely ezt jobban meglátná és jobban megfogná.
Tudom jól, ki tudna itt jobban, helyesebben szólni: egy édesanya,aki maga is liturgikus nevelésben részesült, és most meg akarnátanítani gyermekét arra, hogyan vessen jól keresztet, meg akarnátanítani, hogy az égő gyertyában lásson meg egy alakot, mely a sajátbensőjét fejezi ki, meg akarná tanítani, hogy egész élő emberségévelálljon Atyjának házában... és mindezt nem esztetizálva, hanem úgy,mint meglátást, mint tettet, nem pedig egyszerűen mint pusztaelgondolást, amelyet azután körülaggat mozdulatokkal. Vagy egy tanító,aki valóban a gyermekekkel élne, és már rásegítette őket arra, hogy avasárnapot a maga valóságában éljék át és üljék meg, -- az ünnepeket,az egyházi évet egyes időszakaival, a templomkaput és a harangot, atemplom belső terét és a búzaszentelő körmenetet... Ezek tudnákmegmondani, hogyan kell életre kelteni a szent jeleket! Mintteljesedés és egyszersmind reményteljes ígéret tűnt fel előttem,amikor Montessori Mária egy kis füzetében -- aki neves katolikusnevelő és a nevelést az élő tettre építi fel, -- olvastam, hogy egyikiskolájában mint művelik a gyermekek a szőlőt, s hogyan szüretelnek,mint vetnek búzát s miként gyűjtik be a termést, hogy amennyiretechnikailag lehetséges, miként készítik el ők maguk a kenyeret és abort, pontosan az Egyház előírása szerint, s mint viszik az oltárra.Ez, -- helyes tanítás kíséretében -- valóban liturgikus nevelés.
A liturgikus élethez az út különben is nem puszta tanításonkeresztül vezet, hanem mindenekelőtt a tetten át. A látás és acselekvés az alaperők, amelyekbe minden mást bele kell ágyaznunk.Kétségtelen, hogy szükséges hozzá a világos tanítás is, és történetimagyarázatokkal bele kell gyökereznie a katolikus hagyományfolytonosságába. De tettnek kell lennie, -- és ugyebár valamit valóban"megtenni" több, mint egyszerűen "gyakorolni", hogy helyesenmenjen! A tett valami elemi valóság, amelybe bele kell állania azegész embernek a maga teremtő erőivel; élő véghezvitel kell hogylegyen, élő megtapasztalás, fölfogás, látás.
Ha azután egyszer ilyen nevelők, saját tapasztalásukból fognakbeszélni a szent jelekről, akkor ennek a könyvecskének el kell tűnniea nyilvánosság elől. Mindaddig azonban van joga és kötelessége isszólni, úgy, ahogy éppen telik tőle.
Mooshausen a sváb Allgäuban, 1927 tavaszán.
Te most keresztet vetsz, még pedig szépen. Nem olyanelnyomorított, összekapott keresztet, amelynél nem lehet tudni, hogymit akar jelenteni. Nem. Te szépen veted a keresztet, nyugodtan,megadva a módját: a homlokodtól a melledig, egyik válladtól a másikig.Megérezted-e, miként fogja át egész lényedet? Szedd össze magadegészen: minden gondolatodat és egész érzelemvilágodat foglald beleebbe az egy jelbe, miközben homlokodtól melledig, egyik válladtól amásikig formálod. Akkor majd megtapasztalod, hogy egészen átöleltéged, a testedet és lelkedet is: összefog, fölavat, megszentel.
Honnan van ez? Onnan, hogy a kereszt mindenünk, a keresztmegváltásunk jele. A kereszten váltott meg minden embert a mi Urunk. Akereszt által szenteli meg az embert lényének legparányibb ízéig.Imádság előtt azért vetünk keresztet, hogy elrendezzen és összefogjonminket, hogy fogja össze Istenben gondolatainkat, szívünket ésakaratunkat. Imádság után pedig azért, hogy megmaradjon bennünk Istenajándéka. A kísértés idején, hogy megerősítsen. A veszélyben, hogyoltalmazzon. Áldáskor, hogy Isten életének teljességét fogadjuklelkünkbe, és ez ott bent mindent megtermékenyítsen és megszenteljen.
Gondolj erre, valahányszor keresztet vetsz. Ez a legeslegszentebbjel. Éppen azért vesd szépen: nyugodtan, teljes nagyságában és arragondolva, amit cselekszel. Akkor azután egész valódat átfogja:külsődet, belsődet, gondolataidat, akaratodat, érzés- éskedélyvilágodat, jártodat-keltedet, és mindent megerősít, lefoglal,megszentel Krisztus erejében, a szentháromságú Isten nevében.
Az egész test a lélek eszköze és kifejezője. A lélek nem csupánott lakik a testben, miként az ember a házában, hanem benne van éstevékenykedik minden tagban és minden idegrostban. Ez a lélek szól atestnek minden vonalából, formájából és mozdulatából. Elsősorbanazonban az arc és a kéz a lélek eszköze és tükre.
Hogy ez így van az arcnál, mindenki előtt nyilvánvaló. De figyeljcsak meg egyszer egy embert -- akárcsak magadat is --, hogy akéztartásban miként nyilvánul meg valamely kedélymozgalom, pl. azöröm, a meglepetés, a várakozás! A kéz hirtelen fölemelése vagy enyhemegrándulása nem mond-e sokszor többet, mint maga a szó? Közben-közbennem úgy érezzük-e, hogy a kimondott szó jóval durvább, mint a kéznekfinom, sokatmondó beszéde?
Az arc után a kéz a legszellemibb része a testnek. Mint a munkaeszköze, mint támadó- és védőeszköz természetesen kemény és erős, deugyanakkor igen finoman kiképzett, gazdagon tagolt is, és mozgékony,érzékeny idegek járják át. Ezért kiválóan alkalmas arra, hogykifejezhessük vele saját lelkünket. De arra is jó, hogy segítségévelmásnak a lelkét fogjuk föl. Hiszen nem másnak a lelkét fogja-e föl az,aki megragadja a feléje nyújtott kezet? Nem annak a lelke szól-e ebbőla kézből minden bizalmával, örömével, igenlésével, fájdalmával?
Ezért egészen természetes, hogy a kéz ott is beszél, ahol aléleknek oly sok a mondanivalója és fölfognivalója: az Isten előtt.Ahol önmagát akarja adni, s ahol Istent akarja fogadni: az imádságban.
Ha valaki összeszedi magát s lelkében egyedül van Istennel, akkora két kéz szorosan egymásba kulcsolódik, az egymásközé illesztettujjak összeszorulnak, mintha a belső áramlásnak, amely szeretnekicsapni, most az egyik kézből a másikba kellene átömlenie,visszaáradnia a belsőbe, hogy minden ott bent maradjon Istennél.Önmagunk összeszedése ez, mellyel védjük az elrejtett Istent. És ezazt mondja: "Isten az enyém, én meg az övé, és mi ketten ott bentmagunkban vagyunk."
Hasonlóképpen tesz a kéz akkor is, amikor valami belsőfeszültség, valami nagy ínség, fájdalom fenyeget kitöréssel. Ismétszorosra kulcsolódnak a kezek, és a kéztördelésben a lélek küszködikönmagával, mígcsak önmagát legyőzve el nem csöndesedik.
Ha azonban valaki alázatos, tisztelettudó lélekkel áll Istenelőtt, akkor két kezét kiegyenesítve egymáshoz illeszti. Ez a tartásszilárd fegyelmezettséget, öntudatos tiszteletadást jelent. Alázatosanés jól rendezetten szól ebből a mi szavunk Istenhez, és e helyzetbenfigyelmes készséggel hallgatjuk Isten szavát. De ez a kéztartáskifejezhet megadást és odaadást is, ha kezeinket, melyekkelvédekezünk, most mintegy összekötözve az Ő kezébe helyezzük.
Előfordulhat az is, hogy a lélek nagy örömében vagy hálájábanegészen megnyílik Isten előtt, hogy orgonaként minden regiszterétmegnyitja s kiárad belső gazdagsága. Vagy a vágy feszíti a lelket sazért kiált. Ilyenkor kitárjuk karjainkat és szétterjesztjük kezünket,hogy szabadjára engedjük a lélek áramát, vagy, hogy a lélek teljesegészében fölfoghassa azt, amire vágyik.
És végre megtörténhetik, hogy valaki egészen átfogja önmagátmindazzal, ami ő és amije van, hogy teljesen átadja magát Istennek,tudva, hogy ez áldozatot jelent. És ekkor keresztbe teszi a mellénkarjait és kezeit.
Szép és nagyszerű a kezek beszéde. Az Egyház azt mondja róla:Isten azért adta nekünk, hogy "lelkünket hordjuk benne."
Azért nagyon becsüld meg ezt a szent beszédet. Isten hallgat reá.Hiszen a lélek legmélyéből szól. De szólhat a szív lustaságáról,szórakozottságáról és egyéb rosszról is. Tartsd hát jól a kezed, delégy rajta, hogy bensőd valóban megfeleljen ennek a külsőnek!
Igen finom dolgokról beszéltünk eddig. Tulajdonképpen nem is szólaz ember szívesen ilyesmiről. Valami belső szózat tiltakozik ellene.Legyünk hát annál gondosabbak a gyakorlatban. Ne csináljunk akéztartásból üres, mesterkélt játékot, hanem legyen az olyan nyelv,amellyel a test tiszta igazságban elmondja Istennek azt, ami a lelketeltölti.
Mit tesz az ember, ha elragadja a gőg? Kihúzza magát, fölvágja afejét, kifeszíti mellét és egész termetét. Minden azt harsogja benne:"Több vagyok, mint te!" De ha valaki alázatos lelkű, kicsinynek érzimagát, lehajtja a fejét s összezsugorodik: "megalázza magát". Éspedig annál mélyebben, minél nagyobb az, aki előtt áll, s minélkisebbnek tűnik fel ő önmaga előtt.
De mikor érezzük világosabban, milyen kicsinyek vagyunk, mintakkor, ha az Isten előtt állunk? A hatalmas Isten, aki épp úgy volttegnap mint ma, és épp úgy lesz száz meg ezer év múlva is! Aki betöltiezt a szobát és az egész várost, a földkerekséget és a mérhetetlencsillagos eget. S mindez csak annyi előtte, mint egy porszem. A szentIsten, a tiszta, igazságos és végtelenül fönséges... Milyen nagy isŐ... és milyen kicsiny vagyok én! Olyan kicsiny, hogy egyáltalán nemis hasonlíthatom magamat Őhozzá, olyan kicsiny, hogy semmi sem vagyokŐelőtte. Ha az ember ezt jól meggondolja, egészen természetesnek érzi,hogy nem állhat meg büszkén Őelőtte. Az ember "megalázkodik",szeretné alacsonyabbá tenni termetét, hogy ne álljon ott olyankihívóan, -- és íme, máris föláldozta magasságának felét: letérdelt. Sha ez még nem volna elég a lelkének, meg is hajolhat hozzá. És ez ameghajolt alak azt mondja: "Te vagy a végtelen Isten, én pedig asemmi."
Ha térdet hajtasz, légy rajta, hogy ne legyen az elsietett, üresmozdulat. Önts lelket belé! A térdhajtásnak lelke pedig az, hogy aszív mélységes tisztelettel belsőleg is meghajol Isten előtt. Ha atemplomba jössz, vagy onnét távozol, vagy ha elhaladsz az oltár előtt,hajtsd meg térdedet szép nyugodtan egészen a földig, s vidd bele ebbea térdhajtásba egész lelkedet, mely így szóljon: "Én véghetetlenIstenem...!
Ez azután alázat, ez igazság, és mindannyiszor jót fog tennilelkednek.
Már szóltunk arról, hogy az Istennek kijáró tisztelet bizonyosmeghatározott testtartást kíván. Isten olyan végtelenül nagy, mi pedigoly parányiak vagyunk, hogy e tudat külsőleg is megnyilvánul:megkicsinyít, térdre kényszerít bennünket.
A hódolatos lelkület azonban még másképpen is megmutatkozhat.Képzeld el, hogy ülsz, és pihensz vagy beszélgetsz valakivel. Mostolyan személy jön, akit nagyon tisztelsz, és hozzád fordul. Ugye ilyenesetben rögtön fölkelnél, egyenes állásban hallgatnád meg szavait ésválaszolnál neki? Mit jelent ez? Az állás mindenekelőttösszeszedettséget jelent, mert ilyenkor az ülés kényelmestesttartásával szemben fegyelmezett, feszes testállást veszünk fel.Annyit is jelent, hogy figyelünk, mert az állásban van valamifeszültség, éberség. És végül azt is jelenti, hogy készen állunk, mertaki áll, minden további nélkül útnak is indulhat. Haladéktalanulvégrehajthat egy megbízatást, hozzáfoghat valamilyen munkához, mihelyterre parancsot kap.
Az állás tehát az Isten iránti hódolatnak másik oldalát mutatjameg. A térdelésben kifejezésre jutott az imádás, nyugodt kitartás, --itt pedig az éber, tevékeny lelkület. Ilyen tisztelet tölti el akészenlétben álló szolgát, a harcrakész katonát. Az ilyen hódolatostisztelet állást kíván.
Fölállunk, midőn fölhangzik a szentmisében az örömhír, azevangélium. Állnak a keresztszülők, amikor a gyermek helyett leteszika keresztségi fogadást. Állnak a gyermekek is, midőn első áldozásukalkalmával megújítják ezt a fogadást. Állnak a jegyesek, amikor azoltár előtt örök hűséget fogadnak egymásnak. És állunk még sok másszertartásnál is.
Némelykor a magánimádságban is igen kifejező lehet az állás. Azelső keresztények szívesen imádkoztak állva. Bizonyára ismered akatakombák Orante-képét: egyenes tartású alak, nemesen leomló ruhában,kitárt karokkal. Szabadon és fegyelmezetten áll, hallgatva az igét éskészen arra, hogy vidám lélekkel lásson a teljesítéséhez.
Van úgy is, hogy nem megy a térdelés, az ember feszélyezve érzimagát általa. Ilyenkor jót tesz az állás: felszabadít. De csakis ahelyes állás! Akkor, ha mindkét lábunkon állunk, és nem támaszkodunk.Egyenes térdekkel, nem pedig hanyagul, meghajlítva azokat. Ki kellhúznunk magunkat, uralkodnunk kell önmagunkon.
Ezzel az imádság fegyelmezett, de ugyanakkor szabad is lesz,telve hódolattal és tettrekészséggel.
Hányan tudnak igazán járni? Mert a járás nem sietés és futás,hanem nyugodt mozgás. Nem csúszás-mászás, hanem biztos előrehaladás.Aki jár, ruganyosan lép, nem vonszolja magát. A törzs egyenesen áll,nem meghajolva. Nem bizonytalanul mozog, hanem biztos egyformasággal.
Igazán jól járni nem közönséges dolog. Szabadon, és mégis nemesfegyelemmel. Könnyen és erősen, egyenesen és teherbíróan, nyugodtan éselőretörő lendülettel. És aszerint, hogy férfi, vagy nő jár-e, ajárásban van valami katonásság, vagy kecsesség; az egyik külső terhethordoz, a másik derűs, nyugodt, bensőséges világot.
És milyen széppé válik a járás, ha vallásos lelkület hatja át!Istentiszteletté nemesedhetik. Már egyszerűen a tudatos és hódolatoselőrehaladás is az Isten színe előtt, mint pl. ha valaki a templomban,a legfőbb Úr házában, és főként az Ő szemeláttára jár. De járásunkkalIsten kísérőivé is szegődhetünk: így pl. a körmenetek alkalmával. Tepersze most talán arra gondolsz, hogy a körmenetek résztvevői gyakranmilyen fegyelmezetlenül lökdösődnek, milyen unottan vonszolják magukatés hogyan bámészkodnak szerteszét? Pedig milyen ünnepélyessé éslélekemelővé válhat a körmenet, amelyben az Urat kísérjük a városutcáin, vagy az "Ő mezőin," ha mindenki imádságos lélekkel jár: aférfiak katonás fegyelemmel, a nők anyai méltósággal, a leányok amaguk fiatalos vidám bájával, az ifjak fegyelmezett erővel!
Ily módon a bűnbánati körmenet is testet öltött imádsággáalakulhat át. Megtestesült tudata lehet bűneinknek ésnyomorúságunknak, és mégis telve keresztényi bizalommal, amely meg vangyőződve arról, hogy miként az emberben van egy erő, a nyugodt,önmagában biztos akarat, mely fölötte áll minden többi erejének,azonképpen van egy legfőbb Hatalom is, mely felette áll mindennyomorúságnak és bűnnek, és ez a Hatalom az élő Isten.
Nemde a járás az emberi természet nemességének is egyiktényezője? Egyedül az embernek kiváltsága az egyenes testalkat, melyenmaga uralkodik, és amellyel nyugodtan, biztosan viszi tovább önmagát.Egyenesen járni annyit jelent, mint embernek lenni.
De mi nem vagyunk egyszerűen csak emberek. "Isten ivadékaivagytok", mondja az Írás. Istenből új életre születtünk. Krisztus élmibennünk, különösen bensőséges módon az Oltáriszentség által: az Őteste van testünkben, az Ő vére kering vérünkben. Mert "aki eszi azén testemet és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne",mondja az Úr. Krisztus növekszik bennünk és mi növekszünk benne, ésegyre jobban Őbelé, s rajta át fölfelé, míg végre "el nem jutunk aJézus Krisztusban való nagykorúságig", amíg csak "ki nem alakul" Őmibennünk s míg csak minden lét és tevékenység, "akár eszünk, akáralszunk s bármit is cselekszünk": a munka, a játék, az öröm és akönnyek, minden-minden Krisztus-életté nem változik át.
Ennek a titoknak a tudata milyen örömteljes, szépséggel és erőveláthatott kifejezést nyerhetne a helyes járásban! Az Úr parancsánakmélységes értelmű teljesedésévé válhatna: "Járj előttem, és légytökéletes."
De csak akkor, ha teljes igazlelkűséggel végezzük! Csakisigazságból és nem hiú erőlködésből fakadhat ennek szépsége.
Megkezdődött a szentmise. A pap ott áll az oltár lépcsője előtt.A hívők, vagy az ő nevükben a ministránsok imádkozzák: "Gyónom amindenható Istennek... hogy fölötte vétkeztem, gondolattal, szóval,cselekedettel: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem..." Ésvalahányszor kimondják e szót: "vétkem", mellüket verik.
Mit jelent a mellverés?
Éljük csak bele egyszer magunkat! De ehhez elengedhetetlen, hogya mellverést helyesen végezzük. Nemcsak ujjunk hegyével kellmegérintenünk, hanem zárt ököllel kell vernünk mellünket. Talán láttadmár képen Szent Jeromost, amint a pusztában térdel és kezében kővelmegrendülten veri a mellét. Ez azután igazi mellverés és nem csakafféle finomkodó mozdulat. A mellverésnek belső világunk kapuja ellenkell irányulnia, és meg kell remegtetnie a lelket.
Több életet kell vinnünk ebbe a belső világba, meg kell töltenünkazt világossággal, erővel, kemény tenniakarással. Hogy fest ezzelszemben a valóság? Sok komoly követelmény áll előttünk: kötelességek,szükségletek, döntő elhatározásra való felszólítások, azonban aligakad közöttük olyan, amely megmozgatná belső világunkat. Mennyibűnterhet vettünk magunkra, de íme, nem aggódunk miattuk. "Az életközepette halál vesz körül bennünket," de mi nem gondolunk rá. Ekkorfelhangzik Isten szava: "Ember, ébredj! Nézz körül! Szállj magadba!Térj meg! Tarts bűnbánatot!" Ez a felszólítás a mellverésben ölttestet. Ennek egészen át kell téged hatnia, fel kell ráznia belsővilágodat, hogy felébredjen, látni kezdjen és Istenhez térjen.
De ha aztán egyszer az ember magába száll, világossá válikelőtte, hogy mennyire elpocsékolta az értékes életet, mily sokszoráthágta Isten törvényeit, mennyire elhanyagolta kötelességeit "az ővétke, az ő vétke, az ő igen nagy vétke" által. Ez a vétekkörülfogja, és nincs más kiút, mint az, hogy elismerje fönntartásnélkül: "Vétkeztem gondolattal, szóval és cselekedettel a szent Istenés a szentek közössége ellen." A lélek ekkor Isten pártjára áll ésállást foglal mellette önmaga ellen. Úgy gondolkozik most önmagáról,mint ahogy Isten nézi őt. Haragszik önmagára bűnei miatt és mellétverve bünteti magát.
A mellverés tehát annyit jelent: Az ember felébreszti önmagát.Felrázza belső világát, hogy meghallja Isten hívását. Isten oldaláraáll és megbünteti önmagát. Vagyis magábaszállás, bánat, megtérés.
Ezért veri a mellét a pap és a nép is, amikor a lépcsőimádságbanbűnvallomást tesznek; ezt teszik akkor is, amidőn a pap az áldozáselőtt az Úr testét mutatja föl és mondja: "Uram, nem vagyok méltó,hogy hajlékomba jöjj." Hasonlóképpen a litániában, amidőn bűnösnekvalljuk magunkat: "Mi bűnösök, kérünk téged, hallgass meg minket!"
Az idők folyamán a mellverés sokat vesztett eredeti értelméből. Ahívők most már sok helyütt úrfelmutatáskor is verik a mellüket, sőt azÚrangyala közben is, midőn azt mondják: És az Ige testté lőn. Azeredeti jelentés itt már szétfoszlott, és a mellverés általánosságbancsak a tisztelet és az alázatosság kifejezője akar lenni. De nekünkmeg kell őriznünk az eredeti nyers komolyságot is: hogy Isten szólítjavele magábatérésre a lelket, és a bánatos lélek bünteti vele önmagát.
Már több mindenről elmélkedtünk, de vajon világosan áll-eelőtted, hogy mi volt a módszerünk?
Mindig már jól ismert dolgokról beszéltünk, és ezek mégis egészenújaknak tűntek föl előttünk. Ezerszer láttuk már őket, de csak mostnéztük meg igazában, s ekkor feltárultak előttünk és megmutattákszépségüket. Figyelni kezdtünk, s azok megszólaltak. Egészen beleéltükmagunkat azokba a sokszor végbevitt cselekedetekbe, teljes figyelemmelvégeztük őket, s rájöttünk, mi minden rejlik bennük.
A nagy felfedezés megtörtént! Most már meg kell szereznünkmagunknak azt, ami már régen birtokunkban volt, hogy valóban a mienkis legyen. Meg kell tanulnunk helyesen látni, helyesen hallani,helyesen cselekedni. Ez az a nagy látnitanulás, így jutunk el igaziismeretre, s míg ez meg nem jön, minden néma és homályos előttünk. Deha már elsajátítottuk, akkor kinyílnak, feltárják belsejüket, ésonnan, az ő lényegükből alakul ki a külső. És te rájössz arra atapasztalatra, hogy éppen a magától értetődő dolgok, a mindennapicselekmények a legmélyebbek. A legegyszerűbben van a legmélyebb titok.
Itt vannak például a lépcsők. Számtalanszor mentél föl már alépcsőn. De vajon ráeszméltél-e arra, mi megy végbe ilyenkor benned?Mert amikor fölmegyünk, történik bennünk valami. Csakhogy ez nagyonfinom, halk hangú, úgy, hogy könnyen tudomásul sem vesszük.
Mély titok nyílik meg itt. Egyike azoknak a folyamatoknak,amelyek emberi mivoltunk legmélyéből fakadnak, titokzatos módon, úgy,hogy nem is lehet azokat ésszel felérni, és mégis mindenki megértiőket, mert legmélyebb énünk felel meg rájuk.
Ha lépcsőn megyünk fölfelé, nemcsak a láb lép föl, hanem veleegyütt egész mivoltunk is. Lelkileg is följelé haladunk. És ha eztmegfontolva végezzük, sejtelmünk támad a magasságba való emelkedésrőlis, ahol már minden nagy és tökéletes, vagyis az égről, amelyben Istenlakik.
De mindjárt érezzük a titkot is. Hát Isten fönt van? Hiszenszámára nincs fönt és alant! Istenhez csak úgy juthatunk el, hogy hatisztultabbak, igazabbak, jobbak leszünk. De mi köze a javulásnak atesti fölemelkedéshez? Mi köze a lelki tisztaságnak a fönt-álláshoz?Itt azután nincs mit tovább okoskodni. Az alantlévő már önmagában azalantasnak, a rossznak a jelképe, ami pedig fönt van, a nemesé, a jóé,és az igazi fölfelé-emelkedés lényünknek a "Magasságbelihez", azIstenhez való fölemelkedéséről beszél. Ezt már nem tudjukmegmagyarázni, de a dolog így van, érezzük, látjuk, hogy így van.
Ezért vezetnek lépcsők az utcáról a templomba, és ezek aztmondják nekünk: "Te most fölmész az imádság házába, Isten közelébe."A templom hajójáról újra lépcsők vezetnek a szentélybe, és ezek arrólbeszélnek: "Most a szentek-szentjébe lépsz." És lépcsők vezetnek fölaz oltárhoz. Aki oda fölmegy, annak azt mondják, amit egykor Istenmondott Mózesnek a Hóreb hegyén: "Vesd le saruidat, mert szent ahely, amelyen állasz." Az oltár az örökkévalóság küszöbe.
Mily nagyszerű mindez! Nemde ezután öntudatosan fogsz fölmenni alépcsőkön, gondolva arra, hogy azok fölfelé vezetnek? Minden alacsonytlent fogsz hagyni, és valóban a "magasba" fogsz emelkedni? De mirevaló ez a sok beszéd? Az a fő, hogy mindez a lelked mélyénmegvilágosodjék, s hogy lélekben valóban "fölemelkedj" Istenhez.
Már gyakran beléptünk a templomba a kapun át, és az mindannyiszormondott nekünk valamit. Meghallottuk-e a szavát?
De hát miért is áll ott az a kapu? Talán csodálkozol, hogy eztkérdem. Azt gondolod, a felelet éppenséggel nem nehéz: hát azért, hogyki- és bemenjünk rajta. Ez igaz is. Ám a ki- és bemenéshez még nincsszükség kapura! Megtenné a szolgálatot egy nyílás is a falon, és ehhezelég volna egy erős deszkaajtó. Az emberek könnyen ki- ésbejárhatnának rajta, olcsóbb is volna és a célnak is jobbanmegfelelne. De "kapu", az bizony nem volna. A templomkapu többetakar, mint egyszerűen ilyen hétköznapi célt szolgálni: a kapunakmondanivalója van.
Figyeld csak meg, mikor átlépsz a küszöbön, mindjárt érzed: "Énmost elhagyom a külső világot, én most bemegyek." Kint terül el avilág, a szép világ, telve erős élettel, tevékenységgel. De van bennesok csúnya és alantas is. Valami vásári jelleg ül rajta: mindenki csakszaladgál, mindenki csak terpeszkedik benne. Nem akarjuk éppenprofánnak nevezni, de van valami ebből rajta. A templom kapuján átazonban a vásártól elkülönített csendes és szent belsőségbe lépünk, aszentélybe. Kétségtelen, hogy minden dolog Isten alkotása, minden az Őajándéka. Ő mindenütt ránk találhat. Minden dolgot úgy kell fogadnunk,amint az Isten kezéből jön, és meg kell azt szentelnünk kegyeleteslelkünkkel. És az emberek mégis mindenkor meg voltak győződve arról,hogy egyes helyek különösen is szentek, és Isten számára vannaklefoglalva.
A kapu a külső és a belső világ között áll, a piac és a szentélyközött, a között, ami a világhoz tartozik, és amit Istennekszentelnek. És ha valaki átlép a kapun, akkor ez így szól őhozzá:"Hagyd kívül azt, ami nem oda való, hagyd kint azokat a gondolatokat,kívánságokat, gondokat, a kíváncsiságot, a hiúságot. Hagyj kintmindent, ami nincs megszentelve. Tisztulj meg, mert szentélybe lépszmostan."
Ne lépj át sebtében a kapun! Egészen lassan kellene a kapun átbemennünk, és lelkünket kitárnunk, hogy meghalljuk, mit mond. Sőtelőzőleg egy kissé meg is kellene állnunk, hogy templomba-lépésünkmegtisztulás, összeszedettség legyen.
De a kapu még többet is mond. Figyeld csak meg, hogy amikorátlépsz rajta, önkénytelenül fölemeled a fejedet és szemedet.Tekinteted először a magasba szökik, majd széttekintesz, a kebelkitágul, a lélek megnő. A templom magas tere a végnélküliörökkévalóságnak, az égnek jelképe, amelyben Isten lakik. Igaz, hogy ahegyek még magasabbak, és mérhetetlen ott kint a kéklő messzeség. Demindez nyíltan áll, nincs határolva s nincsen alakja. Ezt a teretazonban lefoglalták és elkülönítették Isten számára. Érettealakították és képezték ki ilyen szentül. Megérezzük a fölfelé törőoszlopokon, a széles, erős falakon, a magas boltozaton: igen, ezegészen különös, bensőséges módon az Isten háza, Isten lakása.
És a kapu bevezeti az embert a titokba. Azt mondja neki: "Vesdel, ami kicsinyes, el mindazzal, ami szűk és nyugtalanító. Elmindazzal, ami lenyom. Ki a mellet, fel a szemekkel, a lélekszárnyaljon szabadon! Isten temploma ez, és egyszersmind saját énednekis mása, mert te Isten élő temploma vagy, Isten temploma a tested és alelked. Tágítsd hát ki, tedd naggyá és szabaddá!
"Emeljétek fel a fejeteket ajtók,
Táruljatok örök kapuk:
És a dicsőség Királya bevonul",hangzik felénk az Írás szava.
Halld meg te is ezt a fölszólítást. Mit használ neked a kőből ésfából épült templom, ha te magad nem vagy Istennek élő temploma? Mihasznod belőle, ha hatalmas kapu vezet abba és hatalmas ajtószárnyaktárulnak ki, de lelked templomában nem nyílik meg a kapu, és nemvonulhat be rajta a dicsőség Királya?
Milyen sajátságos is a mi lelkünk! Úgy van minden dologgal, mintegykor az első ember, aki midőn Isten parancsára nevet adott azállatoknak, nem talált közöttük magához hasonlót. Minden létezővelszemben az volt az érzése: "Én más vagyok, mint te!" Semmiféletudományos elmélet sem nyomja el benne ezt tudatot, és semmifélealacsonysága sem oltja ki meggyőződését: "Én más vagyok, mint bármimás a világon, mindentől különböző, egyedül Istennel rokon."
Másrészt viszont a lélek rokon minden mással is. Mindeniknélvalahogyan otthon érzi magát. Minden mond neki valamit: minden alak,minden mozgás, minden magatartás. És a lélek szüntelenül arratörekszik, hogy bennük a maga belső világát fejezze ki, hogy azt sajátéletének jelképévé tegye. Bárhol is találkozik valami jellegzetesalakkal, úgy érzi, hogy az a saját mivoltából fejez ki valamit, hogysaját lényének egy vonására emlékeztet.
Nem így van-e a dolog? Hiszen ez az alapja minden hasonlatnak! Alélek mivolta legmélyén idegenül áll mindennel szemben, azt mondjaneki: "Nem vagyok ez!" És viszont mindennel csodálatosan rokonságbanállva úgy érzi, hogy a dolgok és a történések saját mivoltának aképei.
Íme egy ilyen jelkép, amely sok másnál szebb és kifejezőbb: agyertya. Nem mondok vele neked semmi újat, bizonyára te magad isgyakran megérezted.
Nézd csak, hogyan áll a gyertyatartón! Széles és nehéz agyertyatartó talpa. Biztosan emelkedik ki ebből a törzse, a tetejénpedig széles perem felett szorosan álló nyélből szökik a magasba agyertya. Könnyed, vékony az alakja s mégis egyenes, ha mégoly magasranyúlik is fel. Így áll a térben karcsún, érintetlen tisztaságban, demégis meleg színével; határozott formája élesen kiemeli környezetéből.
Tetején lobog a láng, és ebből alakítja át a gyertya a magatiszta testét meleg, sugárzó fénnyé.
Nem érzed-e, mikor előtte állsz, hogy valami egészen nemes érzéstámad benned? Hiszen nézd csak, hogyan áll a maga helyén, szilárdan, amagasba törve, tisztán, előkelően. Érezd meg, hogy minden azt mondjabenne: "Készen állok!" Semmi sem fut el belőle, semmi sem bújik ki,minden tiszta készenlét.
És feltartóztathatatlanul felemészti magát hivatásateljesítésében, miközben fénnyé és hővé alakul át.
Te erre esetleg azt mondod: "De hát mit tud minderről a gyertya?Hiszen nincs is lelke!"
Akkor adj te neki lelket!
Tedd meg saját lelked kifejezőjének! Amikor a gyertyára nézel,kelts fel magadban minden nemes tettrekészséget és mondd: "Ittvagyok, Uram!" Akkor majd úgy érzed, hogy a karcsú, tiszta gyertya ate lelkivilágodat fejezi ki. S légy rajta, hogy minden tettrekészségedigazi hűséggé erősödjön. Akkor majd megérzed: "Uram, a gyertyaszimbólumában én állok előtted!"
Ne fuss el hivatásod elől. Légy állhatatos. Ne kutass mindig amiért, a minek után. Az élet legmélyebb értelme az, hogy az emberfeleméssze magát igazságban és szeretetben Istenért, miként a gyertyais fénybe és hőbe alakul át.
Titokzatos a víz. Egészen tiszta és egyszerű, -- Szent Ferenc"szűzi"-nek nevezte. Teljesen igénytelen, mintha semmit semjelentene önmaga előtt. Önzetlen is, mintha csak azért volna, hogymásnak szolgáljon, tisztítson és üdítsen. De láttál-e már egyszercsendes és igen mély vizet, és belemerültél-e érző lélekkel annakszemléletébe? Megérezted-e ekkor, hogy milyen titokzatos a mélység?Hogy úgy tűnt fel, mintha ott alant tele volna csodákkal, csábító ésborzalmas csodákkal? Vagy megfigyelted-e már, amikor a víz mint folyamzúgva rohan és egyre csak zúdul és zúg? Vagy amikor a forgatag kering,örvénylik és magával húz? Ez olyan erővel nehezedik az emberkedélyére, hogy úgy kell magát kiszakítania annak hatalmából.
Titokzatos a víz. Egyszerű, átlátszó, önzetlen, készen arra, hogytisztára mossa mindazt, ami bepiszkolódott, és felüdítse a szomjazót.És ugyanakkor kifürkészhetetlen, nyugtalan, telve talánnyal éserőszakkal, s pusztulásba akar rántani. Találó képe azoknak atitokzatos ősokoknak, amelyekből az élet fakad és a halál integetfelénk; képe magának az életnek, amely olyan világosnak tűnik fel ésugyanakkor mégis olyan rejtvényszerű.
Így azután értjük, miért teszi meg az Egyház a vizet az isteniélet, a kegyelem jelképének és hordozójának.
A keresztségből egykor új emberként jöttünk elő, "újjászületvénvízből és Szentlélekből", miután a régi ember a vízben elpusztult,meghalt.
És keresztvetéskor meghintjük homlokunkat és mellünket, jobb ésbalvállunkat "szentelt vízzel", az őselemmel, azzal a rejtvényszerű,tiszta, egyszerű és félelmetes elemmel, amely a természetfelettiértelemnek, a kegyelemnek jelképe és eszköze.
Az Egyház, amikor megszentelte, megtisztította a vizet.Megtisztította azoktól a sötét hatalmaktól, melyek benne szunnyadnak.Ez nem egyszerűen üres szó! Akinek érzékeny a lelke, már megérezteezt, megérezte a természeti erő varázshatalmát, amely kitörhet avízből. És pusztán csak természeti ez az erő? Nem egyszersmind valamisötét, természeten kívüli valóság is? A természetben, annak mindengazdagságában és szépségében ott van a rossz is, a démoni is. A lelketeltompító városi élet az oka annak, hogy az embereknek sokszor márnincs is érzékük ez iránt.
De az Egyháznak megvan az érzéke, és ezért "megtisztítja" avizet minden istenellenességtől, és "megszenteli" azt, kérve Istent,hogy tegye kegyelmi erejének eszközévé.
Ha már most a keresztény belép az Isten házába, meghinti ahomlokát, mellét, és vállait, vagyis egész mivoltát a tiszta éstisztító vízzel, azért, hogy megtisztuljon a lelke. Nem szép dolog-eez? A kereszt jelében hogy egymásra találnak itt a tisztaságra vágyódóember meg a megváltott természet és kegyelem!
Vagy ott van az este. "Az éjjel senkinek sem barátja" -- tartjaa közmondás. Van valami igazság benne. Mi a világosság számára vagyunkteremtve. Mielőtt az ember átadná magát az alvásnak, a sötétséghatalmának, amelyben kialszik a napvilág és az ember öntudata, akereszt jelével és szenteltvízzel jelöli meg magát, a megváltott, abűntől megtisztult természet jelképével: Isten óvja meg mindensötéttől! Hasonlóképpen cselekszik reggel is, amidőn újra felkel azálomból, az öntudatlanság sötétségéből és újra kezdi életét. Ez aszenteltvízzel való meghintés mintegy emlékezés arra a szenteltvízre,amelyből a keresztségben kelt fel Krisztus világosságára. Ez is igenszép szokás. Itt is a kereszt jelében találkozik a megváltott lélek ésa megváltott természet.
Egy késő őszi este a mezőn keresztül vezet utad. Sötétség borul atájra, s az idő hidegre fordul. Ebben a holt világban a lélek egészenegyedül érzi magát. Ösztönös erővel keres maga körül valamit, amihezhozzátapadhatna, de sehonnan sem érkezik válasz. A kopaszon álló fa, ahideg hegylánc, a puszta síkság, -- minden kihalt. Ő az egyedüli élőköröskörül a pusztaságban. Ekkor egy fordulónál hirtelen fény ragyogföl... nem a lélek szólította-e elő? Nem úgy tűnik-e föl, minthafelelet volna a lélek keresésére? Mint valami régvárt, hozzátartozóvalóság?
Vagy pedig késő este a homályos szobában ülsz. A falak szürkén,részvétlenül meredeznek, a bútorok némák. Ekkor jól ismert léptek zajaüti meg füledet, egy ügyes kéz megigazítja a kályhát, bent sercegnikezd, felcsap a láng... Nemde egyszerre mindent átváltoztat? Mindenlelket kapott. Mintha egy halott ember arcán az élet biztató sugaravillanna föl.
Igen, a tűz rokon az élővel, a mi élő lelkünk legtisztábbjelképe, jelképe mindannak, amit mi bensőleg, elevenenmegtapasztalunk: meleg és ragyogó, és mindig mozog, mindig fölfelétör. Ha azt látjuk, hogy a lángnyelv szüntelenül fölfelé csapdos, hogyminden légáramnak enged ugyan, de mégsem lehet eltéríteni attól, hogyfölfelé törjön, hogy fönt lobog és meleget áraszt magából, nem érezzük-e meg, hogy a tűz mélységesen rokon azzal a bensőnkben levő valamivel,ami szintén fényesen ég, világít és fölfelé tör, mégha a körülöttelevő alacsony hatalmak közben-közben le is nyomják? És ha látjuk, hogya fény hogyan hatja át az egész környezetet, hogyan élteti és nemesítiát azt, hogyan lesz mindennek élő középpontjává, bárhol gyulladjon ismeg, nem ismerjük-e föl itt annak a bennünk levő titokzatosvilágosságnak szimbólumát, amely azért gyulladt ki ebben a világban,hogy mindent átjárjon és mindennek hazát adjon, otthont teremtsen?
Igen, így van a dolog. Úgy ég a láng, mint szimbóluma a mi belsővilágunknak, a bennünk levő törekvő, világító, erős valóságnak: aszellemnek. Bárhol találkozunk is a lánggal, úgy érezzük, hogylobogásával és fényével úgy szól hozzánk, mint valami élő. És ha asaját életünket akarjuk kifejezni, ha saját életünket akarjuk valaholmegszólaltatni, lángot gyújtunk.
Így azután megértjük azt is, hogy ott is égnie kell a lángnak,ahol tulajdonképpen nekünk is mindig lennünk kellene: az oltár előtt.Ott kellene állnunk, imádkozva, figyelmesen, összegyűjtve magunkbanmindent, ami tiszta és erős, abban a titokzatos szentistenközelségben. Isten szeme rajtunk, s a mienk Őrajta. Legalábbisígy kellene lennie a mi részünkről. Ezt azáltal ismerjük el, hogymeggyújtjuk ott a lángot, mint saját életünk jelképét és kifejezését.
Gondoltál-e már arra, hogy az a lángocska ott az örökmécsesben --te vagy? Hogy a te lelkedet jelenti? A földi láng egymagában semmitsem mond Istennek. Teneked kell azt megtenned Isten felé fordultlelked kifejezőjévé. Az istenközelség eme szent helyén kell igazábanégnie a lelkednek, ahol egészen érte él, egészen lánggá, fénnyé alakulát Őérte. Lelkednek annyira otthon kell itt lennie, hogy az a csendesláng ott fenn a mécsesben valóban a te bensődet fejezze ki.
Feszítsd meg erőidet, hogy ez sikerüljön. A dolog nem olyankönnyű. De ha csak egy kicsit is közelebb jutottál hozzá, akkor avilágító csendesség eme pillanatai után nyugodtan térhetsz vissza újraaz emberek közé. A láng ott marad az istenközelség szent helyén, s teígy szólhatsz Istenhez: "Uram, ez az én lelkem. Az mindig Náladmarad."
Az erdőszélen szarkaláb virágzik. Sötétzöld levelei szeszélyesenszaggatottak. Nyúlánk kocsánya határozott vonalú és finoman hajlékony.Szirmai mintha nehéz selyemből volnának kiszabva, s olyan kékek, hogyragyogásuk mint valami drágakőé betölti a levegőt. S ha most jönnevalaki, letörné a virágot, s utána megúnván a tűzbe dobná...: csaknéhány pillanat, s a pompázó virágból nem maradna vissza más, mint egykeskeny, szürke hamucsík.
Amit azonban a tűz itt rövid pillanatok alatt vitt végbe,ugyanazt teszi az idő állandóan minden élővel: a díszes páfránnyal, atölggyel. Ezt cselekszi a könnyed pillangóval, ezt a suhanó fecskével,ezt a fürge kis mókussal és a nehéz bikával. Mindig ugyanaz azeredmény, akár gyorsabban, akár lassabban megy is a dolog, akársebesülés vagy betegség, akár tűz vagy éhhalál legyen is az ok:egyszer csak minden virágzó élet hamuvá lesz.
A hatalmas termetből ritkás porrakás, amit minden kis széltovafúj. A ragyogó szirmokból szürkés, lisztszerű por. A melegenduzzadó, érző életből szegényes holt föld, sőt még ennél is kevesebb:hamu!
Belőlünk is ez lesz. Hogy megborzadunk, ha nyitott sírba tekintveegy pár csont mellet néhány maroknyi szürke hamut pillantunk meg:
"Emlékezzél meg ember,
Hogy porból vagy
És a porba térsz vissza!"
Mulandóság -- ezt jelenti a hamu. A mi mulandóságunkat, nem amásokét. A mienket. Az enyémet! Az én mulandóságomról szól, amikor apap a nagyböjt elején az elmúlt virágvasárnapon még üdén zöldellőbarka hamujával keresztet rajzol homlokomra:
"Memento homo
Quia pulvis es
Et in pulverem reverteris!"
Minden hamuvá válik. A házam, a ruhám, a bútorom, a pénzem, aszántóföld, a rét, az erdő. Kutyám, mely hűségesen kísér, és azállatok ott az istállóban. A kéz, amellyel írok, szemem, amellyelolvasok, és az egész testem. Az emberek, akiket szerettem, s azemberek, akiket gyűlöltem, s az emberek, akiktől féltem. Ami nagynaktűnt fel előttem a földön, és ami kicsinynek, megvetendőnek látszott:minden hamuvá válik... minden...
"És egy angyal jöve és megálla az oltár előtt aranytömjénezővel; és sok jó illatszer adaték neki... és felszálla a jóillatszerek füstje a szentek imádságából, az angyal kezéből Istenelőtt."
Így beszél a Titkos Jelenések könyve.
Mennyi nemes szépség van abban, amikor a tiszta tömjénszemeket aparázsra szórják, és a meglendített füstölőből fölfelé száll azillatos tömjénfüst! Olyan, mint egy szabályos ritmusú, illatosmelódia. Nincs anyagi célja, tiszta, mint a dal. Értékeknek szépelpazarolása. Ajándékozó, mindent odaadó szeretet.
Épp úgy van itt is, mint Bethániában, amidőn Mária dráganárduszolajat hozott és az Üdvözítő szent lábaira öntötte, hajávalszárította, s a kenet illata betöltötte az egész házat. A szűkkeblűségakkor így morgolódott: "Mire való e vesztegetés?" Isten Fia azonbanazt válaszolta: "Hagyjátok őt, hiszen a temetésemre cselekedte." Ahalál titka volt itt, a szeretetnek, az illatnak, az áldozatnak titka.
És ugyanez történik a tömjénnel is: a szépségnek egy titka ez,mely egészen érdek nélküli és szabadon lendül a magasba. A szereteté,amely ég és elég, és a halálba megy. A sivár lélek itt is fönnakad éskérdezi: Ugyan, mire való mindez?
A tömjénezés illatáldozat, és a Szentírás maga mondja róla: ezeka szentek imádságai. A tömjénfüst az imádság jelképe, és éppen azé azimádságé, amely nem gondol semmiféle érdekre, nem keres semmit, és úgyszáll fel a magasba, mint az egyes zsoltárok után a Gloria Patri; ezcsak imádni akar és hálát adni Istennek azért, "mert olyanfönséges."
Kétségtelenül, egy ilyen jelképbe játékosság is vegyülhet. Azillatfelhők dagályos, titokzatos hangulatokat is kelthetnek, és atömjénezés az érzékekkel való puszta vallásos játékká is válhat. Deebben az esetben igaza van a keresztény lelkiismeretnek, ha óvástemel, és figyelmeztet arra, hogy az imádságnak "lélekben ésigazságban" kell történnie, hogy egészen tisztának és becsületesnekkell lennie. A vallás gyakorlásában azonban megnyilvánulhat filiszterilelkület is, mely szűkkeblűségből, sivár lelkületből fakad, miként aziskarióti Júdás zúgolódása. Itt az imádság szellemi haszonkeresésséválik, kimért és polgárilag józan akar lenni.
Az imádság eme fajtájának sejtelme sincs az imádság királyigazdagságáról, mely ajándékozni akar. Semmit sem tud a mélységesimádásról, nem érezte meg az imádság lelkét, mely egyáltalán nem kérdiazt, hogy mire való, vagy mit használ ez, hanem fölfelé tör, mertszeretet, illat és szépség. És minél inkább szeretet, annál inkábbáldozat is egyszersmind, és az illat az emésztő tűzből száll fel amagasba.
Egyesülni vágyunk Istennel: belső szükségszerűség kényszeríterre. Lelkünk két hozzá vezető utat állít elénk, két különböző utat,amelyek azonban mind ugyanoda torkollanak.
Az egyesülés első útja a megismerésen és a szereteten keresztülvezet.
Megismerni annyi, mint egyesülni. A megismeréssel hatolunk be adolgokba és vonjuk őket önmagunkba. Ezáltal sajátunkká válnak, életünkegy darabjává lesznek. De a szeretet is egyesülés. Nemcsak törekvés azegyesülésre, hanem már maga a szeretet is egyesülés. Amennyire azember szeret valamit, annyira tartozik az őhozzá.
Ennek a szeretetnek azonban egészen sajátos jellege van. Eztazzal fejezzük ki, hogy "szellemi" szeretetnek mondjuk. De a szó nemtaláló, hiszen szellemi egy másik fajtájú szeretet is, amelyről későbbszólunk. Azt akarja tehát mondani: Ez a szeretet nem a nyugvó létbeneszközöl egyesülést, hanem a mozgásban: a tudatban és azérzésvilágban.
Van-e erre valami külső kifejező eszköz, valami jelkép? Igenisvan, éspedig egy csodálatos szimbólum: a fény és az izzás.
Itt áll előttünk a gyertya, és ég sugárzó lánggal. Szemünk látjaa fényt, felveszi önmagába, eggyé válik vele és mégsem ér hozzá. Aláng megmarad önmagában, ugyanígy a szem is, és mégis egy bensőségesegyesülés megy itt végbe, amelyről azt mondhatnók, hogy telve vantisztelettel és tisztasággal. Minden érintés és keveredés nélkül, atiszta látásban valósul meg.
Mély értelmű jelképe ez annak az egyesülésnek, amely Isten és alélek között jön létre a megismerésben. "Isten az igazság", mondja aSzentírás. Aki megismeri az igazságot, már bírja is azt szellemileg.Isten ott áll annak a lelkében, aki az igazságnak megfelelőengondolkozik róla. Ezért "Istent megismerni" annyi, mint Veleegyesülni, miként a szem is egyesül a lánggal, amikor a fényt nézi.
De a lánggal egyesülünk a hő által is. Érezzük az arcunkon,kezünkön. Érezzük, hogyan hat át és melegít fel minket, és mégisugyanakkor a láng önmagában érintetlenül áll.
Ez a szeretet: egyesülés az Isten-lánggal a hő által, és mégisúgy, hogy semmi sem ér Hozzá. Mert az Isten jó, és aki a jót szereti,annak a lelkében már él is a jó. A jó az enyém, mihelyt szeretem, ésannyira tartozik énhozzám, amennyire szeretem, s mégis semmit semérintek rajta. "Isten a szeretet -- mondja Szent János -- és aki aszeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne."
Istent megismerni és szeretni tehát annyi, mint vele egyesülni.Azért lesz az örök élet látás és szeretés. És ez nem azt jelenti, hogyéhesen fogunk állni előtte, hanem jelenti a legmélyebb belemerülést,töltekezést és kielégülést.
Már láttuk egyszer az előzőkben, hogy a láng a mi lelkünkjelképe. Most pedig felismerjük benne az élő Isten jelképét is, "mertIsten világosság, és nincs benne semmi sötétség." Miként a láng fénytáraszt magából, úgy az Isten igazságot. És a lélek felfogja magába azigazságot, és benne egyesül Istennel, miként szemünk is látja a fényt,és ebben eggyé lesz a lánggal. És a láng hőt áraszt magából, --azonképpen Isten is melegítő jóságot. De aki szereti Istent, az ajóságban eggyé lesz Ővele, miként a kéz és az arc a lánggal, amikorannak melegét érzi. A láng azonban önmagában marad érintetlenül,tisztán, nemesen, miként Istenről is az áll az Írásban, hogy"hozzáférhetetlen fényben lakik." Ó, te világító és fénylő láng, --jelképe az élő Istennek!
Milyen jól megértjük most azt, hogy a húsvéti gyertya anagyszombati megáldással Krisztus jelképévé válik, amikor pedig adiakónus a lángot ujjongva "Krisztus világosságának" hirdeti,meggyújtják rajta a templom lámpásait, hogy mindenütt az élő Istenvilágossága és tüze világoskodjék és izzék.
Egy másik út is vezet Istenhez, de erről nem is beszélhetnénk,hacsak Krisztus maga nem mutatott volna reá, és ha a liturgia nemjárna rajta olyan nagy bizalommal.
Nemcsak a látás, szeretés, az öntudat és érzés útjánegyesülhetünk Istennel, hanem az élő valóság is kapcsolatba lépIstennel. Nemcsak megismerésünk és akarásunk tör feléje, hanem egészmivoltunk is. "Testem és lelkem ujjongva repes az élő Úr után" --mondja a zsoltáros, és csak akkor nyugszunk meg, ha létünkkel éséletünkkel is kapcsolatba lépünk Vele. Ez nem jelenti a létösszekeverését, nem jelenti az élet összezavarását. Ilyenre gondolninemcsak hogy vakmerőség volna, hanem értelmetlenség is, mert semmiféleteremtmény sem keveredhetik össze az Istenséggel. És mindamellett vana megismerésen és szeretésen kívül egy másik egyesülés is: a létezőélet egyesülése.
Mi vágyakozunk ez után, kell vágyakoznunk utána, és ez avágyakozás igen szép kifejezésre is talál. A Szentírás és maga aliturgia adja ajkunkra a szót: úgy szeretnénk személyes életünkkelIstennel egyesülni, miként a test egyesül az étellel és az itallal. Miéhezzük, szomjúhozzuk az Istent. Nemcsak megismerni és szeretniakarjuk Őt. Meg szeretnénk Őt ragadni, megtartani, bírni; igen,mondjuk ki bátran: enni, inni szeretnénk Őt, egészen magunkba fogadni,amíg csak egészen jól nem lakunk Vele, egészen meg nem nyugszunk,egészen be nem telünk Vele. Az úrnapi liturgia az Úr szavaival mondja:"Az élő Atya küldött engem. Miként én az Atya által élek, úgy akiengem eszik, általam él."
Nemde ez az, amit akarunk? Magunktól nem mertünk volna soha ilyetkövetelni; attól kellett volna tartanunk, hogy bűnt követünk el vele.De minthogy most maga az Isten mondja ezt, egész bensőnk ráfeleli:"Igen, így kell annak lenni."
Mégegyszer ismétlem, semmi olyanról nem lehet itt szó, amiellenkezne az Istennek kijáró tisztelettel. Semmi olyanról, ami úgytűnhetnék fel, hogy el akarnók tüntetni a határt, amely minket,teremtményeket Istentől elválaszt. Csak arról van szó, hogy szabadmegvallanunk azt, amit Ő maga mint vágyat oltott belénk. Szabadörülnünk annak, amit Ő véghetetlen jóságában nekünk ajándékozott.Krisztus azt mondja: "Az én testem valóban étel és az én véremvalóban ital..., aki eszi az én testemet és issza az én véremet, azénbennem marad és én őbenne." "Miként az Atya megadta nekem, hogyönmagamban bírjam az életet, azonképpen annak, aki engem eszik, életelesz általam." Az Ő testét enni..., Az Ő vérét inni... Őt enni... azélő Istenembert magunkba fogadni, mindazt, ami Ő és amit Ő bír. Nemtöbb-e ez, mint amit mi magunktól kívánhattunk volna? És mégisteljesen az, amit bensőnknek óhajtania kell.
És milyen világosan fejeződik ki ez a kenyér és bor színében!
A kenyér eledel. Becsületes eledel, amely valóban táplál. Magvaseledel, amelyet sohasem lehet megunni. A kenyér igaz és jó, a szónakmély, meleg értelmében. A kenyér színe alatt azonban Isten élőtáplálék lesz számunkra, emberek számára. Antióchiai Szent Ignác aztírja az efezusi híveknek: "Mi kenyeret törünk, és ez legyen számunkraa halhatatlanság orvossága." Étel ez, amely egész valónkat az élőIstennel táplálja, és teszi, hogy Benne legyünk és Ő mibennünk.
A bor ital. Sőt a valóság az, hogy nem csak olyan ital, amely aszomjat oltja. Erre való a víz. A bor azonban többet akar:"megvidámítja az ember szívét" mondja az Írás. A bor nemcsak arrajó, hogy oltsa a szomjat, hanem hogy az öröm itala legyen: teljesség,túláradás. "Milyen szép az én részegítő kelyhem", mondja a zsoltár.Érted, mit akar ez mondani? És érted, hogy a részegség itt egészenmást jelent, mint mértéktelenséget? Ragyogó szépség a bor, illata,ereje van, amely mindent kitágít és megnemesít. És a bor színe alattadja nekünk Krisztus az ő isteni vérét. Nem úgy, mint valami nagyonjózan italt, hanem mint az isteni nagyszerűség túláradását. "SanguisChristi inebria me -- Krisztus vére részegíts meg engem", imádkoztaLoyola Szent Ignác, a melegszívű lovagias férfiú. És Szent Ágnes úgyszól Krisztus vérétől, mint a szeretetnek és a kimondhatatlanszépségnek titkáról: "Mézet és tejet szívtam ajkáról, és az Ő véreékesítette arcomat", -- imádkozzuk ünnepi zsolozsmájában.
Krisztus kenyér és bor lett. Étel és ital. Ehetjük és ihatjuk Őt.A kenyér hűség és állhatatos szilárdság. A bor merészség, földimértéket meghaladó öröm, illat, szépség, tágasság és határtalanteljesedés. Az életnek, a bírásnak, az adakozásnak részegsége...
Sokféle erő van az emberben: a megismerés által megragadja akörülötte lévő dolgokat, a csillagokat és hegyeket, a tengert és afolyót, a fát és az állatot, minden körülötte lévő emberi lényt, ésmindezt bevonhatja saját belső világába. Szeretheti őket, degyűlölheti is és el is taszíthatja magától; szembe helyezkedhetikvelük, vagy vágyakozhat utánuk és magához vonhatja őket. Megragadhatjaa körülötte lévő világot, és saját akarata szerint formálhatja azt. Azörömnek és a vágynak, a szomorúságnak és a szeretetnek, a nyugalomnakés az izgalomnak sokszoros hulláma járja át szívét...
Legnemesebb ereje azonban az: megismerni, hogy egy magasabb lényáll felette, ezt a magasabb lényt tisztelni és érte síkra szállni. Azember elismerheti maga fölött az Istent, imádhatja Őt, ésfeláldozhatja magát Érte, azért, "hogy Isten dicsőíttessék."
De hogy az Isten fönsége az értelem előtt fölragyogjon, hogy azember ezt a Fölséget imádja, s ne rekedjen meg önzően önmagában, hanemkilépjen önmagából, síkra szálljon Érte, hogy a fenséges Istendicsőíttessék: ez az áldozat.
A lélek legmélyebb ereje, hogy áldozatot tud hozni. Az emberilélek legmélyén honol az a nyugalom és világosság, amelyből az áldozatIstenhez emelkedik.
Ennek az emberben lévő legmélyebb, legcsendesebb és legerősebbvalóságnak külső, látható jele az oltár. A templom szentélyében áll,lépcsők emelik ki abból a térből, amely kívülről maga is el vankülönítve az emberek munkaterétől, s különálló, miként a lélekszentélye. Szilárdan áll biztos talapzatán, miként az ember igazakarata, mely ismeri Istent és kész arra, hogy Érte kiálljon. És atalpazaton ott nyugszik az oltár lapja, a mensa, egy szépenelkészített hely, amelyen az áldozatot bemutatják. Nem valami zeg-zug,hanem szabad sík. Nem félig homályos, zavaros tett, hanem nyíltan állmindenki szeme előtt. Olyan, amilyennek az áldozatnak kell lennie aszív mélyén. Egészen világosnak az Isten szeme előtt, mindenfenntartás és hátsó gondolat nélkül.
De a kettő összetartozik: a külső oltár, és a lélek bensejébenlévő oltár. Az a külső, amely a templomnak a szíve, és ez a belső,amely az élő emberi kebelnek, belső templomnak legmélyén áll, amelytemplomnak kifejezése és jelképe az a külső templom a maga falaival ésbolthajtásaival.
Az oltárra terítik. Úgy áll a kehely és az ostya alatt, mintcorporale, mint az Úr testét burkoló ruha. Ebben öltözik a pap is:albába, vagyis fehér vászonba a szent áldozat bemutatására. Ez borítjaaz Úr asztalát is, amely fölött az isteni kenyeret nyújtják azáldozóknak.
Az igazi lenvászon nagyon nemes anyag: tiszta, finom és erős.Mikor ilyen üde fehéren látom magam előtt, önkénytelenül is egy télierdei séta jut eszembe. Egyszer egy hegyoldalhoz értem: frissen esetthó borította, mely érintetlen tisztaságban terült el a fekete fenyőkközött. Nem vitt rá a lélek, hogy durva cipőmmel keresztülgázoljakrajta. Mély tisztelettel kerültem meg... Így fekszik a tiszta vászonis az oltáron előkészítve a szent misztérium számára.
Elsősorban az oltáron van a helye, ott, ahol azt az isteniáldozatot mutatják be. Már szóltunk arról, hogy az oltár hogyanemelkedik ki a szentélyből, mint a legszentebb hely. Említettük aztis, hogy a külső oltár a lélekben lévő belső oltár jelképe. Nem, többennél: a látható oltár nemcsak jelenti a belső, szívbeliáldozatkészség oltárát, hanem a kettő össze is függ egymással. A kettőtitokzatos módon egy. A tulajdonképpeni, a tökéletes oltár, melyenKrisztus áldozatát mutatjuk be, élő egysége ennek a kettőnek.
Ezért szól az a fehér vászon olyan határozottan a szívünkhöz.Érezzük, hogy valaminek a bensőnkben válaszolnia kell reá. Úgyérezzük, olyan, mint egy hozzánk intézett felszólítás, szemrehányás,vágyakozás. Csak tiszta szívből fakad igazi áldozat; a vászon azonbanazt a tisztaságot testesíti meg, amelynek lelkünkben uralkodnia kell,ha azt akarjuk, hogy áldozatunk kedves legyen Isten előtt.
És az a vászon sokat beszél nekünk a tisztaságról. Az igazivászon finom és nemes anyag. A durva, erőszakos természet még nemjelent tisztaságot. A mogorva viselkedéshez semmi köze. Az ő ereje afinomság ereje, az ő fegyelmezettsége nemes fegyelem. De erő él benne.A valódi lenvászon erős. Nem olyan könnyű pókháló, amelyet minden kisszél szétszaggat. Az igazi tisztaság nem betegesség. Nem fut el azélet elől, nem csatangol hamis álmok és téves eszmények világában. Azigazi tisztaság arcán az életöröm piroslik, és bátran állja a keményharcot. És még egy dolgot mond a vászon a szemlélődő léleknek: ő nemvolt kezdettől fogva olyan finom és tiszta, mint amilyen most. Előszördurva, semmitmondó volt, s bizony sokat kellett mosni és fehéríteni,míg ezt a mostani illatos üdeségét elnyerte. A tisztaság nincs velünkadva. Az igaz, hogy kegyelem, az is igaz, hogy vannak emberek, akikajándékképpen kapták lelkükbe, és egész mivoltukon kiütközik alegbensőbb tisztaság üdesége. De ezek kivételek. Amit az emberekáltalában tisztaságnak szoktak nevezni, az igen gyakran nagyonkétséges érték, és csak annyit jelent, hogy még nem volt kitéveviharnak. Az igazi tisztaság nem az elején áll, hanem a végén. Csakhosszú, kemény munkával lehet megszerezni.
Fehér, finom, erős lenvászon borul az oltárra. Jelenttisztaságot, lelki nemességet, üde erőt.
Szent János Titkos Jelenése könyvének egyik helyén szó van "egynagy seregről, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, mindennemzetből és néptörzsből és népből és nyelvből. Ezek a trón előttalltak hosszú fehér ruhába öltözötten", és egyvalaki megkérdezte:Ezek, akik hosszú fehér ruhába vannak öltözve, kicsodák, és honnanjöttek? És a felelet: "Ezek azok, akik nagy szorongatásból jöttek, ésmegmosták ruháikat és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért állnakmost az Isten trónja előtt és szolgálnak neki éjjelnappal."
"Uram, öltöztess engem fehérbe", imádkozza a pap, amikor aszentáldozathoz készülve magára ölti az albát.
A kehely
Egyszer, évekkel ezelőtt találkoztam a kehellyel. Természetesenmár sok kelyhet láttam életemben, de találkozni, ott Beuronbantalálkoztam vele, amikor az a barátságos szerzetes, akire a szentedények voltak bízva, megmutatta nekem a sekrestye kincseit.
Széles lábon nyugodott a kehely, szilárdan, biztosan állvatalapzatán. Karcsú szára keményen nyúlt ki belőle. Az ember megérezterajta a felfelé törő, összepréselt tartóerőt. Valamivel a közepefölött volt az éles körvonalú gombja, és végre a szár végén, ott, aholegy keskeny gyűrű a nemes erőt még egyszer fegyelmezetten összefogta,nyúlt ki egy finoman, szigorúan megformált virágkehely, és bennenyugodott a kehely szíveburka, a cuppa.
Mennyire megéreztem akkor a szent titkot!
Mintha biztos, mély alapból emelkednék ki a tartószár,összeszedett, fegyelmezett erővel, és ebből virágoznék ki az a forma,amely csak egyet tud: felfogni és őrizni.
Ó te tiszta, ó te szent, ó te titokzatos edény, mely csillogómélyedben rejted az isteni vércseppeket, a termékenyítő édes vérnekkimondhatatlan misztériumát, mely tiszta tűz, tiszta szeretet!
És tovább szőttem gondolataimat. De nem, ezek nem voltakgondolatok, ez megérzés volt, látás volt: nem az egész világ áll-e ittelőttem? Az egész teremtés, amelynek végső elemzésben csak egyetlenértelme van? Az ember, az élő ember, a testből és lélekből álló ember,az ő dobogó szívével... Nem mondta-e ki Szent Ágoston azt a fenségesgondolatot: Az az én emberiségem legmélyebb lényege, hogy "képesvagyok felfogni Istent?"
Reggel volt. Felmentem a magaslatra, s azután letekintettem.Mélyen alattam terült el a tó, körülötte emelkedtek a kora reggelfényében a csendes, magas hegyek. Minden olyan tiszta volt. Olyan üdeaz ég ott fent és oly frissek a fák nemes vonalú koronájukkal. Ésegész bensőm annyira tele volt tiszta, vidám erővel, hogy úgy tűntfel, mintha láthatatlan, hangtalan források fakadnának bennem, ésmindez világosságba és tágasságba emelkednék fel.
Akkor megértettem azt, hogy a szív úgy túláradhat hogy az embermegáll, felemeli tekintetét, s kitárja karját szélesen, mint egypaténát a végtelen Jóság, a világosság Atyja, az Isten felé, aki magaa Szeretet, és feláldozza neki mindazt, ami körülötte és az ő bensővilágában mindent meghaladó csendben felduzzadva és ragyogva áll. Úgykell feltűnnie előtte, mintha minden az ő kezének paténájábólemelkednék fel tisztán és szentül.
Milyen szellemi magaslaton is állt egykor Krisztus és mutatta beszeretetét, lüktető életét, mint teljesen elégő áldozatot a mennyeiAtyának! Azon a magaslaton, amelynek előfoka volt a Mória hegye,amelyen Ábrahám mutatta be áldozatát. És előtte ismét az a hely, ahola királyi pap a maga engesztelő áldozatát ajánlotta fel. És ismét az ahely, ahol az ősidőkben Ábel ajándéka szállt tisztán az égbe.
Ez a magasság szüntelenül az ég felé tör. Mindig kitárva azisteni kéz, folytonosan száll föl belőle az áldozat, amikor a pap --vagy nem is ő, mert hiszen az ember csak haszontalan eszköz -- azoltárnál áll és kiterjesztett kezeivel felemeli a kehelytányért, apaténát a fehér kenyérrel. "Fogadd el, ó szent Atya, mindenható örökIsten ezt a szeplőtelen áldozatot, amelyet én, méltatlan szolgádajánlok föl Neked, az én élő és igaz Istenemnek, megszámlálhatatlanbűneimért, sértéseimért és hanyagságaimért, és az összeskörülállókért, hogy nekem és nekik is üdvösségünkre váljék, az örökéletre."
Csak az áldhat, akinek hatalma van. Csak az áldhat, aki teremtőerővel rendelkezik. Csak az Isten áldhat.
Áldva tekint Isten az ő teremtményeire. Nevükön szólítja őket.Mindenható szeretete a teremtmény szívére és legmélyebb lényegéreirányul, és Isten kezéből árad a termékenyítő, nevelő, gyógyító,megszentelő erő: "Rátok akarok tekinteni, és fejlődésnek akarlakindítani benneteket."
Csak az Isten áldhat. Mert az áldás rendelkezés azzal, amilétezik és ami tevékenykedik. Az áldás a teremtés Urának hatalmiszózata, jövendölés és ígéret a gondviselés Urától. Az áldás jó sorsotjelent.
Nietzsche a lázadás szavát mondta ki ezzel: "Imádkozókbóláldásadókká kell lennünk." Ő jól tudta, mit akart ezzel mondai. Csakaz Isten áldhat, mert Ő az élet Ura. Mi ezzel szemben természetünknélfogva, lényegesen, kérők vagyunk.
Az áldás ellentéte az átok. Ez a halál ítélete, aszerencsétlenség pecsétje. Ez is egy arcra, egy szívre irányul. Ezazonban annak az Úrnak a parancsa, aki elzárja az élet forrását.
De Isten részt juttatott ebből az áldó és átkozó hatalombólmindazoknak is, akiknek hivatása az életfakasztás. A szülőknek: "Azatya áldása házat épít a gyermekeknek;" és a papnak. Ezeknek ahivatása, hogy természeti és kegyelmi életet fakasszanak. Erre vannakrendelve természetüknél fogva, hivatásuknál fogva.
És valaki hatalmat nyerhet az áldásra, ha maga egészenmegtisztul, ha már nem önmagát keresi, hanem mindenestül a lélekszolgálatába akar állni.
De az áldás hatalma azért mindig csak az Istentől jön. Elapad, havalaki azzal az igénnyel áll elő, hogy a saját erejéből adja azáldást. Mivoltunknál fogva mi csak kérelmezők vagyunk. Áldástosztókkácsak Isten kegyelméből leszünk. Éppúgy, mint ahogy az igaziparancsolásra is csak Isten kegyelméből van hatalmunk.
És ami áll az áldó hatalomra, az áll az átkozó hatalomra is: "Azanya átka lerombolja őket," "a házakat", az életet, az üdvösséget.
Amit a természet itt csak jelképez, az válik teljessé akegyelemben. Mert ami az áldásban tulajdonképpen hatékony, amitulajdonképpen benne áramlik az igazi áldásban, a lényegesben, aminekminden természeti áldás csak jelképe, az az Istennek saját élete.Isten önmagával áld. Önmagát adja az áldásban. Az Ő áldása isteniéletet fakaszt: "az isteni természet részeseivé tesz minket." Ezazonban kegyelem, tisztára ajándék, amelyet Krisztusban kaptunk. Ilyenaz az áldás, amelyben Isten önmagát adja nekünk a kereszt jele által.
Az isteni áldásnak ezt az erejét adta meg mindazoknak, akik Őtképviselik. A keresztény házasság titka révén megkapták az atya és azanya. A papszentelés titka által a pap. A keresztség titka és abérmálás királyi papsága által az részesült benne, aki "szereti azIstent teljes szívéből, egész lelkéből, minden erejéből és szeretifelebarátját is, mint önmagát." Mindezeknek megadta az Isten az Ősaját életével való megáldásnak hatalmát. Mindegyiknek különbözőmódon, hivatásának megfelelően.
Az áldás a kéz által, a kéznek mozdulata által jut kifejezésre.Az áldó kéz a fejen nyugszik a bérmálásnál és a papszentelésnél, hogyrajta keresztül áradjon át az, ami felülről jön, ami az Istenbőlfakad. A kéz rajzolja a homlokomra a kereszt jelét, vagy formálja azember felett, hogy általa kiáradjon Isten gazdagsága. Mert a kéz az,amely oszt, ő teremt, ő formál, ő ajándékoz.
A legnagyobb áldás azonban, ha magával a Legszentebbel történik,Krisztus testével az Oltáriszentségben. De ezt igen nagy tisztelettelés a titoknak kijáró fegyelmezettséggel kell végezni.
A természeti térnek, mint tudjuk, három irányú kiterjedése van.Ez az alapja annak, hogy a tér nem káosz, hanem rendezett valami: azegymás mellett, egymás fölött, egymás mögött állók rendje. Ez teszi,hogy életünket alakíthatjuk, mozoghatunk, hogy építhetünk,alkothatunk, lakhatunk.
A természetfölötti, szent tér is rendezett valami. Megalapozásáta misztériumban bírja. A templomot úgy építik, hogy nyugatról keletfelé, a Nap fölkelte felé nézzen. A napív húrja szeli át. A templomkapja az első és utolsó sugarakat. Krisztus a megszentelt világ Napja.A Nap pályájának iránya szabja meg a szent tér irányait, valamintminden építkezésnek, alakzatnak az irányát is, amely helyesen vanbeállítva az örökkévalóság felé.
Amikor a pap az evangéliumot olvassa, a misekönyvet balrafordítja, észak felé, mert hiszen az oltár kelet felé néz. Délről jöna szent ige, és észak felé halad. Ez nemcsak történelmi emlékezés akarlenni, arra, hogy egykor a Földközi tenger felől jött fölfelé. A délugyanis a fény teljessége, a természeti világosság jelképe. Az észak ahidegnek és a sötétségnek szimbóluma. A világosságból jön az IstenIgéje. Ő, aki a világ Világossága, a sötétségben világoskodik, ésbehatol a homályba, ha talán majd ott befogadják.
Egy másik irány is van, és ez felülről lefelé halad. Amikor a papelőkészíti az áldozatot, fölemeli a paténát és a kelyhet. Mert "ottfönt van az Isten, "a Szent a magasságban". Fölfelé emelkedik a kérőtekintet és a kéz is: a mélységből (de profundis) "a szentmagasságba". És ha a püspök vagy egy pap megáld valakit, kezét atérdelőnek fejére teszi, vagy az előtte álló tárgyra helyezi. Mertminden teremtmény "alant" van, és az áldás a Magasságbelitől jön. Eza szent tér harmadik iránya, új kiterjedése. A lélek iránya: avágynak, az imádságnak és az áldozatnak iránya. Az Isten iránya: akegyelem, a beteljesítés, és a szentség iránya.
A szent tér három irányú kiterjedése tehát így alakul:
Az első irány: szemben a felkelő Nappal, és ez a Nap: Krisztus.Feléje irányul a hívők tekintete. Belőle árad lefelé a mi szívünkbe azisteni fénysugár. A lélek nagy beteljesedése, és Isten leereszkedése.
A második irány északról dél felé mutat, és a sötétség néz ezirányban a világosság felé, mely az Isten igéjében ragyog. Az égő szívtermészete, hogy világítani és melegíteni akar.
És a harmadik irány alulról fölfelé vezet: a lélek mozgásavágyban, imádságban, és áldozatban a mélységből a Magasságbelitrónjához. A válasz erre a teljesedés, amely a kegyelemben, áldásbanés szentségekben árad lefelé.
A templom belső tere Istenről beszél. Ez a tér az Úrnak vanszentelve, és egészen betölti az ő szent jelenléte. Hiszen a templomIsten háza, kiszakítva a világból, körülzárva falakkal, boltozattal.Ez a tér befelé, a rejtett felé fordul és Isten titkairól szól.
És a templomon kívüli tér? Az a nagy tágasság a síkságok felett,amely minden irányban határtalanul terjeszkedik? Amely a magasba, avégtelenbe feszül? Amely mélyen lent a völgyben nyugszik hegyektőlkörülvéve? Hát az nincs kapcsolatban a szentéllyel?
Ó, bizonyára az is! Az Isten házából emelkedik ki a torony aszabadba, és mindjárt le is foglalja azt Isten számára. A toronyban,az állványon nehéz ércharangok. Tengelyük körül lengenek; szépenkidolgozott testük egészen meglendül, és egymásután bocsátja kimagából az űrbe a hangokat. Küldi a kellemes hanghullámokat, holvilágos és gyors, hol nehéz és teljes, hol lassú és mélyen bongóhangokat. A hangok kiáradnak a harangból, átjárják a messzeséget, éseltöltik azt a szentély üzenetével.
A nagyvilágnak szóló üzenet ez, Istentől jövő határ- ésvégnélküli üzenet, a vágynak és a végnélküli teljesedésnek üzenete.
A "vágy emberét" szólítják, akinek szíve nyitva áll a nagymesszeség előtt.
Igen, ha a harangok hangját halljuk, megérezzük a messzeséget. Haa toronyból árad le hangjuk és minden irányban határtalanul hangzikel, magával ragadja vágyunkat a nagy messzeségbe, míg egyszercsak ránem eszmélünk, hogy a teljesedést nem a síkságnak kékbe vesző szélénkell keresnünk, hanem a bensőnkben.
Ha a harang szava a hegy tetején álló templomból árad le avölgybe, vagy onnan emelkedik föl a kéklő magasságba, kitágul a kebel,s érzi, hogy ő sokkal tágasabb, mintsem gondolta volna.
Vagy messziről érkezik a harangszó s behatol az alkonyodó zöldcsendességen át az erdőbe; nem tudom, honnan jön, csak azt érzem, hogymessziről, igen messziről. Istenem, mi minden nem ébred fel akkorlelkünkben! Régen elmúlt dolgok elevenednek meg, úgy, hogy csakmegállunk és figyelünk és elgondolkozunk: "Ugyan mi ez?"
És akkor megérzi az ember a messzeséget. Olyan ez, mintha a lélekkiterjesztené szárnyait, áthidalná a messzeséget, mintha felelne avégtelenség távolról jövő hívására.
"Ilyen tág a világ" -- mondja a harang.
"Ennyire tele van vággyal... Isten szólít minket... EgyedülŐbenne van a béke..."
Ó Uram, tágabb az én lelkem, mint a nagyvilág. Mélyebb, mintminden völgy együttvéve. És vágya fájdalmasabb, mint a messzeségbevesző harangszó.
Uram, csak Te egyedül tudod betölteni a lelkem, egyedül csakTe...
A nap minden órájának megvan a maga jellegzetes arca. De háromidőpont különösen határozott vonásokkal jelenik meg előttünk: areggel, az este és kettejük között a dél. És mindezek meg vannakszentelve.
A reggel arca minden más időnél jellegzetesebb, tisztábbanragyog. A reggel a kezdet. A születés titka ismétlődik meg mindenreggel. Az alvásból jövünk, amelyben életünk megifjodott, éshatározottan, erősen érezzük: "Élek! élek!" És ez az átélt létimádsággá válik. Afelé fordul, Akitől jön: "Istenem, Te teremtettélengem, köszönöm Neked, hogy élek. Köszönetet mondok Neked, hogy élek.Köszönetet mondok Neked mindazért, amim van és ami vagyok." És ez azúj élet érzi az erejét és tettre tör. Az előtte álló nap felé, annakfeladatai felé fordul. Ez is imádsággá válik: "Uram, a Te nevedben ésa Te erődben kezdem meg a napot. Legyen amit teszek Érted végzettmunka!"
Ez a reggel szent órája. Az élet felébred. Mélyen átérezve sajátlétezését, a teremtmény tiszta háláját viszi az Úr színe elé. Istentőljőve, és Isten erejében, új, teremtőalkotásra kél föl, napi munkájáhozfog.
Látod, mi minden függ a nap első órájától? A nap kezdete ez. Azember belefoghat a napba kezdés nélkül is, belelódulhat anélkül, hogygondolkozna, hogy akarna. Csakhogy akkor ez nem "nap" többé, hanemegy darab értelmetlen, kifejezéstelen idő. Ezzel szemben a nap út,mely irányt akar. A nap munka, mely határozott akaratot követel. Egynap egész életedet magába foglalja. Életed olyan, mint egy nap. Ennekazonban arculattal is kell bírnia.
Akarat és irány és Isten felé tekintő arc, -- mindez együtt adjaa reggelt.
Az estének is van titka, éspedig a halál titka. A Nap leáldozóbanvan, az ember pedig készül, hogy bevonuljon az alvás csendjébe. Areggel tele volt a megújult élet előérzetével, este azonban az életfáradt és nyugalmat keres. És keresztül cseng rajta a halál titka.Sokszor észre sem vesszük ezt, mert belsőnk még egészen tele van ajelen élet képeivel, és a következő nap vágyától, terveitől feszül.Némelykor egészen csendesen megszólal, mint valami távoli sejdítés. Devannak olyan esték is, amikor nagyon is érezzük, hogy hajlik az élet anagy homály felé, "amikor már senki sem munkálkodhatik."
És minden attól függ, hogy megértjük-e a halál titkát? A halálnemcsak annyit jelent, hogy az élet a vég felé közeledik. A halál azélet utolsó felszólítása, az élet utolsó, döntő tette. Ami az egyesember vagy az egyes népek történetében végbemegy, sohasincs készen,sohasincs befejezve. Minden attól függ, mit csinál belőle az embervagy a nép. Attól függ, hogy helyezkedik el vele szemben, hogy valamiújat alkot-e a már megtörténtből, éspedig jót-e vagy rosszat?Gondoljunk például arra, hogy egy népet nagy szenvedés ér. A dologmegtörténik, de még ezzel nincs befejezve. A nép kétségbe eshetik, demeg is térhet és újra kezdhet. És csak ekkor válik teljessé az, amimár régen megtörtént, ezért a halál legmélyebb értelme: ez az a végsőszó, amelyet az ember intéz saját elmúlt életéhez, az a végsőarckifejezés, amelyet életének ad. Arról a nagy elhatározásról vanszó, hogy az ember mégegyszer kezébe ragadja-e egész életét? A bánatmegragadja, és tüzében megtisztítja azt, amit elhibázott; a véghezvittjókért a hála és az alázat megadja Istennek a néki járó tiszteletet,és mindez belevetve az Isten iránti feltétlen odaadásba; vagy pedig azember elcsügged, és engedi, hogy élete méltóság nélküli, erőtlen végbecsússzon át. Akkor nincsen tulajdonképpen vége, hiszen egyszerűen csakmegszűnik. Nincsen formája, nincsen arculata.
Ez "a halál nagy művészete": a művészet, mely az elmúlt életetegyetlen igenben Istennek szenteli.
Lásd, minden este gyakorolnunk kellene ezt a nagy művészetet,hogy az életnek valódi befejezést adjunk, mert csak az kölcsönöz azelmúlt dolgoknak végleges értéket, örök arculatot.
Az est órája a befejezés órája. Isten előtt állunk, megsejtveazt, hogy egykor majd szemtől-szembe fogunk állani Vele, hogymegtegyük az utolsó számadást. Megérezzük, mi van ebben a szóban:"megtörtént". A jó, a rossz, az elvesztés, az elpocsékolás. Istenfelé állíthat be minket, Ő feléje, "Akinek minden él", az elmúlt éppúgy, mint a jövendő, és Aki még az elveszettet is vissza tudja adni abűnbánónak. És Ő előtte adjuk meg az elmúlt napnak a véglegesarckifejezést. Ami abban hibás volt, megragadja a bánat, "jóváteszi", ami pedig jó volt, arról az őszinte hála lehánt mindenhiúságot. És a feltétlen bizalom minden bizonytalant, mindenelégtelent, szegényest és homályosat belemerít Isten mindenhatószeretetébe.
A dél
Reggel fölkel az élet. Fölfelé emelkedik: először gyorsan ésörömmel, azután növekszenek az akadályok és a haladás egyre lassúbbáválik. Végre eléri a delelőt, és egy kissé megpihen. Rövidesen aztánmegindul lefelé. Egyre fáradtabb lesz, míg végre egy újabb, rövidideig tartó föllendülés után bevonul az éjjel csöndjébe.
Az emelkedés és a hanyatlás között azonban, a nap legmagasabbanálló választópontját van még egy rövid, csodálatos pillanat,lélekzetvétel, a nap közepe: a dél. Ekkor az élet nem a jövőbe tekint,mert nem halad előre. A hanyatlás még nem indult meg, és így nem istekint vissza az elmúlt időre. Áll, de nem tétlenül. Ez az állás mégtele van a pályafutás teljes lendületével. A tiszta jelenben áll. Éstekintete a messzeségbe vész. De nem, egyáltalán nem irányul térrevagy időre, hanem az örökkévalóságra.
Milyen mélységes a dél pillanata! A városban, ahol minden zajlik,ahol nincs hallgatás és megállás, nem érzed ezt. De menj csak ki agabonaföldekre, vagy nyáron a csendes rétre, amikor a Nap éppen aválasztóponton áll, s a lég izzik, -- milyen mélyen meg fogod érezniakkor ezt! Te állsz, és elsüllyed körülötted minden idő. Azörökkévalóság tekint le rád. Az örökkévalóság minden órába beleszól, adéllel azonban szomszédságban áll. Akkor az idő vár és kitárul. A déltiszta jelen, a nap teljessége.
A nap teljessége... az örökkévalóság közelsége... várni ésmegnyílni... Távolról hangzik az Úrangyalára szólító déli harangszó,és belemondja a néma délbe a megváltó szózatot: "Kezdetben vala azIge, és az Istennél vala, és Isten vala az Ige..."
"Az Úr angyala köszönté Szűz Máriát
És ez méhében fogana a Szentlélektől.
És mondá Mária: Íme, az Úrnak szolgálóleánya,
Legyen nekem a te igéd szerint.
És az Igen testté lőn
És miköztünk lakozék."
Egyszer eljött az emberiség napjának dele, "Az időkteljessége." És vala egy ember, akiben megvolt ez a teljesség, ésvárt. Ez az ember: Mária. Nem sietett. Nem nézett sem előre, semhátra. Az idő teljessége volt őbenne, a tiszta jelen, nyitva azörökkévalóság számára, és várt. És az örökkévalóság lehajolt, ahíradás megjött, és az örök Ige testet öltött az ő tiszta méhében.
A harang belemondja ezt a titkot a mi napunkba. A keresztény napdelében mindig újra megelevenedik az emberiség napjának titka. Mindenidőkön át zeng az idők teljessége.
Egész életünknek az örökkévalóság közelségében kellene állnia.Mindig meg kellene lennie bennünk annak a csendességnek, amely nyitvaáll az örökkévalóság felé, és figyel. Az élet azonban hangos, éstúlkiabálja azt. Ezért nekünk meg kellene állnunk legalábbis a szentdéli órában, Úrangyalakor, félre kellene tolnunk mindent, amiodatolakodik, csendben kellene maradnunk és figyelnünk a titokra,amelyben "amikor mindenre mélységes csönd borult, az örök Igeleszállt a királyi trónról", egykor a külső, történeti valóságban, demindig újra és újra az egyes lelkekben.
És az ember mennyire egynek érezheti magát ebben a csendespillanatban mindazokkal ott künn, akik hasonló csendben állnak! Milyenmély közösségbe juthatunk ily módon, hogyan köszönhetünk így ki másokfelé, hogyan küldhetjük így nekik áldásunkat...
Eldurvultunk. Sok mélységes és finom dologról már semmit semtudunk. Ezek közé tartozik a szó is. Külsőséges valaminek tartjuk mertmár nem érezzük meg benne a belső tartalmat. Azt véljük, hogy csakfutólagosan elhangzó valami, mert már nem érezzük erejét. Nem lök, nemüt, hanem csak csengés-bongásból álló könnyed képződmény számunkra.Mindazonáltal igaz, hogy a szó valami szellemi valóságnak finom teste.A szóban összetalálkozik és kifejezésre jut egy dolognak a lényege ésvalami a mi saját lelkünkből, amely az illető dolog előtt bennünkmegszólal.
Legalábbis így kellene lennie. És biztos, hogy így kellenelennie. És biztos, hogy így is volt az első embernél.
A Szentírás első lapján azt halljuk, hogy Isten "az ember elévezette az állatokat," hogy az nevet adjon nekik. Nyitott érzékekkelés látható lélekkel nézett az ember a külsőn keresztül azok lényegébe,és ezt ki is mondta a nekik adott névben. Lelke válaszolt ateremtménynek hozzá intézett szavára. Megmozdult az emberben valami,ami különösebb kapcsolatban volt annak a teremtménynek mivoltával, sez érthető is, hiszen az ember az egész teremtett világ egységesfoglalata. Ezt a két elemet, a külső dolog lényegét és az emberbelsejében erre adott választ élő egységbe foglalva, a névben mondottaki.
A névben eszerint egybekapcsolódott egy darab a külső világból,meg egy darab az ember belső világából, és ha az ember kimondotta aszót, felébredt a lelkében a dolog lényegének képe, s felhangzott az,ami az ő belsejében erre a képre válaszolt. Így a név csodálatos jelvolt, amelyben az ember ráeszmélt a világra és önmagára.
A szavak nevek. A beszéd pedig a dolgok nevével való bánásmódhelyes művészete; a dolgok lényegével és a saját lelkünk lényegével,azoknak Isten-akarta egybehangzásában.
De ez a bensőséges kapcsolat a teremtett világ és a saját énünkközött nem maradt állandó. Az ember vétkezett, és a kötelék elszakadt.A dolgok idegenekké, sőt ellenségesekké lettek előtte. Nem nézetttöbbé beléjük tiszta tekintettel, hanem sóvárogva, uralkodni vágyóan,és egyszersmind a bűnös ember bizonytalan tekintetével. Azok azonbanbecsukódtak előtte, és elrejtették mivoltukat. De saját önmaga iskicsúszott a kezéből, mert önzően akart érvényesülni. Nem uralkodotttöbbé önmagán úgy, mint előbb, nem tekintett többé gyermeki szemmelsaját lelkébe. Lelke kiesett a hatalmából, és ő most már nem ismerteönmagát, nem rendelkezett önmagával.
A név-szó most már nem kapcsolja össze számára eleven egységbe adolog és az ember lényegét. Nem ragyog többé feléje abból az Istennelbékeszövetségben álló teremtmény teremtői gondolata. Csak egyszétszaggatott képet lát benne. Csak a lényegnek homályos sejtelemmelés vággyal megzavart hangja szól abból feléje. És ha egyszer jólmeghallja a szót, megáll, figyel, eszmélődni kezd, és nem találja megmár többé az értelmet. Zavart, rejtvényszerű marad előtte, ésfájdalmasan érzi, hogy vége a paradicsomnak.
De már ez sincs többé. Mi emberek annyira felületesekké váltunk,hogy még a szétrombolt szavak miatti fájdalmat sem őriztük meg. Aneveket egyre gyorsabban mondtuk ki, egyre felületesebben éskülsőségesebben, és egyre kevésbé gondoltunk azok lényegére. Úgy adjuktovább ezeket, miként egy pénzdarabot adnak kézről-kézre: nem tudjukmilyen, mi van rajta, csak annyit tudunk, hogy ennyit és ennyit kapunkérte. Ilyen gyorsan szálltak a szók szájról-szájra. A szók belsője nemszólalt meg többé, a dolog lényege nem hangzott ki belőlük, a léleknem ismert bennük önmagára. Puszta szó-pénzekké lettek, jelentettékugyan a dolgot, de nem nyilatkoztatták ki azt. Már csak egyszerű jelekvoltak, azért, hogy mások megértsék, mit akarunk.
A nyelv az ő szavaival ezek szerint nem jelent már többéérintkezést a dolgok lényegével, nem találkozik bennük egymással adolog és a lélek. Sőt már az elveszett paradicsom utáni vágy sincsmeg, s a beszéd csak valami sietős zörgés a szó-pénzekkel, miként apénzszámláló gép gazdálkodik a pénzdarabokkal, anélkül, hogy valamitis tudna róluk.
Csak elvétve riadunk fel. Akkor azután egyszerre úgy hangzikfelénk egy szóból, mintha az ősokok mélyéről törne föl a hang. Alényeg szólít minket. Vagy pedig a papíroson látjuk a szót, és azokbóla fekete jelekből hirtelen világosság támad. A "név" lép elő, alényeg, a lélek felelete. És ilyenkor újra átéljük azt az ősélményt,amelyből a szó fakadt, amelyben a lélek a dolog lényegéveltalálkozott. Érezzük azt a csodálkozó nézést, a szellemi megragadást,amellyel az ember az előtte álló új valóság lényegét fogta meg, éssaját belsejében formálta ki a szó alakjában. Tág térbe lépünk be, amélységbe süllyedünk alá, és a szó ismét az az első alkotás, amelyreIsten szólította fel az embert. De rövidesen ismét minden elsüllyed,és tovább zörög a számláló masina...
Meglehet, hogy egyszer majd találkozol ily módon az "Isten"-névvel.
Ha az előzőket végiggondoljuk, megértjük, hogy az ószövetségihívők sohasem ejtették ki az Isten nevét. Helyette "az Úr" nevethasználták. Mert a zsidó nép különös kiválasztottsága annyitjelentett, hogy közvetlenebbül megérezte mint más népek Istenvalóságát, Isten közelségét. Jobban megérezte mint mások az Istennagyságát, fenségét, félelmetességét. Neki jelentette ki Isten az őnevét Mózes által: "Az én nevem: Aki van." "Aki van", aki nemszorul senkire, aki egészen önmagában áll, aki minden létnek és erőnekfoglalata.
A választott nép előtt Isten neve Isten lényegét fejezte ki. Úgylátta, hogy Isten mivolta ragyog ki e névből. Úgy számított előtte,mint maga az Isten, és úgy félt az Ő nevétől, mint egykor magától azIstentől a Sínai hegyen. Hiszen Isten úgy beszél a saját nevéről, mintönmagáról: "Ott lesz az én nevem" -- mondja a templomravonatkozólag. És a Titkos Jelenések könyvében megígéri annak, akihűségesen kitart, hogy "oszloppá teszi őt Isten templomában" "ésráírja az Ő nevét", vagyis megszenteli, és önmagát ajándékozza neki.
Így azután értjük a parancsot: "Uradnak, Istenednek nevét hibábane vedd!" Megértjük azt is, miért tanít minket az Üdvözítő ígyimádkozni: "Szenteltessék meg a Te neved," és hogy "Isten nevében"kell kezdenünk minden dolgunkat.
Titokzatos az Isten neve. A végtelen lény mivolta ragyog kibelőle, annak a lényege, "Aki van", a létnek és a végtelen fenségnekmérhetetlen teljességében.
És ebben a szóban él saját lelkünk legmélyebb mivolta is.Legbensőbb lényegünk válaszol Istennek, mert a lélekelszakíthatatlanul Istenhez tartozik. Ő teremtett minket és önmagafelé irányított, úgy, hogy nincs nyugta lelkünknek, míg csak Vele nemegyesül. Nincs is más értelme létünknek, mint az, hogyszeretetközösségben egyesüljön Istennel. Mindez, ami egésznemességünk, lelkünk lelke él ebben a szóban: "Isten" és "ÉnIstenem". Eredetem és végcélom, létem kezdete és vége, imádás és vágyés bánat és minden.
Az Isten neve tulajdonképpen minden. Kérjük tehát Tőle, tanítsonmeg arra, hogy sohase "vegyük hiába" az Ő nevét, hanem hogy"megszenteljük'' azt. Kérjük, ragyogjon fél számunkra az Ő nevedicsőségben. Sohase váljék neve előttünk ércpénzzé, mely élettelenülvándorol kézről-kézre, hanem maradjon számunkra végtelenül értékes ésháromszor szent.
Úgy akarjuk tisztelni Isten nevét, mint Őt magát. És Őbennetiszteljük saját lelkünk szentélyét is.
