Kedves Fiatalok!
Zarándokutunkon a titokzatos napkeleti bölcseket követve, most arra a helyre érkeztünk, melyet Szent Máté így ír le evangéliumában: „És bementek a házba (amely fölött megállt a csillag), és meglátták a gyermeket és anyját, Máriát; és leborulva imádták Őt” (Mt 2,11). Ezeknek a férfiaknak a külső útja lezárult. Célba értek. E helyen azonban egy új út kezdődik számukra, egy belső zarándokút, mely egész életüket megváltoztatja. Mert bizonyára egészen másként képzelték el az újszülött királyt. Hiszen megálltak Jeruzsálemben, és az ottani királytól kérdezősködtek a megígért királyi gyermekről. Tudták, hogy a világ rendje megbomlott, ezért nyugtalan volt a szívük. Bizonyosak voltak abban, hogy van Isten, van egy igazságos és jóságos Isten. És persze hallottak a nagy próféciákról, amelyekben Izrael prófétái megjövendöltek egy királyt, aki Istennel a legbensőbb összhangban lesz, és Isten szerint állítja majd helyre a világ rendjét. Ennek a királynak a keresésére indultak ők: valójában a jogot keresték, az igazságosságot, aminek Istentől kell jönnie, és ennek a Királynak akartak szolgálni, az ő lábaihoz akartak leborulni, hogy így ők maguk is a világ megújulását szolgálják. Azok közé tartoztak, akik „éhezik és szomjazzák az igazságot” (Mt 5,6). Ezt az éhséget és szomjúságot követték zarándokútjukon – úton voltak az igazságosság felé, amelyet Istentől vártak, s amelynek ők maguk is szolgálatába akartak lépni.
Még ha a többiek, akik otthon maradtak, talán fantasztának, álmodozónak tartották is őket – ők teljesen realisták voltak, és tudták, hogy a világ megváltozásához hatalom tartozik. Ezért kereshették először a megígért gyermeket csak királyi palotában. De azután leborulnak a szegény emberek gyermeke előtt, és nagyon hamar megtudják, hogy Heródes – a király, akit ők fölkerestek – hatalmával csapdát állított neki, s hogy a családnak nem marad más, csak a menekülés és a számkivetettség. Az új Király, akit imádtak, egészen más volt, mint akit vártak. Így meg kellett tanulniuk, hogy Isten más, mint ahogyan mi általában elképzeljük magunknak. Most kezdődött az ő belső vándorlásuk. Abban a pillanatban kezdődött el, amikor leborultak e Gyermek előtt és elismerték őt a megígért Királynak. De ezen örömteli gesztusokat először belül kellett megfogalmazniuk.
Felfogásukat a hatalomról, Istenről és az emberről meg kellett változtatniuk, ezáltal pedig önmagukat is. Most már látták: Isten hatalma más, mint a világ hatalmasainak a hatalma. Isten másképp működik, mint ahogyan mi azt elgondoljuk és szívesen előírnánk Neki. Isten ebben a világban nem kel versenyre a hatalom világi formáival. Nem állítja szembe a saját seregeit más seregekkel. Az Olajfák hegyén nem küld Jézusnak segítségül 12 légió angyalt (vö. Mt 26,53). Ennek a világnak hangos, harcos hatalmával a szeretet fegyvertelen hatalmát állítja szembe, mely a kereszten – és később a történelemben mindig – alulmarad, és mégis az az új és isteni valóság, mely szembeszáll az igazságtalansággal és megmutatja Isten országát. Isten más – ezt ismerik fel most. És ez azt jelenti, hogy most ők maguk is mássá válnak, meg kell tanulniuk az isteni cselekvésmódot.
Azért jöttek, hogy ennek a Királynak a szolgálatába álljanak, királyságukat az övéhez igazítsák. Ez volt hódolatuk, imádásuk értelme. Ehhez tartoztak ajándékaik is – arany, tömjén, mirha –, adományaik az isteninek elismert Királynak. Az imádásnak van tartalma, és adomány is tartozik hozzá. Ezek a keleti férfiak tökéletesen helyes nyomon jártak, amikor e Gyermeket imádva mint királyukat akarták elismerni, s szolgálatába kívánták állítani saját hatalmukat és lehetőségeiket. Szolgálata és követése által az igazságosság, a jóság ügyét akarták szolgálni a világban. És ebben igazuk volt. Ám most megtanulják, hogy ez nem egyszerűen parancsok által és trónusokról történhet. Most megtanulják, hogy önmagukat kell odaadniuk – nem kisebb ajándékot vár ez a Király. Most megtanulják, hogy életükben annak a cselekvésmódnak kell uralkodnia, amellyel Isten gyakorolja a hatalmat és amilyen maga Isten: az igazság, a jog, a jóság, a megbocsátás, az irgalmasság embereivé kell válniuk. Többé nem fogják megkérdezni: mi hasznom van ebből, hanem ezt kell kérdezniük: mivel szolgálom én Isten jelenlétét a világban. Meg kell tanulniuk elveszíteni és éppen ezáltal megtalálni önmagukat. Amikor eltávoznak Betlehemből, az igaz Király nyomában kell maradniuk, Jézus követésében.
Kedves Barátaim, tegyük föl magunknak a kérdést: mit jelent mindez a mi számunkra. Mert ez – tudniillik, hogy amit Isten „más” cselekvésmódjáról mondtunk, annak a mi életmódunkat is meg kell határoznia – szépen hangzik ugyan, de halvány és meghatározatlan kijelentés marad. Emiatt ajándékozott nekünk Isten példákat. A napkeleti bölcsek csak az elsők abból a hosszú menetből, mely olyan emberekből áll, akik életükkel fölragyogtatják Isten csillagát; akik keresték a hozzánk, emberekhez közel lévő és nekünk utat mutató Istent. Az ismert és ismeretlen szentek nagy serege ez, akikben az Úr végig a történelmen át föllapozta és föllapozza az evangéliumot. Életükben – mint nagy képeskönyvben – láthatóvá válik az evangélium gazdagsága. Ők adják Isten fénycsóváját, melyet Ő maga húzott és húz a történelmen végig. Tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál pápa az elmúlt és közeli időkben élt emberek nagy seregeit avatta boldoggá és szentté. Ezekben a személyekben akarta megmutatni nekünk, mit is jelent kereszténynek lenni; hogyan lehet helyesen – Isten módján – élni az életet. A boldogok és a szentek olyan emberek voltak, akik nem keresték kétségbeesve a saját boldogságukat, hanem egyszerűen oda akarták adni magukat, mert Isten fénye megérintette őket. És így megmutatják nekünk, hogyan lesz az ember boldog, hogyan lehet az emberből ember. A történelem hullámverései közepette ők voltak az igazi újítók, akik újra meg újra kivezették a történelmet sötét hullámvölgyeiből, melyekben újra és újra az elmerülés veszélye fenyegetett, és ők mindig hoztak annyi világosságot, hogy egyet lehessen érteni – olykor fájdalmak közepette is – Isten szavával, aki a teremtés művének bevégeztével ezt mondta: Ez jó. Gondoljunk olyan személyiségekre, mint Szent Benedek, Assisi Szent Ferenc, Avilai Teréz, Loyolai Ignác, Borromeo Károly, a 19. század rendalapítói, akik a szociális mozgalomnak adták a szívüket, vagy jelen korunk szentjeire – Maximilian Kolbéra, Edith Steinre, Teréz anyára, Páter Pióra. Őket szemlélve megtanuljuk, mit jelent imádni, és mit jelent a betlehemi Gyermek mértéke, Jézus Krisztusnak és magának Istennek a mértéke szerint élni.
A szentek az igaz reformátorok, mondottuk. Ezt most még radikálisabban szeretném kifejezni: csak a szentektől, csak Istentől jön az igazi forradalom, a világ alapvető megváltozása. Az elmúlt században megéltünk olyan forradalmakat, amelyeknek közös programja volt, hogy nem kell többé Istenre várni, hanem a világ dolgainak intézését teljesen saját kézbe kell venni. És láttuk, hogy ezáltal mindig egy emberi, egy pártjellegű álláspontot tettek meg abszolút mércévé. Abszolúttá tenni azt, ami nem abszolút, hanem relatív, ez a totalitarizmus. Ez nem szabaddá teszi az embert, hanem megfosztja a becsületétől és rabszolgává teszi. Nem az ideológiák mentik meg a világot, hanem egyedül az odafordulás az élő Istenhez, aki a mi Teremtőnk, szabadságunk kezese, az igazság és igaz jó kezese. Az igazi forradalom egyedül az Istenhez való radikális odafordulás, aki az igaz ember mércéje s ugyanakkor az örök szeretet. És mi más menthetne meg minket, ha nem a szeretet?
Kedves Barátaim! Hadd fűzzek még mindehhez két rövid gondolatot. Istenről sokan beszélnek; Isten nevében gyűlöletet is hirdetnek és erőszakot is gyakorolnak. Ezért minden azon múlik, hogy megtaláljuk-e Isten igazi arcát. A napkeleti bölcsek megtalálták, amikor a betlehemi Gyermek előtt leborultak. „Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14,9), mondta Jézus Fülöpnek. Abban a Jézus Krisztusban, aki hagyta, hogy értünk átszúrják a szívét, jelent meg számunkra Isten igazi arca. Őt kövessük azok hatalmas seregével együtt, akik ebben előttünk jártak. Akkor a helyes úton fogunk járni.
Ez azt jelenti, hogy nem alkotunk magunknak egy magán-Istent és egy magán-Jézust, hanem annak a Jézusnak hiszünk, az előtt a Jézus előtt borulunk le, akit a Szentírás mutat meg nekünk, és aki a hívők nagy menetében – melyet Egyháznak nevezünk – élőnek, mindenkor velünk és ugyanakkor mindig előttünk járónak mutatkozik.
Az Egyházzal szemben sok kritikát lehet megfogalmazni. Tudjuk és az Úr mondta ezt nekünk: az Egyház jó és rossz halakkal teli háló, szántóföld búzával és konkollyal. II. János Pál pápa, aki a sok boldogban és szentben fölmutatta nekünk az Egyház igazi arcát, bocsánatot is kért azért, ami rossz a történelem folyamán egyházi emberek keze és beszéde által történt. Ezzel egyben elénk is tükröt tart és felhív, hogy összes hibánkkal és gyengeségünkkel együtt lépjünk be a szentek menetébe, abba a menetbe, mely a napkeleti bölcsekkel indult. Alapjában vigasztaló, hogy az Egyházban jelen van a konkoly is: minden hibánk ellenére remélhetjük, hogy Jézus követésében járunk, aki épp a bűnösöket hívta meg. Az Egyház olyan, mint egy emberi család, ugyanakkor Isten nagy családja, mely által Ő teret nyit a kontinenseken, kultúrákon és nemzeteken átívelő közösségnek és egységnek. Ezért örülünk, hogy ehhez a nagy családhoz tartozunk; hogy az egész világon vannak testvéreink és barátaink. Ezt éljük meg itt Kölnben: milyen szép egy ilyen világot átfogó családhoz tartozni, egy olyan családhoz, amely az eget és a földet, múltat, jelent és jövőt és a Föld minden részét átöleli. Ebben a nagy útitársaságban mi Krisztussal együtt megyünk, a Csillaggal együtt megyünk, aki bevilágítja a történelmet.
„És bementek a házba (amely fölött megállt a csillag), és meglátták a gyermeket és anyját, Máriát; és leborulva imádták Őt” (Mt 2,11). Kedves Barátaim, ez nem egy nagyon távoli, régmúlt történet. Hanem jelenvaló. Itt, a szentostyában Ő van előttünk és közöttünk. Mint egykor, titokzatosan elfátyolozza magát a szent hallgatásban, és mint egykor, éppen úgy kinyilatkoztatja Isten igazi arcát. Búzamaggá lett értünk, amely a földbe hull és elhal, és termést hoz az idők végezetéig (vö. Jn 12,24). Ő úgy van itt, mint egykor Betlehemben. Meghív bennünket arra a belső zarándoklatra, amit úgy nevezünk, hogy imádás. Induljunk most el ezen a belső úton, és kérjük Őt, hogy vezessen minket. Ámen.
Zarándokutunkon a titokzatos napkeleti bölcseket követve, most arra a helyre érkeztünk, melyet Szent Máté így ír le evangéliumában: „És bementek a házba (amely fölött megállt a csillag), és meglátták a gyermeket és anyját, Máriát; és leborulva imádták Őt” (Mt 2,11). Ezeknek a férfiaknak a külső útja lezárult. Célba értek. E helyen azonban egy új út kezdődik számukra, egy belső zarándokút, mely egész életüket megváltoztatja. Mert bizonyára egészen másként képzelték el az újszülött királyt. Hiszen megálltak Jeruzsálemben, és az ottani királytól kérdezősködtek a megígért királyi gyermekről. Tudták, hogy a világ rendje megbomlott, ezért nyugtalan volt a szívük. Bizonyosak voltak abban, hogy van Isten, van egy igazságos és jóságos Isten. És persze hallottak a nagy próféciákról, amelyekben Izrael prófétái megjövendöltek egy királyt, aki Istennel a legbensőbb összhangban lesz, és Isten szerint állítja majd helyre a világ rendjét. Ennek a királynak a keresésére indultak ők: valójában a jogot keresték, az igazságosságot, aminek Istentől kell jönnie, és ennek a Királynak akartak szolgálni, az ő lábaihoz akartak leborulni, hogy így ők maguk is a világ megújulását szolgálják. Azok közé tartoztak, akik „éhezik és szomjazzák az igazságot” (Mt 5,6). Ezt az éhséget és szomjúságot követték zarándokútjukon – úton voltak az igazságosság felé, amelyet Istentől vártak, s amelynek ők maguk is szolgálatába akartak lépni.
Még ha a többiek, akik otthon maradtak, talán fantasztának, álmodozónak tartották is őket – ők teljesen realisták voltak, és tudták, hogy a világ megváltozásához hatalom tartozik. Ezért kereshették először a megígért gyermeket csak királyi palotában. De azután leborulnak a szegény emberek gyermeke előtt, és nagyon hamar megtudják, hogy Heródes – a király, akit ők fölkerestek – hatalmával csapdát állított neki, s hogy a családnak nem marad más, csak a menekülés és a számkivetettség. Az új Király, akit imádtak, egészen más volt, mint akit vártak. Így meg kellett tanulniuk, hogy Isten más, mint ahogyan mi általában elképzeljük magunknak. Most kezdődött az ő belső vándorlásuk. Abban a pillanatban kezdődött el, amikor leborultak e Gyermek előtt és elismerték őt a megígért Királynak. De ezen örömteli gesztusokat először belül kellett megfogalmazniuk.
Felfogásukat a hatalomról, Istenről és az emberről meg kellett változtatniuk, ezáltal pedig önmagukat is. Most már látták: Isten hatalma más, mint a világ hatalmasainak a hatalma. Isten másképp működik, mint ahogyan mi azt elgondoljuk és szívesen előírnánk Neki. Isten ebben a világban nem kel versenyre a hatalom világi formáival. Nem állítja szembe a saját seregeit más seregekkel. Az Olajfák hegyén nem küld Jézusnak segítségül 12 légió angyalt (vö. Mt 26,53). Ennek a világnak hangos, harcos hatalmával a szeretet fegyvertelen hatalmát állítja szembe, mely a kereszten – és később a történelemben mindig – alulmarad, és mégis az az új és isteni valóság, mely szembeszáll az igazságtalansággal és megmutatja Isten országát. Isten más – ezt ismerik fel most. És ez azt jelenti, hogy most ők maguk is mássá válnak, meg kell tanulniuk az isteni cselekvésmódot.
Azért jöttek, hogy ennek a Királynak a szolgálatába álljanak, királyságukat az övéhez igazítsák. Ez volt hódolatuk, imádásuk értelme. Ehhez tartoztak ajándékaik is – arany, tömjén, mirha –, adományaik az isteninek elismert Királynak. Az imádásnak van tartalma, és adomány is tartozik hozzá. Ezek a keleti férfiak tökéletesen helyes nyomon jártak, amikor e Gyermeket imádva mint királyukat akarták elismerni, s szolgálatába kívánták állítani saját hatalmukat és lehetőségeiket. Szolgálata és követése által az igazságosság, a jóság ügyét akarták szolgálni a világban. És ebben igazuk volt. Ám most megtanulják, hogy ez nem egyszerűen parancsok által és trónusokról történhet. Most megtanulják, hogy önmagukat kell odaadniuk – nem kisebb ajándékot vár ez a Király. Most megtanulják, hogy életükben annak a cselekvésmódnak kell uralkodnia, amellyel Isten gyakorolja a hatalmat és amilyen maga Isten: az igazság, a jog, a jóság, a megbocsátás, az irgalmasság embereivé kell válniuk. Többé nem fogják megkérdezni: mi hasznom van ebből, hanem ezt kell kérdezniük: mivel szolgálom én Isten jelenlétét a világban. Meg kell tanulniuk elveszíteni és éppen ezáltal megtalálni önmagukat. Amikor eltávoznak Betlehemből, az igaz Király nyomában kell maradniuk, Jézus követésében.
Kedves Barátaim, tegyük föl magunknak a kérdést: mit jelent mindez a mi számunkra. Mert ez – tudniillik, hogy amit Isten „más” cselekvésmódjáról mondtunk, annak a mi életmódunkat is meg kell határoznia – szépen hangzik ugyan, de halvány és meghatározatlan kijelentés marad. Emiatt ajándékozott nekünk Isten példákat. A napkeleti bölcsek csak az elsők abból a hosszú menetből, mely olyan emberekből áll, akik életükkel fölragyogtatják Isten csillagát; akik keresték a hozzánk, emberekhez közel lévő és nekünk utat mutató Istent. Az ismert és ismeretlen szentek nagy serege ez, akikben az Úr végig a történelmen át föllapozta és föllapozza az evangéliumot. Életükben – mint nagy képeskönyvben – láthatóvá válik az evangélium gazdagsága. Ők adják Isten fénycsóváját, melyet Ő maga húzott és húz a történelmen végig. Tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál pápa az elmúlt és közeli időkben élt emberek nagy seregeit avatta boldoggá és szentté. Ezekben a személyekben akarta megmutatni nekünk, mit is jelent kereszténynek lenni; hogyan lehet helyesen – Isten módján – élni az életet. A boldogok és a szentek olyan emberek voltak, akik nem keresték kétségbeesve a saját boldogságukat, hanem egyszerűen oda akarták adni magukat, mert Isten fénye megérintette őket. És így megmutatják nekünk, hogyan lesz az ember boldog, hogyan lehet az emberből ember. A történelem hullámverései közepette ők voltak az igazi újítók, akik újra meg újra kivezették a történelmet sötét hullámvölgyeiből, melyekben újra és újra az elmerülés veszélye fenyegetett, és ők mindig hoztak annyi világosságot, hogy egyet lehessen érteni – olykor fájdalmak közepette is – Isten szavával, aki a teremtés művének bevégeztével ezt mondta: Ez jó. Gondoljunk olyan személyiségekre, mint Szent Benedek, Assisi Szent Ferenc, Avilai Teréz, Loyolai Ignác, Borromeo Károly, a 19. század rendalapítói, akik a szociális mozgalomnak adták a szívüket, vagy jelen korunk szentjeire – Maximilian Kolbéra, Edith Steinre, Teréz anyára, Páter Pióra. Őket szemlélve megtanuljuk, mit jelent imádni, és mit jelent a betlehemi Gyermek mértéke, Jézus Krisztusnak és magának Istennek a mértéke szerint élni.
A szentek az igaz reformátorok, mondottuk. Ezt most még radikálisabban szeretném kifejezni: csak a szentektől, csak Istentől jön az igazi forradalom, a világ alapvető megváltozása. Az elmúlt században megéltünk olyan forradalmakat, amelyeknek közös programja volt, hogy nem kell többé Istenre várni, hanem a világ dolgainak intézését teljesen saját kézbe kell venni. És láttuk, hogy ezáltal mindig egy emberi, egy pártjellegű álláspontot tettek meg abszolút mércévé. Abszolúttá tenni azt, ami nem abszolút, hanem relatív, ez a totalitarizmus. Ez nem szabaddá teszi az embert, hanem megfosztja a becsületétől és rabszolgává teszi. Nem az ideológiák mentik meg a világot, hanem egyedül az odafordulás az élő Istenhez, aki a mi Teremtőnk, szabadságunk kezese, az igazság és igaz jó kezese. Az igazi forradalom egyedül az Istenhez való radikális odafordulás, aki az igaz ember mércéje s ugyanakkor az örök szeretet. És mi más menthetne meg minket, ha nem a szeretet?
Kedves Barátaim! Hadd fűzzek még mindehhez két rövid gondolatot. Istenről sokan beszélnek; Isten nevében gyűlöletet is hirdetnek és erőszakot is gyakorolnak. Ezért minden azon múlik, hogy megtaláljuk-e Isten igazi arcát. A napkeleti bölcsek megtalálták, amikor a betlehemi Gyermek előtt leborultak. „Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14,9), mondta Jézus Fülöpnek. Abban a Jézus Krisztusban, aki hagyta, hogy értünk átszúrják a szívét, jelent meg számunkra Isten igazi arca. Őt kövessük azok hatalmas seregével együtt, akik ebben előttünk jártak. Akkor a helyes úton fogunk járni.
Ez azt jelenti, hogy nem alkotunk magunknak egy magán-Istent és egy magán-Jézust, hanem annak a Jézusnak hiszünk, az előtt a Jézus előtt borulunk le, akit a Szentírás mutat meg nekünk, és aki a hívők nagy menetében – melyet Egyháznak nevezünk – élőnek, mindenkor velünk és ugyanakkor mindig előttünk járónak mutatkozik.
Az Egyházzal szemben sok kritikát lehet megfogalmazni. Tudjuk és az Úr mondta ezt nekünk: az Egyház jó és rossz halakkal teli háló, szántóföld búzával és konkollyal. II. János Pál pápa, aki a sok boldogban és szentben fölmutatta nekünk az Egyház igazi arcát, bocsánatot is kért azért, ami rossz a történelem folyamán egyházi emberek keze és beszéde által történt. Ezzel egyben elénk is tükröt tart és felhív, hogy összes hibánkkal és gyengeségünkkel együtt lépjünk be a szentek menetébe, abba a menetbe, mely a napkeleti bölcsekkel indult. Alapjában vigasztaló, hogy az Egyházban jelen van a konkoly is: minden hibánk ellenére remélhetjük, hogy Jézus követésében járunk, aki épp a bűnösöket hívta meg. Az Egyház olyan, mint egy emberi család, ugyanakkor Isten nagy családja, mely által Ő teret nyit a kontinenseken, kultúrákon és nemzeteken átívelő közösségnek és egységnek. Ezért örülünk, hogy ehhez a nagy családhoz tartozunk; hogy az egész világon vannak testvéreink és barátaink. Ezt éljük meg itt Kölnben: milyen szép egy ilyen világot átfogó családhoz tartozni, egy olyan családhoz, amely az eget és a földet, múltat, jelent és jövőt és a Föld minden részét átöleli. Ebben a nagy útitársaságban mi Krisztussal együtt megyünk, a Csillaggal együtt megyünk, aki bevilágítja a történelmet.
„És bementek a házba (amely fölött megállt a csillag), és meglátták a gyermeket és anyját, Máriát; és leborulva imádták Őt” (Mt 2,11). Kedves Barátaim, ez nem egy nagyon távoli, régmúlt történet. Hanem jelenvaló. Itt, a szentostyában Ő van előttünk és közöttünk. Mint egykor, titokzatosan elfátyolozza magát a szent hallgatásban, és mint egykor, éppen úgy kinyilatkoztatja Isten igazi arcát. Búzamaggá lett értünk, amely a földbe hull és elhal, és termést hoz az idők végezetéig (vö. Jn 12,24). Ő úgy van itt, mint egykor Betlehemben. Meghív bennünket arra a belső zarándoklatra, amit úgy nevezünk, hogy imádás. Induljunk most el ezen a belső úton, és kérjük Őt, hogy vezessen minket. Ámen.
