Verbum Domini

BEVEZETÉS
Hogy örömünk teljes legyen
A „Dei Verbumtól” az Isten Szaváról szóló Szinódusig
Az Isten Szaváról szóló Püspöki Szinódus
János evangéliumának prológusa mint vezérfonal


Isten, aki beszél
Isten dialógusban
Isten Szavának analógiája
A Szó kozmikus természete
Az ember teremtése
A Szó realizmusa
A Szó krisztológiája
Isten Igéjének eszkatológikus természete
Isten Szava és a Szentlélek
A hagyomány és a Szentírás
A Szentírás, a sugalmazás és az igazság
Az Atyaisten a Szó eredete és forrása

Az ember válasza a beszélő Istennek
Arra kaptunk meghívást, hogy szövetségre lépjünk Istennel
Isten hallgatja az embert és válaszol kérdéseire
A saját szavaival dialogizálni Istennel
Isten Szava és a hit
A bűn mint Isten Szavának meg nem hallása
Mária „Isten Igéjének Anyja” és a „hit Anyja”

A Szentírás magyarázata az Egyházban
Az Egyház a Biblia magyarázatának eredeti helye
„A szent teológia lelke”
A biblikus kutatás fejlődése és az egyházi Tanítóhivatal
A Zsinat bibliai hermeneutikája: egy követendő figyelmeztetés
A dualizmus védelme és a szekularizált hermeneutika
A hit és az ész a Szentírás megközelítésében
Betű szerinti értelem és spirituális értelem
A „betű ” szükségszerű túllépése
A Biblia benső egysége
Az Ó- és Újszövetség kapcsolata
A Biblia „sötét” lapjai
Keresztények és zsidók hivatkozásai a Szent írásokra
A Szentírás fundamentalista értelmezése
Dialógus a püspökök, a teológusok és az egzegéták között
A Biblia és az ökumenizmus
Következmények a teológiai oktatásra nézve
A szentek és a Szentírás értelmezése


Isten Szava és az Egyház
Az Egyház befogadja a Szót
Krisztus egyidejűsége az Egyház életében

A liturgia Isten Szavának kiváltságos helye
Isten Szava a szent liturgiában
A Szentírás és a szentségek
Isten Szava és az Eucharisztia
A Szó szentségi jellege
A Szentírás és az Olvasmányok Könyve
A Szó hirdetése és a lektori szolgálat
A homília jelentősége
Egy Homiletikai Direktórium hasznos volta
Isten Szava, a gyónás és a betegek kenete
Isten Szava és az Imaórák Liturgiája
Isten Szava és az Áldások Könyve
Konkrét késztetések és javaslatok a liturgikus élethez
a) Isten Szavának liturgiái
b) A Szó és a csend
c) Isten Szavának ünnepélyes hirdetése
d) Isten Szava a keresztény templomban
e) A bibliai szövegek kizárólagossága a liturgiában
f) A bibliai ihletésű liturgikus ének
g) Megkülönböztetett figyelem a látás- és hallássérültekre

Isten Szava az egyházi életben
Találkozás Isten Szavával a Szentírásban
A lelkipásztorkodás biblikus ihletettsége
A katekézis biblikus dimenziója
A keresztények biblikus képzése
A Szentírás a nagy egyházi összejöveteleken
Isten Szava és a hivatások
a) Isten Szava és a fölszentelt szolgák
b) Isten Szava és a papjelöltek
c) Isten Szava és az Istennek szentelt élet
d) Isten Szava és a laikus hívők
e) Isten Szava, a házasság és a család
A Szentírás imádságos olvasása és a „lectio divina”
Isten Szava és a máriás imádság
Isten Szava és a Szentföld


Az Egyház küldetése: hirdetni Isten Szavát a világnak
Az Atyától érkező és az Atyához visszatérő Szó
Hirdetni a világnak a remény „Logoszát”
Az Egyház Isten Szavából fakadó küldetése
A Szó és Isten országa
Minden megkeresztelt ember felelős az igehirdetésért
A pogány misszió szükségessége
Az igehirdetés és az új evangelizáció
Isten Szava és a keresztény tanúságtétel

Isten Szava és feladataink a világban
Jézusnak szolgálni „legkisebb testvéreiben” (Mt 25,40)
Isten Szava és az igazságosság melletti elkötelezettség a társadalomban
Isten Szavának hirdetése, kiengesztelődés és béke a népek között
Isten Szava és a tevékeny szeretet
Isten Szavának hirdetése és a fiatalok
Isten Szavának hirdetése és az emigránsok
Isten Szavának hirdetése és a szenvedők
Isten Szavának hirdetése a szegényeknek
Isten Szava és a teremtés megőrzése

Isten Szava és a kultúrák
A kultúra jelentősége az emberi élet szempontjából
A Biblia mint a kultúrák nagy könyve
A Biblia ismerete az iskolákban és az egyetemeken
A Szentírás a művészetekben
Isten Szava és a tömegtájékoztató eszközök
A Biblia és az inkulturáció
A Bibliafordításai és terjesztése
Isten Szava felülmúlja a kultúrák határait

Isten Szava és a vallások közti dialógus
A vallásközi dialógus fontossága
A keresztény-muszlim dialógus
Dialógus más vallásokkal
A dialógus és a vallásszabadság

BEFEJEZÉS
Isten végső Szava
Új evangelizáció és új meghallás
A Szó és az öröm
„Az Ige Anyja és az öröm Anyja”

Jegyzetek

---

1. „Az Úr szava örökre megmarad. És ez az Evangélium Szava, melyet hirdettek nektek.” (1Pt 1,25; vö. Iz 40,8.) Szent Péter Első Levelének ez a kijelentése, mely Izaiás próféta szavait idézi, Isten misztériumával szembesít, aki Szavának ajándéka által közli önmagát. Ez a Szó, mely örökre megmarad, belépett az időbe. Isten a maga örök Szavát emberi módon mondta ki; az ő Igéje „testté lett” (Jn 1,14). Ez az örömhír. Ennek hirdetése hangzik végig a századokon, és érkezett el ma hozzánk. A Püspöki Szinódus XII. Rendes Általános Gyűlésének, mely a Vatikánban 2008. október 5-26-ig ülésezett, Isten Szava az Egyház életében és küldetésében volt a témája. Mélyen megtapasztaltuk a Krisztussal, az Atya Igéjével való találkozást, aki jelen van ott, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Ő nevében (vö. Mt 18,20). Ezzel a Szinódus utáni Apostoli Buzdítással szívesen teszek eleget az Atyák kérésének, hogy Isten egész népével ismertessem meg a vatikáni ülésteremben megmutatkozott gazdagságot, és a közösen kidolgozott javaslatokat.[1] Ezzel a céllal szeretném fölidézni a Szinódus eredményét, figyelembe véve a dokumentumait: a Lineamentát, az Instrumentum Laborist, a viták előtti és utáni beszámolókat, a teremben felolvasott és írásban benyújtott hozzászólásokat, a kisebb csoportok megbeszéléseit és beszámolóit, az Isten népének szóló Záró üzenetet, és mindenekelőtt a Javaslatokat (Propositiones), melyeket az Atyák különösen fontosnak tartottak. Ily módon szeretnék néhány alapvető irányt megmutatni az állandó megújulás forrásának, az Isteni Szónak újra fölfedezéséhez az Egyház életében, óhajtva ugyanakkor, hogy ez a Szó legyen egyre inkább minden egyházi tevékenység szíve.

Hogy örömünk teljes legyen
2. Mindenekelőtt szeretném fölidézni az Úr Jézussal a Szinódus napjaiban történt új találkozás szépségét és vonzó erejét. Ezért az Atyákat idézve minden hívőhöz Szent János apostol első levelének szavaival fordulok: „Az örök életet hirdetjük nektek, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben” (1Jn 1,2-3). Az Apostol az Élet Igéjének hallásáról, látásáról, tapintásáról és szemléléséről beszél (vö. (1Jn 1,1), mert maga az élet jelent meg Krisztusban. Nekünk pedig, akik az Istennel és egymással való közösségre kaptunk meghívást, ezen ajándék hirdetőinek kell lennünk. Ebből a kérügmatikus szempontból a Szinódusi Gyűlés tanúságot tett az Egyház és a világ előtt, hogy milyen szép az Isten szavával való találkozás az egyházi közösségben. Ezért minden hívőt buzdítok, hogy fedezze föl újra a személyes és közösségi találkozást Krisztussal, az Élet Igéjével, aki látható lett, s legyenek az ő hirdetői, hogy az isteni élet ajándéka, a közösség egyre inkább terjedjen az egész világon. Részesedni ugyanis Isten életében, a Szeretet háromságában a teljes öröm (vö. 1Jn 1,1). És az Egyház ajándéka és mellőzhetetlen feladata annak az örömnek a közlése, mely az Isten közöttünk jelenlévő Szavával, a Krisztus személyével való találkozásból fakad. A mai világban, mely gyakran fölöslegesnek vagy idegennek érzi Istent, mi valljuk, mint Péter, hogy az „örök élet Igéi” csak nála vannak (vö.Jn 6,68). Nincs annál fontosabb, hogy a mai ember előtt újra megnyissuk az Istenhez vezető utat, ahhoz az Istenhez, aki szól hozzánk, és közli velünk a szeretetét, azért, hogy bőséges életünk legyen (vö. Jn 10,10).

A „Dei Verbumtól” az Isten Szaváról szóló Szinódusig
3. Tudatában vagyunk, hogy a Püspöki Szinódus XII. Rendes Általános Gyűlése, mely Isten szaváról szólt, s ezzel olyan témához nyúlt, mely bizonyos értelemben a keresztény élet szíve, egyenes folytatása annak a Szinódusi gyűlésnek, melynek témája az Eucharisztia volt, mint az Egyház életének és küldetésének forrása és csúcsa. Az Egyház ugyanis Isten szaván alapszik, belőle születik és él.[2] Isten népe történetének hosszú századaiban mindig belőle merítette erejét, és az egyházi közösség ma is Isten szavának hallgatásából, ünnepléséből és tanulmányozásából gyarapszik. El kell ismernünk, hogy az utóbbi évtizedekben az Egyház élete érzékenyebbé vált e témára, különösen is a keresztény kinyilatkoztatásra, az élő Hagyományra és a Szentírásra. Elmondhatjuk, hogy XIII. Leó pápasága óta egyre erősödött Isten szavának és a biblikus tudományok jelentőségének a tudatosítása az Egyház életében,[3] s ennek a crescendónak a csúcspontja a II. Vatikáni Zsinaton volt, különösen is az isteni kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum dogmatikus konstitúció közzétételekor. E konstitúció mérföldkő az Egyház útján: „A Szinódusi Atyák (...) hálás szívvel ismerik el azokat a nagy jótéteményeket, melyeket az a dokumentum az Egyház életében hozott egzegetikai, teológiai, spirituális, lelkipásztori s ökumenikus téren”.[4] Ezekben az években különösen is erősödött „a kinyilatkoztatás szentháromságos és történeti-üdvtörténeti horizontjának”[5] tudata, s ezen belül annak fölismerése, hogy Jézus Krisztus „az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége”.[6] Az Egyház minden nemzedék előtt szakadatlanul megvallja, hogy „magának a jelenlétének a tényével és azokkal a megnyilatkozásokkal, melyet szavaival és tetteivel, jeleivel és csodáival, s főként halálával és föltámadásával, s végül az igazság Lelkének elküldésével önmagáról ad, befejezi és tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást.”[7] Valamennyien tudjuk, hogy a Dei Verbum konstitúció milyen erős indítást adott Isten szavának újra fölfedezéséhez az Egyház életében, az isteni kinyilatkoztatásra vonatkozó teológiai reflexióhoz, és a Szentírás kutatásához. A legutóbbi negyven esztendőben nem kevés a Tanítóhivatal ide vonatkozó megnyilatkozásainak a száma sem.[8] Az Egyház, tudván, hogy a Szentlélek vezetésével járt útja folyamatos, e Szinódus megtartásával meghívást érez arra, hogy még inkább elmélyítse az Isten Szó témáját, egyrészt megvilágosítva a zsinati indításokat, másrészt válaszolva az új kihívásokra, melyeket a jelen kor intéz a Krisztusban hívők felé.

Az Isten Szaváról szóló Püspöki Szinódus
4. A XII. Szinódusi Gyűlésen az egész világról érkezett püspökök Isten Szava körül gyűltek össze, és szimbolikusan a Szentírás szövegét tették a Gyűlés középpontjává, hogy újra fölfedezzék azt, amit a mindennapokban hajlandók vagyunk figyelmen kívül hagyni: a tényt, hogy Isten szól és válaszol a kérdéseinkre.[9] Közösen hallgattuk és ünnepeltük az Úr Szavát. Reményeinket és aggodalmainkat megosztva, elmondtuk egymásnak, hogy az Úr hogyan tevékenykedik Isten népe körében. Mindez tudatosította bennünk, hogy az Isten Szavával való kapcsolatunkat csak a „mi”-ben, az Egyház közösségében tudjuk elmélyíteni, a kölcsönös meghallgatásban és befogadásban. Ebből születik a hála a világ különböző részeiben zajló egyházi élet tanúságtételeiért, melyek a Szinódusi Aula fölszólalásaiban hangzottak el. Ugyanígy megindító volt hallani a testvéri küldötteket is, akik elfogadták meghívásunkat, hogy vegyenek részt a szinódusi találkozón. Különösen is gondolok arra az elmélkedésre, amelyet Konstantinápoly ökumenikus pátriárkája, Őszentsége I. Bartolomeo adott, s melyért a Szinódusi Atyák mélységes hálájukat fejezték ki,[10] továbbá a Püspöki Szinódus első alkalommal egy rabbit is meghívott, hogy szóljon nekünk a héber Szentírásról, mely a mi Szentírásunknak is része.[11]
így örömmel és hálával állapíthattuk meg, hogy „az Egyházban ma is Pünkösd van - azaz az Egyház sok nyelven beszél, és ez nem csak azt jelenti, hogy a világ nagy nyelvei mind képviselve vannak benne, hanem mélyebb értelemben: jelen van benne Isten és a világ megtapasztalásának sokfélesége, a kultúrák gazdagsága, és csak így jelenik meg az emberi lét gazdagsága, s belőle kiindulva Isten Szavának gazdagsága”.[12] Továbbá megállapíthattuk, hogy ez a Pünkösd a jövőben is folytatódik, mert számos nép még várja, hogy Isten Szavát a saját nyelvén és saját kultúrájában hirdessék nekik.
És hogyan ne emlékeznénk arra, hogy a Szinódus egész idejében kísért bennünket Pál Apostol tanúságtétele! Gondviselésszerű ugyanis, hogy ez a XII. Rendes Általános Gyűlés éppen a nemzetek nagy Apostolának szentelt évben zajlott, amikor születésének 2000. évfordulójára emlékeztünk. A ő életét teljesen áthatotta az Isten Szavának terjesztéséért élő buzgóság. Hogyan ne éreznénk szívünkben lángoló szavait, melyekkel az Isteni Szó hirdetésére szóló küldetéséről vall: „Én mindent az evangéliumért teszek” (1Kor 9, 23); „Én ugyanis nem szégyellem az evangéliumot - írja a rómaiaknak -, mert Isten ereje az minden hívő üdvösségére” (1,16). Amikor Isten Szaváról gondolkodunk az Egyház életében és küldetésében, feltétlenül gondolunk Szent Pálra és életére, melyet odaadott, hogy Krisztus üdvösségét hirdesse az összes nemzeteknek.

János evangéliumának prológusa mint vezérfonal
5. Ezen apostoli buzdítással azt szeretném elérni, hogy a Szinódus eredményei hatékonyan befolyásolják az Egyház életét mind a Szentírással való személyes kapcsolatot, mind annak értelmezését a liturgiában, a katekézisben és a tudományos kutatásban, hogy a Szentírás ne maradjon valami régi Szó, hanem élő és aktuális Szó legyen. Ezért a Szinódus eredményeit úgy szeretném bemutatni és elmélyíteni, hogy állandóan hivatkozom a János evangélium prológusára (1,1-18), amely életünk alapját közli velünk: az Igét, aki kezdettől fogva Istennél volt, testté lett és közöttünk lakozott (vö. 1,14). Csodálatos szöveg ez, mely az egész keresztény hitet összefoglalja. János, akit a hagyomány azonosít a tanítvánnyal, akit Jézus szeretett (Jn 13,23; 20,2; 21,7.20), a Krisztussal való találkozásnak és az ő követésének személyes tapasztalatából „mélységes bizonyosságot merített arról, hogy Jézus Isten megtestesült Bölcsessége, és az ő halandó emberré lett örök Szava”.[13] János, aki „látott és hitt” (Jn 20,8), bennünket is segít, hogy a fejünket Krisztus keblére hajtsuk (vö.Jn 13,25), ahonnan az Egyház szentségeinek szimbólumai, vér és víz fakadt. János Apostol és a többi sugalmazott szerző példáját követve engedjük, hogy a Szentlélek vezessen és egyre inkább szeressük Isten Szavát.

6. A bibliai kinyilatkoztatás újdonsága az a tény, hogy Isten egy velünk folytatott dialógusban kívánja megismertetni önmagát.[14]
A Dei Verbum dogmatikus konstitúció elénk tárta ezt a tényt, elismerve, hogy „a láthatatlan Isten szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez, és társalog velük, hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe.”[15] De nem értenénk eléggé Szent János prológusának üzenetét, ha megállnánk annál a megállapításnál, hogy Isten szeretettel közli velünk önmagát. Ugyanis Isten Igéje, aki által „mindenek lettek” (Jn 1,3) és aki „testté lett”
(1,14), ugyanaz, aki „kezdetben volt” (1,1). Ha fölfigyelünk a Teremtés könyvében mondott kezdetre való hivatkozásra (vö. Ter 1,1) az abszolút „kezdet” előtt állunk, mely Isten benső életéről beszél. János prológusa azzal a ténnyel szembesít, hogy a Logosz valóban öröktől fogva van, és ő maga öröktől fogva Isten. Tehát Istenben nem volt olyan idő, amikor a Logosz nem létezett volna. Az Ige a teremtés előtt létezik. Ezért az isteni élet szívében közösség van, abszolút ajándék van. „Az Isten szeretet” (1Jn 4,16) -mondja másutt ugyanez az Apostol, megmutatva ezzel „a keresztény istenképet és az embernek és az ő életútjának ebből következő képét”.[16] Isten úgy ismerteti meg önmagát velünk, mint a végtelen szeretet misztériumát, amelyben az Atya öröktől fogva a Szentlélekben mondja ki a maga Szavát. Ezért az Ige - aki kezdettől fogva Istennél van és Isten - magát Istent nyilatkoztatja ki nekünk az isteni személyek közötti szeretet dialógusában, és Ő hív meg, hogy vegyünk benne részt. Éppen ezért, mivel a szeretet Isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve, csak az Igét befogadva és a Szentlélek tevékenysége iránti tanulékonysággal érthetjük meg önmagunkat. Az isteni Ige kinyilatkoztatásának fényénél világosodik meg végleg az emberi lét rejtélye.

Isten Szavának analógiája
7. E megfontolások után - melyek a János-prológusban megfogalmazott krisztusi misztérium fölötti elmélkedésből fakadtak - föl kell hívnunk a figyelmet arra, amit a Szinódusi Atyák mondtak azzal kapcsolatban, hogy hányféle értelemben használjuk az „Isten Szava” kifejezést. Joggal beszéltek a Szó szimfóniájáról, egyetlen Szóról, amely különféle módokon fejezi ki önmagát mint „többszólamú ének”.[17] A Szinódusi Atyák e témakörben az emberi nyelv analóg használatáról beszéltek Isten Szavával kapcsolatban. E kifejezés ugyanis egyrészt a közlésre vonatkozik, melyet Isten önmagáról ad, másrészt különféle jelentéseket hordoz, melyeket gondosan kell vizsgálnunk és kapcsolatba kell hoznunk egymással, mind a teológiai reflexió, mind a lelkipásztori gyakorlat szempontjából. Ahogyan János prológusa világosan mutatja, a Logosz eredetileg az örök Igét jelenti, vagyis az egyszülött Fiút, aki az Atyától született az idő kezdete előtt és vele egylényegű: az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. De ugyanez az Ige, mondja Szent János, testté lett (Jn 1,14); ezért Jézus Krisztus, aki Szűz Máriától született és velünk lakozott, Istennek vele egylényegű Igéje. Tehát az „Isten Szava” kifejezés itt Jézus Krisztusnak, az Atya emberré lett örök Fiának személyét jelenti.
Továbbá ha az isteni kinyilatkoztatás középpontjában a Krisztus-esemény áll, akkor el kell ismernünk, hogy maga a teremtés, a természet könyve is lényeges része annak a többszólamú szimfóniának, melyben az egyetlen Ige fejezi ki magát. Ugyanígy valljuk, hogy Isten az üdvtörténetben közölte Szavát, hallatta a hangját; Lelke hatalmával „beszélt a próféták által.”[18] Az Isteni Szó hangzott végig az üdvösség történetén, s teljességét a megtestesülés misztériumában, Isten Fia halálában és föltámadásában érte el. Továbbá Isten Szavát hirdették az Apostolok, engedelmeskedve a föltámadott Jézus parancsának: „Elmenvén az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). Ezért Isten Szavát az Egyház élő hagyományában adták tovább. Végül Isten hiteles és sugalmazott Szava a Szentírás, az Ó- és Újszövetség. Ez teszi érthetővé, hogy az Egyházban miért tiszteljük annyira a Szentírást, jóllehet a keresztény hit nem „könyv-vallás”: a kereszténység „Isten Szavának vallása”, de nem „egy írott és néma szóé, hanem a megtestesült és élő Ige vallása”.[19] Ezért az írást úgy hirdetjük, hallgatjuk, olvassuk, fogadjuk be és éljük meg, mint Isten Szavát az Apostoli Hagyomány keretén belül, amelytől elválaszthatatlan.[20]
Amint a Szinódusi Atyák mondták, valóban az „Isten Szava” kifejezés analóg használatával állunk szemben, és ezt tudatosítanunk kell. Ezért a hívőket jobban rá kell nevelni arra, hogy fölismerjék ennek különböző jelentéseit és értsék egyetlen értelmét. Teológiai szempontból is el kell mélyíteni a különböző jelentések szétválasztását, hogy jobban fölragyogjon az isteni terv egysége, és benne Krisztus személyének központi szerepe.[21]

A Szó kozmikus természete
8. Isten Szava - Isten megtestesült örök Igéje, az Üdvözítő, Isten és az ember között az egyetlen közvetítő - alapvető jelentőségének tudatában,[22] és hallgatva ezt a Szót, a bibliai kinyilatkoztatás rávezet arra, hogy ez a Szó az egész mindenség alapja. Szent János prológusa az isteni Logosszal kapcsolatban állítja, hogy „mindenek általa lettek és nélküle semmi se lett, ami teremtetett” (Jn 1,3); a Kolosszeiekhez írt levélben Krisztussal, „az egész teremtés elsőszülöttével” (1,15) kapcsolatban mondja Szent Pál, hogy „mindenek Őáltala és Őrá való tekintettel teremtettek” (1,16). A Zsidóknak írt levél szerzője pedig arra emlékeztet, hogy „a hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett” (11,3)?
Ez az igazság számunkra szabadító szó. A Szentírási állítások ugyanis arról beszélnek, hogy minden, ami van nem értelmetlen véletlen eredménye, hanem Isten akarta, az Ő terve szerint létezik, melynek a magva az isteni életben való részesedés fölajánlása Krisztusban. A teremtés a Logoszból születik, és kitörölhetetlenül magán viseli az elrendező és vezérlő teremtő Értelem kezenyomát. Erről az örvendetes bizonyosságról énekelnek a zsoltárok: „Az Úr Szavától lettek az egek, és szájának leheletétől minden ékességük” (33,6); továbbá: „Ő szólt, és lettek, Ő parancsolt, és megteremtettek” (33,9). Az egész mindenség ezt a misztériumot fejezi ki: „Az egek elbeszélik Isten dicsőségét, és kezének műveit hirdeti az égbolt” (19,2). Ezért maga a Szentírás hív, hogy a teremtést szemlélve ismerjük meg a Teremtőt (vö. Bölcs 13,5; Róm 1,19-20). A keresztény gondolkodás hagyománya el tudta mélyíteni a Szó szimfóniájának e kulcs-szerepét, amikor például Szent Bonaventúra - aki a görög atyák nagy hagyományával együtt látja a Logoszban való teremtés minden lehetőségét[23] - állítja: „minden teremtmény Isten szava, hiszen Istent hirdeti”.[24] A Dei Verbum dogmatikus konstitúció ezt foglalja össze, amikor azt mondja, hogy „Isten, aki az összes dolgokat az Ige által teremtette és tartja fenn, a teremtett dolgokban örök tanúságot kínál önmagáról az embereknek”.[25]

Az ember teremtése
9. A valóság tehát a Szóból születik, mint az Ige teremtménye, és minden arra hivatott, hogy a Szót szolgálja. A teremtés az a hely, ahol az Isten és teremtése közti szeretet teljes története kibontakozik; ezért az ember üdvössége mozgat mindent. Az üdvtörténet felől szemlélve a kozmoszt, fölfedezzük az ember páratlan és kiváltságos helyét a teremtésben: „Isten az embert a maga képmására teremtette; Isten képmására teremtette: férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). Ez arra késztet, hogy elismerjük a Teremtőtől kapott drága ajándékokat: a testünk, az értelem, a szabadság és a lelkiismeret ajándékát. Ebben találjuk meg azt is, amit a filozófiai hagyomány „természeti törvénynek” nevez.[26] Ugyanis „minden ember, aki eléri az öntudatot és a felelősséget, tapasztal egy belső hívást arra, hogy tegye a jót”,[27] és következésképpen kerülje a rosszat. Ahogyan Aquinói Szent Tamás emlékeztet rá, a természeti törvény minden más parancsolata is erre az alapelvre épül.[28]
Isten Szavának hallgatása először arra vezet rá, hogy becsüljük a követelményt, hogy e „szívbe írt” (vö. Róni 2,15; 7-23) törvény szerint éljünk.[29] Jézus Krisztus pedig az új törvényt adta az embereknek, az evangéliumi törvényt, amely kiemelkedő módon magában foglalja és megvalósítja a természeti törvényt, és megszabadít a bűn törvényétől, amely miatt, miként Szent Pál mondja, „megvan bennem a jóra irányuló vágy, de nincs meg bennem a képesség, hogy megtegyem” (Róni 7,18), és a kegyelem által megadja az embereknek az isteni életben való részesedést és az önzés legyőzésének képességét.[30]

A Szó realizmusa
10. Aki ismeri az Isteni Szót, teljességgel ismeri az egész teremtés értelmét is. Ha ugyanis az összes dolgok Őbenne „állnak fenn”, aki „mindenek előtt való” (vö. Kol 1,17), akkor az, aki az életét a Szóra építi, valóban szilárd és maradandó épületet épít. Isten Szava arra késztet, hogy változtassuk meg realizmus fogalmunkat: realista az, aki fölismeri Isten Igéjében mindenek alapját.[31] Erre különösen most van szükségünk, amikor sok dolog, amelyekre életeket építenek, amelyek kísértenek, hogy beléjük vessük a reményünket, megmutatják felszínes mivoltukat. A birtoklás, az élvezet és a hatalom előbb vagy utóbb megmutatja, hogy képtelen betölteni az emberi szív mélységes vágyait. Az embernek ugyanis élete építéséhez szilárd alapokra van szüksége, melyek akkor is megmaradnak, amikor az emberi bizonyosságok csődöt mondanak. Valójában mivel „a Te szavad, ó Urunk, örökre szilárd az egekben, és az Úr hűsége megmarad nemzedékről nemzedékre” (Zsolt 119,89-90), aki erre a szóra épít, életének házát sziklára építi (vö. Mt 7,24). Bárcsak a szívünk minden nap elmondhatná Istennek: „Te vagy az én menedékem és pajzsom, a Te szavadban remélek” (Zsolt 119,114). És amit Szent Péter, azt mi is meg tudnánk tenni minden nap, bízván az Úr Jézusban: „A te szavadra kivetem a hálót” (Lk 5,5).

A Szó krisztológiája
11. Ha a mindenséget a Szentháromság isteni Ige által teremtett művének látjuk, akkor megértjük, a Zsidóknak írt levél szerzőjének szavait: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki által a világot is teremtette” (1,1-2). Nagyon szép megfigyelni, hogyan mutatkozik már az egész Ószövetség olyan történelemnek, melyben Isten közli a maga Szavát: ugyanis „szövetséget kötvén Ábrahámmal (vö. Ter 15,18) és Mózes által Izrael népével (vö. Kiv 24,8), a tulajdonául lefoglalt népnek mint egyedül igaz és élő Isten úgy nyilatkoztatta ki magát szavakkal és cselekedetekkel, hogy Izrael megtapasztalja, milyenek Isten útjai az emberekkel, s ezeket az utakat a próféták szája által beszélő Isten szavából napról napra mélyebben és világosabban megértve a nemzetek között egyre szélesebb körben terjessze (vö. Zsolt 21,28-29; 95,1-3; Iz 2,1-4; Jer 3,17)”.[32]
Istennek ez a leereszkedése felülmúlhatatlanul teljesedett be az Ige megtestesülésében. Az örök Szó, aki megmutatkozott a teremtésben, és aki közli magát az üdvtörténetben, Krisztusban „asz-szonytól született” (Gal 4,4) emberré lett. A Szó itt elsősorban nem hosszú beszédben, fogalmakban vagy szabályokban mutatkozott meg. Itt Jézus személyével találkozunk. Az Ő egyetlen és páratlan története Isten végső Szava az emberiségnek. Ebből érthető, miért van az, hogy „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai elhatározás vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad.”[33] E találkozás megújítása és tudatosítása kelti a hívők szívében a csodálatot az isteni kezdeményezés iránt, amelyet az ember a maga értelmi képességével és képzeletével soha nem tudott volna kigondolni. Egy halhatatlan és emberileg fölfoghatatlan újdonságról van szó: „Az Ige testté lett és közöttünk lakozott” (Jn 1,14). Ezek a kifejezések nem szónoklattani alakzatok, hanem megélt tapasztalat! Szent János, a szemtanú mondja el: „Mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve van kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14b). Az Apostoli hit arról tanúskodik, hogy az örök Szó Egy lett közülünk. Az Isteni Szó valóban emberi szavakban fejezi ki magát.

12. A patrisztikus és középkori hagyomány, amikor a „Szó krisztológiáját” szemlélte, megdöbbentő kifejezést használt: az Ige lerövidítette önmagát,[34] „Az egyházatyák a görög ószövetségi szövegben találtak egy szót Izaiás prófétánál, amit azután Szent Pál is idéz annak bizonyságaként, hogy Isten új útjait mennyire előre hirdették már az Ószövetségben. Ott ezt olvasták: »Isten röviddé tette a Szavát, lerövidítette azt « (Iz 10,23; Róm 9,28) (...) A Fiú maga a Szó, Ő a Logosz: az örök Szó kicsinyke lett - oly kicsi, hogy elfért egy jászolban. Csecsemővé lett, hogy a Szó számunkra elviselhető legyen”.[35] Ezután a Szó nem csupán hallható, nem csupán hangja van, most a Szónak már arca is van, akit tehát láthatunk: a Názáreti Jézus.[36]
Az evangéliumok elbeszélését követve látjuk, hogyan mutatkozik meg Jézus embersége páratlan mivoltában épp Isten Szavával kapcsolatban. Ő ugyanis a maga tökéletes emberségében percről percre megvalósítja az Atya akaratát; Jézus hallja az Atya hangját, és egész mivoltával engedelmeskedik; ismeri az Atyát és megtartja az Ő szavát (vö.Jn 8,55); elmondja nekünk az Atya dolgait (vö. Jn 12,50); „a szavakat, melyeket nekem adtál, én átadtam nekik” (In 17,8).
így tehát Jézus megmutatja, hogy az isteni Logosz adja nekünk magát, de az új Ádámot is, az igaz embert, aki minden pillanatban az Atya akaratát teszi, nem a sajátját. Ő „növekedett bölcsességben, korban és kegyelemben Isten és az emberek előtt” (Lk 2,52). Tökéletesen hallja, megvalósítja magában és közli velünk az Isteni Szót (vö. Lk 5,1).
Végül Jézus küldetése a húsvéti misztériumban teljesedik be: ekkor ott állunk a „kereszt szava” előtt (1Kor 1,18). Az Ige elnémul, halotti lesz a csönd, mert „kimondta magát” az elnémulásig, nem tartogatva már semmit, amit közölnie kellett volna. Az egyházatyák szemlélve e misztériumot, Isten anyja ajkára adják e szavakat: „Szótlan az Atya Szava, aki megteremtett mindent, ami szól; élettelenül hunytak ki annak szemei, akinek szavára és intésére mozog minden, ami él”.[37] Itt valóban a „legnagyobb” szeretetet tanúsították irántunk, azt, amely odaadja életét a barátaiért (vö.Jn 15,13)-
E nagy misztériumban Jézus úgy mutatkozik, mint az Új és Örök Szövetség Szava: Isten szabadsága és az ember szabadsága véglegesen találkozott az Ő megfeszített testében, egy feloldhatatlan és örök érvényű szövetségben. Az utolsó vacsorán az Eucharisztia alapításakor maga Jézus beszélt az Ő vére ontásában megkötött „új és örök szövetségről” (vö. Mt 26,28; Mk 14,24; Lk 22,20), amikor úgy mutatkozott, mint a föláldozott igaz bárány, akiben beteljesedik a rabszolgaságból való végső szabadulás.[38]
A föltámadás fényességes misztériumában a Szó e hallgatása a maga hiteles és végső jelentésében mutatkozik meg. Krisztus, Isten megtestesült, megfeszített és föltámadott Szava mindenek ura; ő a Győztes, a mindeneket ítélő Pantokrátor, és őbenne így mindenek örökre össze lettek foglalva (vö. Ef 1,10). Krisztus tehát „a világ világossága” (Jn 8,12), az a világosság, mely „a sötétségben világít” (Jn 1,5), s amelyet a sötétség nem tudott legyőzni (vö.Jn 1,5). Most értjük meg egészen a 119. zsoltárt: „Lámpás a lépéseimnek a te szavad, világosság az én utamon” (105. v.); ez a föltámadott Szó a végső világosság a mi utunkon. A keresztények kezdettől fogva tudatában voltak annak, hogy Krisztusban Isten Szava személyként van jelen. Isten Szava az az igaz világosság, amelyre az embernek szüksége van. Igen, a föltámadásában Isten Fia úgy kelt föl, mint a világ Világossága. Most ha Ővele és Őáltala élünk, a világosságban élhetünk.

13. Elérkezvén a „Szó krisztológiájának” a szívéhez, hangsúlyoznunk kell az isteni terv egységét a megtestesült Igében: ezért az Újszövetség a húsvéti misztériumot a teljes Szentírással összhangban lévőnek mutatja be, mint az írások beteljesedését. Szent Pál az 1. Korintusi levélben ezt állítja: Jézus Krisztus „az írások szerint” (15,3) halt meg a bűneinkért, és föltámadott a harmadik napon „az írások szerint” (15,4). Ezzel az Apostol az Úr halálának és föltámadásának eseményét összekapcsolja Isten és az Ő népe közötti Ószövetség történetével. Sőt, megérteti velünk, hogy ez a történet ettől kapja a maga logikáját és igazi értelmét. A húsvéti misztériumban teljesednek „az írás szavai, mert ez a halál »az írások szerint« valósult meg, és olyan esemény, amely egy logoszt tartalmaz, logikát: Krisztus halála azt tanúsítja, hogy Isten Szava teljesen emberi »testté«, »történetté« vált.”[39] Jézus föltámadása is „a harmadik napon az írások szerint” történt: ugyanis a zsidó felfogás szerint a test romlása a harmadik nap után kezdődik. Az írás szava úgy teljesedett be Jézusban, hogy föltámadt, még mielőtt a romlás megkezdődött volna. így Szent Pál, hűségesen továbbadva az Apostolok tanítását (vö. 1Kor 15,3), hangsúlyozza, hogy Krisztus halál fölötti győzelme Isten Szavának teremtő hatalmával történt. Ez az isteni hatalom reményt és örömöt ébreszt, és végső soron ez a húsvéti kinyilatkoztatás szabadító jellege. A húsvétban Isten önmagát és a szentháromságos szeretet hatalmát nyilatkoztatja ki, mellyel megsemmisíti a rossz és a halál romboló erejét.
Hitünk e lényeges elemeire hivatkozva most már szemlélhetjük a teremtés és az újjáteremtés, s a Krisztusban beteljesedett egész üdvtörténet mélységes egységét. Képpel illusztrálva a dolgot, a kozmoszt egy könyvhöz hasonlíthatjuk - ezt mondta Galileo Galilei is -, melyet úgy tekinthetünk, mint „egy olyan szerző művét, aki a teremtés »szimfóniájával« fejezi ki magát. E szimfónián belül bizonyos ponton megjelenik valami, amit zenei nyelven assoló-nak nevezhetnénk, azaz egy szóló hangszerre vagy hangra bízott téma; és ez annyira fontos, hogy tőle függ az egész mű tartalma. És ez az „assolo” Jézus (...). Az Emberfia összefoglalja magában a földet és az eget, a teremtést és a Teremtőt, a testet és a Lelket. Ő a kozmosz és a történelem középpontja, mert benne egyesül a Szerző és a műve, anélkül, hogy összekeverednének.”[40]

Isten Igéjének eszkatologikus természete
14. Az Egyház mindezzel kifejezi, hogy tudatában van annak, hogy Jézus Krisztusban Isten végső Szavával találkozik; Ő az „Első és az Utolsó” (Jel 1,17). Ő adta meg a teremtésnek és a történelemnek a végső értelmét; ezért arra kaptunk meghívást, hogy a szó ezen eszkatologikus ritmusában éljünk az időben és lakjunk Isten teremtett világában; „a krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig (vö. lTim 6,14; Tit 2,13)".[41] Miként ugyanis a Szinódus folyamán az Atyák emlékeztettek rá „a kereszténység sajátossága a Krisztus-eseményben mutatkozik meg, aki a kinyilatkoztatás csúcsa, Isten ígéreteinek beteljesedése, és az Isten és ember közötti találkozás közvetítője. Ő, »aki kinyilatkoztatta nekünk Istent« (Jn 1,18), az egyetlen és végső Szó, amely az emberiségnek szól.”[42] Keresztes Szent János csodálatosan fogalmazta meg ezt az igazságot: „Nekünk adván, ahogyan adta, a Fiát, aki az ő egyetlen Igéje, ebben az egyetlen Igében mindent elmondott, és más mondanivalója nincs többé. (...) Amit ugyanis korábban csak részletekben mondott a prófétáknak, azt most egészében elmondta, amikor a teljességet, tudniillik a Fiát adta nekünk. Ha ezek után valaki most kérdezni akarná Istent, vagy látomásokat, kinyilatkoztatásokat akarna tőle, az nem csak esztelenül cselekedne, hanem egyenesen megsértené őt, nem Krisztusra szegezvén a szemeit, illetve valami mást vagy újdonságot keresve rajta kívül.”[43] Ennek következtében a Szinódus azt ajánlotta, hogy „segítsük a híveket jól megkülönböztetni Isten Szavától a magánkinyilatkoztatásokat”,[44] amelyeknek „nem az a szerepe, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását «kiegészítsék vagy tökéletesítsék», hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen abból élni”.[45] A magánkinyilatkoztatások értéke lényegesen különbözik az egyetlen nyilvános kinyilatkoztatástól: ez ugyanis hitet követel, mert emberi szavakban és az Egyház élő közössége által maga Isten szól hozzánk. A magánkinyilatkoztatás igazságának kritériuma a Krisztusra irányultság. Amennyiben eltávolít tőle, biztosan nem a Szentlélektől való, aki az evangéliumon belül és nem azon kívül vezet bennünket. A magánkinyilatkoztatás segítője a hitnek, és annyiban hihető, amennyiben az egyetlen nyilvános kinyilatkoztatás felé visz. Éppen ezért egy magánkinyilatkoztatás egyházi jóváhagyása lényegében azt jelzi, hogy az adott üzenet nem tartalmaz semmi olyat, ami ellenkezne a hittel és a jó erkölcsökkel; közzétehető és a hívők okosan magukévá tehetik. A magánkinyilatkoztatás új hangsúlyokat vezethet be, elindíthat új vagy elmélyíthet régi jámborsági formákat. Lehet prófétai jellege is (vö. ITessz5,19-21), és segíthet jobban megérteni és megélni az evangéliumot az adott történelmi órában; ezért nem szabad mellőzni. Fölkínált segítség, de nem kötelező vele élni. Minden esetben úgy kell kezelni, mint az üdvösség mindenki számára maradandó útjának, a hitnek, a reménynek és a szeretetnek a táplálóját.[46]

Isten Szava és a Szentlélek
15. Miután láttuk a Szót, amelyet Isten utoljára és véglegesen intézett a világhoz, most a Szentlélek küldetése felé kell fordulnunk az Isteni Szóval kapcsolatban. A krisztusi kinyilatkoztatást ugyanis nem lehet hitelesen megérteni a Vigasztaló tevékenységétől függetlenül. Ez annak a ténynek a következménye, hogy Isten önközlése mindig magában foglalja a Fiú és a Szentlélek kapcsolatát, akiket Lyoni Szent Ireneusz úgy nevez, hogy „az Atya két keze”.[47] Maga a Szentírás bemutatja a Szentlélek jelenlétét az üdvösség történetében és különösen Jézus életében, aki fogantatott Szűz Máriától a Szentlélek erejéből (vö. Ml 1,18; Lk 1,35); nyilvános működése kezdetén a Jordán partján látta, hogy galamb formájában leszáll rá (vö. Mt 3,76); Jézus ebben a Lélekben beszél és ujjong (vö. Lk 10,21); és ebben a Lélekben áldozza föl önmagát (vö. Zsid 9,14). Küldetése végén János evangélista elbeszélése szerint maga Jézus kapcsolja össze világosan életének ajándékozását és Lelkének elküldetését övéi számára (Jn 16,7). A föltámadott Jézus testében hordozva a szenvedés stigmáit, kiárasztja a Lelket (vö.Jn 20,22), és saját küldetésének részesévé teszi övéit (vö.Jn 20,21). A Szentlélek fogja megtanítani a tanítványokat mindenre és eszükbe juttat mindent, amit Krisztus mondott (vö. Jn 14,26), mert Ő, az igazság Lelke (vö.Jn 15,26) vezeti majd be a tanítványokat a teljes igazságba (vö.Jn 16,13). Végül ahogyan az Apostolok cselekedeteiben olvassuk, Pünkösd napján a Lélek leszáll a Máriával együtt imádkozó Tizenkettőre (vö. 2,1-4), és erőt ad nekik a küldetéshez, hogy minden népnek hirdessék az örömhírt.[48]
Isten Szava tehát a Szentlélek tevékenységének köszönhetően fejeződik ki emberi szavakban. A Fiú küldetése, és a Szentlélek küldetése elválaszthatatlan és egyetlen üdvrendet alkotnak. A Lélek, aki az Ige megtestesülésekor Szűz Mária méhében cselekedett, ugyanaz, mint aki Jézust egész küldetésében vezette, és akit Jézus megígért a tanítványoknak. Ugyanaz a Lélek, aki a próféták által szólt, támogatja és indítja az Egyházat Isten Szavának hirdetésének feladatában és az apostolok prédikációjában, végül ez a Lélek az, aki sugalmazta a Szentírás szerzőit.

16. E pneumatikái horizont tudatában a Szinódusi Atyák föl akarták hívni a figyelmet a Szentírással kapcsolatban a Szentlélek tevékenységére az Egyház életében és az egyes hívők szívében:[49] „az igazság Lelkének” (Jn 1,16) hatékony cselekvése nélkül nem lehet megérteni az Úr szavait. Ahogyan Szent Ireneusz emlékeztet rá: „Akik nem részesednek a Lélekben, azok nem jutnak hozzá anyjuk (az Egyház) kebléből az élet táplálékához, nem kapnak semmit abból a legtisztább forrásból, mely Krisztus testéből fakad”.[50] Amint Isten Szava Krisztus testében, az eucharisztikus testben és az írások testében jut el hozzánk a Szentlélek tevékenysége által, úgy ezt a Szót igazán befogadni és megérteni csak ugyanezen Lélek kegyelmével lehet.
A keresztény hagyomány nagy írói egyetértenek abban, hogy a Szentléleknek fontos szerepe van a hívők és az írások kapcsolatában. Aranyszájú Szent János mondja, hogy az írásnak „szüksége van a Lélek kinyilatkoztatására, annak érdekében, hogy fölfedezve a benne rejlő dolgok igaz értelmét, bőséges hasznot meríthessünk belőle.”[51] Szent Jeromos is szilárdan meg van győződve arról, hogy „nem juthatunk el az írás megértésére a Szentlélek segítsége nélkül, aki azt sugalmazta.”[52] Nagy Szent Gergely pápa meggyőzően hangsúlyozza ugyanennek a Léleknek a tevékenységét a Biblia kialakulásában és értelmezésében: „Ő teremtette a szent szövetségek szavait és ugyanő tárja föl ezeket”.[53] Szentviktori Richárd azt mondja, hogy „ a Lélektől megvilágosított és oktatott galambszemekre van szükség a szent szöveg megértéséhez”.[54]
Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy milyen fontos az a tanúság, amit a Szentlélek és a Szentírás kapcsolatára vonatkozóan a liturgikus szövegekben kapunk, amelyekben Isten Szavát hirdetjük, hallgatjuk és magyarázzuk a hívőknek. Ilyet találunk ősi imádságokban, melyek epiklészisz formájában hívják a Lelket az olvasmányok felolvasása előtt: „Küldd el vigasztaló Szentlelkedet a lelkűnkbe, és értesd meg velünk az általa sugalmazott írásokat, s add meg nekem, hogy méltó módon magyarázzam, hogy itt összegyűlt híveid hasznot merítsenek belőle.” Ugyanígy találunk imádságokat, melyek a homília után újra kérik Istentől a Lélek ajándékát a hívőknek: „Üdvözítő Istenünk (...), kérve kérünk ezért a népért: küldd le rá a Szentlelket; az Úr Jézus látogassa meg, szóljon mindenki leikéhez, és készítse föl a szíveket a hitre, és vezesse el hozzád a lelkünket, ó Irgalmasság Istene”.[55] Mindezek alapján beláthatjuk, miért nem lehet megérteni a Szó értelmét, ha valaki nem fogadja el a Vigasztaló tevékenységét az Egyházban és a hívők szívében.

A Hagyomány és a Szentírás
17. Megerősítve a Szentlélek és az Isten Szava közötti szoros köteléket, ahhoz is letettük az alapokat, hogy megértsük az élő Hagyomány és a Szentírás döntő jelentőségét és értelmét az Egyházban. Mivel ugyanis Isten „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda” (Jn 3,16), az időben kimondott Isteni Szó véglegesen az Egyháznak adatott és rá lett bízva, úgy, hogy az üdvösség hirdetése hatékonyan jusson el minden idő és minden hely emberéhez. Amint a Dei Verbum konstitúció emlékeztet rá, maga Jézus Krisztus „ parancsot adott az apostoloknak, hogy az evangéliumot - melyet a próféták előre hirdettek, ő maga pedig beteljesített és a saját szájával hirdetett - mint az üdvös igazság és erkölcsi tanítás forrását mindenkinek hirdessék, közölvén velük az isteni ajándékokat. Ezt a parancsot hűségesen teljesítették azok az apostolok is, akik szóbeli prédikációban, példával és intézmények létrehozásával átadták, amit Krisztustól szóban, magatartásban és cselekedetekben kaptak, illetve a Szentlélek ihletéséből megtanultak; és azok az apostolok vagy apostoltanítványok is, akik ugyanennek a Szentléleknek a sugalmazására az üdvösség üzenetét írásba foglalták.”[56]
Továbbá a zsinat emlékeztet arra, hogy ez az apostoli eredetű Hagyomány mennyire élő és dinamikus valóság: e Hagyomány „az Egyházban a Szentlélek segítségével bontakozik ki”, de nem abban az értelemben, hogy a maga örök igazsága változnék. Sokkal inkább „egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése” a szemlélődéssel és a tudományos kutatással, a mélyebb spirituális tapasztalatokból adódó megértéssel, „azok igehirdetése által, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is”.[57]
Az élő Hagyomány lényeges feltétele annak, hogy az Egyház idővel gyarapodni tudjon az írásokban kinyilatkoztatott igazság megértésében; ugyanis „e hagyomány által ismeri meg az Egyház a szent könyvek teljes kánonját, benne érti meg mélyebben és hatékonyabban a Szentírást”.[58] Végezetül az Egyház élő Hagyománya érteti meg velünk megfelelően a Szentírást mint Isten Szavát. Jóllehet Isten Igéje megelőzi és felülmúlja a Szentírást, mégis mivel Istentől sugalmazott, „páratlan módon” tartalmazza az Isteni Szót (vö. 2Tim 3,16).[59]

18. Ebből jól látszik, mennyire fontos, hogy Isten népét világosan megtanítsák és neveljék arra, hogyan közeledjék az Egyház élő Hagyományához kapcsolódó Szentíráshoz, fölismerve bennük Isten Szavát. A lelki élet szempontjából rendkívül fontos, hogy e magatartás erősödjék a hívőkben. Ebben segíthet egy analógia, melyet az egyházatyák állítottak föl Isten „testté” lett Igéje és a „könyvvé” lett Szó között.[60] A Dei Verbum dogmatikus konstitúció fölidézve ezt az ősi hagyományt, mely szerint „a Fiú teste a nekünk áthagyományozott írás” - ahogyan Szent Ambrus mondja[61] - „Isten emberi nyelveken kifejezett szavai ugyanis hasonlóvá váltak az emberi beszédhez, amint egykor az örök Atya Igéje a gyönge emberi test fölvételével hasonlóvá vált az emberekhez.”[62] Ha így értjük, a Szentírás a maga sokféle tartalmát sokféle formában egységes valóságként mutatja be. Ugyanis „a Szentírás minden szavával Isten egyetlen szót mond: az ő egyszülött Igéjét, akiben teljesen kimondja önmagát” (vö. Zsid 1,1-3),[63] ahogyan ezt már Szent Ágoston világosan mondta: „Tartsátok eszetekben, hogy Isten beszéde egy, mely az egész Szentírásban kibontakozik, és egy az Ige, aki az összes szent író ajkán visszhangzik”.[64]
Végezetül a Szentlélek tevékenységével és a Tanítóhivatal vezetése alatt az Egyház minden nemzedéknek átadja a Krisztusban kapott kinyilatkoztatást. Az Egyház abban a bizonyosságban él, hogy Ura, aki a múltban beszélt, folyamatosan közli ma is az Ő szavát az Egyház élő Hagyományában és a Szentírásban. Ugyanis Isten Szava adja magát a Szentírásban, mint a kinyilatkoztatás által sugallt tanúságtétel, amely az Egyház élő hagyományával együtt alkotja a hit legfelső szabályát.[65]

A Szentírás, a sugalmazás és az igazság
19. A sugalmazás a kulcs ahhoz, hogy a szent szöveget úgy tekintsük, mint Isten Szavát emberi szavakban. Itt is javasolhatunk egy analógiát: ahogyan Isten Igéje a Szentlélek erejéből lett testté Szűz Mária méhében, úgy a Szentírás az Egyház méhében születik, ugyanazon Szentlélek erejéből. A Szentírás „Isten Szava, mert a Szentlélek sugalmazására írták le”.[66] így értjük meg az emberi szerző jelentőségét, aki leírta a sugalmazott szövegeket, s ugyanakkor Isten jelentőségét, mint igazi szerzőét.
Ahogyan a Szinódusi Atyák mondták, teljesen nyilvánvaló, hogy a sugalmazás mennyire döntő az írások megfelelő megközelítéséhez és helyes értelmezéséhez,[67] melynek ugyanabban a Lélekben kell történnie, akivel a leírás történt.[68] Ha elhomályosodik bennünk a sugalmazás tudata, azt kockáztatjuk, hogy a Szentírást a történész kíváncsiságával olvassuk, és nem a Szentlélek műveként, melyben meghallhatjuk az Úr hangját, és fölismerhetjük az Ő történeti jelenlétét.
Ezen felül a Szinódusi Atyák hangsúlyozták, hogy a sugalmazás mennyire összekapcsolódik az írások igazságával is.[69] Ezért a sugalmazás mélyebb megértése kétségtelenül a szent könyvekben tartalmazott igazság jobb megértéséhez is vezet. Amint a Zsinat erről mondja, a sugalmazott könyvek az igazságot tanítják: „Mindazt tehát, amit a sugalmazott szerzők, vagyis a szent írók állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani, ezért hinnünk kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják. Ennek alapján „minden írás, amit Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, az igaz életre való nevelésre, hogy Isten embere tökéletes legyen és minden jóra hajoljon” (2Tim 3,16-17 a görögben).”[70]
Kétségtelen, hogy a teológiai reflexió a sugalmazást és az igazságot mindig két kulcsfogalomnak tekintette a Szentírás egyházi magyarázatához. Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy e valóságokat ma megfelelően el kell mélyítenünk, úgy, hogy jobban megfeleljünk a szent szövegek sajátos természetét tükröző értelmezés követelményeinek. E szempontból nagyon kívánom, hogy a tudományos kutatás előbbre jusson ezen a téren, s hozzon gyümölcsöt a szentírástudomány és a hívők lelki élete számára.

Az Atyaisten a Szó eredete és forrása
20. A kinyilatkoztatás rendjének kezdete és eredete az Atyaistenben van. Az Ő szava „teremtette az egeket és szája lehelete minden seregüket” (Zsolt 33,6). Ő az, aki „fölragyogtatja Isten dicsőségének ismeretét Krisztus arcán” (2 Kor 4,6; vö. Mt 16,17; Lk 9,29). A Fiúban, „a testté lett Logoszbm” (Jn 1,14), aki azért jött, hogy megtegye annak akaratát, aki őt küldte (vö.Jn 4,34), Isten, a kinyilatkoztatás forrása Atyaként mutatkozik meg, és véghez viszi az ember isteni nevelését, melyet megkezdett a próféták szavaival, és a teremtésben tett csodákkal, s az Ő népe és az emberiség történelmében. Az Atyaisten kinyilatkoztatásának a csúcsát a Fiú kínálja fel a Vigasztaló ajándékozásával (vö.Jn 14,16), aki az Atyának és a Fiúnak a Lelke, és aki „bevezet a teljes igazságba” (Jn 16,13).
így történt, hogy Isten minden ígérete „igen”-né válik Jézus Krisztusban (vö. 2Kor 1,20). így válik lehetővé az ember számára, hogy végigjárja az Atyához vezető utat (vö.Jn 14,6), hogy „végül Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15,28).

21. Amint Krisztus keresztje mutatja, Isten a hallgatásával is beszél. Isten hallgatása, a Mindenható és az Atya távolságának megtapasztalása döntő szakasza Isten Fia, a megtestesült Szó földi útjának is. Keresztre szegezetten panaszkodik e hallgatás okozta fájdalomról: „Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34; Mt 27,46). Az engedelmességben elérkezvén élete utolsó leheletéhez, a halál sötétjében Jézus az Atyát hívta. Rábízta magát abban a pillanatban, amikor a halálon át átlépett az örök életbe: „Atyám, kezedbe ajánlom a lelkemet” (Lk 23,46).
Jézusnak ez a tapasztalata jelzés értékű az ember helyzetét tekintve, akinek miután meghallotta és fölismerte Isten Szavát, találkoznia kell az Ő hallgatásával is. Oly sok szent és misztikus élte át ezt a tapasztalatot, és ma is része sok hívő életútjának. Isten hallgatása folytatja az Ő korábbi szavait. Ezekben a sötét percekben Ő a hallgatása misztériumában beszél. Éppen ezért a krisztusi kinyilatkoztatás folyamatában a hallgatás úgy jelenik meg, mint Isten Szavának fontos megnyilvánulása.


Arra kaptunk meghívást, hogy szövetségre lépjünk Istennel
22. Hangsúlyozva a szó sokféleségét, láthattuk, hogy Isten hányféleképpen beszél és jön az ember elé, s ismerteti meg magát a dialógusban. Amint a Szinódusi Atyák mondták, kétségtelen, hogy „a kinyilatkoztatással kapcsolatos dialógusban az emberhez intézett Isteni Szónak van elsőbbsége”.[71] A szövetség misztériuma fejezi ki ezt a kapcsolatot a szavával meghívó Isten és a válaszoló ember között, aki világosan tudja, hogy nem egyenrangú felek találkozásáról van szó. Amit mi Ó- és Újszövetségnek nevezünk, az nem két egyenrangú fél megegyezése, hanem merőben isteni ajándék. Szeretetének ezen ajándékával Ő áthidalva minden különbséget, valóban a „partnereivé” tesz minket, hogy így valósítsa meg a Krisztus és az Egyház közötti szeretet házassági misztériumát. Ebben a felfogásban minden emberhez szól a Szó, megszólít és hív mindenkit, hogy szabad válasszal vegyen részt a szeretet e dialógusában. Isten így mindegyikünket képessé teszi arra, hogy odahallgasson és válaszoljon az Isteni Szóra. Az ember a Szóban lett teremtve és benne él; nem értheti meg magát, ha nem nyílik meg erre a dialógusra. Isteni Szava tárja föl életünk gyermek- és kapcsolat-természetét. Valóban arra kaptunk meghívást, hogy kegyelemből hasonlóvá váljunk Krisztushoz, az Atya Fiához, és alakuljunk át Őbenne.

Isten hallgatja az embert és válaszol kérdéseire
23. Ebben az Istennel folytatott dialógusban értjük meg önmagunkat, s kapunk választ a szívünkben élő legmélyebb kérdéseinkre. Isten Szava ugyanis nem ellenséges az emberrel, nem öli ki hiteles vágyait, sőt megvilágosítja, megtisztítja és beteljesíti azokat. Menynyire fontos a mi korunk számára fölfedezni, hogy csak Isten csillapítja a minden emberi szívben élő szomjúságot! A mi korunkban, főként nyugaton sajnos elterjedt a felfogás, hogy Isten távol van az ember életétől és problémáitól, sőt létezése fenyegetheti az emberi önrendelkezést. Valójában az egész üdvrend azt mutatja, hogy Isten az ember és az ő teljessé való üdvössége javára beszél és avatkozik be a történelembe. Ezért lelkipásztori szempontból perdöntő úgy bemutatni Isteni Szavát, hogy az képes dialogizálni azokkal a problémákkal, melyekkel az embernek a mindennapi életében szembe kell néznie. Jézus úgy mutatkozik, mint aki azért jött, hogy bőséges életünk lehessen (vö.Jn 10,10). Ezért minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy úgy mutassuk meg Isten Szavát, mint amely nyitott az emberi problémákra, válaszol az emberi kérdésekre, gazdagítja az emberi értékeket, s ugyanakkor beteljesíti az emberi vágyakat. Az Egyház lelkipásztori gondoskodásának azt kell bemutatnia, hogy Isten mennyire látja az ember szükségleteit és hallja kiáltását. Szent Bonaventura a Breviloqui-umban mondja: „A Szentírás gyümölcse nem akármi, hanem egyenesen az örök boldogság teljessége. A Szentírás ugyanis az a könyv, melyben az örök élet szavai vannak leírva, azért, hogy ne csak higgyük, hanem birtokoljuk is az örök életet, melyben látni és szeretni fogunk, és beteljesedik minden vágyunk.”[72]

A saját szavaival dialogizálni Istennel
24. Az Isteni Szó mindegyikünket bevezet az Úrral való beszélgetésbe: Isten, aki szól, megtanít arra, hogyan beszélhetünk Ővele. Önkéntelenül is a Zsoltárok könyvére gondolunk, melyben Ő adja a szavakat, melyekkel hozzá fordulhatunk, beszélhetünk Ővele az életünkről, és így maga az élet válik Isten felé irányuló mozgássá.[73] A zsoltárokban ugyanis megtaláljuk az érzések teljes skáláját, amit az ember átélhet, s melyeket bölcsen Isten elé visz; az öröm és a fájdalom, a szorongás és a remény, a félelem és a bizonytalanság mind kifejeződik a zsoltárokban. De a zsoltárok mellett számos más szentírási szövegre is gondolhatunk, melyekben az ember Istenhez fordul, közbenjáró imával (vö. Kiv 33,12-16), győzelem fölötti ujjongással (vö. Kiv 15.), vagy a nyomorúsága miatti siralommal (vö. Jer 20,7-18). így az ember Istenhez intézett szava is Isten Szava lesz, megerősítve az egész krisztusi kinyilatkoztatás dialógus-természetét,[74] és az egész emberi lét Istennel folytatott dialógussá válik, aki szól és meghallgat, aki hív és eleveníti az életünket. Isten Szava kinyilatkoztatja, hogy az isteni meghívás az egész emberi egzisztenciára érvényes.[75]

Isten Szava és a hit
25. „A kinyilatkoztató Istennek »a hit engedelmességével« tartozunk (Róni 16,26; vö. Róni 1,5; 2Kor 10,5-6), mellyel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, «értelmével és akaratával teljesen meghajlik a kinyilatkoztató Isten előtt«, és önként elfogadja a kapott kinyilatkoztatást.”[76] E szavakkal a Dei Verbum konstitúció pontosan leírta az ember Isten előtti magatartását. Az ember sajátos válasza a beszélő Istennek a hit. Ebben megmutatkozik, hogy „a kinyilatkoztatás elfogadásához az embernek meg kell nyitnia elméjét és szívét a Szentlélek tevékenysége előtt, aki megérteti vele Istennek a Szentírásban jelenlévő szavát.”[77] Valóban éppen az Isteni Szó hirdetése ébreszti a hitet, mellyel szívből csatlakozunk a nekünk kinyilatkoztatott igazsághoz, s bízzuk rá magunkat teljesen Krisztusra: „A hit hallásból fakad, a hallás tárgya pedig Krisztus szava” (Róni 10,17). Az egész üdvtörténet kibontakozásában mutatja az Isten Szava és a hit közötti ezen benső kapcsolatot, mely a Krisztussal való találkozásban teljesedik be. A hit ugyanis Őáltala kapja meg a találkozás formáját egy olyan Személy által, akire rábízza egész életét. Jézus Krisztus ma is jelen van a történelemben Teste által, amely az Egyház, ezért hitünk aktusa egyidejűleg személyes és egyházias aktus.

A bűn mint Isten Szavának meg nem hallása
26. Isten Szava elkerülhetetlenül azt a drámai lehetőséget is kinyilatkoztatja, hogy az ember szabadsága miatt kivonhatja magát az Istennel való dialógus folyamából, melyre teremtve lettünk. Az Isteni Szó ugyanis fölfedi az emberi szívben lakó bűnt is. Mind az Ó-, mind az Újszövetségben gyakran találkozunk a bűn olyan leírásával, hogy az a szó meg nem hallása, a szövetség megszegése, azaz elzárkózás Isten elől, aki a vele való közösségre hív.[78] A Szentírás ugyanis megmutatja, hogy az ember bűne lényegében engedetlenség és „nem hallom”. Jézus kereszthalálig tartó radikális engedelmessége (vö. Fil 2,8) az alapjáig leplezi le ezt a bűnt. A maga engedelmességével köti meg az Új Szövetséget Isten és az ember között, s ajándékoz meg a kiengesztelődés lehetőségével. Jézust ugyanis az Atya a mi bűneinkért és az egész világ bűneiért engesztelő áldozatként küldte (1Jn 2,2; 4,10; Zsid 7,27). így fölkínálja nekünk a megváltás irgalmas lehetőségét és egy új élet kezdetét Krisztusban. Ezért fontos, hogy a hívőket ráneveljük arra, hogy fölismerjék a bűn gyökerét az Úr szava meg nem hallásában, és Jézusban, Isten Igéjében fogadják el a megbocsátást, mely lehetővé teszi számunkra az üdvösséget.

Mária „Isten Igéjének Anyja” és a „hit Anyja”
27. A Szinódusi Atyák kinyilvánították, hogy a XII. Gyűlés alapvető célja „megújítani az Egyház hitét Krisztusban”; ezért föl kell tekintenünk arra, akiben Isten Szavának és a hitnek a kölcsönössége tökéletesen megvilágosult, azaz Szűz Máriára, aki „a szövetség szavára és a maga küldetésére adott igen-jével tökéletesen teljesíti az emberiség isteni hivatását”.[79] Az Ige által teremtett ember a maga tökéletes formáját Mária engedelmes hitében találja meg. Ő az angyali üdvözlettől Pünkösdig úgy jelenik meg előttünk, mint az Isten akaratának teljesen rendelkezésére álló asszony. Ő a Szeplőtelen Fogantatás, Ő az, akit Isten „elhalmozott a kegyelemmel” (Lk 1,28: kegyelemmel teljes), feltétlenül tanulékony az Isteni Szó iránt (vö. Lk 1,38). Engedelmes hite minden pillanatban az isteni kezdeményezés szerint alakítja őt. A figyelmesen Istenre hallgató Szűz teljes összhangban él az Isteni Szóval; megőrzi szívében Fia életének eseményeit, és mint mozaikszemeket összerakja őket (Lk 2,18.51).[80]
Napjainkban a hívőket rá kell vezetni arra, hogy jobban fölfedezzék a Názáreti Mária és az Isteni Szó hívő meghallása közötti kapcsolatot. Buzdítom a tudósokat is, hogy jobban mélyítsék el a mariológia és a Szó teológiája kapcsolatát. Ebből sok áldás fakadhat, mind a lelki élet, mind a teológiai biblikus tudományok számára. Mária hívő megértése ugyanis a krisztusi igazság bensőséges középpontjában van. Valójában ugyanis az Ige megtestesülése nem képzelhető el ennek a fiatal lánynak a szabadságától függetlenül, aki a maga beleegyezésével döntő módon közreműködött abban, hogy az Örökkévaló belépett az időbe. Mária az Egyház előképe Isten Szavának meghallásában, aki őbenne lett testté. Ugyanakkor Mária az Isten és az emberek iránti nyitottság szimbóluma is; a tevékeny odahallgatás, amely befogad, magáévá tesz, melyben a Szó az élet formálója lesz.

28. Ezzel kapcsolatban szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy Mária mennyire ismeri Isten Szavát. Ez különösen a Magnificat-ban tükröződik. A Magnificatban látható, hogy Mária mennyire azonosul a Szóval, mennyire benne él; a hit e csodálatos énekében a Szűz az Urat a tulajdon Szavával magasztalja: „AMagnificat - egyidejűleg a lelkének a képe - teljesen a Szentírás fonalából van szőve, Isten szavának fonalából. Láthatóvá válik, hogy Mária teljesen otthonos Isten szavában, ki-be jár benne. Isten szavával gondolkodik és beszél; Isten szava az ő szavává lesz, és az ő szava Isten szavából ered. így az is láthatóvá válik, hogy Mária gondolkodása együttgondolkodás Isten gondolkodásával, akarása Isten akaratával való egyetakarás. Mivel őt ennyire áthatotta Isten szava, anyja lehetett a testté lett Igének.”[81]
Továbbá az Isten Anyjára való hivatkozás megmutatja, hogy Isten tevékenysége a világban mennyire mindig magában foglalja mindig a mi szabadságunkat is, mert a hit által az Isteni Szó átalakít minket. A mi apostoli és lelkipásztori tevékenységünk sem lehet soha hatékony, ha nem tanuljuk meg Máriától hagyni, hogy Isten tevékenysége formáljon bennünket: „Az áhítatos és szeretetteljes figyelem Mária alakjára, mint az Egyház hitének modelljére és őstípusára, alapvetően fontos, hogy konkrét paradigmaváltást tudjunk végrehajtani az Egyház és a Szó kapcsolatában, mind az imádságos odahallgatás magatartásában, mind a küldetés és igehirdetés iránti nagylelkű elkötelezettségben”.[82] Ha Isten Anyjában a teljesen a Szó által alakított létünket szemléljük, fölfedezzük, hogy mi is arra vagyunk hivatva, hogy belépjünk a hit misztériumába, mely által Krisztus jön, hogy a mi életünkben lakjék. Szent Ambrus emlékeztet arra, hogy minden keresztény, aki hisz, bizonyos értelemben foganja és világra hozza önmagában Isten Igéjét: s ha Krisztusnak test szerint csak egy Anyja van ugyan, a hit szerint azonban Krisztus mindenkinek gyümölcse.[83] Ami tehát Máriával történt, mindegyikünkkel megtörténhet minden nap, a szó meghallásában és a szentségek ünneplésében.

Az Egyház a Biblia magyarázatának eredeti helye
29. A Szinóduson fölmerült másik nagy téma, melyre most szeretném fölhívni a figyelmet, a hermeneutika, a Szentírás magyarázata az Egyházban. A Szó és a hit benső kapcsolata teszi világossá, hogy a Biblia hiteles magyarázata csak az egyházias hitben lehetséges, melynek példája Mária igen-je. Szent Bonaventura mondja, hogy a hit nélkül nincs kulcsunk a szent szöveg megközelítéséhez: „Ez pedig Jézus Krisztus ismerete, akiből mint forrásból fakad az egész Szentírás bizonyossága és megértése. Éppen ezért lehetetlen, hogy valaki eljusson a megismeréséhez, ha előzőleg nem kapta meg a Krisztusba vetett hitet, aki az egész Szentírás világossága, kapuja és alapja is.”[84] Aquinói Szent Tamás pedig Szent Ágostonra hivatkozva határozottan mondja: „Az evangélium betűje is öl, ha hiányzik a hit benső kegyelme, mely gyógyít”.[85]
Ez lehetővé teszi számunkra, hogy a bibliai hermeneutika alapvető kritériumaként jelentsük ki: a Szentírásmagyarázat eredeti helye az Egyház élete. Ez az Egyházra való hivatkozás nem külső-séges kritérium, mely előtt az egzegétáknak meg kell hajolniuk, hanem maguknak az írásoknak és létrejöttük módjának a követelménye. Ugyanis „a hit hagyományai alkották azt az élő környezetet, amelybe beleszövődött a Szentírás szerzőinek irodalmi tevékenysége. Ez a beleszövődés magában foglalta a közösség külső tevékenységében és liturgikus életében, lelkivilágában, kultúrájában és története viszontagságában való részvételt is. A Szentírás magyarázata ezért hasonlóképpen megköveteli az egzegéták részvételét koruk hívő közösségének egész életében és egész hitében”.[86] Következésképpen „mivel a Szentírást ugyanannak a Léleknek a világosságánál kell olvasni és értelmezni, aki által megírták”,[87] az egzegétáknak, a teológusoknak és Isten egész népének úgy kell feléje közeledniük, mint Isten Szavához, aki emberi szavakkal közli magát velünk (vö. 1Tessz 2,13) - Ez a Bibliának állandó és velejáró tulajdonsága: „az írásnak egyetlenegy jövendölése sem származik önkényes értelmezésből. Hisz sohasem keletkezett jövendölés emberi akaratból, hanem mindig csak a Szentlélektől sugalmazva beszéltek Isten megbízottaiként a szent emberek” (2Pt 1,20-21). Továbbá az Egyház hite ismeri föl a Bibliában Isten Szavát; ahogyan Szent Ágoston csodálatosan mondja: „Nem hinnék az evangéliumnak, ha nem a katolikus Egyház tekintélye vezetne oda hozzá”.[88] A Szentlélek az, aki élteti az Egyházat és képessé teszi arra, hogy hitelesen magyarázza az írásokat. A Biblia az Egyház Könyve, és az egyházi élethez tartozásából fakad igaz hermeneutikája is.

30. Szent Jeromos emlékeztet rá, hogy soha nem olvashatjuk egyedül az írást. Túl sok kaput találunk zárva, és könnyen esünk tévedésbe. A Bibliát Isten népe írta és Isten népe számára írták a Szentlélek sugalmazására. Csak az Isten népével való közösségben léphetünk be igazán az igazságnak abba a magvába, amelyet Isten akar nekünk mondani.[89]
A nagy tudós, aki szerint „aki nem ismeri az írásokat, nem ismeri Krisztust”,[90] állítja, hogy a Szentírásmagyarázat egyháziassága nem kívülről támasztott igény; a Könyv Isten zarándok népének a hangja, és csak e nép hitében vagyunk, hogy úgy mondjam, a megfelelő hangnemben, hogy megérthessük a Szentírást. A Biblia hiteles magyarázatának mindig harmonikus összhangban kell lennie a katolikus Egyház hitével. Szent Jeromos így szólt az egyik paphoz: „Ragaszkodj hűségesen a hagyományos tanításhoz, melyre tanítottak, hogy a józan tanításnak megfelelően tudj buzdítani, és tudd megcáfolni azokat, akik ellentmondanak.”[91]
A szent szöveg hittől eltekintő megközelítései fölmutathatnak érdekes elemeket, rámutathatnak a szöveg szerkezetére és formáira, mindazonáltal egy ilyen kísérlet elkerülhetetlenül felszínes és struktúrálisan töredékes volna. Amint ugyanis a Pápai Biblikus Bizottság a modern hermeneutika egyik közkeletű elvére hivatkozva mondja: „a szentírási szöveg helyes megismerése csak annak hozzáférhető, akinek megélt kapcsolata van azzal, amiről a szöveg beszél”.[92] Mindez világossá teszi a lelki élet és a szentírási hermeneutika kapcsolatát. Ugyanis „a Lélekben zajló élet gyarapodásával az olvasóban növekszik annak a valóságnak a megértése is, melyről a bibliai szöveg beszél”.[93] Lehetetlen, hogy a hiteles egyházi tapasztalat intenzitása ne növelje Isten Szavának hívő megértését is; és viszont, azt kell mondanunk, hogy az írások hívő olvasása gyarapítja az egyházi életet. Ezután új módon érthetjük Nagy Szent Gergely közismert mondását: „Az isteni szavak együtt növekednek azzal, aki olvassa”.[94] Ily módon Isten Szavának hallgatása mindazokat, akik a hitben élnek, bevezeti az egyházi közösségbe és azon belül gyarapítja őket.

„A szent teológia lelke”
31. „Ezért a Szentírás tanulmányozása legyen a hittudomány lelke”:[95] a Dei Verbum konstitúció e buzdításával ezekben az években megbarátkoztunk. Elmondhatjuk, hogy a II. Vatikáni Zsinat utáni időszakban, már ami a teológiai és egzegetikai tudományokat illeti, gyakran hivatkoztak erre a mondatra, mint a Szentírás iránti megújult érdeklődés szimbólumára. A Püspöki Szinódus XII. Gyűlése is gyakran hivatkozott erre az ismert mondatra, hogy jelezze a kapcsolatot a történeti kutatás és a hit hermeneutikája között a szent szöveggel kapcsolatban. Az Atyák örömmel ismerték el Isten Igéjének az Egyházban az utóbbi évtizedekben mutatkozó fokozott kutatását és hálájukat fejezték ki sok egzegétának és teológusnak, akik szakértelmükkel és odaadó munkájukkal ténylegesen hozzájárultak és hozzájárulnak a Szentírás mélyebb megértéséhez azzal, hogy szembenéztek azokkal a bonyolult problémákkal, melyeket a mi korunk állít a bibliai kutatás elé.[96] Őszinte hálát éreznek a Pápai Biblikus Bizottság tagjai iránt is, akik ezekben az években követték egymást, és szorosan együttműködve a Hittani Kongregációval nyújtanak kiemelkedő segítséget a szentírástudomány különleges kérdéseinek megoldásához. A Szinódus emellett szükségét érezte annak is, hogy tájékozódjon a szentírástudomány aktuális helyzetéről és a teológián belüli szerepéről. Ugyanis az egzegézis és a teológia termékeny kapcsolatától függ nagyrészt az Egyház lelkipásztori tevékenységének hatékonysága és a hívők lelki életének gyarapodása. Ezért fontosnak tartom, hogy felidézzek a Szinódus munkájából néhány reflexiót ezzel a témakörrel kapcsolatban.

A biblikus kutatás fejlődése és az egyházi Tanítóhivatal
32. Mindenekelőtt el kell ismernünk azt a jó hatást, mely a történetkritikai egzegézisből és a szövegelemzés legújabb időkben kifejlesztett egyéb módszereiből származott az Egyház életében.[97] A Szentírás katolikus szemlélete számára az e módszerekre irányuló figyelem mellőzhetetlen és a megtestesülés realizmusához tartozik: „E szükségesség a János evangéliumban megfogalmazott keresztény alapelv következménye: Verbum caro factum est
(1,14). A történeti tény a keresztény hit alkotó eleme. Az üdvtörténet nem mitológia, hanem igazi történelem, ezért a komoly történettudomány módszereivel kell azt kutatni”.[98] Ezért a szentírás-tudomány megköveteli az ilyen kutatási módszerek ismeretét és megfelelő használatát.
Amennyiben igaz, hogy a tudományok területén ez az érzékenység a modern korban jobban kifejlődött, de nem mindenütt egyformán, az is igaz, az egyházi hagyományban mindig szerették a „betű” tudományát. Legyen elég itt csak a monasztikus kultúrára emlékeztetni - végső soron ennek köszönhetjük az európai kultúra alapjait -, melynek gyökere a szó iránti érdeklődés. Az Isten utáni vágy magába zárja a minden dimenziójában vett szó szeretetét: „Mivel a bibliai Szóban Isten közeledik felénk, és mi közeledünk feléje, meg kell tanulni, hogyan lehet behatolni a nyelv titkába, hogy struktúrájában és kifejezési módjaiban megértsük. Így éppen az istenkeresés miatt váltak jelentőssé a világi tudományok, melyek utat mutatnak a nyelv felé”.[99]

33. Az élő Tanítóhivatal, melynek feladata hogy „hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott Szavát”,[100] bölcs kiegyensúlyozottsággal avatkozott be a történetkritika új módszereinek bevezetésével kapcsolatos helyes álláspont kialakításakor. Különösen is hivatkozom XIII. Leó pápa Providentissimus Deus és XII. Pius pápa Divino afflante Spiritu enciklikájára. Tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál pápa emlékeztetett e dokumentumok egzegetikai és teológiai jelentőségére, amikor megjelenésük 100., illetve 50. évfordulójára emlékeztek.[101] XIII. Leó pápa érdeme, hogy megvédte a Biblia katolikus magyarázatát a racionalizmus támadásaival szemben, de nem menekült egy történelemtől elszakadt spirituális értelmezésbe. Nem utasította el a tudományos kritikát, csak azoktól az előítéletes véleményektől óvott, „melyek látszólag a tudományra alapoznak, de valójában álnok módon elűzik a tudományt a maga területéről.”[102] XII. Pius pápa viszont egy úgynevezett misztikus egzegézis képviselőinek támadásaival találta magát szemben, akik elutasítottak mindenféle tudományos megközelítést. A Divino afflante Spiritu enciklikában nagyon finom érzékkel sikerült elkerülni az ellentétet az apologetikát szolgáló tudományos egzegézis és a belső használatra fenntartott „spirituális magyarázat” között, aláhúzva egyrészt „a módszeresen meghatározott, betű szerinti értelem teológiai jelentőségét”, másrészt állítva, hogy „a spirituális értelem meghatározása hozzátartozik a tudományos egzegézis területéhez”.[103] így mindkét dokumentum elutasítja „a szakítást az emberi és az isteni, a tudományos kutatás és a hívő látás, a betű szerinti értelem és a spirituális értelem között”.[104] Ez a kiegyensúlyozottság mutatkozott meg később a Pápai Biblikus Bizottság 1993-as dokumentumában: „Magyarázó munkájuk során a katolikus egzegéták soha nem feledkezhetnek meg arról, hogy amit magyaráznak, az Isten Szava. Feladatuk nem ért véget azzal, hogy tisztázták a forrásokat, meghatározták a formákat vagy megfejtették az irodalmi folyamatokat. Az ő munkájuk csak akkor éri el a célját, amikor tisztázzák a bibliai szövegnek mint Isten aktuális Szavának a jelentését.”[105]

A Zsinat bibliai hermeneutikája: egy követendő figyelmeztetés
34. E horizontot látva jobban értékelhetjük a katolikus egzegézis nagy szentírásmagyarázati elveit, melyeket a II. Vatikáni Zsinat fogalmazott meg, különösen a Dei Verbum dogmatikus konstitúció-ban: „Mivel pedig Isten a Szentírásban emberek által emberi módon beszélt, a Szentírás magyarázójának, hogy megláthassa, mit akart velünk közölni Isten, figyelmesen meg kell vizsgálnia, hogy a szent írók mit akartak mondani, és szavaik által mit akart kinyilatkoztatni Isten.”[106]
A Zsinat egyrészt hangsúlyozza, hogy a szent író által szándékolt mondanivaló megértésének alapvető föltétele az irodalmi műfajok és a szerkesztés kutatása. Másrészt tekintettel arra, hogy a Szentírást ugyanabban a Lélekben kell értelmezni, mint amelyben megíratott, a dogmatikus konstitúció fölállít három alapvető kritériumot a Biblia isteni természetének szemmeltartásához: 1. a szöveget az egész Szentírás egységének figyelembe vételével kell magyarázni, ezt hívják ma kánoni egzegézisnek; 2. szem előtt kell tartani az egész Egyház élő hagyományát; s végül 3) meg kell tartania a hit analógiáját. „Csak akkor lehet beszélni teológiai eg-zegézisről, a Szentírás megfelelő egzegéziséről, amikor a kétfajta módszert, tudniillik a történetkritikai és a teológiai módszert egyaránt alkalmazzák.”[107] A Szinódusi Atyák helyesen állapították meg, hogy a modern történetkritikai kutatás használatának pozitív eredményei tagadhatatlanok. Mindazonáltal miközben a jelenlegi egzegézis, még a katolikus is magas szinten műveli a történetkritikai módszert, beleértve legújabb eredményeit is, követelnünk kell a bibliai szövegek teológiai dimenziójának hasonló kutatását, annak érdekében, hogy az elmélyülés a Dei Verbum konstitúció által adott három kritériumnak meg tudjon felelni.[108]

A dualizmus védelme és a szekularizált hermeneutika
35. E témával kapcsolatban ma jeleznünk kell egy olyan dualizmus súlyos kockázatát, mely a Szentírás megközelítésében jelentkezik. Ugyanis megkülönböztetve a biblikus megközelítés két szintjét, akaratlanul is szétválasztják, szembeállítják vagy csak egymás mellé állítják ezeket. Holott a két szint csak kölcsönös összefüggésében vezet eredményre. Sajnos ezek terméketlen szétválasztása nem ritkán feszültséget okoz az egzegézis és a teológia között, mely „még a legmagasabb akadémikusi szinten is előfordul”.[109] Szeretném itt fölhívni a figyelmet a legaggasztóbb következményekre, melyeket el kell kerülni.
a) Mindenekelőtt ha az egzegetikai tevékenység csak az első szintre korlátozódik, maga az írás merőben a „múlt szövegévé” válik: „Le lehet vonni belőle erkölcsi következtetéseket, meg lehet tanulni a történelmet, de a Könyv mint ilyen csak a múltról beszél, és az egzegézis valójában már nem teológiai, hanem pusztán történetírói tudomány, irodalomtörténet”.[110] Világos, hogy ilyen korlátozottan semmiképpen nem lehet megérteni Isten kinyilatkoztatásának tényét, melyet a Szava által adott, és amely az élő Hagyományban és a Szentírásban szól hozzánk.
b) A hit hermeneutikájának hiánya a Szentírás esetében nem légüres teret jelent; a helyére elkerülhetetlenül belép egy másik hermeneutika, egy pozitivista szekularizált hermeneutika, melynek kulcsa az a meggyőződés, hogy az isteni valóság nem jelenik meg az emberi történelemben. E hermeneutika szerint amikor úgy tűnik, hogy valami isteni elem jelent meg, azt másképp kell értelmezni, emberi keretek közé kell szorítani. Következésképpen olyan magyarázatokat javasolnak, melyek tagadják az isteni elemek történetiségét.[111]
c) Az ilyen álláspont csak árthat az Egyház életének, mert kételyt támaszt a kereszténység alapvető misztériumai és azok történeti értéke körül, mint például az Eucharisztia alapítása és Krisztus föltámadása. így ugyanis egy olyan filozófiai hermeneutikát erőltetnek, mely tagadja az isteni valóság belépésének és jelenlétének lehetőségét a történelemben. Egy ilyen hermeneutika elfogadása a teológiai tudományokban elkerülhetetlenül nyomasztó dualizmust honosít meg a kizárólag az első szinten űzött egzegézis és a teológia között, mely megnyílik a Szentírás - a kinyilatkoztatás történelmi jellegét eléggé figyelembe nem vevő - spirituális értelmezése előtt.
Mindez csak árthat mind a lelki életnek, mind a lelkipásztori tevékenységnek; „A második metodológiai szint hiányának következtében mély szakadék keletkezik a tudományos egzegézis és a lectio divina között. Éppen ebből még homíliára készülésben is bonyodalmak támadnak”.[112] Figyelmeztetnünk kell arra is, hogy ez a dualizmus még egyes papjelöltek képzési folyamatában is elbizonytalanodást támaszt.[113] Összegezve, „ahol az egzegézis nem teológia, ott a Szentírás nem lehet a teológia lelke, és viszont, ahol a teológia az Egyházban nem lényege szerint a Szentírás magyarázata, ennek a teológiának nincs többé alapja”.[114] Éppen ezért nagyon határozottan vissza kell térnünk oda, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk a Dei Verbum dogmatikus konstitúció ide vonatkozó irányelveinek.

A hit és az ész a Szentírás megközelítésében
36. Úgy hiszem, hogy az egzegézis teljesebb megértéséhez és az egész teológiával való kapcsolatához hozzájárul az, amit II. János Pál pápa a Fides et ratio enciklikában erre vonatkozóan írt. Ő ugyanis azt állítja, hogy „nem szabad lebecsülni azt a veszedelmet sem, ami abból fakad, hogy a Szentírás igazságát egyetlen módszer alkalmazásával próbálják feltárni, tagadva a tágabb körű egzegézis szükségességét, amely alkalmas lenne arra, hogy közelebb jussunk a szövegek értelmének teljes megértéséhez az Egyház egészével közösségben. Azoknak, akik a Szentírás tanulmányozásának szentelik magukat, mindig szem előtt kell tartaniuk, hogy maguknak a különböző hermeneutikai módszereknek a mélyén is valamilyen filozófiai koncepció áll, és ajánlatos azt a szent szövegekre való alkalmazás előtt kritikusan mérlegelni.”[115]
Ez a messzire tekintő reflexió lehetővé teszi megfigyelnünk, hogy a Szentírás hermeneutikus megközelítésébe mennyire belejátszik a hit és az ész korrekt kapcsolata. A Szentírás szekularizált hermeneutikáját ugyanis egy olyan ész végzi, mely alapvetően ki akarja zárni azt a lehetőséget, hogy Isten belépjen az emberek életébe és emberi szavakban szóljon az emberekhez. Ezért ebben az esetben is javasoljuk a saját racionalitás tereinek a kitágítására[116] Ezért a történetelemző módszerek alkalmazásában elkerülendő - ha jelentkeznek - olyan kritériumok elfogadása, melyek előítéletszerűen elzárkóznak Istennek az emberi életben való megnyilatkozásai elől. A Szentírásmagyarázat két szintjének egysége összhangot tételez föl a hit és az ész között. Egyrészt olyan hitre van szükség, mely megfelelő kapcsolatot tartva a becsületes ésszel, soha nem torzul hiszékenységgé, mely a Szentírással kapcsolatban pártolná a fundamentalista olvasatokat. Másrészt olyan észre van szükség, mely a Bibliában föllelhető történeti elemek kutatása közben nyitottnak bizonyul, és nem utasít el a priori mindent, ami felülmúlja a saját határait. Egyébként a megtestesült Logosz vallása nem tud másként megnyilvánulni, csak mélységesen értelmesen annak az embernek, aki őszintén keresi az igazságot, s a történelem és a saját élete végső értelmét.

Betű szerinti értelem és spirituális értelem
37. A Szentírás megfelelő hermeneutikájának visszaszerzése, ahogyan ez elhangzott a Szinódusi Gyűlésben, jelentős megerősítést nyer azáltal is, ha figyelemmel hallgatjuk az egyházatyákat és szentírásmagyarázataikat.[117] Az egyházatyák ugyanis még ma is nagyon értékes teológiát képviselnek, melynek középpontjában a Szentírást a maga egészében szemlélő kutatás áll. Az egyházatyák elsődlegesen és lényegében „a Szentírás magyarázói”.[118] Az ő példájuk „megtaníthatja a modern egzegétákat a Szentírás igazán vallásos megközelítésére, s egy olyan magyarázatra, mely végig a történelmen állandóan szem előtt tartja a Szentlélek vezetése alatt vándorló Egyház tapasztalatával való közösség kritériumát”.[119]
Nyilvánvalóan azonban, hogy bár akkor még nem ismerték azokat a filológiai és történeti eredményeket, melyek a modern egzegézis rendelkezésére állnak, a patrisztikus és középkori hagyomány föl tudta ismerni a Szentírás különböző értelmeit - a betű szerinti értelemmel kezdve -, azaz „a Szentírás szavainak jelentését és a helyes magyarázat szabályait követő egzegézis segítségével találta meg”.[120] Aquinói Szent Tamás például állítja: „A Szentírás összes értelme erre a betű szerinti értelemre épül”.[121] De emlékeztetnünk kell arra, hogy a patrisztika korában és a középkorban mindenféle egzegézis a betű szerinti értelemre és a hit alapjára támaszkodott, s nem tettek szükségszerű különbséget a betű szerinti és a spirituális értelem között. Ezzel kapcsolatban eszünkbe jut a klasszikus disztichon, mely a Szentírás különböző értelmeinek kapcsolatát fogalmazza meg.
„Littera gesta docet, quid credas allegoria, moralis quid agas, quo tendas anagogia.
A betű a történteket, az allegória a hiendő dolgokat, a morális a teendőket, az anagógia a célokat tanítja.”[122]
E disztichon megmutatja a betű szerinti és a spirituális értelem egységét és megkülönböztetését, s hogy a spirituális értelmezésnek három fajtája van, melyek leírják a hit, az erkölcs és az esz-katológia tartalmát.
Elismerve a történetkritikai módszer értékét és szükséges voltát, valamint a korlátait is, a patrisztikus egzegézisből megtanulhatjuk, hogy „a bibliai szövegek rendeltetéséhez csak annyiban vagyunk hűségesek, amennyiben az értelmezés során próbáljuk megtalálni a hit valóságát, melyet kifejeznek, és ha ezt a valóságot összekapcsoljuk a mi világunk hívő tapasztalatával”.[123] Csak ebből a szempontból ismerhető fel, hogy Isten Szava élő, és életünk jelen idejében szól mindegyikünkhöz. Ebben az értelemben maradéktalanul érvényes a Pápai Biblikus Bizottság tanítása, mely a keresztény hit szerinti spirituális értelmet úgy határozza meg, hogy az „a biblikus szövegek kifejezett értelme, amikor a Szentlélek hatása alatt Krisztus húsvéti misztériuma és a belőle fakadó új élet összefüggésében olvassák. Ez az összefüggés valóságosan létezik. Az Új Szövetség ebben ismeri föl az írások beteljesedését. Ezért normális dolog újra értelmezni az írásokat ezen új összefüggés, a Lélekben való élet fényénél.”[124]

A „betű” szükségszerű túllépése
38. Ha újra megkülönböztetjük a különböző szentírási jelentéseket, döntővé válik, hogy megtegyük a lépést a betűtől a lélekig. Ez a lépés nem automatikus és spontán; inkább túl kell lépni a betűn: „Isten Szava ugyanis soha nincs jelen a szöveg puszta betűszerűségében. A Szóval való találkozáshoz a megértés folyamata szükséges, mely engedi, hogy az egész belső mozgása vezesse, és ezért életfolyamattá váljon.”[125] így fölfedezzük, hogy egy hiteles értelmezési folyamat miért nem lehet soha tisztán értelmi tevékenység, hanem élettel teljes, melyben feltétel az egyházi életben, mint a „Lélek szerinti” (Gal 5,16) életben való teljes részvétel. így világosabbá válnak azok a kritériumok, melyeket a Dei Verbum dogmatikus konstitúció 12. pontja sorol fel: egy ilyen túllépés nem történhet meg kiragadott szövegrészekben, hanem csak a Szentírás egészével való kapcsolatban. Van ugyanis egy egyetlen Szó, mely felé ezt a továbblépést meg kell tennünk. E folyamatnak megvan a belső drámaisága, mert a továbblépés folyamatában a lépésnek, mely a Szentlélek erejével történik, elkerülhetetlenül teendője van mindegyikünk szabadságával is. Szent Pál saját életében tökéletesen átélte ezt a lépést. Hogy mit jelent a betűn való túllépés, és annak megértése az egészből kiindulva, radikálisan fejezte ki ebben a mondatban: „A betű öl, a Lélek ellenben éltet” (2Kor 3,6).
Szent Pál fölfedezi, hogy „a szabadító Léleknek neve van, s ez a szabadság belső mértéke: »az Úr ugyanis Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság« (3,17). A szabadító Lélek nem egyszerűen az ember saját eszméje, az értelmező személyes látása. A Lélek Krisztus, és Krisztus az Úr, aki megmutatja nekünk az utat.”[126]
Tudjuk, hogy Szent Ágoston számára ez a lépés egyszerre volt drámai és fölszabadító; ő hitt az írásoknak - melyek eleinte egymástól annyira különbözőnek és barbárságokkal teltnek tűntek számára -, épp e túllépés által, melyet Szent Ambrustól a tipológi-kus magyarázat révén tanult meg, mely szerint az egész Ószövetség utat jelent Jézus Krisztus felé. Szent Ágoston számára a betűn való túllépés tette hihetővé magát a betűt, s tette számára lehetővé, hogy végül megtalálja a választ igazságra szomjazó lelke mély nyugtalanságaira.[127]

A Biblia benső egysége
39. Az Egyház nagy hagyományának iskolájában megtanuljuk felismerni a betűtől a lélekig megtett út során az egész Szentírás egységét is, mert Isten Szava egyetlen, aki megszólítja életünket és állandóan megtérésre hív.[128] Szentviktori Hugó megállapításai biztonságos eligazítást adnak: „Az egész isteni írás egyetlen könyvet alkot, és ez az egyetlen könyv Krisztus, Krisztusról beszél és Krisztusban találja meg a beteljesedését”.[129] Kétségtelen, hogy pusztán történeti vagy irodalomtudományi szempontból nézve a Biblia nem egy könyv, hanem irodalmi szövegek gyűjteménye, mely több mint ezer esztendő alatt állt össze, és nem könnyű fölismerni, hogy az egyes könyvek hogyan alkotnak benső egységet. A köztük lévő feszültségek viszont jól láthatók. Ez érvényes már Izrael Bibliájában is, melyet mi keresztények Ószövetségi Szentírásnak nevezünk. Még inkább érvényes, amikor mi keresztények az Újszövetséget és annak iratait mintegy hermeneutikai kulcsként kapcsoljuk össze Izrael Bibliájával és azt úgy értelmezzük, mint Krisztushoz vezető utat. Az Újszövetségben általában nem „az írás” kifejezést (vö. Róni 4,3; lPt 2,6), hanem az „írások”-at használják (vö. Mt 21,43; Jn 5,39; Róm 1,2; 2Pt 3,16), melyeket összességükben Isten egyetlen hozzánk intézett Szavának tekintenek.[130] Ezzel világossá válik, hogy Krisztus személye hogyan egyesíti az összes „írásokat” az egyetlen „Szóval “. így értjük meg, mit mondott a Dei Verbum dogmatikus konstitúció 12. pontja, amikor rámutatott az egész Biblia belső egységére, mint a hit korrekt hermeneutikájának döntő kritériumára.

Az Ó- és Újszövetség kapcsolata
40. Annak távlatában, hogy az írások Krisztusban egyek, mind a teológusoknak, mind a lelkipásztoroknak tudniuk kell az Ó- és Újszövetség kapcsolatáról. Mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy az Újszövetség elismeri az Ószövetséget Isten Szavának, s ezért elfogadja a zsidó nép szent írásainak tekintélyét[131] Ezt burkoltan azzal ismeri el, hogy ugyanazt a nyelvezetet használja, és gyakran utal ezen írások részleteire. Kifejezetten pedig azzal ismeri el, hogy sok részletet idéz belőle és érvelésre használja fel. így az ószövetségi szövegekre támaszkodó érvelés az Újszövetségben döntő erejű, erősebb, mint az egyszerű emberi ész érvei. A negyedik evangéliumban Jézus kijelenti, hogy „az írást nem lehet feloldani” (Jn 10,35). Szent Pál pedig azt fogalmazza meg különös pontossággal, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás számunkra, keresztények számára is érvényes (vö. Róm 15,4; 1Kor 10,11).[132] Ezen túlmenően állítjuk, hogy „a názáreti Jézus zsidó volt és a Szentföld az Egyház szülőföldje”;[133] a kereszténység gyökere az Ószövetségbe nyúlik és a kereszténység mindig e gyökérből táplálkozik. Éppen ezért a józan keresztény tanítás mindig elutasította a vissza-visszatérő markionizmus minden formáját, mely különböző módokon arra törekszik, hogy szembeállítsa az Újszövetséget az Ószövetséggel.[134]
Továbbá az Újszövetség illeszkedik az Ószövetséghez és hirdeti, hogy Krisztus élete, halála és föltámadása misztériumában a zsidó nép szent Iratai tökéletesen beteljesedtek. De meg kell jegyeznünk, hogy az írások beteljesedésének fogalma összetett, mert hármas természete van: alapvető az ószövetségi kinyilatkoztatásal való folytonossága; további jellemzője a szakítás, s újabb jellemzője a beteljesítés és felülmúlás. Krisztus misztériuma rendeltetését tekintve folytatja az Ószövetség áldozati kultuszát, de ez egészen eltérő módon valósult meg. Módja megfelel néhány prófétai jövendölésnek, és előtte soha nem látott tökéletességet ért el. Az Ószövetség ugyanis tele van az intézményes és prófétai jelleg feszültségeivel. Krisztus húsvéti misztériuma tökéletesen egyezik - de előre nem látható módon - a próféciákkal és az írások előképeivel; mindazonáltal nyilvánvaló szakítást jelent az ószövetségi intézményekkel.

41. E meggondolások mutatják az Ószövetség semmivel nem helyettesíthető jelentőségét a keresztények számára, ugyanakkor nyilvánvalóvá teszik a krisztologikus olvasás eredetiségét. Az apostoli időktől kezdve, majd az élő hagyományban az Egyház megmutatta a tipológiának köszönhetően az isteni terv egységét a két szövetségben. A tipológia nem önkényes, hanem a szent szövegben elbeszélt eseményekben rejlik, ezért az egész Szentírást érinti. „ A tipológia Isten Ószövetségben végrehajtott műveiben előképét látja annak, amit Isten később az idők teljességében megtestesült Fia személyében beteljesített.”[135] így tehát a keresztények az Ószövetséget a meghalt és föltámadott Krisztus fényénél olvassák. Amennyiben a tipologikus olvasás föltárja az Ószövetségnek az Újszövetségre irányuló tartalmát, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az Ószövetség megőrzi a maga kinyilatkoztatásának értékét, melyet a mi Urunk is megerősített (vö. Mk 12,29-31)- Éppen ezért „az Újszövetséget is az Ószövetség fényénél kell olvasni. Az őskeresztény katekézis állandóan visszanyúlt hozzá (vö. 1Kor 5,6-8; 10,1-11).[136] Ezen az alapon állították a Szinódusi Atyák, hogy „a Biblia zsidó értelmezése segítheti a keresztények szentírástudományát és értelmezését”.[137]
Szent Ágoston éleslátó bölcsességgel így nyilatkozott e kérdésről: „Az Újszövetség el van rejtve az Ószövetségben, és az Ószövetség megnyilvánult az Újszövetségben”.[138] Fontos tehát, hogy mind a lelkipásztorkodásban, mind az egyetemi oktatásban világossá tegyék a két szövetség bensőséges kapcsolatát, Nagy Szent Gergellyel együtt emlékezve arra, hogy „amit az Ószövetség megígért, azt az Újszövetség láthatóvá tette; amit az homályosan hirdet, ez mint jelenvalót nyíltan hirdeti. Ezért az Ószövetség az Újszövetség próféciája és az Ószövetség legjobb kommentárja az Újszövetség.”[139]

A Biblia „sötét” lapjai
42. Az Ó- és Újszövetség kapcsolatában a Szinódus foglalkozott a Biblia azon lapjainak témájával is, melyek a rajtuk leírt erőszak és erkölcstelenségek miatt sötétek és nehezek. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell észben tartanunk, hogy a bibliai kinyilatkoztatás mélyen a történelemben gyökerezik. Isten terve fokozatosan mutatkozik, és egymást követő lépésekben, lassan valósul meg, sokszor az emberek ellenállása ellenére is. Isten kiválaszt egy népet és türelmesen neveli. A kinyilatkoztatás alkalmazkodik az egymástól távoli korszakok kulturális és erkölcsi színvonalához, s hivatkozik tényekre és szokásokra, például hazug mesterkedésekre, erőszakos beavatkozásokra, népirtásokra, anélkül, hogy ezek erkölcstelenségét kifejezetten elítélné; ami a történeti összefüggésből érthető, de meglepheti a modern olvasót, főként ha megfeledkeznek a sok „sötét” magatartásról, melyeket az emberek a századok folyamán mindig, még napjainkban is tanúsítanak. Az Ószövetségben a próféták prédikációikban hevesen kikelnek az igazságtalanság és az erőszak minden kollektív vagy egyéni fajtája ellen, s így a nevelés eszközévé válnak, melyet Isten ad népének előkészületül az evangéliumra. Éppen ezért hiba volna figyelmen kívül hagyni a Szentírásnak azokat a szakaszait, melyek problematikusnak látszanak. Inkább tudatában kell lennünk, hogy ezen lapok olvasása megfelelő szaktudást igényel. Ezt olyan képzésben kell megszerezni, mely a szövegeket történelmi-irodalmi összefüggésükben és keresztény távlatukban olvassa, s melynek végső hermeneutikus kulcsa „az evangélium és Jézus új parancsa, mely a húsvéti misztériumban teljesedett be.”[140] Ezért buzdítom a tudósokat és a lelkipásztorokat, hogy segítsék a hívőket megbarátkozni ezekkel a lapokkal is, olyan olvasással, mely jelentésüket Krisztus misztériumának fényénél fedezteti föl.

Keresztények és zsidók hivatkozásai a Szent írásokra
43. Az Újszövetséget az Ószövetséghez kötő szoros kapcsolatokat látva a figyelmünk most önkéntelenül is arra a különleges kötelékre irányul, mely belőle a keresztények és zsidók között adódik, s amely kapcsolatról soha nem szabad megfeledkezni. II. János Pál pápa kijelentette a zsidóknak: „Előszeretettel szeretett testvéreink vagytok, pátriárkánk, Ábrahám hitében.”[141] Kétségtelen, ezek az állítások nem jelentik azoknak a szakításoknak az eltaga-dását, melyekről az Újszövetségben olvasunk az ószövetségi intézményekkel kapcsolatban, s még kevésbé annak tagadását, hogy az írások beteljesedtek Isten Fiának és a fölismert Messiásnak, Jézus Krisztusnak misztériumában. Mindazonáltal ez a mély és radikális különbség nem zárja magába a kölcsönös ellenségeskedést. Épp ellenkezőleg: Szent Pál példája (vö. Róni 9-11.) bizonyítja, hogy „a zsidó nép iránti tisztelet, megbecsülés és szeretet az egyetlen igazán keresztény magatartás ebben a helyzetben, mely titokzatosan részét alkotja Isten teljesen pozitív tervének.”[142] Szent Pál ugyanis azt állítja, hogy a zsidók „ a kiválasztás szerint kedvesek, az ősökért. Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását” (Róni 11,28-29).
Továbbá Szent Pál használja az olajfa szép képét a keresztények és zsidók nagyon szoros kapcsolatainak szemléltetésére: a pogányok egyháza olyan, mint egy vad olajfa hajtása, melyet beoltottak a nemes olajfába, ami a szövetség népét jelképezi (vö. Róni 11,17-24). Táplálékunkat tehát ugyanazokból a lelki gyökerekből vesszük föl. Testvérként találkozunk, olyan testvérekként, akik között történelmük folyamán feszültségek támadtak, de most szilárd elhatározásuk, hogy a tartós barátság hidait építik föl.[143] II. János Pál pápa ezt is mondta: „Sok a közös dolgunk. Sokat tehetünk együtt a békéért, az igazságosságért és egy testvériesebb és emberiesebb világért.”[144]
Ismét szeretném megerősíteni, mennyire értékes az Egyház számára a zsidókkal folytatott dialógus. Jó dolog, ha ott, ahol ezt alkalmasnak látják, lehetőséget teremtenek a nyilvános találkozásra és megbeszélésekre, melyek elősegítik a kölcsönös megismerés, a kölcsönös megbecsülés gyarapodását, és még a szent írások közös kutatását is.

A Szentírás fundamentalista értelmezése
44. A figyelem, melyet eddig a bibliai hermeneutika különböző szempontjainak szenteltünk, lehetővé teszi, hogy foglalkozzunk a szinódusi megbeszélésen többször is fölmerült témával, a Szentírás fundamentalista értelmezésével.[145] Erről a témáról a Pápai Biblikus Bizottság Szentírásmagyarázat az Egyházban dokumentumban fontos útmutatásokat fogalmazott meg. Most szeretném fölhívni a figyelmet elsősorban azokra az olvasatokra, melyek nincsenek tekintettel a szent szöveg igazi természetére, és szubjekti-vista és önkényes értelmezéseket részesítenek előnyben. Ugyanis a fundamentalista olvasat által védelmezett litteralizmus valójában mind a betű szerinti, mind a spirituális értelmezés elárulását jelenti, mert utat nyit a legkülönbözőbb ideológiájú értelmezéseknek, például a Szentírás egyházellenes értelmezéseit terjesztve. A fundamentalista értelmezés problematikus szempontja az, hogy „amikor elutasítja a bibliai kinyilatkoztatás történelmi jellegének figyelembe vételét, képtelenné tesz a megtestesülés igazsága teljes elfogadására. A fundamentalizmus kikerüli az Istennel való kapcsolatokban az isteni és az emberi valóság szoros kapcsolatait. (...) Ennek érdekében úgy kezeli a bibliai szöveget, mintha a Szentlélek szóról szóra diktálta volna, és nem jut el annak fölismerésére, hogy Isten Szavát egy adott kor nyelvi és frazeológiai adottságai között fogalmazták meg.”[146] Ezzel szemben a kereszténység a szavakban fogja föl a Szót, magát a Logoszt, aki a maga misztériumát a sokféleségben és az emberi történelem valósága által nyilatkoztatja ki.[147]
Egy fundamentalista magyarázatra az igaz válasz: „a Szentírás hívő magyarázata”. E magyarázat „melyet az Egyház hagyományában az ókortól kezdve folytattak, az üdvözítő igazságot keresi, mind az egyes hívők, mind az Egyház élete számára. Ez a magyarázat elismeri a bibliai hagyomány történeti értékét. Épp e történeti tanúságtétel által akarja fölfedezni a Szentírás eleven jelentését, mely a mai hívők életének is szól,”[148] anélkül, hogy figyelmen kívül hagyná a sugalmazott szöveg emberi közvetítését és irodalmi műfajait.

Dialógus a püspökök, a teológusok és az egzegéták között
45. A hit hiteles hermeneutikájával együtt jár néhány fontos következmény az Egyház lelkipásztori tevékenységében. A Szinódusi Atyák ezzel kapcsolatban ajánlották, hogy szorosabb legyen a kapcsolat a püspökök, az egzegéták és a teológusok között. Jó dolog, ha a Püspöki Konferenciák támogatnak ilyen találkozásokat, „hogy elősegítsék a nagyobb közösséget Isten Szavának szolgálatában”.[149]
Egy ilyen együttműködés mindenkit segíteni fog, hogy jobban végezze a saját munkáját az egész Egyház javára. Ugyanis a lelkipásztori munka horizontja a tudósok számára is azt jelenti, hogy a szent szöveggel annak a kommunikációnak a természete szerint foglalkoznak, melyet az Úr folytat az emberekkel az üdvösség érdekében. Éppen ezért ahogyan ezt a Dei Verbum dogmatikus konstitúció mondja, ajánlatos, hogy „a katolikus egzegéták és a hittudomány más művelői buzgó együttműködéssel azon fáradozzanak, hogy a szent Tanítóhivatal felügyelete alatt, megfelelő segédeszközökkel úgy tanulmányozzák és mutassák be a szent iratokat, hogy Isten igéjének minél több szolgája nyújthassa gyümölcsöző módon Isten népének az írás táplálékát, mely megvilágosítja az elmét, erősíti az akaratot és Isten szeretetére gyullasztja a szíveket”.[150]

A Biblia és az ökumenizmus
46. Annak tudatában, hogy az Egyház alapja Krisztusban, Isten megtestesült Igéjében van, a Szinódus hangsúlyozni akarta a biblikus tudományok központi szerepét az ökumenikus dialógusban, melynek célja az összes krisztushívők teljes egysége.[151] A Szentírásban ugyanis ott van Jézusnak az Atyához intézett imája azért, hogy tanítványai egyek legyenek, hogy higgyen a világ (vö. Jn 17,21). Mindez erősíti bennünk a meggyőződést, hogy a Szentírás közös hallgatása és a róla való közös elmélkedés valóságos, még ha nem is teljes közösséget tapasztaltat meg;[152] „az írások közös hallgatása a szeretet dialógusára ösztönöz, és növeli annak igazságát.”[153] Ugyanis Isten Szavát közösen hallgatni, a Bibliából végezni a lectio divinát, átélni Isten Szavának soha ki nem apadó és el nem évülő újdonságát, megszüntetni süketségünket azon szavak iránt, amelyek nincsenek összhangban véleményeinkkel vagy előítéleteinkkel, minden idők híveinek közösségében hallgatni és kutatni: mindez utat jelent, melyen végig kell mennünk, hogy elérkezzünk a hit egységére, mint a meghallott szóra adott válaszra.[154] A II. Vatikáni Zsinat szavai valóban világosságot gyújtottak: „A Szentírás magában az (ökumenikus) dialógusban rendkívül jelentős eszköz a mindenható Isten kezében annak az egységnek elérésére, melyet a Megváltó kínál minden embernek.”[155] Éppen ezért helyes támogatni Isten Szavának tudományos kutatását a vele kapcsolatos találkozásokat és ökumenikus szertartásokat, betartva az érvényben lévő szabályokat és a különféle hagyományokat.[156] Ezek a szertartások kedveznek az ökumenizmus ügyének, s ha igazi mivoltuk szerint történnek, a jó imádság intenzív alkalmai, melyben kérjük Istentől, hogy siettesse azt a várva-várt napot, melyen valamennyien helyet foglalhatunk ugyanannál az asztalnál és egy kehelyből ihatunk. Ezen alkalmakat azonban úgy kell rendezni, hogy a hívők ne gondolják, hogy helyettesíthetik vele a szentmisén való részvételt a parancsolt ünnepeken.
E kutatásból és imádságból higgadtan ismerjük föl azokat a tényezőket is, melyeket még el kell mélyítenünk, s melyek még távoltartanak minket egymástól, mint például az, hogy a hiteles Szentírásmagyarázat hordozója az Egyház, és a Tanítóhivatal döntő szerepe.[157]
Szeretném továbbá hangsúlyozni azt, amit a Szinódusi Atyák mondtak, hogy az ökumenikus fáradozások során milyen nagy a Biblia különböző nyelvű fordításainak jelentősége. Tudjuk ugyanis, hogy egy szöveg fordítása nem mechanikus munka, hanem bizonyos értelemben része az értelmezésnek. Ezzel kapcsolatban Tiszteletreméltó II. János Pál pápa megállapította: „Aki emlékszik rá, hogy mennyire befolyásolták a szakadást, különösen nyugaton a Szentírás körüli viták, megértheti, milyen jelentős előrelépést jelentenek az ilyen közös fordítások.”[158] Ezért a közös bibliafordítások támogatása az ökumenikus tevékenység része. Itt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik ezen a jelentős területen fáradoznak, és bátorítom őket, hogy folytassák munkájukat.

Következmények a teológiai oktatásra nézve
47. Egy másik követelmény, mely a megfelelő hívő hermeneuti-kából fakad, az, hogy meg kell mutatnunk, mi mindent foglal magában az egzegetikai és teológiai képzés, főként azok számára, akik a papságra készülnek. Gondoskodni kell arról, hogy a szent-írástudomány valóban a teológia lelke legyen, amennyiben benne ismerhető föl Istennek a mai világhoz, az Egyházhoz és egyenként az emberekhez szóló Szava. Fontos, hogy a Dei Verbum dogmatikus konstitúció 12. pontjában fölsorolt kritériumokat valóban figyelembe vegyék és elmélyítsék. Elkerülendő az olyan tudományos kutatás, mely közömbös a Szentírás iránt. Ezért a bibliai nyelvek és a megfelelő értelmezési módszerek tanulása mellett a növendékeknek mély lelki életet kell élniük, hogy megértsék, hogy a Szentírás csak akkor érthető meg, ha az ember megéli.
Ezért javaslom, hogy Isten hagyományozott és írott Szavának tanulmányozása mindig mélységesen egyházias lelkülettel történjék, úgy, hogy az egyetemi képzésben figyelemmel vannak a Tanítóhivatal ide vonatkozó megnyilatkozásaira. „Ez a Tanítóhivatal nem áll Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti”.[159] Éppen ezért gondoskodjanak arról, hogy a tanulmányok annak elismerésével folyjanak, hogy „Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az Egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül.”[160] Nagyon óhajtom tehát, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint az egyetemes Egyház közösségében olvasott Szentírás tanulmányozása valóban lelke legyen a teológiai tanulmányoknak.[161]

A szentek és a Szentírás értelmezése
48. A Szentírás értelmezése csonka maradna, ha nem figyelnénk oda azokra, akik valóban megélték Isten Szavát, vagyis a szentekre.[162] Ugyanis „az éltető olvasás a jó emberek élete”.[163] A Szentírás legmélyebb értelmezése azoktól származik, akik hagyták, hogy alakítsa őket Isten Szava a hallgatás, az olvasás és az állandó elmélkedés által.
Nem véletlen, hogy az Egyház történelmét meghatározó nagy lelkiségek kifejezetten a Szentírásra való hivatkozásokból fakadtak. Gondolok például Szent Antal apátra, akit Krisztusnak e szavai indítottak el: „Ha tökéletes akarsz lenni (...), add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Azután gyere és kövess engem!” (Mt 19,21.)[164] Nem kevésbé meggyőző Nagy Szent Vazul, aki Moralia című művében fölteszi a kérdést: „Tulajdonképpen mi a hit? Teljes és kétségek nélküli bizonyosság az Istentől sugalmazott szavak igazságában (...). És tulajdonképpen ki a hívő? Az, aki teljes bizonyossággal idomul a Szentírás szavaihoz, és nem mer sem elvenni belőle, sem hozzáadni valamit.”[165] Szent Benedek a Regulájában úgy utal a Szentírásra, mint „az emberi élet leghelyesebb szabályára”.[166] Assisi Szent Ferenc - írja Celanói Tamás - „amikor hallotta, hogy Krisztus tanítványainak nem lehet sem aranya, sem ezüstje, sem pénze, nem vihetnek se erszényt, se kenyeret, se botot az útra, ne legyen sarujuk se két ruhájuk (...), a Szentlélektől ujjongva azonnal fölkiáltott: »Ezt akarom, ezt kérem, ezt szeretném csinálni egész szívemmel!»”[167]Assisi Szent Klára teljesen osztozik Szent Ferenc tapasztalatában: „A szegény nővérek rendjének életformája (...) ez: megtartani a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát”.[168] Szent Domonkos „szóban és tettben mindenütt evangéliumi embernek mutatkozott”,[169] és azt akarta, hogy prédikátor testvérei is ilyenek, azaz „evangéliumi emberek” legyenek.[170] A kármelita apáca, Jézusról nevezett Szent Teréz, aki írásaiban állandóan visszatér a bibliai képekhez, hogy misztikus tapasztalatait magyarázhassa, megemlíti, hogy maga Jézus tárta föl neki: „A világ minden baja abból származik, hogy nem ismerik világosan a Szentírás igazságait”.[171] A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz a Szentírást, különösen az 1. Korintusi levél 12-13. fejezeteit vizsgálva találta meg személyes hivatásaként a szeretetet;[172] és ugyanő az írások elbűvölő erejéről mondja: „alig vetek egy pillantást az Evangéliumra, azonnal belélegzem Jézus életének illatát, és tudom, merre kell tartanom.”[173] Az összes szentek olyanok, mint az Isten Szavából sugárzó fényesség egy-egy sugara: gondolunk Loyolai Szent Ignácra a maga igazságkeresésével és spirituális megkülönböztetésével; Bosco Szent Jánosra a maga ifjúságot nevelő szenvedélyes szeretetével; Vianney Szent Jánosra a maga fölismerésével, mely szerint milyen nagy feladat és ajándék a papság; Pietrelcinói Szent Pió atyára, ahogyan eszköze lett az isteni irgalmasságnak; Escrivá Szent Jó-zsef-Máriára, az ő életszentségre szólító prédikációival; Kalkuttai Szent Terézre, aki Isten szeretetének misszionáriusa volt a legelesettebbek között; végül a nácizmus és kommunizmus vértanúira, akiknek egyik képviselője a Keresztről Nevezett Szent Terézia Benedicta (Edit Stein) kármelita apáca, másik képviselője pedig Boldog Stepinac Alajos, Zágráb bíboros érseke.

49. Isten Szavával kapcsolatban az életszentség így beleszövődik a prófétai hagyományba, melyben Isten Szava eszközként használja a próféta életét. Ebben az értelemben az Egyházban az életszentség az írásnak olyan értelmezését képviseli, amelyet senki sem hagyhat figyelmen kívül. Ugyanaz a Szentlélek, aki a szent szerzőket sugalmazta, élteti a szenteket, és ad életet az evangélium által. Mesterként tekinteni rájuk, biztonságos utat jelent Isten Szavának élő és hatékony értelmezéséhez.
Isten Szava és az életszentség ezen összetartozásának közvetlen tanúságát kaptuk a Szinódus XII. Gyűlése idején, amikor a Szent Péter téren négy új szent kanonizációja történt: Gaetano Errico áldozópap a Jézus és Mária Szíve missziós Kongregáció alapítója, Bütler Mária Bernarda anya, aki Svájcban született, s Ecuadorban és Kolumbiában volt missziós nővér; a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Alfonza nővér, az első Indiában született, kanonizált szent; az ecuadori Narcísa di Gesú Martillo Mórán, egy fiatal leány. Ők életükkel tanúskodtak a világnak és az Egyháznak Krisztus evangéliuma örök termékenységéről. Kérjük az Urat, hogy ezen épp az Isten Szaváról szóló Szinódusi Gyűlés napjaiban kanonizált szentek közbenjárására „jó föld” legyen az életünk, melyben az isteni Magvető elvetheti a Szót, hogy az életszentség „harmincszoros, hatvanszoros vagy százszoros” gyümölcsét (Mk 4,20) teremje.

Az Egyház befogadja a Szót
50. Az Úr azért mondja ki a Szavát, hogy azok, akik ugyanezen Ige „által” lettek megteremtve, befogadják. „Tulajdonába jött” (Jn
1,11): a Szó nem idegen számunkra, és a teremtést Isten olyannak akarta, hogy bensőséges kapcsolata legyen az isteni élettel. A negyedik evangélium prológusa az Isteni Szó elutasításával is - azok részéről, akik „övéi”, de „nem fogadták be Őt” (Jn 1,11) - szembesít bennünket A „nem fogadták be” azt akarja mondani, hogy nem hallották az Ő hangját, és nem hasonultak a Logoszhoz. Ezzel szemben, amikor az ember, bár bűnös és törékeny, őszintén kitárul a Krisztussal való találkozásra, radikális átalakulás kezdődik benne: „Akik azonban befogadták, azoknak megadta a hatalmat arra, hogy Isten fiaivá legyenek” (Jn 1,12). Befogadni az Igét, azt jelenti, hogy engedjük, hogy Ő formáljon, hogy így a Szentlélek erejéből hasonlóvá váljunk Krisztushoz, az „Atyától jött egyszülött Fiúhoz” (Jn 1,14). Ez egy új teremtés kezdete, megszületik az új teremtmény, egy új nép. Akik hisznek, azaz akik hívő engedelmességben élnek, azok „Istentől születtek” (Jn 1,13), részesei lesznek az isteni életnek: fiúk a Fiúban (vö. Gal 4,5-6; Róm 8,14-17). A János-evangélium ezen részét kommentálva Szent Ágoston meggyőzően mondja: „az Ige által lettél teremtve, de szükséged van arra, hogy az Ige által újjá légy teremtve”.[174] Itt látjuk kirajzolódni az Egyház arcát, mint az Isten Igéjének befogadása által meghatározott valóságot, aki testté lett és azért jött, hogy fölverje sátrát közöttünk (vö.Jn 1,14). Isten ezen emberek közötti lakozása, ez az Ószövetségben előre jelzett sekina (vö. Kiv 26,1), most Isten végső jelenlétében megy végbe az emberek között Krisztusban.

Krisztus élő jelenléte az Egyház életében
51. Krisztus, az Atya Szava és az Egyház közötti kapcsolatot nem szabad úgy felfogni, mint egy elmúlt eseményt, hanem egy olyan élő kapcsolatról van szó, melyre minden egyes hívő meghívást kap, hogy személyesen vegyen benne részt. Ugyanis Isten ma hozzánk intézett Szavának jelenlétéről beszélünk: „íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Mt 28,20). Ahogyan II. János Pál pápa mondta: „Krisztus egyidejű léte a mindenkori emberrel az Ő Testében, az Egyházban valósul meg. Ezért ígérte az Úr apostolainak a Szentlelket, aki »eszükbe juttatta« és megértette velük a parancsolatokat (vö.Jn 14,26), és a világban egy új élet forrása lett (vö.Jn 3,5-8; Róni 8,1-13)[175] A Dei Verbum dogmatikus konstitúció e misztériumot bibliai szóhasználattal egy jegyesi dialógussal szemlélteti: „Isten, aki egykor szólt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának jegyesével, és a Szentlélek, aki által az Egyházban és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava, elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és az Ő műve, hogy Krisztus igéje a maga teljes gazdagságában él bennük (vö. Kol 3,16)”[176]
Krisztus jegyese, az odahallgatás mesternője ma is hittel ismétli: „Szólj, ó Uram, mert hall Téged a te Egyházad”.[177] Ezért a Dei Verbum dogmatikus konstitúció így kezdi mondandóját: „Isten szavát vallásos tisztelettel hallgatva és bizalommal hirdetve, a Szentséges Zsinat ...”.[178] Valójában az Egyház életének dinamikus meghatározásáról van szó: „Ezekkel a szavakkal a Zsinat az Egyháznak egyik minősítő tényezőjére mutat rá: olyan közösség, mely hallgatja és hirdeti Isten Szavát. Az Egyház nem önmagából, hanem az Evangéliumból él, és az Evangéliumból meríti mindig és újra az irányítást útjához. Olyan jellegzetesség ez, melyet minden kereszténynek magáévá kell tennie, és alkalmaznia kell magára, mert csak az válhat a Szó hirdetőjévé, aki előbb hallgatója volt.”[179] Isten hirdetett és hallgatott Szavában és a szentségekben mondja Jézus ma, itt és most mindenkinek: „Én a tiéd vagyok, magamat ajándékozom neked”; azért, hogy az ember befogadhassa és válaszolhasson, és ő is elmondhassa: „Én is a tiéd vagyok”.[180] Az Egyház úgy jelenik meg, mint a hely, ahol kegyelemből megtapasztalhatjuk azt, amit János prológusa hirdet: „Akik azonban befogadták, azoknak megadta a hatalmat arra, hogy Isten Fiaivá legyenek” (Jn 1,12).


Isten Szava a szent liturgiában
52. Ha az Egyházat úgy tekintjük, mint a „Szó otthonát”,[181] akkor mindenekelőtt a Szent Liturgiára kell fölfigyelnünk. A liturgia ugyanis az kiváltságos hely, ahol Isten a mi életünk jelen idejében szól hozzánk, ma beszél a népéhez, mely hallgatja és válaszol. Minden liturgikus cselekményt természete szerint áthat a Szentírás. Ahogyan a Sacrosanctum Concilium konstitúció mondja: „A liturgikus ünnepléseken igen nagy jelentősége van a Szentírásnak. Ebből olvassák a homíliában magyarázott szent szövegeket, éneklik a zsoltárokat; hatása és ösztönzése alatt fakadtak a liturgikus imádságok, könyörgések és énekek, s belőle tárul föl a cselekmények és jelek értelme”.[182] Még inkább el kell mondnunk, hogy maga Krisztus „van jelen a Szavában, mert Ő maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák.”[183] Ugyanis „a liturgikus ünneplés Isten Szavának folyamatos, teljes és hatékony hirdetésévé válik. Ezért Isten Szava, melyet folyamatosan hirdetünk a liturgiában, mindig eleven és hatékony a Szentlélek erejéből, és kinyilvánítja az Atyának azt a tevékeny szeretetét, mely soha nem szűnik meg tevékenykedni minden emberért”.[184] Az Egyház ugyanis mindig kifejezte annak tudatát, hogy a liturgikus cselekményben Isten Szava kapcsolódik a Szentlélek benső tevékenységéhez, aki ezt a Szót hatékonnyá teszi a hívők szívében. Valóban a Vigasztaló kegyelme, hogy „Isten Szava a liturgikus cselekmény alapjává és az egész élet szabályává és támaszává válik. A Szentlélek (...) mindenkinek a szívébe ülteti mindazt, amit Isten Szavának hirdetésekor a hívők egész közösségének mondtak, s miközben erősíti mindenki egységét, támogatja a karizmák különbözőségét is, és ezeket sokféle tevékenységben érvényesíti.”[185]
Éppen ezért Isten Szavának megértésével kell megérteni és megélni a liturgikus cselekmény lényegi értékét. Bizonyos értelemben a Szentírás hívő értelmezésének mindig a liturgia felé kell irányulnia, melyben Isten Szavát mint aktuális és élő Szót ünnepeljük: „Az Egyház a liturgiában hűségesen követi a Szentírásnak azon olvasási és értelmezési módját, amelyhez maga Krisztus folyamodott, aki a saját életének mai napjából kiindulva buzdít az egész Szentírás vizsgálatra.”[186]
Itt megmutatkozik az Egyház bölcs pedagógiája is, mely a Szentírást a liturgikus esztendő ritmusát követve hirdeti és hallgatja. Isten Szavának ezen időbeli tagolása különösen az eucharisztikus ünneplésben és az Imaórák Liturgiájában történik. Az egésznek a középpontjában a húsvéti misztérium ragyog, melyhez Krisztus és az üdvtörténet összes többi misztériuma kapcsolódik, melyek szentségileg aktualizálódnak: „Ily módon megemlékezve a megváltás misztériumairól, az Egyház föltárja a hívek előtt Ura üdvözítő tetteinek és érdemeinek gazdagságát, ezeket minden időben megjeleníti, s lehetővé teszi a hívőknek, hogy kapcsolatba kerüljenek velük és beteljenek az üdvösség kegyelmével.”[187] Buzdítom ezért az Egyház püspökeit és lelkipásztori munkatársaikat, gondoskodjanak a hívők megfelelő neveléséről, hogy ízlelni tudják Isten Szavának mély értelmét, mely az esztendő folyamán a liturgiában hangzik el, és megmutatja hitünk alapvető misztériumait. Ettől függ a Szentírás méltó megközelítése is.

A Szentírás és a szentségek
53. Amikor a Püspöki Szinódus azzal a témával foglalkozott, hogy milyen fontos a liturgia Isten Szavának megértésénél, hangsúlyozni akarta a Szentírás és a szentségi cselekmények közötti kapcsolatot is: mennyire fontos elmélyíteni a Szó és a szentség kapcsolatát mind az Egyház lelkipásztori tevékenységében, mind a teológiai kutatásban.[188] Kétségtelen, hogy „ a Szó liturgiája lényeges elem az Egyház összes szentségének ünneplésében”.[189] A gyakorlatban azonban a hívők nicsenek mindig tudatában ennek a kapcsolatnak, a Szó és a cselekvés egységének. „A papok és a diákonusok feladata, főként a szentségek kiszolgáltatásakor, megvilágosítani azt az egységet, melyet a Szó és a Szentség alkot az Egyház szolgálatában”.[190] Ugyanis a Szó és a szentségi cselekmény kapcsolatában mutatkozik meg liturgikus formában Isten különleges tevékenysége a történelemben a Szó átformáló jellege által. Hiszen az üdvtörténetben nem válik szét az, amit Isten mond, és az, amit Isten tesz; ugyanaz a Szava jelenik meg élőként és hatékonyan (vö. Zsid 4,12), amint ezt egyébként a héber dabar szó is jelenti. Ugyanígy a liturgikus cselekményben találkozunk az Ő Szavával, mely megvalósítja azt, amit mond. Ha Isten népét ráneveljük arra, hogy fedezze fel Isten Szavának átformáló jellegét a liturgiában, ez abban is segíteni fogja, hogy megértse Isten tevékenységét az üdvtörténetben, és az egyes emberek személyes sorsában.

Isten Szava és az Eucharisztia
54. Amit általában mondunk a Szó és a Szentségek kapcsolatáról, az még mélyebben érvényes, amikor az Eucharisztia ünnepléséről beszélünk. A Szó és az Eucharisztia bensőséges egysége a szentírási tanúságtételben gyökerezik (vö.Jn 6; Lk 24.), ami mellett tanúskodnak az egyházatyák, s amit újra megerősített a II. Vatikáni Zsinat.[191] Ezzel kapcsolatban először Jézus nagy beszédére gondolunk, melyet a kafarnaumi zsinagógában az élet kenyeréről mondott el (vö.Jn 6,22-69), s melynek hátterében Mózes és Jézus alakja áll: Mózes, aki szemtől szemben beszélt Istennel (vö. Kiv 33,11), és Jézus, aki kinyilatkoztatta Istent (Jn 1,18). A kenyérről szóló beszéd ugyanis hivatkozik Isten ajándákára, melyet Mózes nyert népe számára a mannával a pusztában, ami valójában a Tóra volt, Isten éltető Szava (vö. Zsolt 119; Péld 9,5). Jézus a maga személyében beteljesíti ezt az ősi előképet: „Isten kenyere az, aki alászáll az égből, és életet ad a világnak (...), én vagyok az Élet Kenyere (jn 6,33-35). „Itt a törvény személlyé vált. A Jézussal való találkozásban, mondhatjuk, magával az élő Istennel táplálkozunk, valóban az »égi kenyeret« esszük.”[192] A kafarnaumi beszé-ben János prológusa elmélyül: ha ott Isten Logosza testté lett, itt ez a test a világ életéért adott kenyérré válik (Jn 6,51), utalva arra az ajándékra, amellyé Jézus válik a kereszt misztériumában, s ezt megerősíti kijelentése a véréről, melyet italul adott (vö.Jn 6,53)-így az Eucharisztia misztériumában mutatkozik meg, hogy milyen az igazi manna, az igazi égi kenyér, Isten testté lett Logosza, aki önmagát adta értünk a húsvéti misztériumban.
Lukács elbeszélése az Emmauszi tanítványokról további reflexiót tesz lehetővé a Szó hallgatása és a kenyértörés kapcsolatáról (vö. Lk 24,13-35). Jézus a szombat utáni napon találkozott velük. Meghallgatta, amit csalódásukról elmondtak, és útitársul szegődve „elmagyarázta nekik az egész Szentírásban azt, ami róla szólt” (24,27). A két tanítvány ennek hatására más módon kezdi látni az írásokat ezzel a zarándokkal együtt, aki váratlanul oly érdeklődőnek mutatkozott az életük iránt. Ami azokban a napokban történt, most már nem kudarcnak, hanem beteljesedésnek és új kezdetnek látszik. Mindazonáltal ezek a szavak még nem elegendőek a két tanítványnak. Lukács elmondja, hogy a szemük csak akkor nyílt meg és csak akkor ismerték föl Jézust, amikor kezébe vette a kenyeret, elmondta az áldást, megtörte és odaadta nekik, de addig „a szemük fogva volt, hogy ne ismerjék fel őt” (24,16). Jézus jelenléte előbb a szavakkal, majd a kenyértörés gesztusával tette lehetővé a tanítványok számára, hogy felismerjék őt. Ők pedig új formában érezhetik azt, amit előzőleg vele együtt éltek át: „Nemde lángolt a szívünk, miközben szólt hozzánk az úton és magyarázta az írásokat?” (24,32.)

55. Ebből az elbeszélésből is látszik, hogy maga a Szentírás menynyire tartja kapcsolatát az Eucharisztiával. „Tehát mindig szemmel kell tartanunk, hogy Isten Szava, melyet az Egyház olvas és hirdet a liturgiában, mintegy a célja felé tart a szövetség áldozata és a kegyelem lakomája, azaz az Eucharisztia felé.”[193] A Szó és az Eucharisztia oly szorosan összetartozik, hogy egyiket sem lehet megérteni a másik nélkül: Isten Szava szentségi testté válik az eucharisztikus eseményben. Az Eucharisztia megnyit bennünket a Szentírás megértésére, mint ahogyan a Szentírás magyarázza és megvilágosítja az eucharisztikus misztériumot. Ugyanis annak elismerése nélkül, hogy az Úr az Eucharisztiában valóságosan jelen van, a Szentírás értése csonka marad. Ezért „az Egyház Isten szavának és az eucharisztikus misztériumnak mindig és mindenütt ugyanazt a tiszteletet nyújtotta - és elrendelte, hogy mi is nyújtsuk -, ámbár nem ugyanazzal a kultusszal. Alapítója példájától indítva az Egyház mindig ünnepli a húsvéti misztériumot, összegyűlve, hogy olvassa »a teljes Szentírásban azt, ami róla szók (Lk 24,27), és aktualizálja az Úr emlékezetével és a szentségekkel az üdvösség művét”.[194]

A Szó szentségi jellege
56. A szentségi cselekményekben hangzó Isteni Szó átformáló jellegének hangsúlyozásával, s a Szó és az Eucharisztia kapcsolatának elmélyítésével elérkeztünk egy nagyon fontos témához, mely a Szinódusi Gyűlésen merült föl, nevezetesen a Szó szentségi jellegéhez.[195] Ezzel kapcsolatban hasznos emlékeztetni arra, hogy II. János Pál pápa hivatkozott „a kinyilatkoztatás szentségi horizontjára, nevezetesen az eucharisztikus jelre, melyben a dolog és annak jelentése közötti megbonthatatlan egység teszi lehetővé a misztérium mélységének megragadását”.[196] Innen értjük meg, hogy az Isteni Szó szentségi jellegének eredeténél egész sajátosan a megtestesülés misztériuma áll: „A Ige testté lett” (Jn 1,14), a kinyilatkoztatott misztérium valósága a Fiú testében kínálja magát nekünk. Isten Szava a hit számára az emberi szavak és gesztusok „jele” által válik felfoghatóvá. A hit tehát fölismeri Isten Igéjét azáltal, hogy fölfogja azokat a gesztusokat és szavakat, melyekkel ő maga mutatkozik meg nekünk. A kinyilatkoztatás szentségi természete mutatja meg ezért azt a történeti-üdvözítő jelleget, mellyel Isten Igéje belép az időbe és térbe, beszélgető társa lesz az embernek, aki arra hivatott, hogy a hitben elfogadja az Ő ajándékát.
A Szó szentségi jellege Krisztusnak a konszekrált kenyér és bor színe alatti valóságos jelenlét analógiájaként fogható föl.[197] Az oltárhoz közeledve és részesülve az eucharisztikus lakomában, valóságosan részesedünk Krisztus testében és vérében. Isten Szavának hirdetése a szentmisében magával hozza a felismerést, hogy maga Krisztus van jelen, és hozzánk fordul, hogy meghallgassuk Őt.[198] Az Eucharisztiáról, s egyben az Isten Szava iránt tanúsítandó magatartásról Szent Jeromos ezt mondja: „Mi olvassuk a Szent írásokat. Úgy gondolom, hogy az evangélium Krisztus teste; úgy gondolom, hogy a szent írások az Ő tanítása. És amikor Ő azt mondja: Aki nem eszi az én testemet és nem issza az én véremet (Jn 6,53), jóllehet e szavakat az eucharisztikus misztériumra is érthetjük, mégis Krisztus Teste és az Ő Vére valóban az írás szava és Isten tanítása. Amikor az eucharisztikus misztériumhoz közeledünk, és abból egy morzsa leesik a földre, elveszettnek érezzük magunkat. És amikor ott állunk és hallgatjuk Isten Szavát, és eljut a fülünkbe az Isteni Szó és Krisztus test és az Ő vére, és mi valami egészen másra gondolunk, nem fogjuk föl, mekkora veszedelemben forgunk?”[199]
Krisztus, aki valóságosan jelen van a kenyér és a bor színe alatt, hasonlóképpen jelen van a liturgiában hirdetett Szóban is. Ha elmélyítjük az Isteni Szó szentségi jellegét, az lehetővé teszi a kinyilatkoztatás misztériumának egységesebb megértését „a szorosan összetartozó eseményekben és szavakban”,[200] és javára válik mind a hívők lelki életének, mind az Egyház lelkipásztori tevékenységének.

A Szentírás és az Olvasmányok Könyve
57. A Szó és az Eucharisztia kapcsolatát hangsúlyozva a Szinódus méltán föl akarta hívni a figyelmet az Ige szolgálatának néhány egyéb összetevőjére is. Mindenekelőtt az Olvasmányok Könyvének fontosságára szeretnék hivatkozni. A II. Vatikáni Zsinat által szándékolt megújulás[201] gyümölcseként jobban megismerhetjük a Szentírást, mert bőségesen találkozunk vele, elsősorban a vasárnapi liturgiákon. A jelenlegi olvasmányrend túl azon, hogy rendszeresen közli a legfontosabb szentírási szövegeket, hozzásegít a „Krisztusra és az ő húsvéti misztériumára koncentráló”[202] isteni terv egységének megértéséhez az ó- és újszövetségi olvasmányok összekapcsolása révén. Ha maradnak nehézségek a két Szövetség olvasmányai közötti kapcsolat fölismerésében, azokat a kánoni olvasás, azaz az egész Biblia benső egységének fényénél kell szemlélni. Amennyiben szükséges, az illetékes szervek gondoskodhatnak olyan segédeszközökről, amelyek megkönnyítik az olvasmányok kapcsolatának megértését, melyeket a liturgikus közösségben teljes egészükben föl kell olvasni a napi liturgiának megfelelően. Esetleges egyéb problémákat és nehézségeket jelezni kell az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációnak.
Ezen túlmenően nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a latin szertartásban használatos Olvasmányok Könyvének ökumenikus jelentősége is van, amennyiben a katolikus Egyházzal teljes közösségben még nem lévő felekezetek is használják és megbecsülik.
Másként jelenik meg a keleti katolikus Egyházak Olvasmányos Könyveinek a problémája, melyekre vonatkozóan a Szinódus kéri, hogy az önálló egyházak illetékessége és saját hagyományaik szerint „vegyék hivatalos vizsgálat alá”,[203] figyelembe véve az ökumenikus összefüggéseket.

A Szó hirdetése és a lektori szolgálat
58. Már az Eucharisztiáról szóló Szinódusi Gyűlésen fölmerült a kérés, hogy nagyobb gondot kell fordítani Isten Szavának hirdetésére.[204] Mint tudjuk, az evangéliumot pap vagy diákonus olvassa föl, az első és a második olvasmányt a latin hagyomány szerint megbízott lektor, férfi vagy nő olvassa. Közvetíteni szeretném a Szinódusi Atyák szavát, akik e kérdésben is hangsúlyozták, hogy gondoskodni kell a megfelelő képzésről[205] a liturgikus ünnepléseken belüli lektori feladatra,[206] különösen a lektori szolgálatra, mely a latin szertartásokban laikusi szolgálat. Akiket ilyen tisztséggel bíznak meg, még ha nem is kaptak külön képzést, legyenek valóban alkalmasak és fölkészültek a felolvasásra, azaz kapjanak szentírási, liturgikus és technikai fölkészítést: „A szentírási képzésnek a lektorokat el kell juttatnia arra a szintre, hogy az olvasmányokat be tudják helyezni összefüggésükbe és a hit fényénél találják meg a hirdetett kinyilatkoztatás központját. A liturgikus fölkészítésből a lektoroknak bizonyos jártasságot kell szerezniük a Szó Liturgiája szerkezetének és tartalmának fölfogására, és a Szó Liturgiája és az Eucharisztikus Liturgia kapcsolatának érzékelésére. A technikai fölkészítés tegye egyre alkalmasabbá a lektorokat az olvasás művészetére, akár természetes hangon, akár erősítő rendszerek segítségével történik a felolvasás”.[207]

A homília jelentősége
59. „Isten Szavával kapcsolatban különböző feladatok és hivatalok vannak: a hívők dolga, hogy hallgassák és elmélkedjenek róla; ezzel szemben a magyarázat csak azokra tartozik, akik a szentelés erejéből megkapták a tanítás feladatát, vagy akiket külön megbíztak e szolgálattal,”[208] azaz a püspökökre, a papokra és a diákonu-sokra. Ebből érthető az a figyelem, melyet a Szinóduson a homília témájának szenteltek. Már a Sacramentum caritatis Szinódus utáni apostoli buzdításban emlékeztettem arra, hogy „Isten Igéjének fontosságával kapcsolatban merül föl, hogy szükséges a homí-lia minőségének a javítása. A homília ugyanis »a liturgikus cselekmény része«; az a feladata, hogy segítse Isten Igéjének teljesebb megértését és hatékony megvalósítását a hívők életében.”[209] A homília aktualizálja a szentírási üzenetet, oly módon, hogy rávezeti a híveket Isten Szavára, jelenlétére és hatékonyságára a saját életükben. A homíliának el kell juttatnia az ünnepelt misztérium megértéséhez, buzdítania kell a küldetésre, azáltal, hogy fölkészíti a közösséget a hitvallásra, a hívők közös könyörgésére és az eucharisztikus liturgiára. Következésképpen akiknek különleges szolgálata a prédikáció, azoknak valóban szívügye legyen ez a feladat. Kerülni kell a nagy általánosságokban mozgó, elvont homí-liákat, melyek inkább elfödik Isten Szavának egyszerűségét, ugyanígy a haszontalan elkalandozásokat, mely inkább a szónokra terelik a figyelmet, mint az evangéliumi üzenet lényegére. A hívőknek világosan kell látniuk, hogy aki a homíliát mondja, Krisztust akarja megmutatni, aki minden homília középpontja. Ezért a szónokoknak nagyon jól kell ismerniük a szent szöveget;[210] elmélkedéssel és imádsággal készüljenek a homíliára, hogy meggyőződéssel és szenvedéllyel tudjanak prédikálni. A Szinódusi Atyái arra buzdítottak, hogy a következő kérdéseket tartsák szem előtt: „Mit mondanak az elhangzott olvasmányok? Mit mondanak nekem személy szerint? Mit kell mondanom a közösségnek szemmel tartva a konkrét helyzetét?”[211] A prédikátornak engednie kell, hogy „Isten Szava, melyet hirdet, elsőként őt szólítsa meg”,[212] mert amint Szent Ágoston mondja: „Biztosan gyümölcstelen marad az, aki kifelé prédikálja Isten szavát, de bensőjében nem hallgatja azt.”[213] Különős gondot kell fordítni a vasárnapok és az ünnepek homíliájára, de ne mulasszák el hétközben a hívőkkel együtt imádkozott szentmisékben sem, hogy a konkrét helyzeteknek megfelelő rövid reflexiókkal segítsék a hívőket befogadni és termékennyé tenni a hallott Szót.

Egy Homiletikai Direktórium hasznos volta
60. Az Olvasmányok Könyvéhez kapcsolódva megfelelő módon prédikálni, művészet, amelyért fáradozni kell. Éppen ezért az előző Szinódus kérésének folytatásaként[214] kérem az illetékes hatóságokat, hogy az Eucharisztikus Kompendiumhoz hasonlóan[215] gondoljanak megfelelő segédeszközökre a prédikátorok számára, hogy jobban végezhessék feladatukat. Készítsenek például egy Homiletikai Direktóriumot, hogy a prédikátorok a felkészüléshez hasznos segítséget kapjanak.
Továbbá, amint Szent Jeromos emlékeztet rá, a prédikációt a prédikátor élete tanúságának kell kísérnie: „A cselekedeteid ne cáfolják a szavaidat, hogy elő ne forduljon, hogy miközben te a templomban prédikálsz, a hallgatóid közül valaki a szívében így kommentálja: »Akkor tehát te miért nem így cselekszel?« (...) Krisztus papjában az életnek és a szónak összhangban kell lennie.”[216]

Isten Szava, a gyónás és a betegek kenete
61. Jóllehet Isten Szava és a szentségek kapcsolatának középpontjában kétségtelenül az Eucharisztia áll, mégis jó hangsúlyoznunk a Szentírás jelentőségét a többi szentséggel kapcsolatban is, különösen a gyógyulás szentségeivel, azaz a megbékélés vagy bűnbánat és a betegek kenete szentségével. Ezeknél a szentségeknél gyakran mellőzik a Szentírásra való hivatkozást, pedig meg kell adni neki az őt megillető helyet. Ugyanis soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy „Isten Szava a kiengesztelődés szava, mert Isten e Szóban engesztelt ki magával mindent (vö. 2Kor 5,18-20; Ef 1,10). Istennek Jézusban megtestesült irgalmas megbocsátása emeli föl a bűnöst.”[217] Isten Szava „megvilágosítja a hívőt, hogy ismerje föl a bűneit, megtérésre hívja és betölti az isteni irgalmasságba vetett bizalommal.”[218] Hogy Isten Szavának kiengesztelő ereje megerősödjék, ajánljuk hogy egy-egy bűnbánó a gyónásra egy megfelelő szentírási rész átelmélkedéséve készüljön, és a gyónást a saját rítusának rendje szerint egy szentírási intelem olvasásával vagy meghallgatásával kezdje. Bűnbánata kifejezéséhez jó, ha a bűnbánó a szertartás számára készített „szentírási kifejezésekből összeállított” formulát használ.[219] Ha lehetőség van rá, nagyon jó, ha az esztendő különleges napjain, vagy amikor erre alkalom kínálkozik, a megtérők bűnbánati liturgiával készülnek föl a gyónásra, ahogyan ez a Rituáléban elő van írva a különböző liturgikus hagyományokban. Ilyenkor nagyobb teret lehet adni megfelelő olvasmányokkal az igeliturgiának.
A betegek kenetével kapcsolatban se feledkezzünk meg arról, hogy „Isten Szavának gyógyító ereje eleven felszólítás hallgatója felé az állandó személyes megtérésre”.[220] A Szentírás sok lapján van szó az isteni beavatkozásnak köszönhető gyógyításról, támogatásról, megerősítésről. Különösen is emlékeznünk kell arra, hogy milyen közel volt Jézus a szenvedőkhöz, s hogy Ő maga, Isten megtestesült Igéje magára vette a fájdalmainkat és az ember iránti szeretetből szenvedett, s ezáltal értelmet adott a betegségnek és a halálnak. Nagyon jó, ha a plébániákon és főként a kórházakban a lehetőségeknek megfelelően közösségi formában szolgáltatják ki a betegek kenetének szentségét. Ilyen alkalmakkor kapjon tág teret az igeliturgia, és segítsék a beteg hívőket hittel átélni szenvedéseiket a Krisztus megváltó áldozatával egységben, aki megszabadít minket a rossztól.

Isten Szava és az Imaórák Liturgiája
62. A Szentírást magasztaló imaformák közé tartozik kétségtelenül az Imaórák Liturgiája. A Szinódusi Atyák megállapították, hogy az Imaórák Liturgiája „Isten Szava hallgatásának kiváltságos formája, mert a hívőket kapcsolatba hozza a Szentírással és az Egyház élő hagyományával”.[221] Mindenekelőtt emlékeztetnünk kell ezen imádság mély teológiai és egyházias méltóságára. Ugyanis „az Egyház az Imaórák Liturgiájában Fejének papi hivatalát gyakorolja, Istennek »szüntelenül« (ITesz 5,17) fölajánlja a dicséret áldozatát, azaz az Ő nevét megvalló ajkak gyümölcsét (vö. Zsid 13,15). Ez az imádság »a menyasszony hangja, aki a Vőlegényéhez beszél, sőt az az imádság, melyet a testével egyesült Krisztus intéz az Atyához«”.[222]
Erre vonatkozóan a II. Vatikáni Zsinat tanítja: „Mindazok tehát, akik zsolozsmáznak, teljesítik az Egyház szent kötelességét, ugyanakkor részesülnek Krisztus jegyesének fönséges méltóságában, mert Isten dicséretét végezvén az Anyaszentegyház nevében állnak Isten trónja előtt.”[223] Az Imaórák Liturgiájában, mint az Egyház nyilvános imádságában mutatkozik meg az ideális keresztény, akinek egész napja meg van szentelve, áthatja Isten Szavának hallgatása és a zsoltárok imádkozása, úgy, hogy minden tevékenységének központja az Istennek fölajánlott dicséret.
Akik életállapotuk szerint kötelesek végezni az Imaórák Liturgiáját, hűséges tegyenek eleget kötelességüknek az egész Egyház javára. A püspökök, a papok és a papságra készülő diákonusok, akik megkapták az Egyháztól a zsolozsmát, kötelesek minden nap minden imaóra elvégzésére.[224] Ami e liturgia kötelező voltát illeti az önálló keleti katolikus Egyházakban, mindegyik kövesse a saját jogrendjét.[225] Buzdítom az Istennek Szentelt Élet közösségeit, hogy legyenek példamutatók az Imaórák Liturgiájának végzésében, úgy, hogy hivatkozási pont és lelkesítő forrás lehessenek az egész Egyház lelki élete és lelkipásztori szolgálata számára.
A Szinódus kifejezte óhaját, hogy jobban el kellene terjeszteni Isten népe körében ezt az imaformát, különösen a Laudes és a Vesperás imádságát. Egy ilyen gyarapodás növelné a hívők körében az Isten Szavával való bensőséges kapcsolatot. A Szinódus hangsúlyozta az Imaórák Liturgiájának fontosságát a vasárnap és az ünnepek első vesperása formájában is, különösen a keleti katolikus Egyházakban. Ezért ajánlom, hogy ahol lehetséges, a plébániák és a szerzetesi közösségek ezt az imádságot a hívők részvételével végezzék.

Isten Szava és az Áldások Könyve
63. Az Áldások Könyve használata közben is szenteljünk figyelmet Isten Szavának felolvasására, hallgatására és magyarázatára rövid intelmek formájában, hogy az áldás cselekménye az Egyház által biztosított esetekben, és amikor a hívők igénylik, ne legyen elszigetelt jelenség, hanem a maga módján kapcsoljonj be Isten népének liturgikus életébe. Ebben az értelemben az áldás mint szent jel „Isten Szavából nyeri jelentését és hatékonyságát”.[226] Éppen ezért fontos ezeket a helyzeteket is fölhasználni arra, hogy a hívőkben föltámadjon az éhség és a szomjúság minden szóra, amely Isten szájából származik (vö. Mt 4,4).

Konkrét késztetések és javaslatok a liturgikus élethez
64. Miután fölhívtuk a figyelmet Isten Szava és a liturgia kapcsolatának néhány alapvető elemére, most szeretnék összefoglalni és közzétenni néhányat a Szinódusi Atyák javaslatai és ajánlásai közül, melyeknek az a célja, hogy Isten népének minél bensőségesebb kapcsolata legyen Isten Szavával a liturgikus cselekmények vagy az ahhoz bármilyen formában kapcsolódó helyzetek közepette.

a) Isten Szavának liturgiái
65. A Szinódusi Atyák buzdítottak minden püspököt, hogy terjesszék a rájuk bízottak körében az igeliturgia alkalmait:[227] ezek az Úrral való találkozás kiváltságos alkalmai. Ez a gyakorlat a hívőknek nagyon is javára válik, és a liturgikus pasztoráció fontos elemének kell tekinteni. E szertartásoknak különös fontossága van a szentmise előkészítésében, hogy a hívőknek legyen lehetősége jobban elmélyedni az Olvasmányos Könyv gazdagságában, elmélkedni és imádkozni a Szentírásból, elsősorban az Advent és Karácsony, nagyböjt és húsvét kiemelkedő liturgikus időszakaiban.
Az igeliturgia még határozottabban ajánlott azokban a közösségekben, melyek a paphiány miatt parancsolt ünnepeken sem vehetnek részt az eucharisztikus áldozatban. Figyelembe véve a Sacramentum caritatis apostol buzdítás pap nélküli közösségek számára adott irányelveit,[228] ajánlom, hogy fölhasználva az egyes részegyházak tapasztalatait, az illetékes hatóságok állítsanak össze szerkönyveket. így lehet támogatni ilyen helyzetekben az igeliturgiákat, melyek táplálják a hívők hitét, de elkerülik a veszedelmet, hogy összekeverjék a szentmisével; „inkább az imádság kiváltságos alkalmainak kellene lenniük, azért, hogy Isten küldjön szíve szerinti szent papokat.”[229]
Emellett a Szinódusi Atyák ajánlották az igeliturgiát zarándoklatok, külön ünnepek, népmissziók, lelkigyakorlatok s a bűnbánat és megbocsátás különleges napjain. Ami a népi vallásosság különböző formáit illeti, ezek ugyan nem liturgikus cselekmények, és nem szabad őket összekeverni a liturgiával, mégis jó dolog bátorítani rá, és főként megfelelő teret biztosítani benne Isten Szava hirdetésének és hallgatásának; ugyanis „a bibliai szóban a népi vallásosság az indítások kimeríthetetlen forrását, az imádság felülmúlhatatlan mintáit fogja megtalálni, és konkrét jó elhatározásokat fog eredményezni.”[230]

b) A Szó és a csend
66. A Szinódusi Atyák több hozzászólásukban is hangsúlyozták a csend fontosságát Isten Szavával és annak a hívő életbe való befogadásával kapcsolatban.[231] A szót ugyanis csak a külső és belső csendben lehet kimondani és meghallani. A mi korunk nem kedvez az összeszedettségnek, s olykor az a benyomásunk, hogy az ember fél, akárcsak egy percre is, elszakadni a tömegtájékoztató eszközöktől. Ezért nagyon fontos nevelni Isten népét a csend megbecsülésére. Isten Szava központi jelentőségének fölfedezése az Egyház életében azt is jelenti, hogy újra fölfedezzük az összeszedettség és a belső nyugalom értékét. A nagy patrisztikus hagyomány arra tanít, hogy Krisztus misztériumai a csendhez vannak kötve,[232] és a Szó csak a csendben talál bennünk lakást, ahogyan Máriában történt, aki egyszerre a Szónak és a hallgatásnak Asszonya. Liturgiáinknak meg kell könnyítenie ezt a hiteles odahallgatást: Verbo crescente, verba deficiunt, ‘az Ige növekedtével elfogynak a szavak’[233]
Ennek az értéknek különösen az igeliturgiában kell fölragyognia, melyet „úgy kell végezni, hogy elősegítse az elmélkedést”.[234] A csendet, ha gondoskodunk róla, úgy kell tekinteni, mint „az ünneplés részét”.[235] Éppen ezért buzdítom a püspököket, hogy bátorítsák az összeszedettség alkalmait, melyek révén a Szentlélek segítségével Isten Szava jobban beköltözik a szívekbe.

c) Isten Szavának ünnepélyes hirdetése
67. A Szinódus által fölvetett másik kezdeményezés a Szó hirdetésének ünnepélyessé tétele a kiemelkedő liturgikus alkalmakkor. Különösen vonatkozik ez az evangéliumra, úgy, hogy külön Evan-geliáriumot használnak, melyet a liturgia kezdetén körmenetben visznek be, majd a diákonus vagy egy pap helyezi az ambóra a felolvasáshoz. Ez segíti Isten népét annak fölismerésében, hogy „az evangélium olvasása a Szó liturgiájának a csúcspontja”.[236] Az Ordo Lectionum Missae előírásait követve jó megbecsülni Isten Szavának énekelt hirdetését, különösen az evangéliumét, főként meghatározott ünnepeken. A felolvasás előtti köszöntés és az evangélium címe, illetve a végén az „ezek az evangélium igéi” éneklése külön ki tudja emelni az evangélium fontosságát.[237]

d) Isten Szava a keresztény templomban
68. Isten Szava hallgatásának elősegítésében nem szabad mellőzni azokat az eszközöket, melyek fokozhatják a hívők figyelmét. Ezért a szakrális épületekben nagyon ügyelni kell az akusztikára, figyelembe véve az építészeti és liturgikus törvényeket. „A püspököknek megfelelő szakértői támogatással legyen gondja templomépítés esetén arra, hogy ez a hely legyen megfelelő a Szó hirdetésére, az elmélkedésre és az Eucharisztia ünneplésére. A szakrális terek a liturgikus cselekményeken kívül is legyenek beszédesek, és jelenítsék meg az Isten Szavával kapcsolatban álló keresztény misztériumot.”[238]
Külön figyelmet kell fordítani az ambóra, mint Isten Szava hirdetésének liturgikus helyére. Jól látható helyen kell lennie és olyannak, hogy magára vonja a hívők figyelmét a Szó liturgiája közben. Lehetőleg ne legyen mozdítható, formája harmonikusan illeszkedjék az oltárhoz, s így láthatóan is jelenítse meg Ige és az Eucharisztia kettős asztalának teológiai tartalmát. Az ambóról hangozzanak el az olvasmányok, a válaszos zsoltár, és húsvétkor az Exsultet, de innen lehet elmondani a homíliát és a hívők közös könyörgését is.[239]
Emellett a Szinódusi Atyák javasolják, hogy a templomokban legyen jól látható helye a Szentírásnak a szertartásokon kívül is.[240] Jó dolog ugyanis, ha az Isten Szavát tartalmazó könyvnek megbecsült és látható helye van a keresztény templomban, de feltétlenül fenn kell tartani az Oltáriszentséget őrző tabernákulum központi helyét.[241]

e) A bibliai szövegek kizárólagossága a liturgiában
69. A Szinódus különösen is hangsúlyozta az Egyház liturgikus törvényhozásában már rögzített szabályt,[242] mely szerint a Szentírásból vett olvasmányokat soha ne helyettesítsék más szövegekkel, bármilyen jelentősek is volnának lelkipásztori vagy spirituális szempontból: „Semmiféle lelkiségi vagy irodalmi szöveg nem éri el a Szentírásban, Isten Szavában lévő gazdagságot és értéket”.[243] Az Egyház ősi rendelkezéséről van szó, mely változatlanul érvényben van.[244] Néhány visszaéléssel szemben már II. János Pál pápa fölhívta a figyelmet arra, hogy a Szentírást soha nem szabad helyettesíteni más olvasmányokkal.[245] Emlékeztetünk rá, hogy a válaszos zsoltár is Isten Szava, mellyel az Úr szavára válaszolunk, ezért nem szabad más szövegekkel helyettesíteni, de nagyon jó, ha tudják énekelni.

f) A bibliai ihletésű liturgikus ének
70. Az Isten Szavának a liturgikus szertartásokban nyújtott tiszteleten belül gondolni kell arra, hogy a saját szertartás szerinti, előre meghatározott pillanatokban énekeljenek is, előnyben részesítve a tisztán bibliai ihletésű énekeket, melyek a szavak és a dallam harmóniájával meg tudják jeleníteni az Isteni Szó szépségét. Ezért nagyon meg kell becsülnünk azokat az énekeket, melyeket az Egyház hagyománya őriz, és megfelelnek e kritériumnak. Különösen is gondolok a gregorián ének fontosságára.[246]

g) Megkülönböztetett figyelem a látás- és hallássérültekre
71. Arra is szeretnék emlékeztetni, hogy a Szinódus ajánlotta a megkülönböztetett figyelmet azok irányában, akiknek fogyatékosságuk miatt problémái vannak a liturgiában való aktív részvétellel, mint például a vakok és a siketek. Buzdítom a keresztény közösségeket, hogy amennyire csak lehetséges, megfelelő segédeszközökkel siessenek az ilyen testvérek segítségére, hogy nekik is megadassák a lehetőség eleven kapcsolatba kerülni az Úr Szavával.[247]


Találkozás Isten Szavával a Szentírásban
72. Amennyiben igaz, hogy a liturgia Isten Szava hirdetésének, hallgatásának és ünneplésének kiváltságos helye, hasonlóképpen igaz, hogy ezt a találkozást a hívők szívében elő kell készíteni, azután nekik magukévá kell tenniük és el kell mélyíteniük. A keresztény életet ugyanis lényegében határozza meg a Jézus Krisztussal való találkozás, aki követésre hív. Éppen ezért a Püspöki Szinódus többször is hangsúlyozta a keresztény közösségeken belüli lelkipásztorkodás fontosságát, mert ez jelenti a megfelelő közeget, melyben végig kell járni az Isten Szavával való találkozások személyes és közösségi útját, úgy, hogy ez a Szó valóban a lelki élet alapja legyen. A Szinódusi Atyákkal együtt fejezem ki határozott kívánságomat, hogy fakadjon „Isten népe minden tagjában a Szentírás iránti nagyobb szeretet új tavasza, hogy az imádságos és hívő olvasásból elmélyüljön a Jézussal való személyes kapcsolat”.[248]
Az Egyház története folyamán a szentek részéről sokszor elhangzott az ajánlás, hogy a Krisztus iránti szeretetben való növekedéshez ismerni kell a Szentírást. Ez különösen is nyilvánvaló az egyházatyáknál. Szent Jeromos, Isten Szavának nagy „szerelmese” föltette magának a kérdést: „Hogyan lehetne élni az írások ismerete nélkül, mikor általuk ismerjük meg magát Krisztust, aki a hívők élete?”[249] Ő jól tudta, hogy a Biblia az az eszköz, „melyen keresztül Isten minden nap szól a hívőkhöz”.[250] A római matrónának, Laetá-nak ezt ajánlja leánya nevelésére: „Gondoskodj róla, hogy leányod minden nap tanulmányozza az írás valamely részét. (...) Az imádságot kövesse az olvasás, és az olvasást az imádság (...). hogy a játékszerek és a selyemruhák helyett az isteni könyveket szeresse.”[251]
Számunkra is érvényes, amit ugyanez a Szent Jeromos írt Nepotianus áldozópapnak: „Nagyon gyakran olvasd az isteni írásokat, sőt a Szent Könyvet soha le ne tedd a kezedből. Belőle tanuld, amit tanítanod kell.”[252]
E nagy szent példája szerint, aki egész életét a Biblia tanulmányozásának szentelte, és megajándékozta az Egyházat a Vulgata latin fordítással, és az összes szentek példáját követve akik lelki életük központjává tették a Krisztussal való találkozást, megújítjuk elkötelezettségünket amellett, hogy jobban megismerjük azt a Szót, melyet Isten ajándékozott az Egyháznak; így törekedhetünk „a normális keresztény élet azon magas mércéje felé”,[253] melyet II. János Pál pápa óhajtott a harmadik keresztény évezred kezdetekor, s amely állandóan Isten Szavának hallgatásából táplálkozik.

A lelkipásztorkodás biblikus ihletettsége
73. Ezen a vonalon továbbmenve a Szinódus meghívott a különleges lelkipásztori elkötelezettségre, hogy központi helyet alakítsunk ki Isten Szava számára az egyházi életben. A Szinódus azt ajánlja, hogy „erősítsék »a biblikus lelkipásztorkodást«, de nem szembeállítva a lelkipásztorkodás egyéb formáival, hanem mint az egész lelkipásztorkodás biblikus ihletettségéf ,[254] Tehát nem arról van szó, hogy újabb találkozókat szervezzünk a plébániákon vagy az egyházmegyékben, hanem a keresztény közösségek megszokott tevékenységeiben a plébániákon, az egyesületekben és a mozgalmakban valóban tartsák fontosnak a Krisztussal való személyes találkozást, aki a Szavában közli magát velünk. Mivel „nem ismerni az írásokat azt jelenti, hogy nem ismerjük Krisztust”,[255] az egész lelkipásztorkodás biblikus ihletettsége növelni fogja az Atya Kinyilatkoztatója és az isteni kinyilatkoztatás teljessége, Krisztus személyének ismeretét.
Ezért buzdítom a pásztorokat és hívőket, hogy tartsák szem előtt ezen ihletettség jelentőségét: ez lesz annak is a legjobb módja, hogy szembe tudjunk nézni bizonyos lelkipásztori problémákkal, például azokkal, amelyek a Szentírás eltorzított és ideologizált magyarázatát terjesztő szekták sokasodásával függnek össze. Ahol a híveket nem nevelik az Egyház hitében és az élő egyházi hagyomány folyamatában a Biblia ismeretére, olyan üres teret hagynak, melyben például a szekták gyökeret tudnak verni. Ezért kell gondoskodni a papok és a laikusok megfelelő képzéséről, hogy tanítani tudják Isten népét az írások megfelelő megközelítésére.
Emellett, amint a Szinódus hangsúlyozta, jó dolog, ha a lelkipásztori tevékenységben támogatják a kis közösségek terjedését is - „melyek családokból alakulnak, vagy a plébániákon születnek, vagy különféle új közösségekhez és egyházi mozgalmakhoz kötődnek”[256] - s ezeken belül a képzést, az imádságot és a Bibliának az Egyház hite szerinti megismerését.

A katekézis biblikus dimenziója
74. Az Egyház lelkipásztori tevékenységének fontos összetevője a katekézis, melynek különböző formáival és fázisaival mindig kísérnie kell Isten népét, és benne föl lehet fedezni Isten Szavának központi szerepét. Az emmauszi tanítványok találkozása Jézussal (vö. Lk 24,13-35) egy katekézis-modell, melynek középpontjában az írásoknak olyan magyarázata áll, amit csak Krisztus tud adni (vö. Lk 24,28-28) azáltal, hogy megmutatja, hogy Őbenne az írások beteljesedtek.[257] így születik meg az a minden csalódásnál erősebb remény, mely ezekből a tanítványokból a Föltámadott meggyőződéses és hihető tanúit formálja.
A Katekézis Általános Direktóriumában hatásos eligazításokat kapunk arra, hogy a katekézist hogyan kell biblikus ihletettsé-gűvé tenni; és felhívom a figyelmet ezekre az irányelvekre.[258] Mindenekelőtt azt szeretném hangsúlyozni, hogy a katekézist „nem csak át kell hatnia a bibliai és evangéliumi gondolkodásnak, szellemnek és magatartásoknak, azáltal, hogy állandó kapcsolatban marad ezekkel a szövegekkel, hanem ezen túlmenően a katekézis annál gazdagabb és hatékonyabb lesz, minél inkább az Egyház lelkületével és értelmezésével olvassák az Igét”,[259] és minél inkább késztet a reflexióra és utal magának az Egyháznak 2000 éves életére. Bátorítani kell tehát a szent szöveg irodalmi formáinak, történetének és alapvető kifejezéseinek megismerését, amihez segítséget jelent bizonyos bibliai részletek értelmes memorizálása is, főként azoké, melyek a Krisztus misztériumról beszélnek. A katekézis mindig magában foglalja a Szentírásnak az Egyház hitében és hagyományában való megközelítését, s arra tanít, hogy a Szentírás szavaiból felfogják, hogy Krisztus mennyire él ma is ott, ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében (vö. Mt 18,20). A katekézisnek elevenen kell közölnie az üdvösség történetét és az Egyház hitének tartalmát, hogy minden hívő felismerje: saját személyes sorsa is része ennek a történelemnek.
Ebből a szempontból hangsúlyoznunk kell a Szentírás és a Katolikus Egyház Katekizmusa közötti kapcsolatot, ahogyan ezt a Katekézis általános direktóriuma mondja: „A Szentírás ugyanis »mint Istennek a Szentlélek sugalmazására leírt szava« és a Katolikus Egyház Katekizmusa, mint az Egyház élő hagyományának kiemelkedő megnyilvánulása és a hit tanítása számára biztos szabály, arra hivatott, hogy mindegyik a maga módján és a maga sajátos tekintélyével tegye termékennyé a katekézist a mai Egyházban”.[260]

A keresztények biblikus képzése
75. A Szinódus óhajtott céljának eléréséhez - tudniillik, hogy az Egyház egész lelkipásztori tevékenysége biblikusabb jelleget öltsön - megfelelő képzést kell biztosítani a keresztények, különösen a katékéták számára. Külön figyelmet kell szentelni a biblikus apostolkodásra, mely az egyházi tapasztalat szerint jó módszer e cél elérésére. Emellett a Szinódusi Atyák ajánlották, hogy lehetőleg a már létező egyetemi szervezetek fölhasználásával hozzanak létre képzési központokat laikusok és misszionáriusok számára, ahol megtanulhatják megérteni, megélni és hirdetni Isten Szavát; s ahol erre szükség van, hozzák létre a biblikus tudományok szak-intézményeit, hogy az egzegéták megbízható teológiai tudást, és küldetésükhöz megfelelő érzékenységet tudjanak elsajátítani.[261]

A Szentírás a nagy egyházi összejöveteleken
76. A sokféle kezdeményezés között a Szinódus javasolja, hogy az egyházmegyei, nemzeti vagy nemzetközi összejöveteleken kapjon nagyobb jelentőséget Isten Szava, azaz a Biblia hívő és imádságos hallgatása és olvasása. Ezért a nemzeti és nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusokon, az Ifjúsági Világnapokon és egyéb találkozások alkalmával dicséretes, ha nagyobb teret biztosítanak a Szó liturgiáinak és a biblikus jellegű tanító rendezvényeknek.[262]

Isten Szava és a hivatások
77. Amikor a Szinódus hangsúlyozta a hit azon igényét, hogy mélyítsük el a kapcsolatot Krisztussal, Isten közöttünk lévő Szavával, arra a tényre is rá akart világítani, hogy ez a Szó mindegyikünket személyesen szólít meg, s föltárja, hogy maga az élet Isten felé irányuló meghívás. Ez azt jelenti, hogy minél inkább elmélyítjük személyes kapcsolatunkat az Úr Jézussal, annál inkább észrevesz-szük, hogy Ő az életszentségre hív meghatározott döntéseinkkel, melyekkel válaszolunk az Ő szeretetére, bizonyos feladatokat és szolgálatokat vállalva az Egyház építésére. így megérthetjük a Szinódus felhívásait, melyeket minden keresztényhez intézett, hogy mélyítsék el a kapcsolatukat Isten Szavával mint megkeresztelt emberek, de úgy is, mint akik különböző életállapotokra kaptak meghívást. Itt a II. Vatikáni Zsinat tanításának egyik sarkpontját érintjük, amely minden hívő életszentségre szóló meghívottságát hangsúlyozza, mindenkiét a maga életállapotában.[263]
A Szentírásban találjuk meg életszentségre hivatottságunk kinyilatkoztatását: „Szentek legyetek, mert én vagyok a Szent” (Lev 11,44; 19,2; 20,7). Szent Pál pedig megadja ennek a krisztológiai gyökereit: az Atyaisten Krisztusban „kiválasztott minket a világ teremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk Őelőtte szeretetben” (Ef 1,4). így a római közösség fivéreinek és nővéreinek szóló köszöntését hallgathatjuk úgy, hogy személyesen nekünk is szól: „akiket az Isten szeret, és a szentségre meghívott. Kegyelem és békesség nektek Atyánktól, az Istentől és Urunktól, Jézus Krisztustól!” (Róni 1,7.)

a) Isten Szava és a fölszentelt szolgák
78. Most elsőként az Egyház fölszentelt szolgáihoz fordulok és emlékeztetem őket a Szinódus szavára: „Isten Szava nélkülözhetetlen egy jó pásztor, a Szó szolgája szívének megformálásában”.[264]
A püspökök, papok és diákonusok nem gondolhatják, hogy hivatásukat és küldetésüket megélhetik elszánt és állandóan megújuló megszentelődés nélkül, aminek egyik pillére a Bibliával megélt kapcsolat.

79. Azok számára, akik a püspökségre kaptak meghívást és a Szó első és leghitelesebb hirdetői, szeretném hangsúlyozni azt, amit II. János Pál pápa a Pastores gregis Szinódus utáni apostoli buzdításában mondott. A püspöknek, hogy táplálni és gyarapítani tudja a lelki életet, „első helyre kell tennie Isten Igéjének olvasását és a róla való elmélkedést. Ezért minden püspöknek rá kell hagyatkoznia »Isten kegyelmére és Szavára, akinek van rá hatalma, hogy megadja az összes szenttel közös örökséget« (ApCsel 20,32). Mielőtt tehát az Ige közvetítője volna, a püspöknek - papjaival és híveivel, sőt, az Egyházzal együtt - az Ige hallgatójának kell lennie. Az Igén »belül« kell lennie, és engednie kell, hogy az mint anyaméh körülvegye, védje és táplálja őt.”[265] Minden Püspöktestvéremnek ajánlom, hogy Máriának, a Virgo audiens és az Apostolok Királynőjének példája szerint személyesen is gyakran olvassák és állandóan tanulmányozzák a Szentírást.

80. A papok figyelmét is szeretném fölhívni II. János Pál pápa szavaira, aki a Pastores dabo vobis Szinódus utáni buzdításban emlékeztetett arra, hogy „a pap elsősorban Isten Igéjének szolgája, mivel arra szentelték és küldték, hogy minden embernek hirdesse az Ország Evangéliumát, a hit engedelmességére szólítva az egyes embereket, a híveket pedig elvezetve annak a misztériumnak napról napra mélyebb megértésére és átélésére, amelyet Isten Krisztusban nyilatkoztatott ki és közölt velünk. Ezért a papnak bensőséges kapcsolatba kell kerülnie Isten Igéjével, amihez fontos, de nem elég a nyelvi és egzegetikai tájékozottság; Isten Igéjéhez ugyanis imádságos és nyitott szívvel kell közeledni, hogy a pap értelme és érzülete teljesen elmerülhessen benne és kialakulhasson benne egy új lelkület, »Krisztus érzülete« (1Kor 2, 16)",[266] következésképpen szavainak, döntéseinek és magatartásának egyre áttetszőbbé, az evangélium hirdetésének és róla szóló tanúságnak kell lenniük; „A pap csak akkor válik az Úr tökéletes tanítványává, csak akkor ismeri meg az igazságot és lesz igazán szabaddá, ha »megmarad« a Szóban.”[267] Végülis a papi hivatás megköveteli az „igazságban” való meg-szenteltséget. Maga Jézus fogalmazza meg ezt a követelményt tanítványaival szemben: „Szenteld meg őket az igazságban. A te Szavad igazság. Amint te küldtél engem a világba, én is elküldöm őket a világba” (Jn 17,17-18). A tanítványokat Isten bizonyos értelemben bevonja a maga életébe azáltal, hogy elmerülnek Isten Szavában. „Isten Szava a fürdő, mely megtisztítja őket, a teremtő hatalom, mely átformálja őket az isteni létben.”[268] És mivel Krisztus maga Isten testté lett Szava (Jn 1,14), az „Igazság” (14,6), azért Jézusnak az Atyához intézett imája: „szenteld meg őket az igazságban”, mélyebb értelemben ezt mondja: „Tedd őket eggyé velem, a Krisztussal, kösd hozzám őket, vondd be őket a bensőmbe. És defacto az Újszövetségnek csak egyetlen papja van, az egy Jézus Krisztus.”[269] A papoknak tehát egyre mélyebben kell tudatosítaniuk ezt a valóságot.

81. Szeretném megjelölni Isten Szavának a helyét azok életében is, akik az állandó diakonátusra kaptak meghívást, nem csak a papság felé vezető fokozatként, hanem állandó szolgálatra. Az állandó diakonátus direktóriuma mondja, hogy „a diakonátus teológiai identitásából a lelkiségnek jól felismerhető sajátos vonásai fakadnak, mely lényegében a szolgálat lelkisége. A tökéletes minta ehhez a szolga Krisztus, aki teljesen Isten szolgálatában élt az emberek javára.”[270] Ebből a szempontból érthető, hogy a diáko-nusi szolgálat különböző összetevői között „a diákonusi lelkiséget meghatározó tényező Isten Szava, melynek a diákonus meghívott, hivatalos hirdetője, úgy, hogy hiszi, amit hirdet, azt tanítja, amit hisz, és aszerint él, amit tanít.”[271] Ezért ajánlom, hogy a diá-konusok a Szentírás hívő olvasásából tanulással és imádsággal táplálkozzanak, vezessék be őket a Szentírásba és annak helyes magyarázatába; a Szentírás és a Hagyomány kölcsönös kapcsolatába; s főként a Szentírás használatába a prédikációban, a katekézisben és a lelkipásztori tevékenységben.[272]

b) Isten Szava és a papjelöltek
82. A Szinódus különös jelentőséget tulajdonított annak a döntő szerepnek, melyet Isten Szava tölt be a szolgálati papságra készülők lelki életében: „A papjelölteknek meg kell tanulniuk szeretni Isten Szavát”. Ezért a Szentírás legyen teológiai képzésük lelke, hangsúlyozva a szoros kölcsönös összefüggést az egzegézis, a teológia, a lelkiség és a küldetés között”.[273] Akik a szolgálati papságra készülnek, arra hivatottak, hogy mély, személyes kapcsolatban legyenek Isten Szavával, különösen is a lectio divina révén, mert ebből a kapcsolatból táplálkozik maga a hivatás: Isten Szavának fényében és erejében lehet fölfedezni, megérteni, szeretni és követni a hivatást, s teljesíteni a küldetést, Isten gondolatait forgatva a szívben, úgy, hogy a hit, mint a Szóra adott válasz legyen az új megítélési és értékelési szempont az emberek és dolgok, az események és a problémák esetében.[274]
A Szentírás imádságos olvasására fordított figyelemnek semmiképpen sem szabad ellenérzést keltenie a képzési időben megkövetelt egzegetikai tanulmányokkal szemben. A Szinódus ajánlotta, hogy a szeminaristáknak konkrét segítséget nyújtsanak ahhoz, hogy meglássák a kapcsolatot a biblikus tanulmányok és a Szentírással való imádság között. A Szentírás tanulmányozásának fokoznia kell az isteni kinyilatkoztatás misztériumának a tudatát, és táplálnia kell a beszélő Úrnak adandó imádságos választ. Másrészt az igazi imádságos élet feltétlenül növeli a papjelölt lelkében a vágyat, hogy egyre inkább megismerje Istent, aki végtelen szeretetként nyilatkozott meg a Szavában. Éppen ezért a legnagyobb gondot kell fordítani arra, hogy a szeminaristák életében kibontakozzék ez a tanulmányok és imádság közötti kölcsönös kapcsolat. Ezt a célt szolgálja az, hogy a jelölteket olyan módszerekkel kell bevezetni a szentírástudományba, melyek elősegítik ezt az integrális megközelítést.

c) Isten Szava és az Istennek szentelt élet
83. Az Istennek szentelt élettel kapcsolatban a Szinódus elsősorban arra emlékeztetett, hogy ez az életforma „Isten Szavának meghallásából születik, és az evangéliumot életszabályként fogadja el”.[275] A szűzi, szegény és engedelmes Krisztus követésében élt élet ily módon „Isten Szavának élő »egzegézise«”[276] A Szentlélek, kinek erejéből leírták a Bibliát, ugyanaz, mint aki „Isten Szavának új fényével világosítja meg a rendalapítókat. Ebből az isteni Szóból fakad minden karizma és minden regula ezt akarja kifejezni”,[277] és ez indítja el a keresztény életnek az evangéliumi radikalizmus által meghatározott sajátos útjait.
Szeretnék emlékeztetni arra, hogy a nagy monasztikus hagyományban a sajátos lelkiségeknek mindig alkotóeleme volt a Szentírásról való elmélkedés, különösen a lectio divina formájában.
A szerzetesi élet régi és új formái ma is arra hivatottak, hogy a lelki élet valódi iskolái legyenek, melyekben a Szentírást a Szentlélek szerint olvassák az Egyházban, úgy, hogy az Isten egész népe számára hasznos legyen. Ezért a Szinódus ajánlja, hogy a szerzetesi közösségekben soha ne hiányozzék az alapos képzés a Biblia hívő olvasására.[278]
Szeretném közkinccsé tenni azt a figyelmet és hálát, melyet a Szinódus a kontemplatív szerzetek iránt tanúsított, melyek tagjai sajátos karizmájukkal napjaik nagy részét Isten Anyjának követésére szentelik, aki szüntelenül elmélkedve hallgatta Fia szavait és szemlélte a tetteit (vö. Lk 2,19-51), valamint a betániai Máriát, aki az Úr lábánál ülve hallgatta az Ő szavait (vö. Lk 10,38). Különösen is gondolok a klauzúrás szerzetesekre és szerzetesnőkre, akik a világtól elzárkózva bensőségesebben egyesülnek Krisztussal, a világ Szívével. Az Egyháznak ma még inkább szüksége van azok tanúságtételére, akik elkötelezték magukat arra, hogy „semmit nem helyeznek Krisztus szeretete elé”,[279] A mai világot gyakran eluralja a külső tevékenység, s ez a szétszóródás veszélyét hozza magával. A személődő szerzetesek és szerzetesnők a maguk imádságos életével, azzal, ahogyan hallgatják Isten Szavát és elmélkednek róla, emlékeztetnek rá, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden szóval, mely Isten szájából származik (vö. Mt 4,4). Éppen ezért minden hívő jól gondolja meg, hogy ez az életforma „megmutatja a mai világnak azt, ami fontosabb, s végülis az egyetlen döntő dolog: van egy végső cél, melyért érdemes élni, azaz Isten és az Ő kifürkészhetetlen szeretete”.[280]

d) Isten Szava és a laikus hívők
84. A Szinódus többször is figyelemmel fordult a laikus hívők felé, megköszönve nekik nagylelkű szolgálataikat az evangélium terjesztésében a mindennapi élet különböző körülményei között, a munkában, az iskolában, a családban és a nevelésben.[281] Ezt a keresztségből fakadó feladatot olyan keresztény élettel kell megoldani, mely egyre tudatosabb, és egyre inkább képes számot adni a bennünk élő reményről (vö. lPt 3,15). Jézus Szent Máté evangéliumában tanítja, hogy „a szántóföld a világ. A jó mag az Ország fiai” (13,38). E szavak különösen is érvényesek a laikus keresztényekre, akik életszentségre szóló hivatásukat a Lélek szerinti élettel valósítják meg, mely „különösen abban nyilvánul meg, hogy beleszövődnek a múlandó dolgokba, és résztvesznek a földi tevékenységekben [282] Szükségük van arra, hogy megtanítsák nekik, hogyan lehet fölismerni Isten akaratát az Isten Szavával való bensőséges kapcsolat által, melyet az Egyházban olvasnak és tanulmányoznak a törvényes főpásztorok irányítása alatt. Az ilyen oktatás az egyházi lelkiség nagy iskoláihoz kapcsolódhat, melyeknek gyökerében mindig a Szentírás áll. Lehetőség szerint az egyházmegyék nyújtsanak ilyen képzési alkalmakat laikusok számára megfelelő vezetés biztosításával.[283]

e) Isten Szava, a házasság és a család
85. A Szinódus szükségesnek tartotta hangsúlyozni az Isten Szava s a házasság és a keresztény család közötti kapcsolatot is. Ugyanis „Isten Szavának hirdetésével az Egyház föltárja a keresztény család igazi mivoltát, azt, ami a család és amivé válnia kell az Úr terve szerint”.[284] Éppen ezért soha nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a házasság eredeténél ott áll Isten Szava (vö. Ter 2,24), s hogy maga Jézus a házasságot országa intézményei közé foglalta (vö. Mt 19,4-8), úgy, hogy az eredetileg az emberi természetbe írt intézményt szentségi rangra emelte. „A szentség vételekor a férfi és a nő a kölcsönös odaajándékozás prófétai szavát mondja ki, tudniillik hogy »egy testté« lesznek Krisztus és az Egyház egysége misztériumának jeleként (Ef 5,31-32).[285] Az Isten Szava iránti hűség arra is rávilágít, hogy ez az intézmény ma sok szempontból ki van téve a korszellem támadásainak. Az elterjedt érzelmi zűrzavarral, s az emberi testet és a szexuális különbözőséget el-silányító gondolkodásmóddal szemben Isten Szava újra megszilárdítja az ember eredeti jóságát, az emberét, aki férfinak és nőnek lett teremtve, és a hűséges, kölcsönös és termékeny szerelemre hivatott.
A házasság nagy misztériumából fakad a szülők elkerülhetetlenfelelőssége gyermekek iránt. Ugyanis a hiteles apasághoz és anyasághoz hozzátartozik a Krisztusban megélt élet értelmének tanúságtétele és annak közlése: a családi élet egysége és hűsége révén a házastársak gyermekik számára Isten Szavának első hirdetői. Az egyházi közösségnek támogatni és segítenie kell őket abban, hogy ki tudják alakítani a családon belüli imádságot, Isten Szavának hallgatását és a Szentírás megismerését. Ezért a Szinódus óhajtja, hogy minden otthonnak meglegyen a saját Bibliája, méltó helyen őrizzék, úgy, hogy olvasni és imádkozni lehessen. A szükséges segítséget papok, diákonusok vagy jól felkészült laikusok nyújtsák. A Szinódus azt is ajánlotta, hogy a családok alkossanak kis közösségeket, melyekben közösen imádkoznak és elmélkednek megfelelő szentírási részekről.[286] A házastársak ne feledkezzenek meg arról, hogy „Isten Szava jelentős támasz a házas és családi élet nehézségei közepette is.”[287]
Ebben az összefüggésben is szeretném hangsúlyozni azt, amit a Szinódus a nőknek ajánlott Isten Szavával kapcsolatban. A „női géniusz” szolgálata - ahogyan II. János Pál pápa nevezte[288] - a Szentírás megismerése és az Egyház életének egésze számára ma bőségesebb, mint korábban, s immár a szentírástudomány területére is irányul. A Szinódus megerősítette a nők helyettesíthetetlen szerepét a családban, a nevelésben, a katekézisben és az értékek átadásában. Ők ugyanis „föl tudják serkenteni a lelket a Szó meghallgatására, az Istennel való személyes kapcsolatra, és közölni tudják a megbocsátás és a javak evangéliumi megosztásának érzékét”,[289] mint ahogyan a szeretet hordozói, az irgalmasság mesternői és a béke építői, a meleg emberiesség közvetítői tudnak lenni egy olyan világban, mely az embereket gyakran csak a kizsákmányolás és a haszon hideg szempontjai szerint értékeli.

A Szentírás imádságos olvasása és a „lectio divina”
86. A Szinódus ismételten sürgette a szent szöveg imádságos megközelítését, mint minden hívő lelki életének alapvető elemét a különböző szolgálatokban és életállapotokban, különösen tekintettel a lectio divinára.[290] Ugyanis Isten Szava alapoz meg minden hitelesen keresztény lelkiséget. Ezzel a Szinódusi Atyák ugyanazt mondják, mint a Dei Verbum zsinati konstitúció: „Az összes Krisztus-hívők szívesen folyamodjanak magához a Szent Szöveghez, akár az Isten szavában bővelkedő szent liturgia közvetítésével, akár lelkiolvasmányképpen, akár megfelelő bibliamagyarázatok és egyéb segédeszközök által, melyek az Egyház főpásztorainak jóváhagyásával és gondoskodásából korunkban dicséretesen terjednek mindenfelé. Arról azonban ne feledkezzenek meg, hogy a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie.”[291] A Zsinat gondolata azt a nagy patrisztikus hagyományt akarta föleleveníteni, mely mindig ajánlotta, hogy a Szentírást Istennel folytatott dialógusban közelítsük meg. Ahogyan Szent Ágoston mondja: „Imádságod a te szavad Istenhez. Amikor olvasol, Isten szól hozzád; amikor imádkozol, te szólsz Istenhez”.[292] Órigenész, aki a szentírásolvasás egyik mestere, hangsúlyozza, hogy a Szentírás megértése inkább igényli a Krisztussal való bensőséget és az imádságot, mint a tudós kutatást. Meg volt róla győződve ugyanis, hogy Isten megismerésének kiváltságos útja a szeretet, s hogy nincs hiteles scientia Christi, ‘Krisztus-ismeret’ Krisztus-szerelem nélkül. Gergelynek írt levelében a nagy alexandriai teológus ezt ajánlja: „Add át magadat az isteni írások olvasásának; légy benne állhatatos. Azzal a szándékkal olvass, hogy hinni akarsz Istenben és tetszeni akarsz neki. Ha olvasás közben zárt kapu előtt találod magadat, zörgess és ki fog nyitni a kapus neked, akiről Jézus ezt mondta: »ajtót nyitnak neki«. Add át magadat a lectio divinának, kitartóan és következetesen keresd Istenben az isteni írások értelmét, ami nagy bőséggel rejlik bennük. De nem szabad megelégedned a zörgetéssel és a kereséssel: Isten dolgainak megértéséhez feltétlenül szükséged van az imádságra. Az Üdvözítő, hogy az imádságra buzdítson, nem csak azt mondta nekünk: »keresse-tek és találtok«, s hogy »zörgessetek és megnyittatik nektek«, hanem ezt is hozzátette: »kérjetek és kapni fogtok«.”[293]
Ezzel kapcsolatban azonban el kell kerülni az individualista megközelítés veszedelmét, mégpedig úgy, hogy mindig szem előtt tarjuk, hogy Isten Szava éppen közösségteremtésre adatott nekünk, hogy egységet alkossunk Isten felé vezető útunkon az Igazságban. A Szó mindnyájunkhoz személy szerint szól, de ez a Szó közösséget hoz létre, az Egyház közösségét. Éppen ezért a szent szöveget mindig az egyházi közösségben kell megközelíteni. Ugyanis „nagyon fontos a közösségi olvasás, mert a Szentírás élő alanya Isten népe, az Egyház. (...) A Szentírás nem a múlt tartozéka, mert alanya - Istennek az Ő általa sugalmazott népe - mindig ugyanaz, ezért a Szó mindig eleven az élő alanyban. Emiatt fontos a Szentírást az Egyház közösségében olvasni és hallgatni, azaz e Szó minden nagy tanújával együtt az első atyáktól a mai szentekig, egészen a mai Tanítóhivatalig.”[294]
Ezért a Szentírás imádságos olvasásának kiváltságos helye a liturgia, különösen is az Eucharisztia, a szentmise, amelyben Krisztus testét és vérét ünnepelve a szentségben maga a Szó jelenik meg közöttünk. Bizonyos értelemben az imádságos olvasást, akár személyes, akár közösségi, mindig az eucharisztikus ünnepléssel kapcsolatban kell végezni. Ahogyan a Szentségimádás előkészíti, kíséri és követi a szentmisét,[295] úgy a személyes és közösségi olvasás előkészíti, kíséri és elmélyíti mindazt, amit az Egyház a Szó hirdetésével a liturgikus környezetben ünnepel. Ha szoros kapcsolatban hozzuk az olvasást és a liturgiát, jobban össze lehet gyűjteni azokat a szempontokat, melyek szerint ezt az olvasást Isten népe lelki életében és a pasztorációban végezni kell.

87. A Szinódust előkészítő és a Szinóduson megfogalmazott dokumentumokban szó volt a Szentírás hívő és gyümölcsöző olvasásának különböző módszereiről. A legnagyobb figyelem mégis a lectio divinára irányult, mely valóban „képes föltárni a hívő előtt Isten Szavának kincstárát, de a találkozást is létre tudja hozni Krisztussal, az élő isteni Szóval.”[296] Szeretném ezért röviden fölidézni a lectio divina fontosabb lépéseit: a szöveg olvasásával, a lectióval kezdődik, mely fölveti a szöveg hiteles megismerésének a kérdését: mit mond a bibliai szöveg önmagában? Enélkül az a veszély fenyeget, hogy a szöveg mentségül szolgál arra, hogy soha ne lépjünk ki a saját gondolatainkból. Az olvasást követi a meditáció erről a kérdésről: mit mond a bibliai szöveg nekünk? Ezen a ponton mindenkinek személy szerint, de úgy is, mint egy közösség tagja, engednie kell, hogy a szöveg megérintse őt, és kérdéseket vessen föl, hiszen nem a múltban elhangzott, hanem a jelenben hangzó szavak szólnak hozzánk. Ezután érkezünk el az oratióhoz, az imádsághoz, mely erre a kérdésre felel: mit mondunk mi az Úrnak válaszul az Ő Szavára? Az imádság, mint kérés, közbenjárás, hálaadás és dicséret, az első mód, amellyel a Szó megváltoztat minket. Végül a lectio divina a kontemplációval zárul, melyben Isten ajándékaként az Ő szemével nézzük és ítéljük meg a dolgokat, s föltesszük magunknak a kérdést: a gondolkodás, a szív és az értelem milyen megtérését t’árja tőlünk az Úr? Szent Pál a Rómaikhoz írt levelében mondja: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy fölismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (12,2). A kontempláció ugyanis arra irányul, hogy megtanítson a dolgok Isten szerinti bölcs szemlélésére, és kialakítsa bennünk „Krisztus gondolkodását” (1Kor 2,16). Isten Szava itt megítélési szempontként jelenik meg: „eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12). És tudni kell, hogy a lectio divina csak akkor fejeződik be, amikor elérkezik az actióhoz (cselekvéshez), mely a hívő lelket arra indítja, hogy a szeretetben ajándékozza oda magát másoknak.
Ezeket a lépéseket szerves egységben leginkább Isten Anyjának alakjában találjuk meg. Ő, aki minden hívő számára az Isteni Szó tanulékony befogadásának a modellje, „,mindezeket megőrizte a szívében, el-elgondokodva róluk” (Lk 2,19; vö. 2,51), és megtalálta azt a mélyben rejlő középpontot, mely Isten nagy tervében összefog minden látszólag széteső eseményt, cselekedetet és dolgot.[297]
Emellett szeretném fölidézni, amit a Szinódus folyamán az atyák ajánlottak a személyes szentírásolvasással kapcsolatban: ez egyben búcsúnyerési lehetőség is az olvasó vagy az elhunytak javára.[298] A búcsú gyakorlata[299] magában foglalja a Krisztus végtelen érdemeiről szóló tanítást, melyeket az Egyház mint a megváltás szolgálója kezel és alkalmaz, de a szentek közösségéről szóló tanítást is tartalmazza, és elmondja, „milyen szoros egységet alkotunk Krisztusban egymással, s az egyes hívők természetfölötti élete mennyire javára tud válni másoknak”.[300] Ebből a szempontból Isten Szavának olvasása segít a bűnbánat és megtérés útján, elmélyíti az Egyházhoz tartozást érzését, és bensőségesebb kapcsolatba hoz Istennel. Ahogyan Szent Ambrus mondja: „Amikor hittel kézbe vesszük a Szentírást és az Egyházzal együtt olvassuk, az ember újra Istennel sétál a paradicsomban”.[301]

Isten Szava és a máriás imádság
88. Szem előtt tartva az Isten Szava és a Názáreti Mária közötti elszakíthatatlan kapcsolatot, a Szinódusi Atyákkal együtt sürgetem a máriás imádságok végzését a hívők között, főként a családi életben, mint alkalmat a Szentírásban elbeszélt szent misztériumokról való elmélkedésekre. Nagyon hasznos eszköz például a rózsafüzér egyéni vagy közösségi imádkozása,[302] mely Máriával együtt fölidézi Krisztus életének misztériumait,[303] s melyet II. János Pál pápa a világosság misztériumaival gazdagított.[304] Jó, ha az egyes tizedek előtt rövid bibliai szakaszt olvasnak fel, mert ez elősegíti az egyes titkokkal kapcsolatos, fontos szentírási helyek emlékezetbe vésését is.
Emellett a Szinódus ajánlotta a hívők körében az Úr Angyala terjesztését is, mely egyszerű, de mély imádság, és segít abban, hogy „minden áldott nap megemlékezzünk a megtestesült Igéről”.[305] Jó volna, ha Isten népe, a családok és a szerzetesi közösségek hűségesen imádkoznák ezt a máriás imádságot, melyre a hagyomány reggel, délben és este hív minket.
Az Üdvözlégyben azt kérjük Istentől, hogy Mária közbenjárására adassék meg nekünk is, mint őneki, hogy teljesítsük Isten akaratát és fogadjuk be a szívünkbe az Ő szavát. Az Üdvözlégy imádkozása segít abban, hogy megerősödjön bennünk a megtestesülés misztériuma iránti igazi szeretet.
A keleti keresztség néhány ősi imádsága is megérdemli, hogy megismerjük, megbecsüljük és terjesszük azokat, mert Isten anyjának, a Theotokosznak bennük megszólaló tisztelete az üdvösség egész történelmén át visszhangzik. Külön kiemeljük az Aka-thisztosz és a Paraklészisz himnuszt. Litánia formában énekelt himnuszok és dicséretek ezek, melyeket szentírási hivatkozások és egyházi hit sző át, és segítik a hívőket, hogy Máriával együtt elmélkedjenek Krisztus misztériumairól. Különösen is az Akathisz-tosz - azaz állva énekelt - himnusz a bizánci hagyomány máriás jámborságának egyik legszebb kifejezője.[306] Ha e szavakkal imádkozunk, kitágul a lelkünk, és fölkészül a magasból, az Istentől jövő békére, arra a békére, aki maga Krisztus, aki Máriától a mi üdvösségünkért született.

Isten Szava és a Szentföld
89. Megemlékezvén Isten Igéjéről, aki a Názáreti Mária méhében testté lett, a szívünk most afelé a föld felé fordul, ahol megváltásunk misztériuma beteljesedett, s ahonnan Isten Szava elterjedt egészen a föld széléig. Az Ige ugyanis a Szentlélek műveként egy meghatározott helyen és egy meghatározott történelmi pillanatban testesült meg, a Római Birodalom peremén. Éppen ezért minél inkább látjuk Krisztus személyének páratlan és egyetemes voltát, annál nagyobb hálával fordulunk a föld felé, ahol Jézus megszületett, élt és mindnyájunkért odaadta magát. Azok a kövek, melyeken a mi Megváltónk járt, emlékeket őriznek, és folyamatosan „kiáltják” az Örömhírt. Ezért a Szinódusi Atyák fölidézték azt a szerencsés kifejezést, mely a Szentföldet így nevezi: „az ötödik evangélium”.[307]
Mennyire fontos, hogy ezeken a helyeken minden nehézség ellenére legyenek keresztény közösségek! A Püspöki Szinódus mélységes együttérzését fejezte ki mindazon keresztények iránt, akik Jézus földjén a Föltámadottba vetett hitükről tanúságot téve élnek. A keresztények itt nem csak arra hivatottak, „hogy a hit világítótornyai legyenek az egyetemes Egyház számára, hanem arra is, hogy az összhang, a bölcsesség és a kiegyensúlyozottség kovásza legyenek ebben hagyományosan pluralista, soknemzetiségű és sokvallású társadalomban”.[308]
A Szentföld mind a mai napig a keresztény nép zarándoklatainak célpontja, s ezek a zarándoklatok az imádság és a bűnbánat megnyilvánulásai, ahogyan erről már az ókori szerzők, köztük Szent Jeromos tanúskodnak.[309] Minél inkább a földi Jeruzsálem felé fordul a tekintetünk és a szívünk, annál inkább föllobban bennünk a vágy mennyei Jeruzsálem után, mely minden zarándoklat igazi célja, és egy nagy elhatározás, hogy Jézus nevét, melyben egyedül van üdvösség, megismertessük mindenkivel (vö. ApCsel 4,12).


Az Atyától származó és az Atyához visszatérő Szó
90. Szent János határozottan hangsúlyozza a keresztény hit alapvető paradoxonát: egyrészt állítja, hogy „Istent soha senki nem látta” (Jn 1,18; vö. 1Jn 4,12). A mi elképzeléseink, fogalmaink vagy szavaink képtelenek meghatározni vagy megmérni a Magasságbeli végtelen valóságát, mert Ő mindig Deus semper maior ‘a mindig nagyobb Isten’ marad. Másrészt János állítja, hogy az Ige valóságosan „testté lett” (1,14). Az egyszülött Fiú, aki az Atya ölén van, kinyilatkoztatta Istent, akit „soha senki nem látott” (1,18). Jézus Krisztus úgy jön hozzánk, mint aki „telve van kegyelemmel és igazsággal” (1,14), melyeket általa kapunk ajándékba (vö. 1,17), ugyanis „Mi mindnyájan az Ő teljességéből merítettünk, kegyelmet kegyelemre halmozva” (1,16).
Szent János evangélista a prológusban szemléli az Igét, aki Istennél volt, majd testté lett, végül visszatér az Atya ölére, és viszi magával a mi emberségünket, melyet örökre magára vett. Ebben az Atyától való kijövetelében és hozzá való visszatérésében (vö. Jn 13,3; 16,28; 17,8.10) úgy mutatkozik meg, mint Isten „narrátora” (vö.Jn 1,18). A Fiú ugyanis - mondja Lyoni Szent Ireneusz -„az Atya kinyilatkoztatója”.[310]
A názáreti Jézusról elmondható, hogy Ő, a „soha senki által nem látott” Isten „egzegétája”. „Ő a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15). Beteljesedik Izaiásnak az Úr szava hatékonyságáról mondott próféciája: amint az eső és a hó lehull az égből, hogy megöntözze és termékennyé tegye a földet, úgy Isten Szava „nem tér vissza hozzá hatástalanul, anélkül, hogy megtenné, amit kívánok, és végrehajtaná azt, amiért küldtem” (55,10 sk.). Jézus Krisztus ez a végső és hatékony Szó, aki az Atyától jött ki és hozzá tért vissza, s tökéletesen megvalósította a világban az Ő akaratát.

Hirdetni a világnak a remény „Logoszát”
91. Isten Igéje közölte velünk az isteni életet, mely megújítva mindent átalakítja a föld színét (vö. Jel 21,5). Az Ő szava nem csak úgy áll velünk kapcsolatban, mint az isteni kinyilatkoztatás címzettjeivel, hanem úgy is, mint annak hirdetőivel. Ő, akit az Atya azért küldött, hogy megtegye az Ő akaratát (vö.Jn 5,36-38; 6,38-40; 7,16-18), magához von, és beavat a maga életében és küldetésébe. A Föltámadott Lelke alkalmassá teszi életünket arra, hogy a Szót hatékonyan hirdessük az egész világon. Ez volt az első keresztény közösség tapasztalata, mely látta, hogy a Szó a prédikáció és a tanúságtétel által terjed (vö. ApCsel 6,7). Itt külön szeretnék hivatkozni Pál apostol életére, az emberre, akit az Úr egészen magához ragadott (vö. Fil 3,12) - „már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20) -, és az ő küldetésére - „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! ” (1Kor 9,16) -, aki tudatában volt, hogy az, ami Krisztusban nyert kinyilatkoztatást, valóban az összes nemzetek üdvössége, a szabadulás a bűn rabszolgaságából és átmenet Isten fiainak szabadságába.
Amit az Egyház a világnak hirdet, az a Remény Logosza (vö. lPt 3,15); az embernek szüksége van a „nagy reményre” ahhoz, hogy a jelen óráit átélhesse, a Nagy Reményre, aki nem más, mint az „az Isten, akinek emberi arca van, és aki »mindvégig szeretett minket« (Jn 13,1)".[311] Az Egyház ezért lényegében missziós. Nem tarthatjuk meg magunknak az örök élet igéit, melyeket a Jézus Krisztussal való találkozásban kaptunk meg: ezek az igék mindenkinek, minden embernek szólnak. A mi korunk minden emberének is - akár tudják, akár nem - szüksége van erre az üzenetre. Ma is, mint Ámosz korában, maga az Úr támaszt az emberek szívében új éhséget és új szomjúságot az Úr szavára (vö. 8,11). Felelősek vagyunk azért, hogy átadjuk azt, amit mi magunk kegyelemből már megkaptunk.

Az Egyház Isten Szavából fakadó küldetése
92. A Püspöki Szinódus határozottan hangsúlyozta, hogy föl kell éleszteni az Egyházban a missziós tudatot, mely Isten népében kezdettől fogva jelen volt. Az első keresztények a missziós igehirdetést úgy tekintették, mint a hit természetéből szükségszerűen következő dolgot: Isten, akiben ők hittek, mindenki Istene, az egy és igaz Isten, aki megmutatkozott Izrael történetében és végül a tulajdon Fiában, s ezzel megadt a választ, amit a szívében minden ember vár. Az első keresztény közösségek megérezték, hogy az ő hitük nem valami kulturális különlegesség, mely csupán különbözik a többi népekétől, hanem az igazság szférájába tartozik, s az összes embert egyformán érinti.
Szent Pál is a maga életével illusztrálja a keresztény misszió mivoltát és eredeti egyetemességét. Gondoljunk csak az athéni Areopagoszon történtekre, amit az Apostolok cselekedetei mond el (vö. 17,l6-34y. a Nemzetek Apostola párbeszédet kezd különböző kultúrájú emberekkel, tudva, hogy Isten, az Ismeretlen-Ismerős - akiről akárcsak homályosan is minden embernek van fogalma - misztériuma a történelemben valóságosan kinyilatkoztatta magát: „én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek” (ApCsel 17,23). Ugyanis a keresztény igehirdetés újdonsága az, hogy az összes népnek el lehet mondani: „Ő megmutatkozott. Ő személy szerint. És ezáltal megnyílt az út feléje. A keresztény üzenet újdonsága nem egy gondolat, hanem egy tény.”[312]

A Szó és Isten országa
93. Éppen ezért az Egyház küldetését nem tekinthetjük tetszés szerint végezhető, illetve az Egyház életének mellékes tevékenységeként. Hanem arról van szó, hogy engednünk kell, hogy a Szentlélek tegyen minket hasonlóvá Krisztushoz azáltal, hogy részesít az Ő küldetésében: „ahogy az Atya küldött engem, én is kül-delek titeket” (Jn 20,21). Maga a Szó sürget, hogy forduljunk a testvérek felé: a Szó az, mely megvilágosít, tisztít, megtérít; mi csak az Ő szolgái vagyunk.
Tehát egyre inkább újra föl kell fedeznünk a Szó hirdetésének szépségét és fontosságát, hogy Istennek Krisztus által hirdetett Országa eljöjjön. Megújítjuk az egyházatyáknál annyira megszokott gondolatot, hogy a Szó hirdetésének tárgya Isten Országa (vö. Mk 1,14-15), ami nem más, mint maga Jézus személye (az Autobaszileia), ahogy Órigenész mondja.[313] Az Úr minden korszak minden emberének fölkínálja az üdvösséget. Valamennyien látjuk, mennyire fontos, hogy Krisztus világossága az emberiség egészét megvilágosítsa: a családot, az iskolát, a kultúrát, a munkát, a szabadidőt és a társadalmi élet minden szektorát.[314] Nem vigasztalni, hanem megindítni kell, olyan szavakkal, melyek megtérésre hívnak, és lehetővé teszik a Vele való találkozást, s ennek következtében új emberiség születik.

Minden megkeresztelt ember felelős az igehirdetésért
94. Mivel Isten egész népe „küldött”, a Szinódus hangsúlyozta, hogy „a küldetés Isten Szavának hirdetésére Jézus Krisztus minden tanítványának a keresztségből következő feladata”.[315] Egyetlen krisztushívő sem érezheti magától idegennek ezt a felelősséget, mely abból következik, hogy szentségileg Krisztus Testéhez tartozik. Ennek tudatát újra föl kell éleszteni minden családban, plébánián, közösségben, társulatban és egyházi mozgalomban. Az Egyház mint a közösség misztériuma teljes egészében misszionárius, és a maga életállapotában mindenki arra hivatott, hogy vegyen részt az evangélium hirdetésében.
A püspökök és a papok sajátos küldetésüknél fogva elsőként hivatottak arra, hogy a Szó szolgálatában éljenek, hirdessék az evangéliumot, szolgáltassák ki a szentségeket és neveljék a híveket a Szentírás hiteles megismerésére. A diákonusok arra hivatottak, hogy sajátos küldetésük szerint vegyenek részt ebben az evangelizációban.
A szerzetesség az Egyház történelme során mindvégig tanúskodik arról a képességéről, hogy vállalni tudja Isten Szava hirdetésének feladatát a pogány misszióban és a legnehezebb helyzetekben. A szerzetesrendek képesek alkalmazkodni az evangelizáció új feltételeihez, bátran és merészen kezdeményezve és fogadva az új kihívásokat Isten Szava hatékony hirdetésére.[316]
A laikusok arra hivatottak, hogy teljesítsék a keresztségből közvetlenül fakadó prófétai feladatukat, azaz a mindennapi életben tanúskodjanak az evangélium mellett, bármilyen körülmények között élnek. Erre vonatkozóan a Szinódusi Atyák „a legnagyobb elismerésüket és hálájukat, illetve bátorításukat fejezték ki azért az evangelizáló szolgálatért, melyet oly sok laikus, főként a nők végeznek, nagylelkűen és elkötelezetten bárhol a világon Mária Magdolna példája szerint, aki a húsvét örömének első tanúja”.[317] Ezen felül a Szinódus hálával ismeri el, hogy az egyházi mozgalmak és új közösségek nagy ösztönzést jelentenek az evangeli-zálásban, mert arra késztetnek, hogy kifejlesszük az evangélium hirdetésének új formáit.[318]

A pogány misszió szükségessége
95. Miközben a hívőket Isten Szavának hirdetésére buzdították, a Szinódusi Atyák hangsúlyozták azt is, hogy napjainkban határozottan foglalkozni kell a pogány misszióval. Az Egyház semmiképpen nem korlátozódhat „karbantartó” pasztorációra azok között, akik már ismerik Krisztus evangéliumát. Egy egyházi közösség érettségének világos jele a missziós buzgóság. Emellett az Atyák határozottan vallották, hogy Isten Szava az az üdvözítő igazság, melyre minden idők minden emberének szüksége van. Ezért az igehirdetésnek egyértelműen kifejezettnek kell lennie. Az Egyháznak mindenki felé a Lélek erejével kell közelednie (1Kor 2,5), és prófétai módon képviselnie kell a személyek szabadságának és jogának védelmét arra, hogy hallhassák Isten Szavát; keresnie kell az igehirdetés hatékonyabb eszközeit, még az üldöztetés kockázatának árán is.[319] Az Egyház tudja, hogy mindenkinek tartozik azzal, hogy hirdesse neki az üdvözítő Szavát (vö. Róm 1,14).

Az igehirdetés és az új evangelizáció
96. II. János Pál pápa, követve VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi apostoli buzdítását, sokszor fölhívta a hívők figyelmét arra, hogy Isten egész népének új missziós korszakot kell nyitnia.[320] Itt, a harmadik évezred hajnalán nem csak népek sokasága vár még az evangéliumra, hanem sok-sok kereszténynek is szüksége volna arra, hogy meggyőző módon újra hirdessék neki Isten Szavát, úgy, hogy konkrétan megtapasztalhassa az evangélium erejét. A testvérek közül sokan „meg vannak keresztelve, de nincsenek eléggé evangelizálva”.[321] Az is gyakori, hogy az egykor hitben és hivatásokban gazdag nemzetek a szekularizált kultúra hatására elvesztik identitásukat.[322]

Isten Szava és a keresztény tanúságtétel
97. Az egyházi misszió mérhetetlen horizontja és a jelen helyzet bonyolultsága miatt új megoldásokra van szükség ahhoz, hogy hatékonyan tudjuk közölni Isten Szavát. A Szentlélek, minden evangelizáció főszereplője, mindig irányítja Krisztus Egyházát e tevékenységében. Mindazonáltal az igehirdetés minden változatának elsősorban azt kell szeme előtt tartania, hogy lényegi kapcsolat van Isten Szavának hirdetése és a keresztény tanúságtétel között. A tanúságtételtől függ az igehirdetés szavahihetősége. Egyrészt szükséges a Szó, mely közli, amit maga az Úr mondott. Másrészt elengedhetetlen, hogy a tanúságtétel tegye hihetővé ezt a Szót, hogy ne szép filozófiának vagy utópiának tűnjön, hanem olyan valóságnak, mely megélhető és éltető. A szó és a tanúságtétel kölcsönös összefüggése fölidézi a módot, ahogyan Isten közölte magát Igéje megtestesülése által. Isten Szava az embereket „olyan tanúkkal való találkozás révén éri el, akik jelenvalóvá és elevenné teszik a Szót”.[323] Főként az új nemzedékeknek van szüksége arra, hogy Isten Szavának befogadásához „a felnőttek hiteles tanúságtétele, barátok pozitív befolyása és az egyházi közösség nagy közössége” vezesse el.[324]
Szoros kapcsolat van a Szentírás tanúságtétele - melyet Isten Szava önmagáról tesz - és a hívők életének tanúságtétele között. Az egyik magában foglalja a másikat, és elvezet a másikhoz. A keresztény tanúságtétel közli a Szentírásban tanúsított Szót. A Szentírás a maga részéről magyarázza azt a tanúságtételt, melyet a keresztényeknek az életükkel kell adniuk. Akik találkoznak az evangélium hiteles tanúival, azok látják Isten Szavának hatékonyságát azokban, akik azt befogadják.

98. A tanúságtétel és a Szó ezen körkörös összefüggésében értjük meg VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi buzdításában adott tanítását. A felelősségünk nem csak arra terjed ki, hogy a világgal közösen vallott értékeket terjesszünk; el kell jutnunk Isten Szavának kifejezett hirdetésére. Csak így maradunk hűségesek Krisztus parancsához: „ A Jó Hírt, amelyet először az Élet tanúságtétele mutatott be, előbb-utóbb az Élet Igéje hirdetésének kell követnie. Addig nem lehet szó teljes értékű evangelizációról, amíg nem hirdetjük a názáreti Jézusnak, Isten Fiának nevét, tanítását, életét, ígéreteit, Országát és annak igazságait.”[325]
A keresztények kezdettől fogva nagyon tudatában voltak annak, hogy Isten Szavának hirdetése megköveteli az élet e tanúságtételét. Krisztus maga a hűséges és igaz tanú (vö. Jel 1,5; 3,14), az igazság tanúja (vö.Jn 18,37). Ezzel kapcsolatban szeretnék hivatkozni arra a sok-sok tanúságtételre, melyeket a Szinódusi ülések idején hallhattunk. Mélyen megindítóak voltak azok beszámolói, akik keresztényellenes országokban vagy kifejezetten üldözéses szituációkban is meg tudták élni a hitüket, és ragyogó tanúságot tudtak tenni az evangéliumról.
Mindez ne keltsen bennünk félelmet. Maga Jézus mondta a tanítványainak: „Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20.) Szeretném ezért az egész Egyházzal együtt a dicséret himnuszát énekelni Istennek sok fivérünk és nővérünk tanúságtételéért, akik napjainkban adták életüket azért, hogy a megfeszített és föltámadott Krisztusban kinyilatkoztatott isteni szeretet igazságát közöljék másokkal. Emellett az egész Egyház háláját fejezem ki azoknak a keresztényeknek, akik nem riadnak vissza az evangélium miatti üldözésektől és nehézségektől. Ugyanakkor mély szolidaritással kapcsolódunk mindazon keresztény közösségek híveihez, Ázsiában és különösen Afrikában, melyek mostanában kockáztatják életüket vagy a társadalmi kirekesztettséget a hitükért. Megvalósulni látjuk annak az evangéliumi boldogságnak a lelkületét, mely azoké, akiket üldöznek az Úr Jézus miatt (vö. Mt 5,11). Ugyanakkor szüntelenül fölemeljük szavunkat annak érdekében, hogy a kormányok biztosítsák minden polgáruknak a lelkiismereti és vallásszabadságot, és azt is, hogy nyilvánosan tehessenek tanúságot a hitükről.[326]


Jézusnak szolgálni „legkisebb testvéreiben” (Mt 25,40)
99. Az Isteni Szó megvilágítja az emberi létezést, és megindítja a lelkiismeretet, hogy az ember komolyan gondolja át az életét, hiszen az emberiség egész történelme Isten ítélete alatt áll: „Amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele minden angyal, helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek.” (Mt 25,31-32.) A mi korunkban gyakran felszínesen állunk meg a múló pillanat értéke előtt, mintha jelentéktelen volna a jövő számára. Ezzel szemben az evangélium arra figyelmeztet, hogy életünk minden pillanata fontos és figyelemmel kell megélni, tudván, hogy mindegyikünknek számot kell adnia az életéről. Szent Máté evangéliumának 25. fejezetében az Emberfia magáénak ismeri el, amit megtettünk vagy nem tettünk meg „egynek az Ő legkisebb testvérei közül” (25,40.45). „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” (25,35-36.) így tehát Istennek ugyanaz a Szava figyelmeztet a világban való elkötelezettségünk szükséges voltára és felelősségünkre Krisztus, a történelem Ura előtt. Amikor hirdetjük az evangéliumot, kölcsönösen arra buzdítjuk egymást, hogy tegyük a jót és mozdítsuk elő az igazságosságot, a kiengesztelődést és a békét.

Isten Szava és elkötelezettség a társadalomban az igazságosság mellett
100. Isten Szava becsületes és igazságos kapcsolatokra sürgeti az embert, tanúsítja a világ igazságosabbá és lakhatóbbá tételéért végzett minden emberi fáradozás értékes voltát Isten színe előtt.[327] Maga Isten Szava egyértelműen elítéli az igazságtalanságokat és buzdít a szolidaritásra és az egyenlőségre.[328] Tehát az Úr szava szerint fölismerjük az „idők jeleit” a történelemben, és nem térünk ki az elől, hogy a szenvedők és az önzés áldozatainak pártját fogjuk. A Szinódus emlékeztetett arra, hogy az igazságossággal való törődés és a világ átalakítása az evangélium alkotóeleme. Ahogyan VI. Pál pápa mondta: „Az emberiség minden területét meg akarjuk újítani. Jelen esetben »területen« nemcsak a földrajzi területet értjük, ahová az Egyház az evangéliumot el akarja vinni, nem is a számszerűséget, hogy minél többen térjenek meg. Hanem az «emberiség minden területe« az emberek általános értékítéletét, érdeklődési körét, gondolkodásmódját, eszméiket és eszményeiket jelenti, amennyiben még ellentétben állnak Isten Szavával és üdvözítő tervével.”[329]
E célból a Szinódusi Atyák külön foglalkoztak a politikai és társadalmi élet szereplőivel. Az evangelizációnak és Isten terjedő Szavának kell serkentenie az ő tevékenységüket is a világban, miközben mindenki igazi javát keresik, tisztelve és támogatva minden személy méltóságát. Kétségtelen, hogy az Egyháznak nem közvetlen feladata az igazságosabb társadalom megteremtése, jóllehet joga és kötelessége közbenjárni a személyek és népek javát szolgáló etikai és erkölcsi kérdésekben. Elsősorban az evangélium iskolájában kiművelt laikus hívők feladata, hogy közvetlenül beavatkozzanak a társadalmi és politikai életbe. Ezért a Szinódus ajánlja a laikusok megfelelő képzését az Egyház szociális tanításának alapelveit illetően.[330]

101. Ezen felül szeretném fölhívni mindenki figyelmét annak fontosságára, hogy megvédjük és támogassuk minden személy emberi jogait, amelyek az emberi szívbe írt természetes törvényre épülnek, s amelyek „egyetemesek, sérthetetlenek és elidegeníthetetlenek”.[331] Az Egyház nagyon óhajtja, hogy ezen jogok biztosítása által az emberi méltóságot hatékonyabban ismerjék el és egyetemesen mozdítsák elő,[332] mert ez a méltóság a teremtő Isten képmása a teremtményben, amely méltóságot Jézus Krisztus magára vett, és megtestesülésével, halálával és föltámadásával megváltott. Ezért Isten Szavának terjedése feltétlenül erősíti ezen jogok biztosítását és tiszteletben tartását.[333]

Isten Szavának hirdetése, kiengesztelődés és béke a népek között
102. A sokféle feladat között a Szinódus hangsúlyozottan ajánlotta a kiengesztelődés és a béke szolgálatát. A mai körülmények között nagyon szükségünk van arra, hogy fölfedezzük Isten Szavát mint a kiengesztelődés és a béke forrását, mert Isten e Szóban engesztel ki magával mindent (vö. 2Kor 5,18-20; Ef 1,10): Krisztus „a mi békénk” (Ef 2,14), aki lebontja a válaszfalakat. A Szinóduson oly sok tanúságtétel hangzott el súlyos és véres összeütközésekről és feszültségekről. Az ilyen ellenségeskedések olykor vallások közötti összeütközés köntösében jelennek meg. Ismét hangsúlyozni kívánom, hogy a vallás soha nem igazolhat türelmetlenséget vagy háborúkat. Az erőszakot nem lehet Isten nevében alkalmazni![334] Minden vallásnak az ész korrekt használatára kellene serkentenie, és a polgári együttélést segítő etikai értékeket kellene támogatnia.
A kiengesztelődés művéhez hűségesen, melyet Isten a megfeszített és föltámadott Jézus Krisztusban valósított meg, a katolikusok és minden jó akaratú ember törekedjen arra, hogy példát adjon a kiengesztelődésre, az igazságos és békés társadalom fölépítése érdekében.[335] Soha ne feledjük, hogy „ahol az emberi szavak hatástalannak bizonyulnak, mert elnyomja a fegyverek és az erőszak tragikus zaja, Isten Szavának prófétai ereje nem fogyatkozik meg és hangoztatja, hogy a béke lehetséges, s nekünk a kiengesztelődés és a béke eszközeivé kell válnunk.”[336]

Isten Szava és a tevékeny szeretet
103. Az igazságosság, a kiengesztelődés és a béke melletti elkötelezettség forrása és beteljesedése a nekünk Krisztusban kinyilatkoztatott szeretet. A szinódusi felszólalásokat hallgatva felfigyeltünk arra a kapcsolatra, amely Isten Szavának szeretetteljes hallgatása és a testvéreknek nyújtott önzetlen szolgálat között van; minden hívőnek meg kell értenie, hogy „a meghallott szót le kell fordítani a szeretet tetteinek nyelvére, mert csak így válik hihetővé az evangélium üzenete az emberekre jellemző gyengeségek ellenére”.[337] Jézus jót cselekedve járt ebben a világban (vö. ApCsel 10,38). Ha tanulékony lélekkel hallgatjuk Isten Szavát az Egyházban, felébred „a szeretet és az igazságosság mindenki, különösen a szegények iránt.”[338] Soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy „a szeretetre - karitászra - mindig szükség lesz, még a legigazságosabb társadalomban is, (...) és aki el akar zárkózni a szeretet elől, az az ember elől zárkózik el”.[339] Éppen ezért buzdítok minden hívőt, hogy gyakran elmélkedjenek Pál apostol Szere-tethimnuszáról, és engedjék hatni magukra: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás végetér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik.” (1Kor 13,4-8.)
Az egyetemes és helyi Egyháznak és egyenként minden hívőnek folyamatosan törődnie kell tehát az istenszeretetből fakadó felebaráti szeretettel. Ahogyan Szent Ágoston mondja: „Alapvetően fontos megértenünk, hogy a törvény teljessége a szeretet (...) Aki tehát azt hiszi, hogy megértette az írásokat, vagy azok bármely részét, de nem törődik azzal, hogy a maga értelmes módján gyakorolja Isten és felebarát kettős szeretetét, azt bizonyítja, hogy még mindig nem értette meg.”[340]

Isten Szavának hirdetése és a fiatalok
104. A Szinódus különös figyelmet szentelt annak a kérdésnek, hogy hogyan lehet hirdetni Isten Szavát az új nemzedékeknek. A fiatalok már most aktív tagjai az Egyháznak és a jövőjét képviselik. Gyakran találkozunk bennük spontán nyitottsággal Isten Szavának hallgatására és a vággyal, hogy meg akarják ismerni Jézust. Fiatal korban ugyanis elfojthatatlanul és őszintén ébrednek a kérdések, hogy mi az élet értelme és merrefelé kellene irányítani a saját életüket. Ezekre a kérdésekre az igazi választ csak Isten tudja adni. A fiatalokra fordított figyelem magában foglalja a világos igehirdetés bátorságát; segítenünk kell a fiatalokat, hogy ismerjék meg a Szentírást és bízzanak benne, hogy iránytűjük lehessen, amely mutatja a helyes utat.[341]
Ezért szükségük van tanúkra és mesterekre, akik velük együtt járják az utat és elvezetik őket az evangélium szeretetére, és arra, hogy aztán ők maguk is adják tovább elsősorban a kortársaiknak és váljanak az evangélium hiteles és megbízható hirdetőivé.[342]
Az isteni Szót úgy kell bemutatni, hogy megmutatkozzék hivatásébresztő ereje is, amellyel eligazítja a fiatalokat a pályaválasztásban, beleértve a teljes Istennek szenteltséget is.[343]
Az igazi papi és szerzetesi hivatásoknak nagyon kedvező talaja az Isten Szávává való bensőséges kapcsolat. Ma is megismétlem azt a felhívást, amelyet pápaságom kezdetén mondtam arról, hogy ki kell tárni a kapukat Krisztus előtt: „Aki bebocsátja Krisztust, nem veszít el semmit, semmit - abszolút semmit abból, ami az életet szabaddá, széppé és naggyá teszi. Nem! Csak ebben a barátságban tárulnak ki az élet kapui. (...) Kedves fiatalok: ne féljetek Krisztustól! Ő semmit nem vesz el, és ajándékba ad mindent. Aki neki ajándékozza önmagát, a százszorosát kapja vissza. Igen, nyissátok ki, tárjátok ki a kapukat Krisztusnak - és megtaláljátok az igaz életet.”[344]

Isten Szavának hirdetése és az emigránsok
105. Isten Szava figyelmessé tesz minket a történelem és a benne megjelenő új fejlemények iránt. Ezért a Szinódus az Egyház evangelizáló küldetésével kapcsolatban foglalkozott az emigráció bonyolult jelenségével, amely az utóbbi években hallatlan méreteket öltött. Meglehetősen kényes kérdések vetődnek fel: egyrészt a befogadó nemzetek biztonsága, másrészt a menedéket, jobb életfeltételeket, egészségügyet és munkát keresők befogadása. Krisztust még nem ismerő, vagy őt nem jól ismerő személyek sokasága érkezik keresztény hagyományú országokba. Ugyanakkor mély, keresztény hitű népek tagjai vándorolnak olyan országok felé, amelyekben most kellene elkezdeni, vagy újra kellene kezdeni az evangelizációt. Ezek a helyzetek új lehetőségeket nyitnak Isten Szavának terjedése előtt.
Ezzel kapcsolatban a Szinódusi atyák mgállapították, hogy az emigránsoknak joguk van ahhoz, hogy hallják a nekik felkínált, de nem rájuk erőltetett igehirdetést. Amennyiben keresztények, megfelelő lelkipásztori gondozásra van szükségük, hogy hitük megerősödjön és maguk is az evangélium hirdetőivé válhassanak. A jelenség bonyolultsága tudatában az érintett egyházmegyék abban az irányban mozduljanak, hogy a migrációs mozgásokat az egyházi jelenlét és tanítás új lehetőségeinek tekintsék, és lehetőségeik szerint fogadják be és serkentsék ezeket a testvéreinket, hogy miután az evangélium megérintette őket, maguk is Isten Szavának hirdetői, a világ reménységének, a Feltámadott Krisztusnak tanúi legyenek.[345]

Isten Szavának hirdetése és a szenvedők
106. A Szinódus folyamán az Atyák figyelmét nem kerülte el az sem, hogy Isten Szavát hirdetni kell mindazoknak is, akik testben vagy lélekben szenvednek. A fájdalom óráiban ugyanis élesebben vetődnek fel az emberi szívben az élet értelmének végső kérdései. Ha az ember el is némul a bajok és fájdalom misztériuma előtt, és úgy tűnik, a társadalom csak akkor értékeli az embert, ha a hatékonyság és a jólét bizonyos szintjét eléri, Isten Szava feltárja előttünk, hogy a bajok és fájdalmak szituációit is „átöleli” Isten atyai szeretete.
Az Isten Szavával való találkozásból fakadó hit segít vallani, hogy az emberi életnek akkor is teljes értéke van, ha valami baj összetörte. Isten életre és boldogságra teremtette az embert, ellenben a betegség és a halál a bűn következtében lépett a világba (vö. Bölcs 2,23-24). De az élet Atyja az ember orvosa is, és szüntelenül szeretettel hajol a beteg emberiség fölé. Istennek az emberi szenvedéshez való közelségének csúcsát Jézusban személhetjük, aki „a megtestesült Szó. Velünk együtt szenvedett és halt meg. Szenvedésével és halálával magára vette és gyökeresen átformálja gyöngeségünket.”[346] Jézus szenvedőkhöz való közelsége nem szűnt meg: a Szentlélek tevékenységének köszönhetően folytatódik az időben az Egyház küldetése által, az igehirdetésben és a szentségekben, a jóakaratú emberekben, a karitatív tevékenységet folytató közösségekben. A Szinódus hálát ad Istennek sok keresztény - papok, szerzetesek, laikusok - rejtett, de ragyogó tanúsáégtételéért, akik a test és a lélek igazi orvosának, Krisztusnak a rendelkezésére bocsátják kezüket, szemüket és szívüket. A Szinódus buzdítja őket, hogy úgy ápolják a betegeket, hogy a Szóban és az Eucharisztiában éreztessék meg velük az Úr Jézus jelenlétét. Segítsék őket a Szentírás olvasásában és annak felfedezésében, hogy éppen az ő állapotukban vehetnek különösen is részt Krisztus megváltó szenvedésében a világ üdvössége javára (vö. 2Kor 4,8-11.14).[347]

Isten Szavának hirdetése a szegényeknek
107. A Szentírás elmondja, hogy Isten különösen szereti a szegényeket és rászorulókat (vö. Mt 25,31-46). Az Atyák sokszor emlékeztettek arra, hogy a közösségeknek és a Pásztoroknak törődniük kell ezekkel a testvéreinkkel és hirdetni kell nekik az evangéliumot. Ugyanis „az elsők, akiknek joga van az evangélium hirdetésére, éppen a szegények, akiknek nem csak a testi kenyérre, hanem az Élet Igéjére is szükségük van”.[348]
A segítő szeretet szolgálatának, amely soha nem hiányozhat egyházainkból, mindig a Szó hirdetéséhez és a szentségek kiszolgáltatásához kell kapcsolódnia.[349] Ugyanakkor el kell ismernünk és meg kell becsülnünk a tényt, hogy maguk a szegények is aktív szereplői az evangelizációnak. A Bibiában az igazi szegények azok, akik teljesen Istenre hagyatkoznak, s Jézus is az evangéliumban őket nevezi boldogoknak, mert „övék a menyek országa” (Mt 5,3; vö. Lk 6,20). Az Úr magasztalja a szív egyszerűségét, amely Istenben keresi az igazi gazdagságot, Istenbe és nem evilág javaiba veti reményét. Az Egyház nem csaphatja be a szegényeket: „A pásztorok dolga, hogy meghallgassák őket, tanuljanak tőlük, vezessék őket a hitben és arra indítsák őket, hogy a saját történetük művészei legyenek”.[350]
Az Egyház tudja, hogy a szegénység szabadon vállalt és gyakorolt erény is lehet, ahogyan sok szent megélte, de létezik a nyomor, mely gyakran igazságtalanságok és önzések következménye, s ínséget és éhséget, s gyakran konfliktusokat okoz. Amikor az Egyház Isten Szavát hirdeti, tudja, hogy támogatnia kell azt az „erényes körforgást”, amely a „választandó” és a „leküzdendő” szegénység között folyik, fölfedezve „ a józanság és a szolidaritás evangéliumi, egyben egyetemes értékét. (...) Ez igazságos és józan döntéseket hoz magával.”[351]

Isten Szava és a teremtés megőrzése
108. A világgal való törődés, amit Isten Szava megkíván tőlünk, ara késztet, hogy új szemmel nézzünk az Ő teremtett világára, amely önmagában is hordozza az Ige nyomait, aki által mindenek teremtettek (vö.Jn 1,2). Ugyanis mint az evangélium hallgatói és hirdetői a teremtésért is felelősséggel tartozunk. A kinyilatkozatás, miközben megismerteti velünk Istennek a kozmosszal kapcsolatos tervét, megtanít elítélni azt a helytelen emberi magatartást, amikor az ember nem a Teremtő tükörződését látja a dolgokban, hanem gátlástalan manipuláció puszta tárgyának tekinti azokat, így hiányzik az emberből az a lényegi alázat, amely lehetővé teszi számára, hogy a teremtésben Isten ajándékát lássa és az Ő tervei szerint bánjon vele. Annak erőszakossága, aki úgy él, mintha Isten nem létezne, kizsákmányolja és elszennyezi a természetet, mert nem ismeri föl benne a teretmő Szó művét.
Ebben a teológiai összefüggésben szeretném idézni a szinódusi Atyák szavát, akik emlékeztettek rá, hogy „A Szentírásban és az Egyház élő hagyományban található Isteni Szó elfogadása a dolgok új látásmódját alakítja ki és elősegíti az igazi ökológiát, amelynek forrása a hívő engedelmesség (...) és megújtja a teológiai fogékonyságot a Krisztusban teremtett mindenség iránt”.[352] Az embereket újra rá kell nevelni, hogy meg tudják csodálni és el tudják ismerni a teremtett dolgokban megnyilvánuló igazi szépséget.[353]


A kultúra jelentősége az emberi élet szempontjából
109. Amit Szent János az Ige megtestesüléséről mond, az feltárja az isteni Szó és az emberi szó közötti felbonthatatlan kapcsolatot, mert Isten Szava emberi szavakkal közli magát velünk. Ebbe az összefüggésbe tartozik, amit a Püspöki Szinódus Isten Szava és a kultúrák kapcsolatáról mondott.
Isten ugyanis nem elvontan nyilatkoztatja ki magát az embernek, hanem felhasználja különböző kultúrák nyelvét, képeit és kifejezéseit. Termékeny kapcsolat ez, amelyet az Egyház története bőségesen tanúsít. Ez a kapcsolat most új fázisába lépett, mert az evangelizációnak ki kell terjednie az összes kulturára és a nyugati kultúra legújabb fejleményeire és gyökeret kell bennük vernie. Mindenekelőtt el kell ismernie a kultúra jelentőségét minden ember életére nézve. A kultúra jelensége ugyanis a maga összetettségében az emberi tapasztalat alapvető ténye: „Az ember mindig a saját kultúrájában él, amely sajátos kapcsolatokat teremt az emberek között és meghatározza az emberi lét társas jellegét.”[354] Isten Szava századokon át hatott a különböző kultúrákra, alapvető erkölcsi értékeket, kiváló művészi alkotásokat és példás életstílusokat ébresztett.[355] Éppen ezért a Biblia és kultúrák új találkozásának érdekében szeretném bíztatni a kultúra minden szereplőjét, hogy ne féljenek az Isten Szava iránti nyitottságtól. Az isteni Szó soha nem rombolja le az igazi kultúrát, hanem állandóan ösztökél az egyre megfelelőbb és gazdagabb jelentésű emberi kifejezési formák megtalálására. Minden hiteles kultúrának nyitottnak kell lennie a transzcendencia - végső soron Isten - felé ahhoz, hogy igazán javára szolgáljon az embernek.

A Biblia mint a kultúrák nagy könyve
110. A Szinódusi Atyák hangsúlyozták, hogy tenni kell valamit annak érdekében, hogy a Biblia ismerete terjedjen a kultúra szereplői között még szekuralizáls környezetben is, sőt még a nem hívők körében is;[356] a Szentírásban ugyanis olyan emberi és filozófiai értékek vannak, amelyek pozitiven befolyásolták az emberiség életét.[357] Vissza kell szerezni a Bibliának mint a kultúrák nagy könyvének megbecsülését.

A Biblia ismerete az iskolákban és az egyetemeken
111. Isten Szava és a kultúrák közti találkozására kiváltságos környezetet biztosít az iskola és az egyetem. A Főpásztoroknak külön gondja legyen ezekre a helyekre, és gondoskodjanak a Biblia alapos megismertetéséről, hogy kifejthesse jó hatását a mai kultúrákra is.
A katolikus oktatási központok sajátosan járulnak hozzá a kultúra és az oktatás fejlődéséhez - ezt el kell ismerni. Azonban nem szabad mellőzni a vallási jelleget, amit az oktatók megfelelő képzésével kell biztosítani. Sok esetben ez az egyetlen lehetőség a hallgatók számára, hogy találkozzanak a hit üzenetével. Jó dolog, ha - legyőzve régi és új előítéleteket és keresve lehetőséget, hogy megismertessük annak igaz mivoltát - fejlesztik a Szentírás ismeretét.[358]

A Szentírás a művészetekben
112. Isten Szava és a kultúra kapcsolata sokféle formában nyilvánul meg, egész különlegesen a művészetek világában. Ezért Kelet és Nyugat nagy hagyománya mindig megbecsülte a szentírási ihletésű alkotásokat mind a képzőművészetben és az építészetben mind az irodalomban és a zenében. Gondolok itt az ikonok régi nyelvére, mely a keleti hagyományból elterjedt az egész világon. A Szinódusi Atyákkal együtt az egész Egyház megbecsülését, tiszteletét és csodálatát fejezi ki a „szépség szerelemesei”, a művészek iránt, akik befogadták a szent szövegek indításait. Fölékesítették templomainkat, széppé tették liturgiánkat, s ugyanakkor sokan térben és időben jelenítették meg a láthatatlan és örökkévaló valóságokat.[359] Buzdítom az illetékes szerveket, hogy gondoskodjanak az Egyházban a művészek - az Egyház élő hagyományának és Tanítóhivatalának - megfelelő bibliai tájákozottságáról.

Isten Szava és a tömegtájékoztató eszközök
113. Isten Szava és a kultúra kapcsolatához hozzá tartozik a tömegtájékoztatás régi és új eszközeinek figyelmes és intelligens használata is. Az Atyák ajánlották ezen eszközök megfelelő ismeretét, figyelmeztettek azok gyors fejlődésére és az interakció különböző szintjeire, buzdítottak arra, hogy nagyobb energiát fordítsunk a különböző részterületek szakismereteinek megszerzésére, különösen az úgynevezett új média, például az Internet területén. Az Egyház már komolyan jelen van a tömegtájékoztató eszközökben és a II. Vatikáni Zsinattal kezdődően a Tanítóhivatal is többször megnyilatkozott e kérdésben.[360]
Az evangéliumi üzenet átadása érdekében az új módszerek elsajátítása a hívők evangelizáló törekvésének részét képezi, s ma a kommunikáció már az egész földet átfogó hálózatban történik, ezért Krisztus felszólítása, hogy „amit sötétben mondok nektek, mondjátok el fényes nappal és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről” (Mt 10,27) új értelmet nyer. Isten Szavának a nyomtatáson kívül meg kell szólalnia a tömegtájékoztatás egyéb formáiban is.[361] Ezért a Szinódusi Atyákkal együtt köszönetet szeretnék mondani mindazon katolikusoknak, akik szakemberként vannak jelen a médai világában, s buzdítom őket az egyre tartalmasabb és minőségibb elkötelezettségre.[362]
A tömegtájékoztatás új formái között egyre nagyobb szerepe van az internetnek, amely új fórumot kínál az evangélium hirdetésének is. Azonban tudnunk kell, hogy a virtuális világ nem pótolhatja a valóságos világot, s hogy az evangelizáció az új média által felkínált virtualitásból csak akkor meríthet hasznot, ha eljut a személyes kapcsolatig, ami semmi mással nem helyettesíthető. Az internet világában - amely képernyők millióin teszi lehetővé képek milliárdjainak megjelenését - meg kell jelennie Krisztus arcának is és meg kell szólalnia az ő hangjának is, mert „ahol nincs hely Krisztus számára, ott nincs hely az embernek sem”.[363]

A Biblia és az inkulturáció
114. A megtestesülés misztériuma megtanít arra, hogy Isten egyrészt mindig egy konkrét történelemben, a kultúrális adottságokat felhasználva közli magát, másrészt ugyanez a Szó át tud lépni - és át is kell lépnie - más kultúrákba, belülről formálva át őket azáltal, amit VI. Pál pápa a kultúrák evangélizációjának nevezett.[364] így Isten Szava, s vele együtt a keresztény hit is mélyen in-terkulturális jellegű, s képes találkozni különböző kultúrákkal és egymással is összekapcsolni ezeket a kultúrákat.[365]
Ebben az összefüggésben érhetjük meg az evangélium inkultu-rációjának jelentését.[366] Az Egyház szilárd meggyőződése, hogy Isten Szava képes elérni minden embert abban a kulturális környezetben, amelyben éppen él: „E meggyőződés magából a Bibliából ered, melynek a Teremtés könyvétől kezdve egyetemes irányultsága van (vö. Ter 1,27-28), s e jelleget megtartja az Ábrahámnak és utódának ígért áldásban (vö. 12,3; 18,18) és véglegesen megerősíti az evangelizáció kiterjesztésével «minden népre»”.[367]
Ezért az inkulturációt nem szabad összetéveszteni sem a felszínes alkalmazkodással, sem a szinkretista keverékekkel, melyek elkenik az evangélium eredetiségét a könnyebb elfogadhatóság érdekében.[368] Az inkulturáció hiteles mintája az Ige megtestesülése: „Az »akkulturáció« vagy »inkulturáció« valójában az Ige megtestesülésének tükröződése, amikor egy kultúra, melyet az evangélium újjászült és átalakított, a maga hagyománya szerint hozza létre a keresztény gondolkodás, a liturgia és az élet eredeti formáit”,[369] belülről erjesztve a helyi kultúrát, érvényesítve benne az Ige magvait, s ami pozitívum csak van benne, mindazt megnyitja az evangéliumi értekek előtt.[370]

A Bibliafordításai és terjesztése
115. Ha Isten Szavának inkulturációja az Egyház küldetésének mellőzhetetlen része, akkor ennek a folyamatnak döntő mozzanata a Biblia terjesztése különféle nyelveken. Ezzel kapcsolatban mindig észben kell tartanunk, hogy a Szentírás fordítása „már az ószövetségi időkben megkezdődött, amikor a Biblia héber szövegét szóban arámra (Neh 8,8.12), majd később írásban görögre fordították. Egy fordítás ugyanis mindig több egy szövegnek a másik nyelvre történő egyszerű átírásánál. Az egyik nyelvről a másikra történő átültetés mindig együtt jár a kulturális környezet megváltozásával: nem azonosak a fogalmak, a szimbólumok jelentése más, mert más életmóddal és más gondolkodási formával kerülnek kapcsolatba.”[371]
A Szinódus során meg kellett állapítanunk, hogy vannak helyi egyházak, amelyeknek még mindig nincs teljes, saját nyelvű bibliafordítása. Hány nép éhezik és szomjazik ma Isten Szavára, de sajnos nem juthatnak «bőségesen a Szentíráshoz«,[372] ahogy ezt a II. Vatikáni Zsinat óhajtotta!
Ezért a Szinódus elsősorban azt tartotta fontosnak, hogy képezzenek szakembereket a különböző nyelveken történő bibliafordításra.[373] Bátorítom a beruházásokat ezen a téren. Külön is szeretném ajánlani a Katolikus Biblia Szövetség vállalkozását, hogy tovább növekedjék a bibliafordítások száma és terjesztése.[374] Jó volna, ha ez a munka - természtének megfelelően - amennyire csak lehet, a különböző Bibliatársulatok együttműködésével történne.

Isten Szava átlépi a kultúrák határait
116. A Szinódusi Gyűlés, miközben megvitatta Isten Szava és a kultúrák kapcsolatát, úgy érezte, meg kell erősítenie azt, amit az első keresztények pünkösd napjától fogva tapasztaltak (vö. ApCsel 2,1-13)'. Isten Szava képes arra, hogy behatoljon a különböző kultúrákba és nyelvekbe, és ugyanazon Szó által azokban fejezze ki magát, s hogy közösséget hozzon létre a népek között, átlépve a kultúrák határait.
Az Úr Szava arra hív, hogy egy nagyobb közösség felé vándoroljunk: „Lépjünk ki a saját tapasztalataink korlátai közül, és lépjünk be egy valóban egyetemes valóságba. Amikor közösségbe kerülünk Isten Szavával, belépünk az Egyház közösségébe, amely megéli Isten Szavát. (...) Amikor kilépünk az egyes kultúrák korlátai közül és belépünk az egyetemességbe, amely mindenkit összefog és mindenkit egyesít, valamennyien testvérek leszünk.”[375] Éppen ezért Isten Szavának hirdetése elsőként mindig tőlünk magunktól követel egy új exodust, elhagyni saját léptékünket és korlátolt elképzeléseinket és teret kell adnunk Krisztus jelenlétének.


A vallásközi dialógus fontossága
117. A Egyház a Szó hirdetésének lényeges részeként ismeri el a találkozásokat, a dialógust és az együttműködést minden jóakaratú emberrel, különösen a különböző vallású személyekkel, de el akarja kerülni a szinkretizmus és relativizmuns minden formáját és követni akarja a II. Vatikáni Zsinat Nostra aetate nyilatkoztatá-nak irányelveit és az ezeket kifejtő pápai tanításokat.[376] A korunkra jellemző gyors globalizáció közelebb hozza egymáshoz a különböző kultúrájú és vallású embereket. Ez gondviselésszerű alkalom annak megmutatására, hogy a hiteles vallási érzék hogyan tudja elősegíteni az emberek között az egyetemes testvériség kapcsolatait. Nagyon jelentős, hogy a vallások szekularizált társadalmainkban is sokszor képesek éleszteni azt a felfogást, amely a mindenható Istenben látja minden jó alapját, az erkölcsi élet kimeríthetetlen forrását és az egyetemes testvériség mély érzésének támaszát.
A héber-keresztény hagyományban például megtalálhatók Isten minden nép iránti szeretetének megindító megnyilvánulásai, amelyeket már a Noéval megkötött szövetségben a „felhőkbe helyezett szivárvány” képe által egy hatalmas öleléssel egyesít (Ter 9,13-14.16), s melyeket a próféták szava szerint egyetlen egyetemes családba akar összegyűjteni (vö. Iz 2,2 sk; 42,6; 66,18-21; Jer 4,2; Zsolt 47). Valójában sok nagy vallás hirdeti az Istennel való kapcsolat és a minden ember iránti szeretet etikájának szoros összetartozását.

A keresztény-muszlim dialógus
118. A különböző vallások között az Egyház tisztelettel tekint a muszlimokra, akik elismerik az egyetlen Isten létét;[377] hivatkoznak Ábrahámra, s elsősorban imádsággal, alamizsnával és böjttel tiszteltik Istent. Elismerjük, hogy az Iszlám hagyományában sok bibliai személy, téma és szimbólunk fordul elő. Folytatva tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál pápa munkáját, kívánom, hogy a keresztények és muszlimok közötti, évekkel ezelőtt megkezdődött bizalmas kapcsolatok folytatódjanak, s az őszinte és tiszteletteljes dialógus szellemében fejlődjenek.[378] A Szinódus kifejezte óhaját, hogy ebben a dialógusban alapvető értékként szerepeljen az emberi élet tiszteletben tartása, a férfi és nő alapvető jogai és az ő egyenjogúságuk.
Fenntartva a politikai-társadalmi és a vallási rend közötti különbséget, a vallásoknak hozzá kell járulniuk a közjóhoz. A Szinódus kéri a Püspöki Konferenciákat, hogy ahol alkalmasnak látják, támogassák az egymás megismerését elősegítő találkozásokat keresztények és muszlimok között, hogy szolgálják azokat az értékeket, melyekre az adott társadalomnak szüksége van a békés és pozitív együttéléséhez.[379]

Dialógus más vallásokkal
119. Ezeken túlmenően szeretném kifejezni az Egyház tiszteletét a különböző kontinensek ősi vallásai és spirituális hagyományai iránt. Ezek olyan értékek őrzői, amelyek nagyon elősegíthetik a személyek és népek közötti megértést.[380] Gyakran találunk egybe-csengést olyan értékekkel, amelyek szent könyveikben is megtalálhatók, pl. az élet tisztelete, a szemlélődés, a hallgatás és az egyszerűség a buddhizmusban; a szakralitás, a böjtölés, az áldozat megbecsülése a hinduizmusban, vagy a családi és szociális értékek a konfucionizmusban. Más vallásos megnyilatkozásokban is látunk őszinte érdeklődést Isten transzcendenciája iránt, akit Teremtőnek ismernek el, vagy az élet, a házasság és a család tiszteletét és erős szolidaritást.

A dialógus és a vallásszabadság
120. Mindazonáltal a dialógus nem lehetne termékeny, ha nem jelentene őszinte tiszteletet minden személy iránt, hogy szabadon tartozhasson a maga vallásához. Ezért a Szinódus, miközben támogatja az együttműködést a különböző vallások vezetői között, úgyanígy „szükségesnek tartja, hogy hatékonyan biztosítsák minden hívő számára a szabadságot, hogy egyénileg is, nyilvánosan is megvallhassák vallásukat, és a lelkiismereti szabadságot”;[381] ugyanis „a tisztelet és a dialógus kölcsönösséget követel minden téren, főként ami az alapvető szabadságokat, különösen a vallás-szabadságot illeti. Ezek elősegítik a népek közötti békét és megértést.”[382]


Isten végső Szava
121. E reflexiók végén, melyekkel össze akartam foglalni és el akartam mélyíteni a Püspöki Szinódus „Isten Szava az Egyház életében és küldetésében” témával foglalkozó XII. Rendes Általános Gyűlésének erdeményeit, szeretném még egyszer buzdítani Isten egész népét, a Pásztorokat, a szerzeteseket és laikusokat, hogy törekedjenek egyre bensőségesebb kapcsolatra a Szentírással. Soha nem feledhetjük, hogy minden hiteles és élő keresztény lelkiség alapja Istennek az Egyházban hirdetett, befogadott, ünnepelt és elmékedett Szava. Az isteni Szóval való kapcsolat még intenzívebbé válik, ha meggondoljuk, hogy a Szentírásban és az Egyház élő Hagyományában Istennek a kozmoszról és a történelemről kimondott végső szava előtt állunk.
Ahogy ezt János evangéliumának prológusa a szemünk elé állítja, ami csak létezik, minden a Szó jegyében hordozza létét. Az Ige az Atyától jön ki, övéi között időzött és visszatér az Atya ölére, hogy magával vigye az egész teremtést, amely Őbenne és Őérte lett teremtve. Az Egyház most úgy teljesíti küldetését, hogy remegve várja a Vőlegény eszkatologikus megjelenését: „a Lélek és a menyasszony mondja: Jöjj el!” (Jel 22,17). Ez a várakozás soha nem passzív, hanem Isten Szava hirdetésének feszültségében telik, aki meggyógyít és megvált minden embert: a Feltámadott Jézus ma is mondja nekünk: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15).

Új evangelizáció és új meghallás
122. Ezért korunknak egyre inkább Isten Szava új meghallása és az új evangelizáció korszakának kell lennie. Ha újra felfedezzük Isten Szavának központi helyét a keresztény életben, akkor mélyebben megértjük, mit is mondott olyan nagy hangsúllyal II. János Pál pápa: folytatni kell a pogányok közötti missziót, és minden erőnkkel vállalni kell az új evangelizációt, főként azon nemzetek körében, amelyek elfelejtették az evangéliumot, vagy közömbösek lettek, főként a terjedő szekularizmus következtében. A Szentlélek keltsen éhséget és szomjúságot az emberekben Isten Szavára, és támasszon lelkes hirdetőket és tanúkat az evangéliumnak.
A nemzetek nagy Apostola példájára, aki átalakult, miután hallotta az Úr szavát (vö. ApCsel 9,1-30), mi is halljuk meg az isteni Szót, amely itt és most mindig személyesen szólít meg. A Szentlélek - mondja az Apostolok cselekedetei - elkülönítette Pált és Barnabást a prédikációra és az Örömhír terjesztésére (vö. 13,2). A Szentlélek ma is hívja az Úr Szavának hallgatóit és meggyőződé-ses és meggyőző hirdetőit.

A Szó és az öröm
123. Minél inkább az isteni Szó rendelkezésére bocsátjuk magunkat, annál inkább megállapíthatjuk, hogy Pünkösd misztériuma ma is jelen van Isten Egyházában. Az Úr Lelke folytatja ajándékainak kiárasztását az Egyházban, hogy eljuthassunk a teljes igazságra, feltáruljon előttünk a Szentírás teljes értelme, és az üdvösség Szavának hihető hirdetői legyünk a világban.
így visszaérkeztünk Szent János első leveléhez. Isten Szavában mi is hallottuk, láttuk és tapintottuk az élet Igéjét. Kegyelemből meghallottuk a hírt, hogy az örök élet megjelent, hogy megismerjük: közösségben vagyunk egymással, mindazokkal, akik előttünk jártak a hit jelével, s mindazokkal akik szerte a világban hallgatják a Szót, ünnepük az Eucharisztiát és életükkel tanúskodnak a szeretetről. Ennek a hírnek a közlése - emlékeztet János apostol - azért történt, „hogy a mi örömünk teljes legyen” (1Jn 1,4).
A Szinódusi Gyűlés lehetővé tette megtapasztalnunk, miről is szól a jánosi üzenet: a Szó hirdetése közösséget teremt és örömet ébreszt. Olyan mély örök ez, amely a szentháromságos élet mélyéből fakad, és a Fiúban közli magát velünk. Az öröm kimondhatatlan ajándékáról van szó, amelyet a világ nem tud adni. Ünnepeket lehet szervezni, örömet nem. A Szentírás szerint az öröm a Szentlélek gyümölcse (vö. Gal 5,22), aki lehetővé teszi, hogy belépjünk a Szóba, és megteszi, hogy az isteni Szó beköltözzék hozzánk és gyümölcsöt teremjen az örök életre. Amikor a Szentlélek erejében hirdetjük Isten Szavát, közölni szeretnénk az igazi öröm forrását is, nem egy felszínes, múlandó örömét, hanem azét az örömét, amely annak tudatából fakad, hogy csak az Úr Jézusnál vannak az örök élet igéi (vö.Jn 6,68).

„Az Ige Anyja és az öröm Anyja”
124. Az Isten Szava és az öröm közötti bensőséges kapcsolat különösen Isten Anyjában válik láthatóvá. Emlékezzünk csak Szent Erzsébet szavaira: „Boldog, aki hitt mindannak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). Mária boldog, mert volt hite, mert hitt, és ebben a hitben foganta méhében Isten igéjét, hogy aztán a világnak adja. A Szótól kapott öröm ezért kiáradhat mindazokra akik a hitben engedik, hogy Isten Szava átalakítsa őket.
Lukács evangéliuma két helyen is elénk állítja a meghallás és az öröm misztériumát. Jézus mondja: „Ezek az én anyám és testvéreim: akik hallgatják Isten szavát, és tettekre is váltják” (8,21). És amikor a sokaságból fölkiált egy asszony és áldja a méhet amely Jézust hordozta és a keblet, amely szoptatta őt, Jézus kinyilatkoztatja az igazi öröm titkát: „Boldogabbak azok, akik hallgatják és megtartják Isten Szavát” (11,28). Jézus ezzel feltárja Mária igazi nagyságát, de előttünk is megnyitja annak a boldogságnak a lehetőségét, amely a meghallott és tettekre váltott Szóból fakad. Ezért emlékeztetek minden keresztényt, hogy Istennel való személyes és közössségi kapcsolatunk attól függ, hogy milyen közösségben vagyunk az Isten Szóval.
Végezetül mindenki felé fordulok; azok felé is, aki eltávolodtak az Egyháztól, akik elhagyták a hitet, vagy még soha nem hallották az üdvösség örömhírét. Az Úr mindenkinek mondja: „íme, az ajtónál állok és zörgetek. Aki meghallja hangomat és ajtót nyit nekem, ahhoz bejövök, vele étkezem 6 meg énvelem.” (Jel 3,20.)
Tehát minden napunkat a Krisztussal, az Atya testté lett Igéjével való találkozás határozza meg: Ő a kezdet és a vég, és „minden őbenne áll fenn” (Kol 1,17). Teremtsünk csendet, hogy hallhassuk az Úr Szavát, és elmélkedjünk róla, hogy a Szentlélek tevékenysége által velünk maradjon, velünk éljen és szóljon hozzánk életünknek minden napján. így az Egyház mindig megújul és ifjú marad az Úr Szavának köszönhetően, aki megmarad örökre (vö. lPét 1,25; Iz 40,8). így mi is részt vehetünk abban a nagy jegyesi dialógusban amellyel a Szentírás utolsó könyve zárul: „ A Lélek és a menyasszony mondják: »Jöjj el!« Aki hallja, mondja: »Jöjj el!« (...) Aki mindezt tanúsítja, az mondja: »Igen, hamarosan eljövök. Amen.« Jöjj el, Uram Jézus! ” (Jel 22,17.20.)

Kelt Rómában, Szent Péternél szeptember 20-án, Szent Jeromos emléknapján, 2010-ben, pápaságom hatodik évében.

XVI. Benedek pápa

---

Jegyzetek:
[1] Vö. Propositio 1.
[2] Vö. A Püspöki Szinódus 12. Rendes Általános ülése: Instrumentum laboris, 27.
[3] Vö. XIII. Leó pápa: Providentissimus Deus enciklika (18. XI. 1893) in: ÁSS 26 (1893-94), 269-292; XV. Benedek pápa: Spiritus Paraclitus enciklika (15. IX. 1920) in: AAS 12 (1920), 385-422; XII. Pius pápa: Divino afflante Spiritu enciklika (30. IX. 1943) in: AAS 35 (1943), 297-325.
[4] Propositio 2.
[5] Uott.
[6] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 2.
[7] Uaz. 4.
[8] A különféle megnyilatkozások közül említendők: VI. Pál pápa: Summi Dei Verbum apostoli levél (4. XI. 1963) in: AAS 55 (1963), 979-995; Uo: Sedula cura motu proprio (27. VI. 1971) in: AAS 63 (1971), 665-669; II. János Pál pápa: Általános kihallgatás (1. V. 1985) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 10. V. 1985, 2; Uo: Ansprache über die Interpretation dér Bibéi in dér Kirche (23. IV. 1993) in: AAS 86 (1994), 232-243; XVI. Benedek pápa: Ansprache an den Internationalen Kongreji zum 40. Jahrestag dér Dogmatischen Konstitu-tion»Dei Verbum« (16. IX. 2005) in: AAS 97 (2005), 957; Uo: Úrangyala (6. XI. 2005) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 11. XI. 2005, 1. - Említendők a Pápai Biblikus Bizottság megnyilatkozásai: Bibéi und Christologie (1984) in: Ench. Vat. 9, 1208-1339; Einheit und Vielfalt in dér Kirche (11. IV. 1988) in: Ench. Vat. 11, 544-643; Die Interpretation dér Bibéi in dér Kirche (15. IV. 1993) in: Ench. Vat. 13, 2846-3150; Dasjüdische Volk und seine Heilige Schrift in dér christlichen Bibéi (24. V. 2001) in: Ench. Vat. 20, 733-1150; Bibéi und Morál. Biblische Wurzeln des christlichen Handelns (11. V. 2008), Vatikán-város 2008.
[9] Vö. XVI. Benedek pápa: Ansprache an die Römische Kurie (22. XII. 2008) in: AAS 101 (2009), 49.
[10] Vö. Propositio 37.
[11] Vö. Pápai Biblikus Bizottság: Das jüdische Volk und seine Heilige Schrift in der christlichen Bibel (24. V. 2001), Ench. Vat. 20, 733–1150.
[12] XVI. Benedek pápa: Ansprache an die Römische Kurie (22. XII. 2008) in: AAS 101 (2009), 50.
[13] Vö. XVI. Benedek pápa: Úrangyala (4. I. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 9. I. 2009, 2.
[14] Vö. Relatio ante disceptationem, I.
[15] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 2.
[16] XVI. Benedek pápa: Deus caritas est enciklika (25. XII. 2005), 1. in: AAS 98 (2006), 217–218.
[17] Instrumentum laboris, 9.
[18] Nicea-Konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[19] Clairvaux-i Szt Bernát: Homília super missus est, IV,11. in: PL 183, 86B.
[20] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 10.
[21] Vö. Propositio 3.
[22] Vö. Hittani Kongregáció: Erklärung über die Einzigkeit und die Heilsuniversalität Jesu Christi und der Kirche Dominus Iesus (6. VIII. 2000), 13–15: AAS 92 (2000), 754–755.
[23] Vö. In Hexaemeron, XX,5: Opera Omnia, V, Quaracchi 1891, 425–426; Breviloquium, I,8: Opera Omnia, V, Quaracchi 1891, 216–217.
[24] Itinerarium mentis in Deum, II,12: Opera Omnia V, Quaracchi 1891, 302–303; Commentarius in librum Ecclesiastes, 1,11; Quaestiones, II,3: Opera omnia, VI, Quaracchi 1891, 16.
[25] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 3; Vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius konstitúció,De revelatione. DS 3004.
[26] Vö. Propositio 13.
[27] Vö. Nemzetközi Teológus Bizottság: Auf der Suche nach einer universalen Ethik. Ein neuer Blick auf das Naturrecht, Vatikánváros 2009, 39.
[28] Vö. Summa Theologiae. I–II, 94, 2.
[29] Vö. Pápai Biblikus Bizottság: Bibel und Moral. Biblische Wurzeln des christlichen Handelns (11. V. 2008), Vatikánváros 2008, 13, 32, 109.
[30] Vö. Nemzetközi Teológus Bizottság: Auf der Suche nach einer universalen Ethik. Ein neuer Blick auf das Naturrecht. Vatikánváros 2009, 102.
[31] Vö. XVI. Benedek pápa: Homilie bei der Terz zu Beginn der ersten Vollversammlung der Bischofssynode (6. X. 2008) in: AAS 100 (2008), 758–761.
[32] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 14.
[33] XVI. Benedek pápa: Deus caritas est enciklika (25. XII. 2005), 1: AAS 98 (2006), 217–218.
[34] »Ho Logos pachynetai (vagy brachynetai)«. Vö. Órigenes: Peri Archon, I,2,8: SC 252,127–129.
[35] XVI. Benedek pápa: Predigt am Hochfest der Geburt des Herrn (24. XII. 2006) in: AAS 99 (2007), 12.
[36] Vö. Záróüzenet, II, 4–6.
[37] Maximus Confessor: Mária élete, 89.
[38] Vö. XVI. Benedek pápa: Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 9–10: AAS 99 (2007), 111–112.
[39] XVI. Benedek pápa: Általános kihallgatás (15. IV. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 24. IV. 2009, 2.
[40] Uő: Predigt am Hochfest der Erscheinung des Herrn (6. I. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 16. I. 2009, 1.
[41] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 4.
[42] Propositio 4.
[43] Keresztes Szent János: Aufstieg auf den Berg Karmel, II,22. – KEK 65.
[44] Propositio 47.
[45] KEK 67.
[46] Vö. Hittani Kongregáció: Die Botschaft von Fatima (26. VI. 2000) in: Ench. Vat. 19, 974–1021.
[47] Adversus haereses, IV,7,4: PG 7, 992–993; V,1,3: PG 7, 1123; V,6,1: PG 7, 1137; V,28,4: PG 7, 1200.
[48] Vö. XVI. Benedek pápa: Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 12: AAS 99 (2007), 113–114.
[49] Vö. Propositio 5.
[50] Adversus haereses. III,24,1: PG 7, 966.
[51] Homiliae in Genesim. XXII, 1: PG 53, 175.
[52] Epistula 120, 10: CSEL 55, 500–506.
[53] Homiliae in Ezechielem. I,VII,17: CC 142, 94.
[54] „Tehát az áhítatos lélek szemei galambszemek, mivel a lelkieket észlelő látását a Szentlélek világosítja meg és neveli (…) Most ugyanis az ilyen léleknek megnyitja az értelmét, hogy megrtése az Írásokat.” Szentviktori Richard: Explicatio in Cantica canticorum, 15. in: PL 196, 450B.D.
[55] Sacramentarium Serapionis II (XX). in: Didascalia et Constitutiones apostolorum. Kiad. F. X. Funk, II, Paderborn 1906, 161.
[56] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 7.
[57] Uaz 8.
[58] Uott.
[59] Vö. Propositio 3.
[60] Vö. Záróüzenet. II,5.
[61] Expositio Evangelii secundum Lucam 6,33. in: PL 15, 1677.
[62] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 13.
[63] KEK 102. Vö. Rupert von Deutz: De operibus Spiritus Sancti. I,6: SC 131, 72–74.
[64] Enarrationes in Psalmos. 103,IV,1. in: PL 37, 1378. Hasonló kijelentések olvashatók Órigenes: In Iohannem V,5–6: SC 120, 380–384.
[65] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 21.
[66] Uaz 9.
[67] Vö. Propositiones 5.12.
[68] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 12.
[69] Vö. Propositio 12.
[70] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 11.
[71] Propositio 4.
[72] Prologus. Opera Omnia V, Quaracchi 1891, 201–202.
[73] Vö. XVI. Benedek pápa: Ansprache an die Vertreter aus der Welt der Kultur im »College des Bernardins« in Paris (12. IX. 2008) in: AAS 100 (2008), 721–730.
[74] Vö. Propositio 4.
[75] Vö. Relatio post disceptationem, 12.
[76] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst. 5.
[77] Propositio 4.
[78] Pl. MTörv 28,1–2.15.45; 32,1; a próféták közül vö. Jer 7,22–28; Ez 2,8; 3,10; 6,3; 13,2; Zak 3,8. Szt Pált tekintve vö. Róm 10,14-18; 1Tesz 2,13.
[79] Propositio 55.
[80] Vö. XVI. Benedek pápa: Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 33: AAS 99 (2007), 132–133.
[81] XVI. Benedek pápa: Deus caritas est enciklika (25. XII. 2005), 41: AAS 98 (2006), 251.
[82] Propositio 55.
[83] Vö. Expositio Evangelii secundum Lucam. 2,19. in: PL 15, 1559–1560.
[84] Breviloquium, Prologus. Opera Omnia, V, Quaracchi 1891, 201–202.
[85] Summa Theologiae, I–II, 106, 2.
[86] Pápai Biblikus Bizottság: Die Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), III,A,3: Ench. Vat. 13, 3035.
[87] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 12.
[88] Contra epistolam Manichaei quam vocant fundamenti. V,6. in: PL 42, 176.
[89] Vö. XVI. Benedek pápa: Általános kihallgatás (14. XI. 2007) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 23. XI. 2007, 2.
[90] Commentariorum in Isaiam libri, Prologus.. in: PL 24, 17.
[91] Epistula 52, 7: CSEL 54, 426.
[92] Pápai Biblikus Bizottság: Die Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), II,A,2: Ench. Vat. 13, 2988.
[93] Uaz, II,A,2: Ench.Vat. 13, 2991.
[94] Homiliae in Ezechielem. I,VII,8. in: PL 76, 843D.
[95] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 24; Vö. XIII. Leó pápa: Providentissimus Deus enciklika (18. XI. 1893), Pars II,: ASS 26 (1893–94), 269–292; XV. Benedek pápa: Spiritus Paraclitus enciklika (15. IX. 1920), Pars III: AAS 12 (1920), 385–422.
[96] Vö. Propositio 26.
[97] Vö. Pápai Biblikus Bizottság: Die Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), A-B: Ench. Vat. 13, 2846–3150.
[98] XVI. Benedek pápa: Beitrag auf der XIV. Generalkongregation der Synode (14. X. 2008) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 31. X. 2008, 19; Vö. Propositio 25.
[99] Uő: Ansprache an die Vertreter aus der Welt der Kultur im »College des Bernardins« in Paris (12. IX. 2008) in: AAS 100 (2008), 722–723.
[100] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 10.
[101] Vö. II. János Pál pápa: Ansprache anläßlich des 100. Jahrestages der Enzyklika Providentissimus Deus und des 50. Jahrestages der Enzyklika Divino Afflante Spiritu (23. IV. 1993) in: AAS 86 (1994), 232–243.
[102] Uaz, 4: AAS 86 (1994), 235.
[103] Uaz, 5: AAS 86 (1994), 235.
[104] Uaz, 5: AAS 86 (1994), 236.
[105] Pápai Biblikus Bizottság: Die Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), III,C,1: Ench. Vat. 13, 3065.
[106] 12.
[107] XVI. Benedek pápa: Beitrag auf der XIV. Generalkongregation der Synode (14. X. 2008) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 31. X. 2008, 19; vö. Propositio 25.
[108] Vö. Propositio 26.
[109] Propositio 27.
[110] XVI. Benedek pápa: Beitrag auf der XIV. Generalkongregation der Synode (14. X. 2008) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 31. X. 2008, 19; Vö. Propositio 26.
[111] Vö. uott.
[112] Uaz.
[113] Vö. Propositio 27.
[114] XVI. Benedek pápa: Beitrag auf der XIV. Generalkongregation der Synode (14. X. 2008) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 31. X. 2008, 19.
[115] II. János Pál pápa: Fides et ratio enciklika (14. IX. 1998), 55: AAS 91 (1999), 49–50.
[116] Vö. XVI. Benedek pápa: Ansprache an den IV. Nationalen Kongreß der Katholischen Kirche in Italien (19. X. 2006) in: AAS 98 (2006), 804–815.
[117] Vö. Propositio 6.
[118] Vö. Szent Ágoston: De libero arbitrio, III,XXI,59. in: PL 32, 1300; De Trinitate, II,1,2. in: PL 42, 845.
[119] Katolikus Nevelés Kongregációja: Inspectis dierum instrukció (10. XI. 1989), 26: AAS 81 (1990), 618.
[120] KEK 116.
[121] Summa Theologiae, I,1,10, ad 1.
[122] KEK 118.
[123] Pápai Biblikus Bizottság: Die Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), II,A,2: Ench. Vat. 13, 2987.
[124] Uaz, II,B,2: Ench. Vat. 13, 3003.
[125] XVI. Benedek pápa: Ansprache an die Vertreter aus der Welt der Kultur im »College des Bernardins« in Paris (12. IX. 2008) in: AAS 100 (2008), 726.
[126] Uott.
[127] Vö. XVI. Benedek pápa: Általános kihallgatás (9. I. 2008) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 18. I. 2008, 2.
[128] Vö. Propositio 29.
[129] De arca Noe. 2,8. in: PL 176, 642C–D.
[130] Vö. XVI. Benedek pápa: Ansprache an die Vertreter aus der Welt der Kultur im »College des Bernardins« in Paris (12. IX. 2008) in: AAS 100 (2008), 725.
[131] Vö. Propositio 10; Pápai Biblikus Bizottság: Das jüdische Volk und seine Heilige Schrift in der christlichen Bibel (24. V. 2001), 3–5: Ench. Vat. 20, 748–755.
[132] Vö. KEK 121–122.
[133] Propositio 52.
[134] Vö. Pápai Biblikus Bizottság: Das jüdische Volk und seine Heilige Schrift in der christlichen Bibel (24. V. 2001), 19: Ench. Vat. 20, 799–801; Origenes: Homiliae in Numeros 9,4: SC 415,238–242.
[135] KEK 128.
[136] KEK 129.
[137] Propositio 52.
[138] Quaestiones in Heptateuchum. 2,73. in: PL 34, 623.
[139] Homiliae in Ezechielem. I,VI,15. in: PL 76, 836.
[140] Propositio 29.
[141] II. János Pál pápa: Botschaft an den Oberrabbiner von Rom (22. V. 2004) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 4. VI. 2004, 7.
[142] Pápai Biblikus Bizottság: Das jüdische Volk und seine Heilige Schrift in der christlichen Bibel. (24. V. 2001), 87: Ench. Vat. 20, 1150.
[143] Vö. XVI. Benedek pápa: Ansprache bei der Abschiedszeremonie auf dem Internationalen Flughafen »Ben Gurion« in Tel Aviv (15. V. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 22. V. 2009, 15.
[144] II. János Pál pápa: Ansprache im Oberrabinat »Hechal Shlomo« (23. III. 2000) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 7. IV. 2000, 9.
[145] Vö. Propositiones 46. 47.
[146] Pápai Biblikus Bizottság: Die Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), I,F: Ench. Vat. 13, 2974.
[147] Vö. XVI. Benedek pápa: Ansprache an die Vertreter aus der Welt der Kultur im »College des Bernardins« in Paris (12. IX. 2008) in: AAS 100 (2008), 726.
[148] Propositio 46.
[149] Propositio 28.
[150] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 23.
[151] De meg kell jegyeznünk, hogy a deuterokanonikus ószövetségi könyvek esetében a katolikusoknál és az ortodoxoknál a bibliai kánon nem egészen azonos az anglikánokéval és protestánsokéval.
[152] Vö. Relatio post disceptationem, 36.
[153] Propositio 36.
[154] Vö. XVI. Benedek pápa: Ansprache an die Mitglieder des Ordentlichen Rates des Generalsekretariats der Bischofssynode (25. I. 2007) in: AAS 99 (2007), 85–86.
[155] Unitatis redintegratio határozat, 21.
[156] Vö. Propositio 36.
[157] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 10.
[158] Ut unum sint enciklika (25. V. 1995), 44: AAS 87 (1995), 947.
[159] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 10.
[160] Uott.
[161] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 24.
[162] Vö. Propositio 22.
[163] Nagy Szent Gergely: Moralia in Job, XXIV,VIII,16. in: PL 76, 295.
[164] Vö. Szent Atanáz: Vita Antonii. II. in: PL 73, 127.
[165] Regula LXXX, XXII: PG 31, 867.
[166] Regula, 73,3: SC 182, 672.
[167] Celanói Tamás: Vita prima Sancti Francisci, IX, 22: FF 356.
[168] Regula, I,1–2: FF 2750.
[169] Szász Jordán: Libellus de principiis Ordinis Praedicatorum. 104: Monumenta Fratrum Praedicatorum Historica, Róma, 1935, 16, 75.
[170] Ordo Praedicatorum: Erste Konstitutionen oder Consuetudines, II, XXXI.
[171] Élete 40,1.
[172] Vö. Geschichte einer Seele, Ms B, 3ro.
[173] Uaz, Ms C, 35vo.
[174] In Iohannis Evangelium Tractatus I,12. in: PL 35, 1385.
[175] Veritatis splendor enciklika (6. VIII. 1993), 25: AAS 85 (1993), 1153.
[176] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 8.
[177] Relatio post disceptationem, 11.
[178] 1. pont.
[179] XVI. Benedek pápa: Ansprache an die Teilnehmer am Internationalen Kongreß »Die Heilige Schrift im Leben der Kirche« (16. IX. 2005) in: AAS 97 (2005), 956.
[180] Relatio post disceptationem. 10.
[181] Záróüzenet. III.
[182] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium konstitúcó. 24.
[183] Uaz 7.
[184] A szentmise olvasmányrendje, 4.
[185] Uaz 9.
[186] Uaz 3; Vö. Lk 4,16–21; 24,25–35. 44–49.
[187] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium konstitúcó. 102.
[188] Vö. XVI. Benedek pápa: Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 44–45:
[189] AAS 99 (2007), 139–141.
[190] Uaz III,B,3: Ench. Vat. 13, 3056.
[191] Vö. Sacrosanctum Concilium, 48 ,51, 56; Dei Verbum, 21, 26; Ad gentes, 6. 15; Presbyterorum ordinis, 18; Perfectae caritatis, 6. – Az Egyház hagyományában találunk ilyen kitételeket: „Krisztus teste a Szentírást is jelenti”: Waltramus, De unitate Ecclesiae conservanda: 1,14, W. Schwenkenbecher (Hrsg.), Hannoverae 1883, 33; „Az Úr teste valóban étel és az vére valóban ital; ez az a nagy ajándék, amelyben ebben az életben részülhetünk, hogy az Ő testével táplálkozhatunk és az Ő vérét ihatjuk, nem csak az Eucharisztiában, hanem a Szentírás olvasásával is. Isten Igéje ugyanis valódi étel és valódi ital, melyeket az Írások ismeretéből  merítünk.”: Szent Jeromos: Commentarius in Ecclesiasten, III. in: PL 23, 1092A.
[192] J. Ratzinger (Benedikt XVI.), Názáreti Jézus, Freiburg i. Br., 2007, 312.
[193] Messlektionar, Pastorale Einführung, 10.
[194] Uott.
[195] Vö. Propositio 7.
[196] Fides et ratio enciklika (14. IX. 1998), 13: AAS 91 (1999), 16.
[197] Vö. KEK 1373–1374.
[198] Vö. Sacrosanctum Concilium, 7.
[199] In Psalmum 147: CCL 78, 337-338.
[200] Dei Verbum 2.
[201] Vö. Sacrosanctum Concilium 107–108.
[202] Messlektionar, Pastorale Einführung, 66.
[203] Propositio 16.
[204] Vö. XVI. Benedek pápa: Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 45: AAS 99 (2007), 140–141.
[205] Vö. Propositio 14.
[206] Vö. CIC. 230 § 2; 204 § 1.
[207] Messlektionar, Pastorale Einführung, 55.
[208] Uaz 8.
[209] 46: AAS 99 (2007), 141.
[210] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 25.
[211] Propositio 15.
[212] Uott.
[213] Sermo 179,1. in: PL 38, 966.
[214] Vö. XVI. Benedek pápa: Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 93: AAS 99 (2007), 177.
[215] Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Compendium eucharisticum (25. III. 2009), Vatikánváros 2009.
[216] Epistula 57, 7: CSEL 54, 426–427.
[217] Propositio 8.
[218] A bűnbánat szentsége, 17.
[219] Uaz 19.
[220] Propositio 8.
[221] Propositio 19.
[222] A Liturgia Horarum általános bevezetése, III,15.
[223] Sacrosanctum Concilium, 85.
[224] Vö. CIC 276 § 3; 1174 § 1.
[225] Vö. CCEO 377; 473, §§ 1 und 2, 1°; 538 § 1; 881 § 1.
[226] Rituale Romanum: De Benedictionibus, Praenotanda generalia, 21.
[227] Vö. Propositio 18; Sacrosanctum Concilium, 35.
[228] Vö. XVI. Benedek pápa: Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 75: AAS 99 (2007), 162–163.
[229] Uott.
[230] Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Direktorium über die Volksfrömmigkeit und die Liturgie. Grundsätze und Orientierungen (17. XII. 2001), 87: Ench. Vat. 20, 2461.
[231] Vö. Propositio 14.
[232] Vö. Antiochiai Szent Ignác: Ad Ephesios, XV,2: Patres Apostolici, ed. F. X. FUNK, Tubingae 1901, I, 224.
[233] Vö. Szent Ágoston: Sermo 288,5. in: PL 38, 1307; Sermo 120,2. in: PL 38, 677.
[234] Ordo Missae 56.
[235] Uaz, 45; Vö. Sacrosanctum Concilium, 30.
[236] Messlektionar, Pastorale Einführung, 13.
[237] Vö. Uaz 17.
[238] Propositio 40.
[239] Vö. Ordo Missae 309.
[240] Vö. Propositio 14.
[241] Vö. XVI. Benedek pápa: Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 69: AAS 99 (2007), 157.
[242] Vö. Ordo Missae, 57.
[243] Propositio 14.
[244] Vö. A 393-i hippói zsinat 36, kánonja: DS 186.
[245] Vö. II. János Pál pápa: Vicesimus quintus annus apostoli levél (4. XII. 1988), 13: AAS 81 (1989), 910; Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Instruktion Redemptionis sacramentum über einige Dinge bezüglich der heiligsten Eucharistie, die einzuhalten und zu vermeiden sind (25. III. 2004), 63: Ench. Vat. 22, 2248.
[246] Vö. Sacrosanctum Concilium, 116; Ordo Missae, 41.
[247] Vö. Propositio 14.
[248] Propositio 9.
[249] Epistula 30, 7: CSEL 54, 246.
[250] Epistula 133, 13: CSEL 56, 260.
[251] Epistula 107, 9.12: CSEL 55, 300.302.
[252] Epistula 52, 7: CSEL 54, 426.
[253] II. János Pál pápa: Novo millennio ineunte (6. I. 2001), 31: AAS 83 (2001), 287–288.
[254] Propositio 30; Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 24.
[255] Szent Jeromos: Commentariorum in Isaiam libri, Prol.. in: PL 24, 17B.
[256] Propositio 21.
[257] Vö. Propositio 23.
[258] Vö. Klérus Kongregáció: Allgemeines Direktorium für die Katechese (15. VIII. 1997), 94–96: Ench. Vat. 16, 875–878; II. János Pál pápa: Catechesi tradendae (16. X. 1979), 27: AAS 71 (1979), 1298–1299.
[259] Klérus Kongregáció: Allgemeines Direktorium für die Katechese (15. VIII. 1997),127: Ench. Vat. 16, 935; Vö. II. János Pál pápa: Catechesi tradendae (16. X. 1979), 27: AAS 71 (1979), 1299.
[260] Uaz 128: Ench. Vat. 16, 936.
[261] Vö. Propositio 33.
[262] Vö. Propositio 45.
[263] Vö. Lumen gentium, 39–42.
[264] Propositio 31.
[265] 15: AAS 96 (2004), 846–847.
[266] II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis (25. III. 1992), 26: AAS 84 (1992), 698.
[267] Uott.
[268] XVI. Benedek pápa: A krizma-mise homíliája (9. IV. 2009) in: AAS 101 (2009), 35
[269] Uaz 356.
[270] Katolikus Nevelés Kongregációja: Grundnormen für die Ausbildung der ständigen Diakone (22. II. 1998), 11: Ench. Vat. 17, 174–175.
[271] Uaz 74: Ench. Vat. 17, 263.
[272] Vö. Uaz 81: Ench. Vat. 17, 271.
[273] Propositio 32.
[274] Vö. II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis (25. III. 1992), 47: AAS 84 (1992), 740–742.
[275] Propositio 24.
[276] XVI. Benedek pápa: Predigt am Fest der Darstellung des Herrn (2. II. 2008); AAS 100 (2008), 133; Vö. II. János Pál pápa: Vita consecrata apostoli levél (25. III. 1996), 82; AAS 88 (1996), 458–460.
[277] Szerzetesi Kongregáció: Neubeginn in Christus: Ein neuer Aufbruch des geweihten Lebens im dritten Jahrtausend ( 19. V. 2002), 24: Ench. Vat. 21, 447.
[278] Vö. Propositio 24.
[279] Szent Benedek: Regula, IV,21: SC 181, 456–458.
[280] XVI. Benedek pápa: Ansprache beim Besuch der Abtei Heiligenkreuz (9. IX. 2007) in: AAS 99 (2007), 856.
[281] Vö. Propositio 30.
[282] II. János Pál pápa: Christifideles laici (30. XII. 1988), 17: AAS 81 (1989), 418.
[283] Vö. Propositio 33.
[284] II. János Pál pápa: Familiaris consortio (22. XI. 1981), 49: AAS 74 (1982), 140–141.
[285] Propositio 20.
[286] Vö. Propositio 21.
[287] Propositio 20.
[288] Vö. Mulieris dignitatem (15. VIII. 1988), 31: AAS 80 (1988), 1727–1729.
[289] Propositio 17.
[290] Vö. Propositiones 9; 22.
[291] 25. pont.
[292] Enarrationes in Psalmos, 85, 7. in: PL 37, 1086.
[293] Órigenes: Epistola ad Gregorium, 3: PG 11, 92.
[294] XVI. Benedek pápa: Ansprache im Römischen Priesterseminar (17. II. 2007) in: AAS 99 (2007), 253–254.
[295] Vö. Uő: Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 66: AAS 99 (2007), 155–156.
[296] Záróüzenet. III,9.
[297] Vö. Uaz.
[298] „Teljes búcsút nyerhet az a hívő, aki a Szentírás illetékes hatóságtól jóváhagyott szövegét Isten szavának kijáró tisztelettel és lelkiolvasmányként olvassa, legalább fél óráig; a rövidebb szentírásolvasással részleges búcsú nyerhető.” (1999. július 16), 30§ 1.
[299] Vö. KEK 1471–1479.
[300] VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina (1. I. 1967) in: AAS 59 (1967), 18–19. – Vö. Epistula 49, 3. in: PL 16, 1204A. – Vö. Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Direktorium über die Volksfrömmigkeit und die Liturgie. Grundsätze und Orientierungen (17. XII. 2001), 197–202: Ench. Vat. 20, 2638–2643.
[301] Vö. Epistula 49, 3. in: PL 16, 1204A.
[302] Vö. Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Direktorium über die Volksfrömmigkeit und die Liturgie. Grundsätze und Orientierungen (17. XII. 2001), 197–202: Ench. Vat. 20, 2638–2643.
[303] Vö. Propositio 55.
[304] Vö. II. János Pál pápa: Rosarium Virginis Mariae apostoli levél (16. X. 2002) in: AAS 95 (2003), 5–36.
[305] Propositio 55.
[306] Vö. Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Direktorium über die Volksfrömmigkeit und die Liturgie. Grundsätze und Orientierungen (17. XII. 2001), 207: Ench. Vat. 20, 2656–2657.
[307] Vö. Propositio 51.
[308] XVI. Benedek pápa: Homilie in der Eucharistiefeier im Josafat Valley, Jerusalem (12. V. 2009) in: AAS 101 (2009), 473.
[309] Vö. Epistula 108, 14: CSEL 55, 324–325.
[310] Adversus haereses, IV,20,7: PG 7, 1037.
[311] XVI. Benedek pápa: Spe salvi enciklika (30. XI. 2007), 31: AAS 99 (2007), 1010.
[312] XVI. Benedek pápa: Ansprache an die Vertreter aus der Welt der Kultur im »College des Bernardins« in Paris (12. IX. 2008) in: AAS 100 (2008), 730.
[313] Vö. In Evangelium secundum Matthaeum 17,7: PG 13, 1197B; Szent Jeromos: Translatio homiliarum Originis in Lucam, 36. in: PL 26, 324–325.
[314] Vö. XVI. Benedek pápa: Homilie zur Eröffnung der XII. Ordentlichen Generalversammlung der Bischofssynode (5. X. 2008) in: AAS 100 (2008), 757.
[315] Propositio 38.
[316] Vö. Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Neubeginn in Christus: Ein neuer Aufbruch des geweihten Lebens im dritten Jahrtausend (19. V. 2002), 36: Ench. Vat. 21, 488–491.
[317] Propositio 30.
[318] Vö. Propositio 38.
[319] Vö. Propositio 49.
[320] Vö. II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika (7. XII. 1990) in: AAS 83 (1991), 294–340; Uő: Novo millennio ineunte (6. I. 2001), 40: AAS 93 (2001), 294–295.
[321] Propositio 38.
[322] Vö. XVI. Benedek pápa: Homilie zur Eröffnung der XII. Ordentlichen Generalversammlung der Bischofssynode (5. X. 2008) in: AAS 100 (2008), 753–757.
[323] Propositio 38.
[324] Záróüzenet. IV,12.
[325] VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi (8. XII. 1975), 22: AAS 68 (1976), 20.
[326] Vö. Dignitatis humanae, 2.7.
[327] Vö. Propositio 39.
[328] Vö. XVI. Benedek pápa: Botschaft zum Weltfriedenstag 2009 (8. XII. 2008) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 19. XII. 2008, 4–5.
[329] VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi (8. XII. 1975), 19: AAS 68 (1976), 18.
[330] Vö. Propositio 39.
[331] Vö. XXIII János pápa: Pacem in terris enciklika. (11. IV. 1963), I: AAS 55 (1963), 259.
[332] Vö. II. János Pál pápa: Centesimus annus enciklika (1. V. 1991), 47: AAS 83 (1991), 851-852; Uő: Ansprache an die Vollversammlung der Vereinten Nationen (2. X. 1979), 13: AAS 71 (1979), 1152–1153.
[333] Vö. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma. 152–159.
[334] XVI. Benedek pápa: Botschaft zum Weltfriedenstag 2007 (8. XII. 2006), 10: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 22. XII. 2006, 10.
[335] Vö. Propositio 8.
[336] XVI. Benedek pápa: Homília (25. I. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 6. II. 2009, 8.
[337] Uő: Homilie zum Abschluss der XII. Ordentlichen Generalversammlung der Bischofssynode (26. X. 2008) in: AAS 100 (2008), 779.
[338] Propositio 11.
[339] XVI. Benedek pápa: Deus caritas est enciklika (25. XII. 2005), 28: AAS 98 (2006), 240.
[340] De doctrina christiana, I,35,39–36,40. in: PL 34, 34.
[341] Vö. XVI. Benedek pápa: Botschaft zum XXI. Weltjugendtag 2006 (22. II. 2006) in: AAS 98 (2006), 282–286.
[342] Vö. Propositio 34.
[343] Vö. Uott.
[344] Homília (24. IV. 2005) in: AAS 97 (2005), 712.
[345]Vö. Propositio 38.
[346] XVI. Benedek pápa: Homília a betegek XVII. világnapján (11. II. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 20. II. 2009, 1.
[347] Vö. Propositio 35.
[348] Propositio 11.
[349] Vö. XVI. Benedek pápa: Deus caritas est enciklika (25. XII. 2005), 25: AAS 98 (2006), 236–237.
[350] Propositio 11.
[351] XVI. Benedek pápa: Homília (1. I. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 9. I. 2009, 2.
[352] Propositio 54.
[353] Vö. XVI. Benedek pápa: Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 92: AAS 99 (2007), 176–177.
[354] II. János Pál pápa: Ansprache an die UNESCO (2. VI. 1980), 6: AAS 72 (1980), 738.
[355] Vö. Propositio 41.
[356] Vö. Uott.
[357] Vö. II. János Pál pápa: Fides et ratio enciklika (14. IX. 1998), 80: AAS 91 (1999), 67–68.
[358] Vö. Lineamenta 23.
[359] Vö. Propositio 40.
[360] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Inter mirifica; A Tömegtájékoztató Eszközök Pápai Tanácsa: Communio et progressio instrukciója (23. V. 1971) in: AAS 63 (1971), 593–656; II. János Pál pápa: Die schnelle Entwicklung apostoli levél (24. I. 2005) in: AAS 97 (2005), 265–274; Tömegtájékoztató Eszközök Pápai Tanácsa: Aetatis novae instrukció (22. II. 1992) in: AAS 84 (1992), 447–468; Uő: Kirche und Internet (22. II. 2002) in: Ench. Vat. 21, 66–95; Uő: Ethik im Internet (22. II. 2002) in: Ench. Vat. 21, 96–127.
[361] Vö. Záróüzenet. IV,11; XVI. Benedek pápa: Botschaft zum 43. Welttag der sozialen Kommunikationsmittel (24. I. 2009) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 6. II. 2009, 7.
[362] Vö. Propositio 44.
[363] II. János Pál pápa: Botschaft zum 36. Welttag der sozialen Kommunikationsmittel (24. I. 2002), 6: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 1. II. 2002, 11.
[364] Vö. Evangelii nuntiandi (8. XII. 1975), 20: AAS 68 (1976), 18–19.
[365] Vö. XVI. Benedek pápa: Sacramentum caritatis szinódus utáni buzdítás. (22. II. 2007), 78: AAS 99 (2007), 165.
[366] Vö. Propositio 48.
[367] Pápai Biblikus Bizottság: Die Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), IV,B: Ench. Vat. 13, 3112.
[368] Vö. Ad gentes, 22; Pápai Biblikus Bizottság: Die Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), IV,B: Ench. Vat. 13, 3111–3117.
[369] II. János Pál pápa: Ansprache an die Bischöfe in Kenia (7. V. 1980), 6: AAS 72 (1980), 497.
[370] Vö. Instrumentum laboris 56.
[371] Pápai Biblikus Bizottság: Die Interpretation der Bibel in der Kirche (15. IV. 1993), IV,B: Ench. Vat. 13, 3113.
[372] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum konst., 22.
[373] Vö. Propositio 42.
[374] Vö. Propositio 43.
[375] XVI. Benedek pápa: Homilie bei der Terz zu Beginn der ersten Vollversammlung der Bischofssynode (6. X. 2008) in: AAS 100 (2008), 760.
[376] II. János Pál pápa: Dominum et vivificantem enciklika (18. V. 1986) in: AAS 78 (1986), 809-900; Uő: Redemptoris missio enciklika (7. XII. 1990) in: AAS 83 (1991), 249-340; Uő: Ansprachen und Homilien in Assisi anlässlich des Weltgebetstreffens für den Frieden (27. X. 1986) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 7. XI. 1986, 9–11; Gebetstreffen für den Frieden in der Welt (24. I. 2002) in: L’Osservatore Romano (heti német kiadás), 1. II. 2002, 7–8; Hittani Kongregáció: Dominus Iesus nyilatkozat (6. VIII. 2000) in: AAS 92 (2000), 742–765.
[377] Vö. Nostra aetate, 3.
[378] Vö. XVI. Benedek pápa: Ansprache an die beim Heiligen Stuhl akkreditierten Botschafter der Länder mit mehrheitlich muslimischer Bevölkerung (25. IX. 2006) in: AAS 98 (2006), 704–706.
[379] Vö. Propositio 53.
[380] Vö. Propositio 50.
[381] Propositio 50.
[382] II. János Pál pápa: Ansprache bei der Begegnung mit muslimischen Jugendlichen in Casablanca in Marokko (19. VIII. 1985), 5: AAS78 (1986), 99.

---