Az Irgalmasság Szentéve arra hív bennünket, hogy elmélkedjünk a kommunikáció és az irgalmasság között fennálló kapcsolatról. Az Egyház, egyesülve Krisztussal, aki az irgalmas Isten élő megtestesülése, azt a hivatást kapta, hogy úgy élje meg az irgalmasságot, mint egész léte és működése megkülönböztető vonását. Az, amit mondunk és az, ahogy ezt mondjuk, minden szavunk és tettünk ki kellene, hogy fejezze azt az együttérzést, gyengéd szeretetet és megbocsátást, amellyel Isten fordul az ember felé. A szeretet természeténél fogva kommunikáció, arra vezet bennünket, hogy megnyíljunk, és nem arra, hogy elszigetelődjünk. És ha szívünket és tetteinket az odafordulás, az isteni szeretet vezérli, akkor kommunikációnk Isten erejének hordozójává válik.
Arra szól hivatásunk, hogy Isten gyermekeiként kommunikáljunk mindenkivel, kivétel nélkül. Az Egyház nyelvének és gesztusainak különösképpen az irgalmasságról kell szólniuk, hogy megérintsék az emberek szívét, és támogassák őket az élet teljessége felé, amelyet Jézus Krisztus, az Atya küldötteként mindenki számára elérhetővé tett. Az a dolgunk, hogy befogadjuk és továbbadjuk környezetünknek az Anyaszentegyház bensőségességét, hogy az emberek megismerjék és megszeressék Jézust. Ez a belső tűz adja meg a hit szavainak lényegét, ez gyújtja lángra az igehirdetést, ez az a „szikra” a tanúságtételekben, amely élővé teszi ezeket.
A kommunikációnak van ereje, hogy hidakat hozzon létre, elősegítse a találkozást, a másik befogadását, és így gazdagítsa a társadalmat. Milyen szép, ha olyan személyt látunk, aki gondosan megválogatja szavait és gesztusait, hogy elkerülje a félreértéseket, begyógyítsa a sebzett emlékezetet, építse a békét és a harmóniát. A szavak képesek hidat verni személyek, családok, társadalmi csoportok, népek között. És ez igaz a fizikai környezetünkre éppúgy, mint a digitális világra. Ezért a szavaknak és a tetteknek olyanoknak kell lenniük, amelyek segítenek számunkra kilépni az ítélkezés és bosszú ördögi köreiből, amelyek minduntalan csapdába ejtik az egyes embereket éppúgy, mint a nemzeteket, és amelyekből a gyűlölet üzenetei születnek. A keresztény ember beszédének célja ezzel szemben az, hogy növelje az egységet és akkor is, amikor határozottan el kell ítélnie a rosszat, arra kell törekednie, hogy ne szakadjon meg soha a kapcsolat és a kommunikáció.
Szeretnék ezért felhívást intézni minden jóakaratú emberhez, hogy fedezze fel az irgalmasság hatalmát, amely képes begyógyítani a megromlott kapcsolatokat és újra békét és harmóniát tud teremteni a családok és a közösségek között. Mindnyájan tudjuk, hogy a régi sebek és sértődések mennyire fogva tudják tartani az embert, és meggátolják abban, hogy kommunikáljon és kibéküljön másokkal. És ez igaz a népek közötti kapcsolatokra is. Mindezekben az esetekben az irgalmasság képes rá, hogy a beszéd és a dialógus új módját hozza létre, ahogyan ékesszólóan Shakespeare fogalmazta meg ezt: “Nem kényszer dolga a könyörület! Hullik az égből, mint finom eső a talajra. Áldása kétszeres: áldott az, aki adja, s aki kapja.” (A velencei kalmár, IV. felvonás, I. szín).
Kívánatos volna, hogy a politika és a diplomácia nyelvét is átjárja az irgalmasság, amely soha semmit nem akar veszni hagyni. Főleg azokhoz szólok, akik intézményes, politikai, a közvéleményt formálni képes felelősséget viselnek: ügyeljenek mindenkor arra, hogyan fejezik ki magukat azokkal kapcsolatban, akik másképpen gondolkodnak vagy cselekszenek, vagy akár hibát követtek el. Könnyű engedni a kísértésnek, hogy az ember kihasználja ezeket az alkalmakat, és táplálja a bizalmatlanság, a félelem és a gyűlölet lángjait. Ahhoz viszont bátorság kell, hogy az embereket a kibékülés felé irányítsuk, de éppen ez a pozitív és találékony merészség segíthet igazi megoldásokat találni régi konfliktusokra és alkalmat teremthet a tartós békére. “Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak […] Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,7.9).
Nagyon vágyom rá, hogy a kommunikációnk, és az Egyházban betöltött pásztori szolgálatunk soha ne az ellenségen aratott diadal gőgjét fejezze ki, és ne alázza meg azokat, akiket a világ gondolkodásmódja vesztesnek, selejtnek ítél! Az irgalmasság segíthet abban, hogy enyhítsük az élet viszontagságait és szeretetet nyújtsunk azoknak, akik csak a fagyos ítélettel találkoztak. Kommunikációnk stílusának olyannak kell lennie, amely túllép azon a logikán, amely a bűnösöket és az igazakat tisztán szétválasztja. Elítélhetünk és el kell ítélnünk bűnös helyzeteket – az erőszakot, a korrupciót, a kizsákmányolást, stb. –, de nem szabad elítélnünk az embereket, mivel egyedül Isten képes a szívük mélyén olvasni. Feladatunk, hogy figyelmeztessük azt, aki hibázik, fel kell szólalnunk bizonyos magatartások rossz vagy igazságtalan volta miatt, hogy megszabadítsuk az áldozatokat és felemeljük azt, aki elesett. János evangéliuma emlékeztet bennünket: „az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32). Ez az igazság pedig végső soron maga Krisztus, akinek szelíd irgalmassága a mértéke annak, milyen módon hirdessük az igazságot és ítéljük el az igazságtalanságot. Kiemelkedő feladatunk az, hogy az igazságot szeretettel hirdessük (vö. Ef 4,15). Csak a szeretetettel kimondott és szelídséggel és irgalommal kísért szavak érinthetik meg a mi bűnös szívünket. A kemény, moralizáló szavak és gesztusok azt a veszélyt hordozzák, hogy még jobban eltávolítják azokat, akiket szeretnénk elvezetni a megtérésre és a szabadságra, mert így csak megerősítjük bennük az érzést, hogy megtagadjuk őket, és védekezniük kell.
Egyesek azt gondolják, hogy az irgalmasságra alapozott társadalom indokolatlanul idealista, túlzó módon elnéző elképzelés. De gondoljunk csak vissza saját legkorábbi, a családban szerzett tapasztalatainkra. Szüleink annak alapján szerettek és értékeltek bennünket, amik vagyunk és nem a képességeink vagy a sikereink alapján. A szülők természetesen a legjobbat akarják gyermekeiknek, de szeretetüknek nem feltétele bizonyos célok elérése. Az atyai ház az a hely, ahol mindig befogadnak (vö. Lk 15,11-32). Szeretnék mindenkit arra bátorítani, hogy ne úgy gondoljon az emberi társadalomra, mint olyan helyre, ahol idegeneknek kell küzdenie egymással és megpróbálnak érvényesülni, hanem inkább úgy, mint egy otthonra vagy egy családra, ahol az ajtó mindig nyitva áll, és mindenki arra törekszik, hogy elfogadja a másikat.
Ehhez alapvető fontosságú, hogy meghallgassuk a másik embert. A kommunikáció osztozást jelent, az osztozáshoz a másik ember meghallgatása, befogadása is hozzátartozik. Meghallgatni az sokkal több, mint meghallani. A meghallás az információ területét érinti, a meghallgatás viszont a kommunikáció része és közelségre van hozzá szükség. A másik ember meghallgatása segít benne, hogy helyes magatartást vegyünk fel, kilépjünk a szemlélő, a felhasználó, a fogyasztó kényelmes szerepéből. A másik meghallgatása azt is jelenti, hogy kérdéseket és kétségeket is megoszt velünk, egymás mellett haladunk az úton, megszabadulunk minden olyan elképzeléstől, hogy mindenre képesek vagyunk, és képességeinket és adottságainkat alázattal a közjó szolgálatába állítjuk.
A másik ember meghallgatása soha nem egyszerű. Néha egyszerűbb süketnek tettetni magunkat. A másik meghallgatása azt jelenti, hogy odafigyelünk valakire, igyekszünk őt megérteni, értékeljük, tiszteljük, őrizzük a másik szavait. A másik meghallgatása egyfajta áldozat, önmagunk feláldozása, amelyben megismétlődik Mózes gesztusa az égő csipkebokor előtt: leoldjuk sarunkat a hozzánk szóló másik emberrel való találkozás “szent földjén” (vö. Kiv 3,5). A másik meghallgatásának képessége hatalmas kegyelem, olyan adomány, amit kérnünk kell, hogy azután majd gyakoroljuk használatát.
Az e-mail, az sms, a közösségi hálók, a chat is lehetnek a kommunikáció teljes mértékben emberi formái. Nem a technológia határozza meg, hogy egy kommunikáció hiteles vagy nem, hanem az ember szíve és képessége, hogy jól használja a rendelkezésére álló eszközöket. A közösségi hálók alkalmasak rá, hogy segítsék az emberi kapcsolatokat és előmozdítsák a társadalom javát, ugyanakkor elvezethetnek a személyek és csoportok még mélyebb szakadásához és elkülönüléséhez is. A digitális környezet olyan, mint egy tér, egy találkozóhely, ahol a másikkal kedvesen bánhatunk, de meg is sérthetjük, folytathatunk hasznos beszélgetést vagy részt vehetünk valakinek az erkölcsi lejáratásában. Azt kérem, hogy az irgalmasságban megélt Szentév “tegyen nyitottabbá bennünket a párbeszédre, hogy jobban megismerjük és megértsük egymást; szabadítson meg az elzárkózás és a megvetés minden formájától, továbbá űzzön el minden erőszakot és megkülönböztetést” (Misericordiae Vultus, 23). A világhálónak is vannak valódi polgárai. Az internetes hálózatokhoz történő csatlakozásból az is következik, hogy felelősséget viselünk a többiekért, akik, noha nem látjuk őket, valós személyek és méltóságukat tiszteletben kell tartani. A világhálót lehet arra használni, hogy egészséges és az osztozásra nyitott társadalmat építsünk.
A kommunikáció, annak helyszínei és eszközei kiszélesítették számos ember látóhatárát. Ez Isten ajándéka és ugyanakkor nagy felelősség. Szeretném a kommunikációnak ezt a hatalmát úgy meghatározni, mint személyes “közelség”. A kommunikáció és az irgalmasság közötti találkozás olyan mértékben lesz termékeny, amennyire képes ilyen személyes közelséget teremteni, amely a másikkal törődik, vígasztalja, gyógyítja, kíséri és vele örül. A megosztott, darabjaira esett, ellentétekre épített világban az irgalmassággal történő kommunikáció azt jelenti, hogy hozzájárulunk a jó, szabad, szolidáris közelséghez Isten gyermekei, az emberségben testvérek között.
Vatikán, 2016. január 24.
Ferenc pápa
