Kedves Testvéreim!
Ma olyan világban élünk, amely egyre „kisebbé” válik, és ahol ebből adódóan könnyűnek tűnhet egymás közelébe kerülni. A közlekedés és a kommunikációs technológia fejlődése közelebb visznek minket egymáshoz, egyre inkább összekötnek, és a globalizáció révén függünk egymástól. Az emberiség ugyanakkor megosztott marad, s ezek a megosztottságok olykor nagyon is markánsak. Globális szinten megbotránkoztató a távolság a leggazdagabbak luxusa és a legszegényebbek nyomora között. Gyakran elég végigmenni egy városban az utcákon, és látjuk, micsoda ellentét van az utcán élő emberek és az üzletek ragyogó fénye között. Annyira hozzászoktunk mindehhez, hogy már nem is hat meg minket. A világ a kirekesztettség, a kitaszítottság, és a szegénység sokféle formájától szenved; valamint a sokféle konfliktustól is, amelyekben keverednek a gazdasági, politikai, ideológiai és sajnos vallási okok is.
Ebben a világban a média segíthet, hogy közelebb érezzük magunkat egymáshoz. Segíthet, hogy új módon fogjuk fel az emberiség nagy családjának egységét, ami szolidaritásra és arra ösztönöz, hogy komolyan kiálljunk a méltóbb emberi életért. A jó kommunikáció segít, hogy közelebb legyünk egymáshoz, jobban megismerjük egymást és jobban összetartsunk. A bennünket elválasztó falakat csak úgy lehet ledönteni, ha készek vagyunk meghallgatni egymást és tanulni egymástól. A különbözőségeket alakítanunk kell a párbeszéd formáival, amelyek lehetővé teszik, hogy növekedjünk a másik megértésében és tiszteletében. A találkozás kultúrája nemcsak az adás készségét kívánja meg, hanem azt is, hogy tudjunk elfogadni másoktól. A média segíthet ebben különösen ma, amikor az emberi kommunikáció hálózatai hallatlan fejlettségi fokot értek el. Főleg az internet kínálhat fel nagyobb lehetőséget a találkozásra és a szolidaritás kifejezésére mindenki között. És ez jó dolog, Isten ajándéka.
Léteznek azonban problematikus szempontok: az információ gyorsasága felülmúlja a gondolkodási és megítélő képességünket, és nem engedi, hogy meggondoltan és helyesen fejezzük ki magunkat. A kifejezett vélemények sokféleségét felfoghatjuk gazdagságnak, de az az ember be is zárkózhat egy olyan információs közegbe, amely csak a saját elvárásainak és gondolatainak felel meg, vagy meghatározott politikai és gazdasági érdekeknek. A kommunikációs környezet segíthet a fejlődésünkben, vagy éppen ellenkezőleg tévútra is vihet. A digitális kapcsolat vágya végül odáig is vezethet, hogy elszigetel minket a felebarátunktól, a hozzánk legközelebb álló embertől. Azt se felejtsük el, hogy aki különböző okok miatt nem fér hozzá a közösségi médiához, azt a kirekesztettség veszélye fenyegeti.
Ezek valós korlátok, de mégse indokolják a közösségi média elutasítását, hanem arra emlékeztetnek, hogy a kommunikáció végül inkább emberi, mint technológiai vívmány. Mi az tehát, ami a digitális környezetben segít emberségünk növekedésében és a kölcsönös megértésben? Például, vissza kell nyernünk egyfajta lassúságot és nyugalmat. Ehhez időre van szükség és arra, hogy csendet tudjunk teremteni magunkban a meghallgatáshoz. Türelmeseknek is kell lennünk, ha meg akarjuk érteni azt, aki más mint mi vagyunk: a személy akkor fejezi ki teljesen önmagát, amikor nem csak tolerálják, hanem tudja, hogy valóban el is fogadják. Ha tényleg arra vágyunk, hogy meghallgassunk másokat, akkor megtanuljuk majd másképp látni a világot és értékelni az emberi ismereteket és tapasztalatokat úgy, ahogy azok megnyilvánulnak a különböző kultúrákban és hagyományokban. Jobban fogjuk tudni értékelni a kereszténység által ihletett nagy értékeket, mint például azt a nézetet, amely az embert személynek tekinti, a házasság és a család értékét, a vallási és politikai szféra megkülönböztetését, a szolidaritás és a szubszidiaritás elveit és még sorolhatnánk.
Mindezek tükrében a kommunikáció hogyan szolgálhatja a találkozás hiteles kultúráját? És nekünk, az Úr tanítványainak mit jelent az evangélium szellemében találkozni egy emberrel? Minden korlátunk és bűnünk ellenére, hogyan lehetséges valóban közel lenni egymáshoz? Ezeket a kérdéseket összefoglalva megtaláljuk azokban a szavakban, amelyekkel egyszer egy törvénytudó – azaz egy kommunikáló személy – Jézushoz fordult: „Ki az én felebarátom?” (Lk 10,29). Ez a kérdés segít megérteni a kommunikációt a felebarátra, a hozzánk közeli emberre vonatkozóan. Így fordíthatnák le: hogyan nyilvánul meg a „felebaráti közelség” a kommunikációs eszközök használatában és a digitális technológiák teremtette új közegben? Választ találok rá az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben, amely a kommunikáló személyről is szóló példabeszéd. Aki ugyanis kommunikál, az felebaráttá válik. Az irgalmas szamaritánus nemcsak hogy felebaráttá válik, hanem gondoskodik is arról az emberről, akit félholtan talál az út mentén. Jézus megfordítja a nézőpontot: nem arról van szó, hogy a másikat, mint hozzám hasonlót ismerjem fel, hanem hogy képes vagyok hozzá hasonlóvá válni. Kommunikálni tehát azt jelenti, hogy tudatára ébredünk annak, hogy emberek vagyunk, Isten gyermekei. A kommunikációnak ezt az erejét szeretem így meghatározni: „felebaráti közelség”.
Amikor a kommunikáció elsődleges célja az, hogy rávegyen a fogyasztásra vagy az emberek manipulálására, akkor olyan erőszakos támadással találjuk magunkat szemben, mint amit az útonállóktól szenvedett el az út szélén hagyott ember a példabeszédben. A levita és a pap nem lát benne felebarátot, hanem egy idegent, akitől jobb távolságot tartani. Abban az időben a rituális tisztasági szabályok szabtak számukra határokat. Ma az a veszély áll fenn, hogy egyes tömegtájékoztatási eszközök olyannyira határokat szabnak, hogy nem veszünk tudomást valódi felebarátunkról.
Nem elég végigmenni a digitális „utakon”, azaz nem elég a puszta internetkapcsolat: ezt valódi találkozásnak kell kísérnie. Nem élhetünk egyedül, magunkba zárkózva. Szükségünk van arra, hogy szeressünk és minket is szeressenek. Szükségünk van gyöngédségre. Nem a kommunikációs stratégiák biztosítják a kommunikáció szépségét, jóságát és igazságát. Az emberiséggel való törődéstől a média világa sem határolhatja el magát, és a gyöngédség kifejezésére hivatott. A digitális hálózat lehet egy emberségben gazdag hely, amely nem vezetékek, hanem személyek közötti hálózat. A média semlegessége csak látszólagos: csak az válhat viszonyítási ponttá, aki önmagát is kockáztatva kommunikál. A kommunikáló ember megbízhatósága a személyes elkötelezettségében gyökerezik. A keresztény tanúságtétel a világhálónak köszönhetően éppen ezért tud eljutni a lét perifériáira is.
Gyakran mondom újra és újra: ha választanom kellene egy viszontagságokkal küzdő, utcára kilépő Egyház és egy olyan Egyház között, amely az önmagához viszonyításában szenved, kétségtelenül az elsőt választanám. És az utak, a világ útjait jelentik, ahol az emberek élnek, és ahol ténylegesen és érzelmileg elérhetőek. Ezek között vannak a digitális utak is, ahol tömegével ott vannak az emberek, gyakran a megsebzett emberek, akik valami menekvést vagy valami reményt keresnek. Szintén a világhálónak köszönhetően a keresztény üzenet eljuthat „egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). A templomok kapuinak kitárása a digitális környezetben való kitárást is jelenti, azért, hogy az emberek belépjenek oda, bármilyen körülmények között élnek is. És azért is, hogy az evangélium átlépjen a templom küszöbén, és kilépve onnan mindenkivel találkozhasson. Arra vagyunk hivatva, hogy olyan Egyházról tegyünk tanúságot, amely mindenki otthona lehet. Be tudjuk mutatni egy ilyen Egyház arcát? A kommunikáció hozzájárul, hogy testet öltsön az egész Egyház missziós hivatása, és a közösségi hálók ma azok közé a helyek közé tartoznak, ahol megélhetjük ezt a hivatást, újra felfedezhetjük a hit és a Krisztussal való találkozás szépségét. A kommunikáció terén is olyan Egyházra van szükség, amelynek sikerül melegséget vinni az emberekhez és amely lángra tudja lobbantani az emberek szívét.
A keresztény tanúságtétel nem az, hogy vallásos üzenetekkel bombázzuk az embereket, hanem az, hogy „oda akarjuk ajándékozni magunkat másoknak azáltal, hogy készségesen, türelemmel és tisztelettel rendelkezésükre állunk az igazság és az emberi létezés értelmének keresése útján felmerülő kérdéseikben és kételyeikben” (XVI. Benedek pápa üzenete a tömegtájékoztatás 47. világnapjára, 2013.). Gondoljunk az emmauszi tanítványok történetére. Tudni kell beilleszkedni a mai emberek párbeszédébe, hogy megértsük vágyaikat, kétségeiket, reménységüket, és fel tudjuk kínálni nekik az evangéliumot, vagyis Jézus Krisztust, az emberré lett Istent, aki meghalt és feltámadt, hogy megszabadítson minket a bűntől és a haláltól. Ez a kihívás elmélyülést kíván meg, odafigyelést az életre és lelki érzékenységet. Párbeszédet folytatni azt jelenti, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy a másiknak van valami jó mondanivalója; azt jelenti, hogy teret adunk az ő szempontjának, az ő javaslatainak. A párbeszéd nem azt jelenti, hogy lemondunk saját gondolatainkról és hagyományainkról, hanem arról az igényről mondunk le, hogy azok egyedüliek és abszolútok.
Legyen előttünk az irgalmas szamaritánus képe, aki a megvert ember sebeire olajat és bort öntött és bekötözte. Kommunikációnk legyen illatos olaj a fájdalomra és jó bor a vidámságra. Ragyogásunk ne trükkökből vagy rendkívüli hatásokból fakadjon, hanem abból, hogy szeretettel és gyöngéden felebarátjává leszünk azoknak a megsebzett embereknek, akikkel utunk során találkozunk. Ne féljetek a digitális környezet polgáraivá válni. Fontos az Egyház figyelme és jelenléte a kommunikáció világában, hogy párbeszédet folytasson a mai emberrel, és elvezesse a Krisztussal való találkozáshoz: egy Egyház, amely elkíséri az embert életútján, mindenkivel útra tud kelni. Ebben az összefüggésben a kommunikációs eszközök és az információ forradalma nagy és szenvedélyes kihívást jelent, amely friss energiát és új képzelőerőt kíván meg azért, hogy közvetítsük Isten szépségét másoknak.
Vatikán, 2014. január 24., Szalézi Szent Ferenc emléknapján
Ferenc pápa
Ma olyan világban élünk, amely egyre „kisebbé” válik, és ahol ebből adódóan könnyűnek tűnhet egymás közelébe kerülni. A közlekedés és a kommunikációs technológia fejlődése közelebb visznek minket egymáshoz, egyre inkább összekötnek, és a globalizáció révén függünk egymástól. Az emberiség ugyanakkor megosztott marad, s ezek a megosztottságok olykor nagyon is markánsak. Globális szinten megbotránkoztató a távolság a leggazdagabbak luxusa és a legszegényebbek nyomora között. Gyakran elég végigmenni egy városban az utcákon, és látjuk, micsoda ellentét van az utcán élő emberek és az üzletek ragyogó fénye között. Annyira hozzászoktunk mindehhez, hogy már nem is hat meg minket. A világ a kirekesztettség, a kitaszítottság, és a szegénység sokféle formájától szenved; valamint a sokféle konfliktustól is, amelyekben keverednek a gazdasági, politikai, ideológiai és sajnos vallási okok is.
Ebben a világban a média segíthet, hogy közelebb érezzük magunkat egymáshoz. Segíthet, hogy új módon fogjuk fel az emberiség nagy családjának egységét, ami szolidaritásra és arra ösztönöz, hogy komolyan kiálljunk a méltóbb emberi életért. A jó kommunikáció segít, hogy közelebb legyünk egymáshoz, jobban megismerjük egymást és jobban összetartsunk. A bennünket elválasztó falakat csak úgy lehet ledönteni, ha készek vagyunk meghallgatni egymást és tanulni egymástól. A különbözőségeket alakítanunk kell a párbeszéd formáival, amelyek lehetővé teszik, hogy növekedjünk a másik megértésében és tiszteletében. A találkozás kultúrája nemcsak az adás készségét kívánja meg, hanem azt is, hogy tudjunk elfogadni másoktól. A média segíthet ebben különösen ma, amikor az emberi kommunikáció hálózatai hallatlan fejlettségi fokot értek el. Főleg az internet kínálhat fel nagyobb lehetőséget a találkozásra és a szolidaritás kifejezésére mindenki között. És ez jó dolog, Isten ajándéka.
Léteznek azonban problematikus szempontok: az információ gyorsasága felülmúlja a gondolkodási és megítélő képességünket, és nem engedi, hogy meggondoltan és helyesen fejezzük ki magunkat. A kifejezett vélemények sokféleségét felfoghatjuk gazdagságnak, de az az ember be is zárkózhat egy olyan információs közegbe, amely csak a saját elvárásainak és gondolatainak felel meg, vagy meghatározott politikai és gazdasági érdekeknek. A kommunikációs környezet segíthet a fejlődésünkben, vagy éppen ellenkezőleg tévútra is vihet. A digitális kapcsolat vágya végül odáig is vezethet, hogy elszigetel minket a felebarátunktól, a hozzánk legközelebb álló embertől. Azt se felejtsük el, hogy aki különböző okok miatt nem fér hozzá a közösségi médiához, azt a kirekesztettség veszélye fenyegeti.
Ezek valós korlátok, de mégse indokolják a közösségi média elutasítását, hanem arra emlékeztetnek, hogy a kommunikáció végül inkább emberi, mint technológiai vívmány. Mi az tehát, ami a digitális környezetben segít emberségünk növekedésében és a kölcsönös megértésben? Például, vissza kell nyernünk egyfajta lassúságot és nyugalmat. Ehhez időre van szükség és arra, hogy csendet tudjunk teremteni magunkban a meghallgatáshoz. Türelmeseknek is kell lennünk, ha meg akarjuk érteni azt, aki más mint mi vagyunk: a személy akkor fejezi ki teljesen önmagát, amikor nem csak tolerálják, hanem tudja, hogy valóban el is fogadják. Ha tényleg arra vágyunk, hogy meghallgassunk másokat, akkor megtanuljuk majd másképp látni a világot és értékelni az emberi ismereteket és tapasztalatokat úgy, ahogy azok megnyilvánulnak a különböző kultúrákban és hagyományokban. Jobban fogjuk tudni értékelni a kereszténység által ihletett nagy értékeket, mint például azt a nézetet, amely az embert személynek tekinti, a házasság és a család értékét, a vallási és politikai szféra megkülönböztetését, a szolidaritás és a szubszidiaritás elveit és még sorolhatnánk.
Mindezek tükrében a kommunikáció hogyan szolgálhatja a találkozás hiteles kultúráját? És nekünk, az Úr tanítványainak mit jelent az evangélium szellemében találkozni egy emberrel? Minden korlátunk és bűnünk ellenére, hogyan lehetséges valóban közel lenni egymáshoz? Ezeket a kérdéseket összefoglalva megtaláljuk azokban a szavakban, amelyekkel egyszer egy törvénytudó – azaz egy kommunikáló személy – Jézushoz fordult: „Ki az én felebarátom?” (Lk 10,29). Ez a kérdés segít megérteni a kommunikációt a felebarátra, a hozzánk közeli emberre vonatkozóan. Így fordíthatnák le: hogyan nyilvánul meg a „felebaráti közelség” a kommunikációs eszközök használatában és a digitális technológiák teremtette új közegben? Választ találok rá az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben, amely a kommunikáló személyről is szóló példabeszéd. Aki ugyanis kommunikál, az felebaráttá válik. Az irgalmas szamaritánus nemcsak hogy felebaráttá válik, hanem gondoskodik is arról az emberről, akit félholtan talál az út mentén. Jézus megfordítja a nézőpontot: nem arról van szó, hogy a másikat, mint hozzám hasonlót ismerjem fel, hanem hogy képes vagyok hozzá hasonlóvá válni. Kommunikálni tehát azt jelenti, hogy tudatára ébredünk annak, hogy emberek vagyunk, Isten gyermekei. A kommunikációnak ezt az erejét szeretem így meghatározni: „felebaráti közelség”.
Amikor a kommunikáció elsődleges célja az, hogy rávegyen a fogyasztásra vagy az emberek manipulálására, akkor olyan erőszakos támadással találjuk magunkat szemben, mint amit az útonállóktól szenvedett el az út szélén hagyott ember a példabeszédben. A levita és a pap nem lát benne felebarátot, hanem egy idegent, akitől jobb távolságot tartani. Abban az időben a rituális tisztasági szabályok szabtak számukra határokat. Ma az a veszély áll fenn, hogy egyes tömegtájékoztatási eszközök olyannyira határokat szabnak, hogy nem veszünk tudomást valódi felebarátunkról.
Nem elég végigmenni a digitális „utakon”, azaz nem elég a puszta internetkapcsolat: ezt valódi találkozásnak kell kísérnie. Nem élhetünk egyedül, magunkba zárkózva. Szükségünk van arra, hogy szeressünk és minket is szeressenek. Szükségünk van gyöngédségre. Nem a kommunikációs stratégiák biztosítják a kommunikáció szépségét, jóságát és igazságát. Az emberiséggel való törődéstől a média világa sem határolhatja el magát, és a gyöngédség kifejezésére hivatott. A digitális hálózat lehet egy emberségben gazdag hely, amely nem vezetékek, hanem személyek közötti hálózat. A média semlegessége csak látszólagos: csak az válhat viszonyítási ponttá, aki önmagát is kockáztatva kommunikál. A kommunikáló ember megbízhatósága a személyes elkötelezettségében gyökerezik. A keresztény tanúságtétel a világhálónak köszönhetően éppen ezért tud eljutni a lét perifériáira is.
Gyakran mondom újra és újra: ha választanom kellene egy viszontagságokkal küzdő, utcára kilépő Egyház és egy olyan Egyház között, amely az önmagához viszonyításában szenved, kétségtelenül az elsőt választanám. És az utak, a világ útjait jelentik, ahol az emberek élnek, és ahol ténylegesen és érzelmileg elérhetőek. Ezek között vannak a digitális utak is, ahol tömegével ott vannak az emberek, gyakran a megsebzett emberek, akik valami menekvést vagy valami reményt keresnek. Szintén a világhálónak köszönhetően a keresztény üzenet eljuthat „egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). A templomok kapuinak kitárása a digitális környezetben való kitárást is jelenti, azért, hogy az emberek belépjenek oda, bármilyen körülmények között élnek is. És azért is, hogy az evangélium átlépjen a templom küszöbén, és kilépve onnan mindenkivel találkozhasson. Arra vagyunk hivatva, hogy olyan Egyházról tegyünk tanúságot, amely mindenki otthona lehet. Be tudjuk mutatni egy ilyen Egyház arcát? A kommunikáció hozzájárul, hogy testet öltsön az egész Egyház missziós hivatása, és a közösségi hálók ma azok közé a helyek közé tartoznak, ahol megélhetjük ezt a hivatást, újra felfedezhetjük a hit és a Krisztussal való találkozás szépségét. A kommunikáció terén is olyan Egyházra van szükség, amelynek sikerül melegséget vinni az emberekhez és amely lángra tudja lobbantani az emberek szívét.
A keresztény tanúságtétel nem az, hogy vallásos üzenetekkel bombázzuk az embereket, hanem az, hogy „oda akarjuk ajándékozni magunkat másoknak azáltal, hogy készségesen, türelemmel és tisztelettel rendelkezésükre állunk az igazság és az emberi létezés értelmének keresése útján felmerülő kérdéseikben és kételyeikben” (XVI. Benedek pápa üzenete a tömegtájékoztatás 47. világnapjára, 2013.). Gondoljunk az emmauszi tanítványok történetére. Tudni kell beilleszkedni a mai emberek párbeszédébe, hogy megértsük vágyaikat, kétségeiket, reménységüket, és fel tudjuk kínálni nekik az evangéliumot, vagyis Jézus Krisztust, az emberré lett Istent, aki meghalt és feltámadt, hogy megszabadítson minket a bűntől és a haláltól. Ez a kihívás elmélyülést kíván meg, odafigyelést az életre és lelki érzékenységet. Párbeszédet folytatni azt jelenti, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy a másiknak van valami jó mondanivalója; azt jelenti, hogy teret adunk az ő szempontjának, az ő javaslatainak. A párbeszéd nem azt jelenti, hogy lemondunk saját gondolatainkról és hagyományainkról, hanem arról az igényről mondunk le, hogy azok egyedüliek és abszolútok.
Legyen előttünk az irgalmas szamaritánus képe, aki a megvert ember sebeire olajat és bort öntött és bekötözte. Kommunikációnk legyen illatos olaj a fájdalomra és jó bor a vidámságra. Ragyogásunk ne trükkökből vagy rendkívüli hatásokból fakadjon, hanem abból, hogy szeretettel és gyöngéden felebarátjává leszünk azoknak a megsebzett embereknek, akikkel utunk során találkozunk. Ne féljetek a digitális környezet polgáraivá válni. Fontos az Egyház figyelme és jelenléte a kommunikáció világában, hogy párbeszédet folytasson a mai emberrel, és elvezesse a Krisztussal való találkozáshoz: egy Egyház, amely elkíséri az embert életútján, mindenkivel útra tud kelni. Ebben az összefüggésben a kommunikációs eszközök és az információ forradalma nagy és szenvedélyes kihívást jelent, amely friss energiát és új képzelőerőt kíván meg azért, hogy közvetítsük Isten szépségét másoknak.
Vatikán, 2014. január 24., Szalézi Szent Ferenc emléknapján
Ferenc pápa
