„A teremtett világgal együtt remélj és cselekedj” – ez a szeptember 1-jei teremtésvédelmi imanap témája. Szent Pál Rómaiaknak írt levelére utal (8,19-25): az apostol ebben elmagyarázza, mit jelent a Lélek szerint élni, és a hit általi üdvösség biztos reményéről ír, ez a hit pedig új élet Krisztusban.
1. Kezdjük egy egyszerű kérdéssel, melyre nem biztos, hogy van
egyértelmű válasz: mikor vagyunk valóban hívők, miért
mondhatjuk, hogy hiszünk? Nem annyira azért, mert „hiszünk”
valami értelmünkkel fel nem fogható természetfeletti valóságban,
egy távoli, láthatatlan és megnevezhetetlen Isten elérhetetlen
misztériumában. Sokkal inkább azért – mondaná Szent Pál –, mert a
Szentlélek lakik bennünk. Igen, azért vagyunk hívők, mert
„kiáradt szívünkbe Isten Szeretete” (Róm 5,5). Ezért a Lélek már
most valóban „örökségünk záloga” (Ef 1,14), aki folytonosan arra
hív bennünket, hogy mindig az örök javakra törekedve, Jézus szép
és jó emberségének teljessége szerint éljünk. A Lélek a hívőket
kreatívvá és a szeretetben proaktívvá teszi. A lelki szabadság
nagyszerű útján indítja el őket, mely azonban nem mentes a világ
logikája és a Lélek logikája között zajló küzdelemtől, amelyek
egymással ellentétes gyümölcsöket teremnek (vö. Gal 5,16-17). Mint
tudjuk, a Lélek első gyümölcse, mely magában foglalja az összes
többit, a szeretet. A Szentlélek által vezetve a hívők
Isten gyermekei, és ahogyan Jézus, ők is „Abba, Atya” (Róm 8,15)
megszólítással fordulhatnak Istenhez, azoknak szabadságában,
akiken többé nem lesz úrrá a haláltól való félelem, mert Jézus
feltámadt a halálból. Ez tehát a nagy remény: Isten
szeretete győzött, mindig győz és újra győzni fog. A Lélekben élő
új embernek már biztos osztályrésze a jövőbeli dicsőség, annak
ellenére, hogy testi halál vár rá. Ez a remény nem csal meg,
ahogyan erre a közelgő szentévet meghirdető bulla is emlékeztet.[1]
2. A keresztény lét hitben élt élet, szeretetben tevékeny és
reményben túlcsorduló hitben élt élet, mely várja az Úr
visszatérését dicsőségében. A parúziának, az Úr második
eljövetelének „késése” nem jelent nehézséget. A probléma más:
„Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8).
Igen, a hit ajándék, a Szentlélek bennünk való jelenlétének
gyümölcse, de egyben feladat is, melyet szabadon, Jézus
szeretetparancsának engedelmeskedve kell végezni. Ez tehát a
boldog remény, amelyről tanúságot kell tennünk: hogy hol, mikor,
hogyan? – a szenvedő emberi test drámáiban. Ha álmodunk
is, most nyitott szemmel kell álmodnunk, a szeretet, a
testvériség, a barátság és a mindenkire kiterjedő igazságosság
jövőképétől vezérelve. A keresztény üdvösség a világ
szenvedésének mélyéig hatol, nemcsak az emberre terjed ki,
hanem a világmindenségre, magára a természetre, az ember oikoszára,
élő környezetére is; kiterjed a teremtésre mint „földi
paradicsomra”, a földanyára, melynek örömteli, boldogságot
ígérő helynek kell lennie mindenki számára. A keresztény
optimizmus élő reményen alapul: tudja, hogy minden Isten
dicsőségére irányul, a végső beteljesedésre az ő békéjében, a
testi feltámadásra az igazságban, „dicsőségről dicsőségre” [vö.
2Kor 3,18]. A múló időben azonban fájdalomban és szenvedésben is
osztozunk: az egész teremtés sóhajtozik (vö. Róm
8,19-22), a keresztények sóhajtoznak (vö. Róm 8,23-25), és maga a
Lélek is sóhajtozik (vö. Róm 8,26-27). A sóhajtozás
nyugtalanságról, szenvedésről, valamint sóvárgásról és
vágyakozásról tanúskodik. Istenbe vetett bizalmat fejez ki,
az ő szerető, sokat követelő mellettünk állására való ráhagyatkozásról
árulkodik, ez pedig arra irányul, hogy Isten terve
megvalósuljon, mely öröm, szeretet és békesség a Szentlélekben.
3. Az egész teremtés részese ennek az újjászületési folyamatnak,
és sóhajtozva várja a felszabadulást: rejtetten megvalósuló
növekedés ez, olyan, mint „a nagy fává terebélyesedő mustármag”
vagy a „kovász a tésztában” (vö. Mt 13,31-33). A kezdetek
parányiak, de a várható eredmények végtelen szépségűek lehetnek. A
remény mint születésre – Isten gyermekeinek
megnyilvánulására – való várakozás lehetőséget nyújt arra,
hogy balsors idején is szilárdan álljunk, hogy ne
csüggedjünk el, amikor megpróbáltatások érnek vagy
embertelenséggel találkozunk. A keresztény remény nem csal
meg, de nem is áltat: még ha a teremtésnek, a
keresztényeknek és a Léleknek a sóhajtozása a már zajló
megmenekülés elővételezése és várása is, a jelenben megannyi
szenvedésben van részünk, Szent Pál szavaival: „nyomor, szükség,
üldöztetés, éhínség, ruhátlanság, életveszély, kard” (vö. Róm
8,35). A remény így a történelemnek és az emberi tapasztalatoknak
az alternatív olvasata: nem illuzórikus, hanem realista, a
láthatatlant látó hit realizmusával. Ez a remény türelmes
várakozás, mint Ábrahám nem látása. Szeretnék a nagy hívő
látnokra, Joachim da Fiore calabriai apátra emlékeztetni, aki
Dante Alighieri szerint „prófétai lelkű” volt:[2] ő véres harcoknak, a pápaság és a birodalom
közötti konfliktusoknak, keresztes hadjáratoknak, eretnekségeknek
és az Egyház elvilágiasodásának idején képes volt felmutatni az
emberek közötti együttélés új szellemiségének eszményét,
melyet – az evangélium megélésének gyümölcseként – az egyetemes
testvériség és a keresztény béke jellemez. A társadalmi
barátságnak és az egyetemes testvériségnek erre a szellemére
tettem javaslatot a Fratelli tutti enciklikában. Ennek az
emberek közötti harmóniának pedig ki kell terjednie a teremtett
világra is, egy „szituált antropocentrizmusban” (vö. Laudate
Deum, 67), az emberi és átfogó ökológia iránti
felelősségben, mely ökológia közös otthonunk üdvösségének és mi,
benne élők üdvösségének az útja.
4. Miért van ennyi rossz a világban? Miért a rengeteg
igazságtalanság, a temérdek testvérháború, melyek gyermekek
halálát idézik elő, városokat pusztítanak el, szennyezik az ember
élő környezetét, megerőszakolják és feldúlják földanyánkat? Szent
Pál – burkoltan Ádám bűnére utalva – ezt mondja: „tudjuk, hogy az
egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez
ideig” (Róm 8,22). A keresztények erkölcsi küzdelme kapcsolódik a
teremtés „sóhajtozásához”, mert az „a mulandóságnak van alávetve”
(Róm 8,20). Az egész kozmosz és az összes teremtmény sóhajtozik és
„türelmetlenül” áhítozik a jelenlegi állapot megszűnésére és az
eredeti állapot helyreállítására: az ember felszabadulása ugyanis
az összes többi teremtmény felszabadulását is magával hozza,
melyek az emberi állapottal osztozva a szolgaság igájába kerültek.
Az emberiséghez hasonlóan a teremtett világ is – önhibáján kívül –
szolgasorban él, és képtelen arra, amire hivatott, vagyis hogy
tartós értelme és célja legyen; ki van szolgáltatva a pusztulásnak
és a halálnak, amit a természettel való emberi visszaélés
súlyosbít. De – ellentétes irányban – az ember üdvözülése
Krisztusban biztos remény a teremtett világ számára is, ugyanis
maga a teremtés is „felszabadul majd a mulandóság szolgai
állapotából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” (vö. Róm
8,21). Krisztus megváltásában tehát remélve szemlélhetjük az
emberek és az összes többi teremtmény közötti szolidaritás
kötelékét.
5. A Jézus dicsőséges visszatérésére való reményteli és kitartó
várakozásban a Szentlélek ébren tartja a hívők közösségét;
folyamatosan tanítja és életmódbeli megtérésre hívja őket, hogy
ellenálljanak a környezet pusztításának, és olyan
társadalomkritikát fogalmazzanak meg, amely mindenekelőtt a
változtatás lehetőségéről tesz tanúságot. Ez a megtérés abban áll,
hogy az embertársaink és a manipulálható tárggyá alacsonyított
természet fölött uralkodni akarók arroganciájáról áttérünk a
másokkal és a teremtett világgal törődők alázatára. „Az az ember,
aki Isten helyét akarja elfoglalni, a legnagyobb veszélyt jelenti
önmagára” (Laudate Deum, 73), mert Ádám bűne tönkretette
azokat az alapvető kapcsolatokat, amelyekből az ember él: a
kapcsolatot Istennel, önmagával, a többi emberrel és a kozmosszal.
Mindezeket a kapcsolatokat – szinergikusan – helyre kell állítani,
meg kell menteni, „helyre kell igazítani”. Egyik sem hiányozhat.
Ha bármelyik hiányzik, minden csődöt mond.
6. A teremtett világgal együtt remélni és cselekedni mindenekelőtt
azt jelenti, hogy egyesítjük erőinket, és – minden jóakaratú
emberrel összefogva – teszünk azért, hogy „újragondoljuk az emberi
hatalom kérdését, annak értelmét és határait. Hatalmunk ugyanis
néhány évtized alatt őrületes ütemben nőtt. Lenyűgöző és
elképesztő technológiai fejlődést értünk el, de nem vesszük észre,
hogy közben rendkívül veszélyes lénnyé váltunk, aki sok élőlény
életét és saját fennmaradását is képes veszélyeztetni” (Laudate
Deum, 28). Az ellenőrizetlen hatalom szörnyeket szül és
magunk ellen fordul. Ma ezért sürgősen erkölcsi korlátokat kell
szabnunk a mesterséges intelligencia fejlesztésének, azt ugyanis
számolási és szimulációs képességével az ember és a természet
feletti uralomra használhatjuk, ahelyett, hogy a béke és az átfogó
fejlődés szolgálatába állítanánk (vö. Üzenet a béke 2024. évi
világnapjára).
7. „A Szentlélek kísér életünkben”: jól megértették ezt azok a
kisfiúk és kislányok, akik a Szent Péter téren a gyermekek első
világnapjára gyűltek össze, amely a Szentháromság vasárnapjával
esett egybe. Isten nem a végtelenség elvont eszméje, hanem szerető
Atya, Fiú, minden ember barátja és megváltója, és Szentlélek, aki
a szeretet útján vezeti lépteinket. A szeretet Lelkének való
engedelmesség gyökeresen megváltoztatja az ember magatartását:
„ragadozóból” a kert „művelőjévé” válik. Isten a földet az
emberre bízta, de az mégis Istené marad (vö. Lev 25,23). Ez
a zsidó-keresztény hagyomány teológiai antropocentrizmusa. Ezért a
természet birtoklásának és a felette való uralkodásnak az igénye –
tetszés szerint manipulálva azt – a bálványimádás egyik formája.
Ez jellemzi a prométheuszi embert, aki saját technokrata
hatalmától megrészegülve gőgösen „kegy-etlen”, azaz Isten kegyelme
nélküli hellyé teszi a földet. Ha Isten kegyelme Jézus, aki
meghalt és feltámadt, akkor igaz XVI. Benedek pápa megállapítása:
„Nem a tudomány váltja meg az embert. Az embert a szeretet váltja
meg” (Spe salvi enciklika, 26), Isten Krisztusban
kinyilvánult szeretete, melytől soha semmi és senki nem választhat
el bennünket (vö. Róm 8,38-39). A jövője által folyamatosan
vonzott teremtés nem statikus vagy önmagába zárt. Ma – a kortárs
fizikai felfedezéseknek is köszönhetően – az anyag és szellem
közötti kapcsolat egyre lenyűgözőbb módon tárul fel értelmünk
előtt.
8. A teremtésvédelem tehát nemcsak etikai, hanem
kimondottan teológiai kérdés is: ugyanis az ember
misztériumának és Isten misztériumának összefonódását érinti. Ezt
az összefonódást teremtőnek is nevezhetjük, mivel arra a
szeretetaktusra vezethető vissza, amellyel Isten az embert
Krisztusban teremti. Istennek ez a teremtő aktusa adja és alapozza
meg az ember szabad cselekvését és egész erkölcsiségét: szabad,
mert Isten képére – aki Jézus Krisztus – teremtetett, s
ezért Krisztusban a teremtés „képviselője”. Van egy transzcendens
(teológiai-etikai) motiváció, mely arra kötelezi a keresztényt,
hogy – a javak egyetemes rendeltetése révén is – előmozdítsa az
igazságosságot és a békét a világban: ugyanis itt Isten
gyermekeinek megnyilvánulásáról van szó, melyre a
teremtett világ vár, vajúdáshoz hasonlóan sóhajtozva. Az
embernek nemcsak a földi életéről van itt szó, hanem mindenekelőtt
örök sorsáról, boldogságunk eszkatonjáról, békénk
paradicsomáról, Krisztusban, a világmindenség Urában, aki
szeretetből engedte magát keresztre feszíteni, és aki feltámadt
a halálból.
9. A teremtett világgal remélni és cselekedni tehát azt jelenti,
hogy konkrét formát adunk hitünknek, mely be tud lépni az emberek
szenvedő és remélő testébe, osztozva a várakozáson a testi
feltámadásra, melyre a hívők előre elrendeltettek az Úr
Krisztusban. Jézusban, az emberi testet öltött örök Fiúban valóban
az Atya gyermekei vagyunk. A hívő számára a hit és a
keresztség által elkezdődik a Lélek szerinti élet (vö. Róm 8,2), egy
szent élet, az Atya gyermekeié, amilyen Jézus (vö. Róm
8,14-17), minthogy Krisztus a Szentlélek ereje által bennünk él
(vö. Gal 2,20). Olyan élet, amely az Isten iránti, az emberiség
iránti, a teremtett világgal együtt megélt és a teremtett világ
iránti szeretet énekévé válik, s amely az életszentségben találja
meg teljességét.[3]
Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2024. június 27-én.
Ferenc
Jegyzetek:
[1] Spes non confundit [A remény nem csal meg], a 2025. év rendes jubileumát meghirdető bulla (2024. május 9.).
[2] Isteni színjáték, Paradicsom, XII, 141.
[3] Költőien fogalmazta meg ezt Clemente Rebora rosminiánus pap: „Míg a teremtés Krisztusban az Atyához emelkedik, / rejtélyes sorsként / minden szülési fájdalom: / mennyire meg kell halni, hogy élet szülessen! / Mégis egyetlen Anyától, aki isteni, / boldogan jön világra az ember: / a szeretet könnyek között szüli ezt az életet / s ha áhítozik, az itt lenn költészet; / ám csak a szentség teljesíti be az éneket” (Curriculum vitae, „Poesia e santità”, in Poesie, prose e traduzioni, Mondadori, Milano, 2015, 297).
