Kedves Testvérek!
„Halld meg a teremtés hangját” – így szól az idei, a teremtett világ
védelmének szentelt idő témája és felhívása. Ez az ökumenikus
időszak szeptember 1-jén kezdődik a Teremtés megőrzéséért szóló
imádság világnapjával és október 4-én, Szent Ferenc ünnepén ér
véget. Minden keresztény számára különleges alkalom ez a közös
imádságra és a felelősségvállalásra közös otthonunkért. Ez az
eredetileg a Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarchátustól inspirált
időszak lehetőséget ad arra, hogy gyakoroljuk az „ökológiai
megtérést”, amelyre Szent II. János Pál pápa bátorított minket,
válaszul a Szent VI. Pál pápa által már 1970-ben előre látott
„ökológiai katasztrófára”.[1]
Amikor megtanuljuk meghallani a teremtés hangját, egyfajta
disszonanciát veszünk észre benne. Egyfelől édes ének, amely
szeretett Teremtőnket dicséri, másfelől keserű kiáltás, panasz a
rossz emberi bánásmód ellen.
A teremtés édes éneke arra hív, hogy gyakoroljuk az „ökológiai
lelkiséget” (Laudato si' enciklika, 216), amely odafigyel a
természetben Isten jelenlétére. Meghívás ez arra, hogy lelkiségünket
arra a „szeretetteli tudatra [alapozzuk], hogy nem a többi
teremtménytől elkülönítve létezünk, hanem gyönyörű egyetemes
közösséget alkotunk a világ többi élőlényével” (Uo. 220). Ez a
felismerés különösen Krisztus tanítványai számára erősíti meg annak
tudatát, hogy „minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami
lett” (Jn 1,3). A teremtett világ védelmének szentelt idő során
imádkozzunk a teremtés nagy katedrálisában, élvezve az Istent
dicsőítő számtalan teremtmény „csodálatos kozmikus kórusát”.[2] Csatlakozzunk Assisi Szent Ferenc
énekéhez: „Áldott légy, Uram, és minden alkotásod” (vö. Naphimnusz).
Énekeljünk együtt a zsoltárossal: „Minden élő dicsérje az Urat!”
(Zsolt 150,6).
Sajnos ezt az édes dalt keserves sírás kíséri. Vagy még inkább:
keserves kiáltások kórusa. Elsősorban a Nővér, a földanya az, aki
felkiált. Fogyasztói túlkapásainknak kiszolgáltatva nyög és
könyörög, hogy hagyjuk abba a visszaéléseket és ne pusztítsuk őt
tovább. És kiáltoznak a különböző teremtmények. Kiszolgáltatva a
„zsarnoki antropocentrizmusnak” (Laudato si', 68) – amely szöges
ellentétben áll azzal, hogy Krisztus a teremtés középpontja –
számtalan faj hal ki és szűnik meg örökre Istent dicsőíteni. De a
közöttünk legszegényebbek, ők is felkiáltanak. Az éghajlati
válságnak kitett szegények szenvednek leginkább az egyre
intenzívebbé és gyakoribbá váló aszályok, áradások, hurrikánok és
hőhullámok hatásaitól. Emellett őslakos testvéreink is kiáltanak. A
kizsákmányoló gazdasági érdekek miatt minden oldalról támadják és
pusztítják ősi területeiket, és kiáltásuk „az égig hatol” (Querida
Amazonia szinódus utáni apostoli buzdítás, 9). Végül pedig
gyermekeink is hozzánk kiáltanak. A rövidlátó önzés által
veszélyeknek kitett fiatalok félelemmel fordulnak felénk, felnőttek
felé, kérve, hogy tegyünk meg mindent, amit csak tudunk, hogy
megakadályozzuk vagy legalábbis korlátozzuk bolygónk
ökoszisztémáinak összeomlását.
E keserű kiáltások hallatán bűnbánatot kell tartanunk és
változtatnunk kell életmódunkon és káros rendszereinken. Az
evangéliumi felhívás – „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a
mennyek országa!” (Mt 3,2) –, amely megújult kapcsolatra hív
Istennel, megváltoztatja a kapcsolatunkat a többi emberrel és a
teremtéssel is. Közös otthonunk pusztulása ugyanolyan figyelmet
érdemel, mint más globális kihívások, például a súlyos egészségügyi
válságok és a háborús konfliktusok. „Annak a hivatásnak a megélése,
hogy védelmezői legyünk Isten művének, lényegi része az erényes
életnek, nem valami szabadon választható feladat s nem is a
keresztény tapasztalat másodlagos szempontja” (Laudato si’, 217).
Hívő emberként még inkább kötelességünknek érezzük, hogy erre a
megtérést sürgető felhívásra a hétköznapi életvitelünkkel
válaszoljunk. De nem csak egyénileg: „A tartós változás
dinamizmusának elindításához szükséges ökológiai megtérés egyben
közösségi megtérés is” (Uo. 219). Ennek jegyében felszólítjuk az
államok közösségét is, hogy a legteljesebb együttműködés szellemében
vegyenek részt különösen is az ENSZ környezetvédelmi kérdésekkel
foglalkozó ülésein.
A 2022 novemberében Egyiptomban megrendezésre kerülő COP27
klímacsúcs a következő alkalom arra, hogy együtt dolgozzunk a
párizsi megállapodás hatékony végrehajtásának érdekében. Ugyanezzel
a céllal rendeltem el a közelmúltban, hogy a Szentszék a Vatikán
Állam nevében és képviseletében csatlakozzon az ENSZ
Éghajlatváltozási Keretegyezményéhez és a Párizsi Megállapodáshoz,
azzal a reménnyel, hogy „a XXI. század elején élő emberiségre úgy
emlékeznek majd, mint amely nagylelkűen vállalta súlyos
felelősségét” (Uo. 165). A hőmérséklet-emelkedés 1,5°C alatt
tartására vonatkozó párizsi cél elérése nagy kihívás és valamennyi
nemzet felelős együttműködésére van szükség ahhoz, hogy
ambiciózusabb klímatervek vagy nemzeti szinten meghatározott
vállalások szülessenek az üvegházhatású gázok nettó kibocsátásának
mielőbbi nullára csökkentése érdekében. Úgy a fogyasztási és
termelési sémáink, mint az életmódunk „megtéréséről” van szó, szem
előtt tartva a teremtés tudatosabb gondozását, illetve a jelen és a
jövő népeinek átfogó emberi fejlődését, egy olyan fejlődést, amely a
felelősségen/óvatosságon, a szolidaritáson, illetve a szegények és a
jövő nemzedékek iránti aggodalmon alapul. Mindennek hátterében az
ember és a környezet közötti szövetségnek kell állnia, amely
számunkra, hívők számára „Isten teremtő szeretetének tükre – az
Istené, akitől jövünk és aki felé úton vagyunk”.[3] Ez az irányváltás nem hagyhatja figyelmen kívül
az igazságosság követelményeit, különösen az éghajlatváltozás
hatásainak leginkább kitett emberekre vonatkozóan.
A decemberben Kanadában megrendezésre kerülő, a biodiverzitással
foglalkozó COP15 csúcstalálkozó pedig a kormányoknak arra ad
lehetőséget, hogy új többoldalú megállapodást kössenek az
ökoszisztémák pusztulásának és a fajok kihalásának megállítására. A
Jubileumok ősi bölcsessége szerint szükségünk van „az emlékezés, a
bűnbánat, a pihenés, a helyreállítás és az öröm”[4] idejére. Annak érdekében, hogy megállítsuk a az
„élet hálójának” – a biológiai sokféleségnek, a biodiverzitásnak –
pusztulását, amelyet Isten nekünk ajándékozott, arra kérjük és
hívjuk a nemzeteket, hogy állapodjanak meg négy fő alapelvben: 1.
világos etikai alap megfogalmazása a biodiverzitás megmentéséhez
szükséges változások érdekében; 2. küzdelem a biológiai sokféleség
csökkenése ellen, annak megőrzése és helyreállításának támogatása,
valamint az emberek szükségleteinek fenntartható módon történő
kielégítése; 3. a globális szolidaritás előmozdítása, tekintettel
arra, hogy a biodiverzitás olyan globális közjó, amely közös
elkötelezettséget igényel; 4. a kiszolgáltatott helyzetben lévő
emberekre való figyelem, különösen is a biológiai sokféleség
csökkenése által leginkább érintettekre, mint például az őslakosok,
az idősek és a fiatalok.
Megismétlem: „Isten nevében kérem a nagy ásványianyag- és
olajkitermelő társaságokat, az erdőgazdálkodás, az ingatlanpiac és a
mezőgazdaság vállalkozásait, hogy hagyják abba az erdők, vizes
élőhelyek és hegyek pusztítását, hagyják abba a folyók és tengerek
szennyezését, amivel az embereket és ételeiket mérgezik”[5]
Nem lehet tagadni a gazdaságilag erősebb, az elmúlt két évszázadban
a legtöbb szennyezést okozó országok „ökológiai adósságát” (Laudato
si', 51); ez pedig megköveteli tőlük, hogy mind a COP27, mind a
COP15 konferencián szigorúbb vállalásokat tegyenek. Ez nemcsak azt
jelenti, hogy saját határaikon belül kell határozottan cselekedniük,
hanem azt is, hogy be kell tartaniuk azon ígéreteiket, miszerint
pénzügyi és technikai támogatást nyújtanak a gazdaságilag szegényebb
országoknak, amelyek már most is a klímaválság terhének legnagyobb
részét hordozzák. A biológiai sokféleség megőrzésének további
pénzügyi támogatását is sürgősen meg kell fontolni. A gazdaságilag
kevésbé prosperáló országoknak is jelentős, de eltérő felelőssége
van (vö. Uo. 52); mások késlekedése soha nem igazolhatja saját
tétlenségüket. Cselekednünk kell, mindannyiunknak, éspedig
határozottan. Éppen most érkezünk el „az igazság pillanatához” (vö.
Uo. 61).
A teremtett világ védelmének szentelt idő folyamán imádkozzunk
azért, hogy a COP27 és COP15 csúcstalálkozók egyesítsék az emberi
családot (vö. Uo. 13.) és hogy határozottan kezeljék a klímaváltozás
és a biológiai sokféleség csökkenése okozta kettős válságot.
Emlékezve Szent Pál felhívására – örüljünk együtt azokkal, akik
örülnek, és sírjunk együtt a sírókkal (vö. Róm 12,15), sírjunk
együtt a teremtés keserves sírásával, halljuk meg és válaszoljunk
tettekkel, hogy mi és a jövő nemzedékek is együtt örvendezhessünk a
teremtés élettel és reménnyel teli öröménekével.
Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2022. július 16-án, a
Kármelhegyi Szűzanya emléknapján.
Jegyzetek:
[1] Vö. Beszéd a F.A.O előtt, 1970. november 16.
[2] Szent II. János Pál pápa, Általános audiencia, 2002. július 10.
[3] Beszéd a „Hit és tudomány a COP26 felé” találkozón, 2021. október 4.
[4] Pápai üzenet a teremtésvédelmi imanapra, 2020. szeptember 1.
[5] A népi mozgalmak negyedik világtalálkozójának résztvevői számára küldött videoüzenet, 2021. október 16.
