Keresztény emberkép és modem
fejlődéselméletek
Nagy örömmel küldöm szívélyes köszöntésemet Önnek, Elnök úr, és a Pápai Tudományos Akadémia tagjainak a teljes ülés alkalmával. Jókívánságaim elsősorban az Akadémia új tagjainak szólnak, akik először vesznek részt e gyűlés munkájában. Szeretnék továbbá megemlékezni az elmúlt esztendőben elhunyt tagokról, akiket az Élet Urának ajánlok.
1. Az Akadémia újraalapításának 60. évfordulója alkalmából emlékeztetni kívánok elődöm, XI. Pius pápa kívánságára, aki válogatott tudósok csoportját akarta maga köré gyűjteni, hogy a Szentszéket teljesen szabadon tájékoztassák a tudományos kutatások eredményeiről és segítsék munkájában. Akiket ő Senatus scientificus, 'Tudós szenátus'-nak nevezett, azoktól azt várta, hogy az igazságot szolgálják. Ezt az igényt újra kifejezem Önök felé azzal a meggyőződéssel, hogy „az Egyház és a tudomány közti termékeny dialógusból” valamennyien hasznot meríthetünk.
2. Örülök témaválasztásuknak: Az élet eredete és az evolúció. E rendkívül fontos téma az Egyházat közelről érinti, mert a Kinyilatkoztatás magyarázatokat ad az ember eredetéről és természetéről. Hogyan lehet összehangolni a különböző tudományágak eredményeit és a Kinyilatkoztatás üzenetének tartalmát? S ha első pillantásra ellentmondások merülnek föl, milyen irányban kell a megoldást keresni?
Tudjuk ugyanis, hogy igazság nem mondhat ellen az igazságnak.[1] Az Önök kutatásai az Egyház és a tudomány 16-18. századi kapcsolata történeti igazságának jobb megvilágítása érdekében nagy jelentőségűek.
Ezen összejövetel mottója Reflexiók a tudományról a 3. évezred küszöbén. Először azokkal a problémákkal óhajtanak foglalkozni, melyeket a tudomány támasztott és hatással vannak az emberiség jövőjére. Olyan megoldási módokat keresnek, melyek az egész emberi közösség javára szolgálhatnak. Az élő és élettelen természet témakörében a tudományok és alkalmazásaik fejlődése új kérdéseket vet föl.
E kérdések fontosságát az Egyház annál jobban megérti, minél inkább ismeri fő szempontjaikat. Ezért Önök - sajátos küldetésüknek megfelelően - új kritériumokat adhatnak azoknak az erkölcsi magatartásoknak a fölismeréséhez, amelyek az üdvösség szempontjából minden ember számára feladatot jelentenek.
3. Mielőtt rátérnék az élet eredetének és a fejlődésnek sajátos kérdésére, hadd emlékeztessek arra, hogy az Egyházi Tanítóhivatal, illetékességének keretei között, e témáról már megnyilatkozott. Két dokumentumot szeretnék idézni:
Elődöm, XII. Pius már 1950-ben a Humani generis enciklikában elmondta, hogy az evolúció és az, amit a hit az emberről és annak hivatásáról tanít, nem ellentétesek, föltéve, hogy néhány alapvető igazságot nem hagyunk figyelmen kívül.[2]
Amikor én magam 1992. október 31-én Tisztelt Akadémiájuk közgyűlésének résztvevőit fogadtam, alkalmam nyílt, hogy Galileivel kapcsolatban fölhívjam a figyelmet: szigorú hermeneutikára van szükség a sugalmazott szó helyes értelmezéséhez. Jól körül kell határolni a Szentírás tulajdonképpeni értelmét, és el kell hagyni a nem megfelelő értelmezéseket, melyek olyan dolgokat magyaráznak bele, amiket az írás nem akar mondani.
Illetékességi területük pontos körülhatárolása érdekében az egzegétáknak és a teológusoknak lépést kell tartaniuk a természettudományok elért eredményeivel.[3]
A kutatás jelenlegi állásáról
4. Figyelembe véve a tudományos kutatás akkori állását és a teológia követelményeit, a Humani generis enciklika az „evolucionizmus" tanítását komolyan veendő hipotézisnek tekintette, mely - éppen úgy, mint az ellentétes felfogás - komoly meggondolást és kutatást érdemel. XII. Pius két módszertani feltételt szabott: e véleményt nem szabad úgy kezelni, mintha biztos és bizonyított tanítás volna, s a fölvetett kérdésben ezek után teljesen el lehetne tekinteni a Kinyilatkoztatástól; megnevezte azt a feltételt is, amelynek megléte esetén e vélemény összeegyeztethető a keresztény tanítással, amire később vissza fogok térni.
Ma, 50 évvel az enciklika után új ismeretek késztetnek arra, hogy az evolúciós elméletben többet lássunk, mint puszta hipotézist. Figyelemre méltó, hogy különböző szakterületek felfedezései hatására a kutatás egyre inkább elfogadja ezt az elméletet. A kutatási területek elfogulatlan és el nem túlzott egyetértése már önmagában jelentős érvet képvisel ezen elmélet mellett.
Milyen jelentősége van egy ilyen elméletnek? A kérdés megértéséhez ki kell tekintenünk a tudományelmélet területére. Az elmélet ugyanis metatudományos eredmény, különbözik a megfigyelési eredményektől, de homogén velük. Az elmélet képes arra, hogy egy komplex valóság egymástól függetlennek látszó eseményeit és tényezőit összefüggésbe hozza és értelmezze. Annyira érvényes, amennyire ellenőrizhető; folyamatosan a tények állásához mérik. Amikor már nem tudja magyarázni a tényeket, megmutatkozik korlátoltsága és alkalmatlansága. Ilyenkor újra kell gondolni az egészet.
Egy olyan elmélet kidolgozása, mint a fejlődéselmélet, bizonyos természetbölcseletből eredő elképzelésekhez nyúl vissza, ugyanakkor nem hagyja figyelmen kívül a követelményt, hogy homogénnek kell maradnia a megfigyelés adataival.
Pontosabban inkább fejlődéselméletekről kell beszélnünk, mint a fejlődés elméletéről. E sokféleség megfelel egyrészt a különféle föltételezéseknek, melyekkel az evolúció mechanizmusát próbálják magyarázni; másrészt a különféle világnézeteknek, amelyekre hivatkoznak. Így a fejlődéselméletnek vannak materialista-redukcionista olvasatai, de vannak spirituális olvasatai is. Megítélésük a filozófia, s utána a teológia illetékességi körébe tartozik.
5. Az egyházi Tanítóhivatalt az evolúció kérdése közvetlenül érinti, mert az emberképről van szó. A kinyilatkoztatás azt tanítja, hogy az ember Isten képmására lett teremtve.[4] A Gaudium et spes zsinati konstitúció ezt a keresztény gondolkodás magvához tartozó tanítást nagyszerűen kifejtette. Emlékeztetett arra, hogy „az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart".[5] Más szóval az embert nem lehet egyszerű eszközként sem fajának, sem a társadalomnak alárendelni; önértéke van. Az ember személy. Értelme és akarata következtében abban a helyzetben van, hogy a közösség, a szolidaritás és az önátadás kapcsolatába léphet embertársaival. Aquinói Szent Tamás megállapította, hogy az ember istenhasonlósága elsősorban spekulatív értelmére alapszik, mert a megismerésben az ember olyan kapcsolatba kerül ismeretének tárgyaival, ami hasonlít Isten és teremtményei kapcsolatához.[6] Sőt, az ember arra hivatott, hogy építse föl az istenismeret és Isten szeretetének a kapcsolatát. Ez a kapcsolat, kilépve az időből, az örökkévalóságban éri el tökéletességét. E hivatás teljes mélysége és nagysága a feltámadott Krisztus misztériumában tárul föl előttünk.[7]
Azért van az emberi személynek, testét is beleértve, ilyen méltósága, mert szellemi lelke van. XII. Pius hangsúlyozta ezt a lényeges pontot: az emberi test korábban létező, élő anyagból származik, a szellemi lelket ezzel szemben közvetlenül Isten teremti: animas enim a Deo immediate creari catholica fides nos retiner iubet, 'a katolikus hit tanítja, hogy a lelket Isten közvetlenül teremti'.[8]
Ebből következően az emberre vonatkozó igazsággal nem egyeztethetők össze azok a fejlődéselméletek, melyek - a háttérben álló világnézetekből fakadóan - a szellemet úgy tekintik, mint az élő anyag energiájának formációját vagy ennek az anyagnak egyszerű megnyilvánulását. Ezek az elméletek egyébként képtelenek megalapozni az ember személyi méltóságát.
6. Az ember esetében ontológiai természetű különbözőség, mondhatjuk ontológiai ugrás áll előttünk. De vajon egy ilyen ontológiai diszkontinuitás megjelenése nem vezet-e rá arra a fizikai kontinuitásra, mely az evolúció kutatásában vörös fonalként húzódik végig, s már a fizika és a kémia területén is jelen van? A tudomány különböző rendjeiben alkalmazott módszerek figyelembevétele lehetővé teszi, hogy egymást kizárni látszó álláspontokat összhangba hozzunk. A tapasztalati tudományok egyre nagyobb pontossággal mérik és írják le az élet különböző megnyilvánulásait, és helyezik el az idő tengelyén. A szellemivé válás mozzanata azonban nem tárgya az ilyen megfigyeléseknek, de azok egész sor értékes utalást tehetnek az ember sajátos lényére. A metafizikai tudás, az öntudat, az önmagára reflektálás, az erkölcsi lelkiismereti, a szabadság, az esztétikai és vallási élmények tapasztalata a filozófiai gondolkodás területére tartoznak, a teológia pedig feltárja a Teremtő tervei szerinti legvégső értelmüket.
A Szentírás az élet könyve
7. Befejezésül egy evangéliumi igazságot szeretnék említeni, mely az Önök élő anyag fejlődésére irányuló kutatásainak horizontjára magasabbrendű fényt tud sugározni. A Szentírás ugyanis az élet rendkívüli üzenetének hordozója. Azáltal, hogy leírja a lét legmagasabb formáit, életbölcsességgel ajándékoz meg. Ez a vízió vezérelt engem annak az enciklikának írása közben, melyet az emberi élet iránti tiszteletnek szenteltem és melynek az Evangelium vitae címet adtam.
Jelentőségteljes, hogy János evangéliumában az élet az isteni világosságot jelenti, amit Krisztus hozott el nekünk. Meghívást kaptunk arra, hogy belépjünk az örök életbe, azaz az isteni boldogság örökkévalóságába.
Hogy a bennünket érő nagyobb kísértésektől megóvjon, Urunk a Deuteronómium könyvéből idézi a nagy szavakat „... nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Úr szájából való”.[9] Mi több: az élet egyike a legszebb neveknek, amit a Biblia Istennek ad: Ő az élő Isten.
Szívből kívánom Önöknek és minden hozzátartozójuknak Isten áldásának teljességét.
A Vatikánból, 1996. október 22-én
Jegyzetek:
[1] Vö. XIII. Leó: Providentissimus Deus enciklika
[2] Vö. AAS 1950:575.
[3] Vö. AAS 1993:764. Beszéd a Pápai Biblikus Bizottsághoz a Szentírásmagyarázat az Egyházban c. dokumentum bemutatásakor 1993. ápr. 23-án.
[4] Vö. Ter 1,27.
[5] 24.
[6] Vö. Summa theologiae I-II. 3,5. ad 1.
[7] Vö. GS 22.
[8] Humani generis enciklika.
[9] Mt 4,4.
Nagy örömmel küldöm szívélyes köszöntésemet Önnek, Elnök úr, és a Pápai Tudományos Akadémia tagjainak a teljes ülés alkalmával. Jókívánságaim elsősorban az Akadémia új tagjainak szólnak, akik először vesznek részt e gyűlés munkájában. Szeretnék továbbá megemlékezni az elmúlt esztendőben elhunyt tagokról, akiket az Élet Urának ajánlok.
1. Az Akadémia újraalapításának 60. évfordulója alkalmából emlékeztetni kívánok elődöm, XI. Pius pápa kívánságára, aki válogatott tudósok csoportját akarta maga köré gyűjteni, hogy a Szentszéket teljesen szabadon tájékoztassák a tudományos kutatások eredményeiről és segítsék munkájában. Akiket ő Senatus scientificus, 'Tudós szenátus'-nak nevezett, azoktól azt várta, hogy az igazságot szolgálják. Ezt az igényt újra kifejezem Önök felé azzal a meggyőződéssel, hogy „az Egyház és a tudomány közti termékeny dialógusból” valamennyien hasznot meríthetünk.
2. Örülök témaválasztásuknak: Az élet eredete és az evolúció. E rendkívül fontos téma az Egyházat közelről érinti, mert a Kinyilatkoztatás magyarázatokat ad az ember eredetéről és természetéről. Hogyan lehet összehangolni a különböző tudományágak eredményeit és a Kinyilatkoztatás üzenetének tartalmát? S ha első pillantásra ellentmondások merülnek föl, milyen irányban kell a megoldást keresni?
Tudjuk ugyanis, hogy igazság nem mondhat ellen az igazságnak.[1] Az Önök kutatásai az Egyház és a tudomány 16-18. századi kapcsolata történeti igazságának jobb megvilágítása érdekében nagy jelentőségűek.
Ezen összejövetel mottója Reflexiók a tudományról a 3. évezred küszöbén. Először azokkal a problémákkal óhajtanak foglalkozni, melyeket a tudomány támasztott és hatással vannak az emberiség jövőjére. Olyan megoldási módokat keresnek, melyek az egész emberi közösség javára szolgálhatnak. Az élő és élettelen természet témakörében a tudományok és alkalmazásaik fejlődése új kérdéseket vet föl.
E kérdések fontosságát az Egyház annál jobban megérti, minél inkább ismeri fő szempontjaikat. Ezért Önök - sajátos küldetésüknek megfelelően - új kritériumokat adhatnak azoknak az erkölcsi magatartásoknak a fölismeréséhez, amelyek az üdvösség szempontjából minden ember számára feladatot jelentenek.
3. Mielőtt rátérnék az élet eredetének és a fejlődésnek sajátos kérdésére, hadd emlékeztessek arra, hogy az Egyházi Tanítóhivatal, illetékességének keretei között, e témáról már megnyilatkozott. Két dokumentumot szeretnék idézni:
Elődöm, XII. Pius már 1950-ben a Humani generis enciklikában elmondta, hogy az evolúció és az, amit a hit az emberről és annak hivatásáról tanít, nem ellentétesek, föltéve, hogy néhány alapvető igazságot nem hagyunk figyelmen kívül.[2]
Amikor én magam 1992. október 31-én Tisztelt Akadémiájuk közgyűlésének résztvevőit fogadtam, alkalmam nyílt, hogy Galileivel kapcsolatban fölhívjam a figyelmet: szigorú hermeneutikára van szükség a sugalmazott szó helyes értelmezéséhez. Jól körül kell határolni a Szentírás tulajdonképpeni értelmét, és el kell hagyni a nem megfelelő értelmezéseket, melyek olyan dolgokat magyaráznak bele, amiket az írás nem akar mondani.
Illetékességi területük pontos körülhatárolása érdekében az egzegétáknak és a teológusoknak lépést kell tartaniuk a természettudományok elért eredményeivel.[3]
A kutatás jelenlegi állásáról
4. Figyelembe véve a tudományos kutatás akkori állását és a teológia követelményeit, a Humani generis enciklika az „evolucionizmus" tanítását komolyan veendő hipotézisnek tekintette, mely - éppen úgy, mint az ellentétes felfogás - komoly meggondolást és kutatást érdemel. XII. Pius két módszertani feltételt szabott: e véleményt nem szabad úgy kezelni, mintha biztos és bizonyított tanítás volna, s a fölvetett kérdésben ezek után teljesen el lehetne tekinteni a Kinyilatkoztatástól; megnevezte azt a feltételt is, amelynek megléte esetén e vélemény összeegyeztethető a keresztény tanítással, amire később vissza fogok térni.
Ma, 50 évvel az enciklika után új ismeretek késztetnek arra, hogy az evolúciós elméletben többet lássunk, mint puszta hipotézist. Figyelemre méltó, hogy különböző szakterületek felfedezései hatására a kutatás egyre inkább elfogadja ezt az elméletet. A kutatási területek elfogulatlan és el nem túlzott egyetértése már önmagában jelentős érvet képvisel ezen elmélet mellett.
Milyen jelentősége van egy ilyen elméletnek? A kérdés megértéséhez ki kell tekintenünk a tudományelmélet területére. Az elmélet ugyanis metatudományos eredmény, különbözik a megfigyelési eredményektől, de homogén velük. Az elmélet képes arra, hogy egy komplex valóság egymástól függetlennek látszó eseményeit és tényezőit összefüggésbe hozza és értelmezze. Annyira érvényes, amennyire ellenőrizhető; folyamatosan a tények állásához mérik. Amikor már nem tudja magyarázni a tényeket, megmutatkozik korlátoltsága és alkalmatlansága. Ilyenkor újra kell gondolni az egészet.
Egy olyan elmélet kidolgozása, mint a fejlődéselmélet, bizonyos természetbölcseletből eredő elképzelésekhez nyúl vissza, ugyanakkor nem hagyja figyelmen kívül a követelményt, hogy homogénnek kell maradnia a megfigyelés adataival.
Pontosabban inkább fejlődéselméletekről kell beszélnünk, mint a fejlődés elméletéről. E sokféleség megfelel egyrészt a különféle föltételezéseknek, melyekkel az evolúció mechanizmusát próbálják magyarázni; másrészt a különféle világnézeteknek, amelyekre hivatkoznak. Így a fejlődéselméletnek vannak materialista-redukcionista olvasatai, de vannak spirituális olvasatai is. Megítélésük a filozófia, s utána a teológia illetékességi körébe tartozik.
5. Az egyházi Tanítóhivatalt az evolúció kérdése közvetlenül érinti, mert az emberképről van szó. A kinyilatkoztatás azt tanítja, hogy az ember Isten képmására lett teremtve.[4] A Gaudium et spes zsinati konstitúció ezt a keresztény gondolkodás magvához tartozó tanítást nagyszerűen kifejtette. Emlékeztetett arra, hogy „az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart".[5] Más szóval az embert nem lehet egyszerű eszközként sem fajának, sem a társadalomnak alárendelni; önértéke van. Az ember személy. Értelme és akarata következtében abban a helyzetben van, hogy a közösség, a szolidaritás és az önátadás kapcsolatába léphet embertársaival. Aquinói Szent Tamás megállapította, hogy az ember istenhasonlósága elsősorban spekulatív értelmére alapszik, mert a megismerésben az ember olyan kapcsolatba kerül ismeretének tárgyaival, ami hasonlít Isten és teremtményei kapcsolatához.[6] Sőt, az ember arra hivatott, hogy építse föl az istenismeret és Isten szeretetének a kapcsolatát. Ez a kapcsolat, kilépve az időből, az örökkévalóságban éri el tökéletességét. E hivatás teljes mélysége és nagysága a feltámadott Krisztus misztériumában tárul föl előttünk.[7]
Azért van az emberi személynek, testét is beleértve, ilyen méltósága, mert szellemi lelke van. XII. Pius hangsúlyozta ezt a lényeges pontot: az emberi test korábban létező, élő anyagból származik, a szellemi lelket ezzel szemben közvetlenül Isten teremti: animas enim a Deo immediate creari catholica fides nos retiner iubet, 'a katolikus hit tanítja, hogy a lelket Isten közvetlenül teremti'.[8]
Ebből következően az emberre vonatkozó igazsággal nem egyeztethetők össze azok a fejlődéselméletek, melyek - a háttérben álló világnézetekből fakadóan - a szellemet úgy tekintik, mint az élő anyag energiájának formációját vagy ennek az anyagnak egyszerű megnyilvánulását. Ezek az elméletek egyébként képtelenek megalapozni az ember személyi méltóságát.
6. Az ember esetében ontológiai természetű különbözőség, mondhatjuk ontológiai ugrás áll előttünk. De vajon egy ilyen ontológiai diszkontinuitás megjelenése nem vezet-e rá arra a fizikai kontinuitásra, mely az evolúció kutatásában vörös fonalként húzódik végig, s már a fizika és a kémia területén is jelen van? A tudomány különböző rendjeiben alkalmazott módszerek figyelembevétele lehetővé teszi, hogy egymást kizárni látszó álláspontokat összhangba hozzunk. A tapasztalati tudományok egyre nagyobb pontossággal mérik és írják le az élet különböző megnyilvánulásait, és helyezik el az idő tengelyén. A szellemivé válás mozzanata azonban nem tárgya az ilyen megfigyeléseknek, de azok egész sor értékes utalást tehetnek az ember sajátos lényére. A metafizikai tudás, az öntudat, az önmagára reflektálás, az erkölcsi lelkiismereti, a szabadság, az esztétikai és vallási élmények tapasztalata a filozófiai gondolkodás területére tartoznak, a teológia pedig feltárja a Teremtő tervei szerinti legvégső értelmüket.
A Szentírás az élet könyve
7. Befejezésül egy evangéliumi igazságot szeretnék említeni, mely az Önök élő anyag fejlődésére irányuló kutatásainak horizontjára magasabbrendű fényt tud sugározni. A Szentírás ugyanis az élet rendkívüli üzenetének hordozója. Azáltal, hogy leírja a lét legmagasabb formáit, életbölcsességgel ajándékoz meg. Ez a vízió vezérelt engem annak az enciklikának írása közben, melyet az emberi élet iránti tiszteletnek szenteltem és melynek az Evangelium vitae címet adtam.
Jelentőségteljes, hogy János evangéliumában az élet az isteni világosságot jelenti, amit Krisztus hozott el nekünk. Meghívást kaptunk arra, hogy belépjünk az örök életbe, azaz az isteni boldogság örökkévalóságába.
Hogy a bennünket érő nagyobb kísértésektől megóvjon, Urunk a Deuteronómium könyvéből idézi a nagy szavakat „... nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Úr szájából való”.[9] Mi több: az élet egyike a legszebb neveknek, amit a Biblia Istennek ad: Ő az élő Isten.
Szívből kívánom Önöknek és minden hozzátartozójuknak Isten áldásának teljességét.
A Vatikánból, 1996. október 22-én
Jegyzetek:
[1] Vö. XIII. Leó: Providentissimus Deus enciklika
[2] Vö. AAS 1950:575.
[3] Vö. AAS 1993:764. Beszéd a Pápai Biblikus Bizottsághoz a Szentírásmagyarázat az Egyházban c. dokumentum bemutatásakor 1993. ápr. 23-án.
[4] Vö. Ter 1,27.
[5] 24.
[6] Vö. Summa theologiae I-II. 3,5. ad 1.
[7] Vö. GS 22.
[8] Humani generis enciklika.
[9] Mt 4,4.
