„Öregségükben is gyümölcsöt teremnek” (Zsolt 92,15)
Kedves Nagyszülők, kedves Idősek!
A 92. zsoltár verse – „öregségükben is gyümölcsöt teremnek” (Zsolt
92,15) – jó hír, igazi „evangélium”, melyet a nagyszülők és idősek
második világnapja alkalmából hirdethetünk a világnak. Ez
szembemegy azzal, amit a világ gondol erről az életkorról, és
azzal a megkeseredett hozzáállással is, amelyet néhányan közülünk,
idősek közül tanúsítanak, akik kevés reménnyel haladnak előre, és
semmit sem várnak már a jövőtől.
Az öregség sok embert megrémít. Egyfajta betegségnek tartják,
mellyel jobb elkerülni mindenféle érintkezést: az idősek nem
érintenek bennünket – gondolják –, jobb, ha minél távolabb vannak,
esetleg együtt, olyan helyeken, ahol gondoskodnak róluk, és
amelyek megóvnak minket attól, hogy törődnünk kelljen gondjaikkal.
Ez a „leselejtezés kultúrája”: az a mentalitás, amely azt érezteti
velünk, hogy különbözünk a leggyengébbektől, semmi közünk
törékenységükhöz, és feljogosít arra, hogy azt képzeljük, külön
utakon járunk „mi” és „ők”. Valójában azonban a hosszú élet –
ahogy a Szentírás tanítja – áldás, és az idősek nem
számkivetettek, akiktől el kell távolodni, hanem a bőséges életet
adó Isten jóságának élő jelei. Áldott az az otthon, amelyben
időssel törődnek! Áldott az a család, amely megbecsüli a
nagyszülőket!
Az öregkor valójában olyan időszak, amelyet nem könnyű megérteni,
nekünk sem, akik már benne élünk. Bár hosszú út megtétele után
érkezik, senki sem készített fel rá, szinte meglepetésként ér
bennünket. A fejlettebb társadalmak sokat költenek erre a
korosztályra, de nem segítenek értelmezni azt: gondozási terveket,
de nem létterveket kínálnak.[1] Ezért
nehéz a jövőbe tekinteni és olyan horizontot találni, amely felé
törekedni lehet. Egyfelől igyekszünk elűzni az öregséget azzal,
hogy elrejtjük ráncainkat és úgy teszünk, mintha mindig fiatalok
lennénk; másfelől úgy tűnik, nem tehetünk mást, mint hogy
kiábrándultan élünk, beletörődve abba, hogy már nem tudunk
„gyümölcsöt teremni”.
A munkavégzés befejezése és a gyerekek családból való kirepülése
megszüntetik az okokat, amelyekért annyi energiánkat áldoztuk.
Annak felismerése, hogy erőnk megfogyatkozóban van, vagy egy
betegség kialakulása válságba sodorhatja bizonyosságainkat. A
világ – a maga gyors tempójával, mellyel nehezen tudunk lépést
tartani – úgy tűnik, nem hagy számunkra alternatívát, és arra
késztet, hogy elfogadjuk a leselejtezés gondolatát. Így a zsoltár
imája száll az ég felé: „Öregkoromban se taszíts el magadtól,
akkor se hagyj el, ha erőm elfogy!” (Zsolt 71,9).
De ugyanez a zsoltár – mely nyomon követi az Úr jelenlétét a
különböző életszakaszokban – arra hív, hogy továbbra is
reménykedjünk: jöhet az öregség és megőszülhetünk, az Úr mégis
éltet majd, és nem hagyja, hogy a rossz legyőzzön bennünket. Ha
bízunk őbenne, erőt találunk majd ahhoz, hogy megsokszorozzuk
dicséretünket (vö. Zsolt 71,14-20), és felfedezzük, hogy az
öregedés nem csupán a test természetes elhasználódása vagy az idő
elkerülhetetlen múlása, hanem a hosszú élet ajándéka. A
megöregedés nem büntetés, hanem áldás!
Ezért vigyáznunk kell magunkra, és meg kell tanulnunk lelki
szempontból is aktív öregkort élni, ápolva belső életünket Isten
igéjének buzgó olvasásával, mindennapi imádsággal, a szentségek
vételével és a liturgián való részvétellel. És az Istennel való
kapcsolatunkkal együtt az emberekkel való kapcsolatainkat is
ápolnunk kell: mindenekelőtt a családunkkal, gyermekeinkkel,
unokáinkkal, akiknek felkínálhatjuk gondoskodó szeretetünket;
továbbá a szegény és szenvedő emberekkel, akikhez konkrét
segítséggel és imával lehetünk közel. Mindez segít abban, hogy ne
érezzük magunkat egyszerű nézőnek a világ színházában, hogy ne
csak „erkélylakók” legyünk, ne csak az ablakból nézelődjünk.
Ehelyett, ha élesítjük érzékeinket, felismerjük az Úr jelenlétét,[2] olyanok leszünk, mint „zöldellő
olajfák Isten hajlékában” (vö. Zsolt 52,10), és képesek leszünk
áldássá válni a mellettünk élők számára.
Az öregkor nem haszontalan idő, amikor félre kell állnunk és be
kell húznunk az evezőket a csónakba, hanem olyan időszak, amikor
még gyümölcsöt teremhetünk: új küldetés vár ránk, mely arra hív,
hogy a jövőbe tekintsünk. „Az öregkor, az öregek különlegesen
érzékenyek a minket emberivé tevő figyelmességekre, gondolatokra
és szeretetkifejezésre, és ennek az érzékenységnek újra sokak
hivatásává kellene válnia. Ez az öregek döntése lesz az új
generációk iránti szeretet mellett!”[3]
Ez a mi hozzájárulásunk a gyengédség forradalmához,[4] ahhoz a lelki és fegyvertelen forradalomhoz,
amelynek főszereplőinek hívlak benneteket, kedves nagyszülők és
idősek.
A világ kemény megpróbáltatáson megy át, melynek első szakasza a
világjárvány váratlan és dühödt vihara, amelyet a békét és a
fejlődést globális szinten megakasztó háború követett. Nem
véletlen, hogy a háború egy olyan időszakban tért vissza Európába,
amikor a múlt században háborút átélt nemzedék eltűnőben van. És
ezek a nagy válságok azzal a veszéllyel járnak, hogy érzéketlenné
tesznek bennünket arra a tényre, hogy vannak más „járványok”, és
az erőszak más, széles körben elterjedt formái is, amelyek az
emberi családot és közös otthonunkat fenyegetik.
Mindezzel szemben mélyreható változásra, megtérésre van
szükségünk, amely lefegyverzi a szíveket, és lehetővé teszi
mindenkinek, hogy testvért ismerjen fel a másikban. Nekünk,
nagyszülőknek és időseknek pedig nagy felelősségünk van: meg kell
tanítanunk korunk embereit, hogy ugyanolyan megértéssel és
gyengédséggel tekintsenek másokra, amilyennel mi nézünk
unokáinkra. Emberségünket a másokkal való törődésben csiszoltuk
ki, és ma egy békés, a leggyengébbekre figyelő életmód tanítói
lehetünk. A mi életmódunkat talán tévesen gyengeségnek vagy
belenyugvásnak látják, de a szelídek, és nem az agresszívek vagy a
törvényszegők fogják örökölni a földet (vö. Mt 5,5).
Az egyik gyümölcs, amelyet hoznunk kell, a világ őrzése.
„Mindannyian nagyszüleink térdéről indultunk, akik ölükben
tartottak bennünket;”[5] de ma itt az
ideje, hogy térdünkön tartsuk – konkrét segítséggel vagy akár csak
imával – sajátjainkkal együtt azt a sok rettegő unokát, akiket még
nem ismerünk, és akik talán a háború elől menekülnek vagy a háború
miatt szenvednek. Őrizzük szívünkben – ahogyan Szent József
gyengéd és gondoskodó atyaként tette – az ukrajnai, az
afganisztáni, a dél-szudáni… gyermekeket!
Sokunkban megérett az a bölcs és alázatos tudatosság, amelyre a
világnak oly nagy szüksége van: egyedül nem üdvözülünk, a
boldogság olyan kenyér, amelyet csak együtt ehetünk. Tegyünk róla
tanúságot azok előtt, akik azzal áltatják magukat, hogy a
szembehelyezkedésben találnak személyes kiteljesedésre és sikerre.
Mindenki, még a leggyengébbek is megtehetik ezt: azzal, hogy
hagyjuk magunkat gondozni – gyakran más országokból származó
emberek által –, azt üzenjük, hogy az együttélés nemcsak
lehetséges, hanem szükséges is.
Kedves Nagymamák és Nagypapák, kedves Idősek, arra kaptunk
meghívást ebben a világban, hogy a gyengédség forradalmának
megvalósítói legyünk! Tegyük ezt úgy, hogy megtanuljuk egyre
többször és egyre jobban használni a legértékesebb eszközt,
amellyel rendelkezünk, és amely a legmegfelelőbb életkorunk
számára: az imát. „Kicsit váljunk mi is az imádság költőivé:
próbáljunk élvezettel rátalálni saját szavainkra, magunkévá téve
mindazt a szót, amelyet Isten hozzánk intézett igéjében találunk!”[6] Bizakodó könyörgésünk sokat tehet:
kísérheti a szenvedők fájdalmas kiáltását, és segíthet
megváltoztatni a szíveket. Lehetünk „állandó »kórusa« egy nagy
lelki szentélynek, ahol a könyörgő ima és a dicsőítő ének
támogatja a közösséget, mely az élet terepén dolgozik és küzd”.[7]
A nagyszülők és idősek világnapja tehát alkalom arra, hogy ismét
örömmel elmondjuk, hogy az Egyház együtt akar ünnepelni azokkal,
akiket az Úr – ahogy a Szentírás mondja – „napokkal lakatott jól”.
Ünnepeljünk együtt! Kérlek benneteket, hogy hirdessétek meg ezt a
napot plébániáitokon és közösségeitekben; látogassátok meg a
legmagányosabb időseket otthonaikban és az öregotthonokban! Senki
se élje magányosan ezt a napot! Ha van valaki, akit várni lehet,
az megváltoztathatja a napjait azoknak, akik már semmi jót nem
várnak a jövőtől; és az első találkozásból új barátság születhet.
A magányos idősek meglátogatása az irgalmasság egyik cselekedete
korunkban!
Kérjük a Szűzanyát, a gyengédség anyját, hogy tegyen
valamennyiünket a gyengédség forradalmának megvalósítóivá, hogy
megszabadítsuk együtt a világot a magány sötét árnyától és a
háború démonától!
Áldásomat adom mindannyiatokra és szeretteitekre, és biztosítlak
benneteket szerető közelségemről! Ti pedig, kérlek benneteket, ne
feledkezzetek el imádkozni értem!
Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2022. május 3-án,
Szent Fülöp és Jakab apostolok ünnepén.
Ferenc
JEGYZETEK
[1] Katekézis az öregkorról, 1. Az idő kegyelme és az életkorok szövetsége (2022. február 23.).
[2] Katekézis az öregkorról, 5. Hűség Isten látogatásához az eljövendő nemzedékért (2022. március 30.).
[3] Katekézis az öregkorról, 3. Az öregek, a gondtalan ifjúság erőforrásai (2022. március 16.).
[4] Katekézis Szent Józsefről, 8. Szent József, a gyengéd atya (2022. január 19.).
[5] Homília a nagyszülők és idősek első világnapja alkalmából tartott misén (2021. július 25.).
[6] Katekézis a családról, 7. A nagyszülők (2015. március 11.).
[7] Ugyanott.
A világnaphoz kapcsolódó további információ, pasztorális segédlet
elérhető az alábbi honlapon:
https://csaladegyhaz.hu/iden-julius-24-en-unnepeljuk-a-nagyszulok-es-idosek-vilagnapjat/
