Kedves Testvéreim és Nővéreim, kedves Fiatalok!
Immár hatvanadik alkalommal tartjuk meg a hivatásokért való
imádkozás világnapját, amelyet Szent VI. Pál 1964-ben, a
II. Vatikáni Zsinat idején vezetett be. E gondviselésszerű
kezdeményezés segíteni kívánja Isten népének tagjait, hogy –
személyesen és közösségileg – válaszolni tudjanak arra a hívásra
és küldetésre, amelyet az Úr mindannyiunkra rábíz a mai világban,
annak sebeivel és reményeivel, kihívásaival és vívmányaival
együtt.
Ebben az évben azt javaslom, hogy a „Hivatás: kegyelem és
küldetés” téma vezesse elmélkedésünket és imádságunkat. Ez értékes
lehetőség arra, hogy ámulattal újra felfedezzük: az Úr meghívása
kegyelem, ingyenes ajándék, ugyanakkor kötelezettség arra, hogy
elinduljunk, kilépjünk, és elvigyük az evangéliumot másoknak. Tanúságtevő
hitre kaptunk meghívást, mely a szentségeken és az egyházi
közösségen keresztül szorosan összekapcsolja a kegyelmi életet és
az apostolkodást a világban. A Lélek által vezérelve a keresztény
hívő engedi, hogy megszólítsák az egzisztenciális perifériák,
érzékeny az emberi drámákra, mindig szem előtt tartja, hogy a
misszió Isten műve, és nem lehet azt megvalósítani egyedül, hanem
csak egyházi közösségben, testvéreinkkel és nővéreinkkel együtt, a
pásztorok vezetésével. Mert öröktől fogva és mindörökké ez Isten
álma: hogy vele szeretetközösségben éljünk.
„Isten a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket”
Pál apostol csodálatos távlatot tár elénk: Krisztusban Isten, az
Atya „a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy szentek
és feddhetetlenek legyünk előtte, és szeretetből eleve arra
rendelt, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint –
fogadott gyermekeivé legyünk” (Ef 1,4-5). Ezek a szavak lehetővé
teszik, hogy teljes értelmében lássuk az életet: Isten az ő képére
és hasonlatosságára „fogan” bennünket, és azt akarja, hogy
gyermekei legyünk: a Szeretettől, szeretetből és szeretettel
lettünk teremtve, Isten azért alkotott meg bennünket, hogy
szeressünk.
Életünk során ez a meghívás – mely létünk rostjaiba van írva, és a
boldogság titkát hordozza – a Szentlélek működése által mindig új
módon ér el bennünket, megvilágosítja értelmünket, erőt ad
akaratunknak, ámulattal tölt el bennünket, és lángra lobbantja
szívünket. Néha váratlanul is meglep bennünket. Így történt ez
velem 1953. szeptember 21-én, amikor az éves diákünnepre menet
késztetést éreztem arra, hogy templomba menjek és meggyónjak. Az a
nap megváltoztatta az életemet, bélyegét máig hordozom életemen.
Ám az önátadásra szólító isteni hívás fokozatosan, egy
úton keresztül tör utat magának: amikor szegény emberek
helyzetével találkozunk, amikor éppen imádkozunk, amikor azt
látjuk, hogy valaki tündöklő tanúságot tesz az evangéliumról,
amikor egy olvasmányunk megnyitja elménket, amikor Isten igéjét
hallgatjuk, és úgy érezzük, hogy az épp nekünk szól, amikor egy
bennünket kísérő testvérünktől vagy nővérünktől tanácsot kapunk,
amikor megbetegszünk vagy gyászolunk… Végtelen a bennünket hívó
Isten képzelőereje!
Kezdeményezése és ingyenes ajándéka pedig a válaszunkat várja. A
hivatás „az isteni választás és az emberi szabadság
összefonódása”,[1] dinamikus és
ösztönző kapcsolat, melyben Isten és az emberi szív a
beszélgetőpartnerek. Így a hivatás ajándéka olyan, mint egy isteni
mag, mely kicsírázik életünk talajában, megnyit bennünket Isten
felé, és megnyit mások felé, hogy megosszuk velük a talált
kincset. Ez az alapvető struktúrája annak, amit hivatáson
értünk: Isten szeretettel hív, mi pedig hálából szeretettel
válaszolunk. Felfedezzük, hogy ugyanazon Atya szeretett fiai
és lányai vagyunk, és ráébredünk, hogy egymás testvérei és nővérei
vagyunk. A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz, amikor
végre világosan „meglátta” ezt a valóságot, felkiáltott: „Végre
megtaláltam a hivatásomat, az én hivatásom a Szeretet! […]
Édesanyámnak, az Egyháznak a szívében én leszek a Szeretet.”[2]
„Küldetés vagyok ezen a földön”
Isten meghívása, mint mondtuk, magában foglalja a küldést. Nincs
hivatás küldetés nélkül. Nincs boldogság és teljes
önmegvalósítás anélkül, hogy ne kínálnánk fel másoknak az új
életet, amelyre rátaláltunk. A szeretetre szóló isteni meghívás
olyan tapasztalat, amelyet nem lehet elhallgattatni. „Jaj nekem,
ha nem hirdetem az evangéliumot!” – kiáltotta Szent Pál (1Kor
9,16). János első levele pedig így kezdődik: „Amit
hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, és amit
kezünkkel tapintottunk – vagyis az élet megtestesült Igéjét –,
nektek is hirdetjük, hogy örömünk teljes legyen” (vö. 1Jn 1,1–4).
Öt évvel ezelőtt a Gaudete et exsultate kezdetű apostoli buzdításban így fordultam minden megkeresztelt személyhez: „Neked is küldetésként kell felfognod életed egészét” (23. pont). Igen, mert kivétel nélkül mindannyian elmondhatjuk: „Küldetés vagyok ezen a földön, ezért vagyok ezen a világon” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 273.).
Nekünk, keresztényeknek, az a közös küldetésünk, hogy minden helyzetben örömmel – tettel és szóval – tanúságot tegyünk arról, amit megtapasztalunk azáltal, hogy Jézussal és az ő közösségében, az Egyházban vagyunk. Ez pedig az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiben, továbbá olyan befogadó és szelíd életmódban nyilvánul meg, amely képes a közelségre, az együttérzésre és a gyengédségre, szemben az elutasítás és a közöny kultúrájával. Ha felebarátjává válunk másoknak, mint az irgalmas szamaritánus (vö. Lk 10,25–37), az lehetővé teszi, hogy megértsük a keresztény hivatás „lényegét”: Jézus Krisztust utánozzuk, aki azért jött, hogy szolgáljon, nem pedig azért, hogy szolgáljanak neki (vö. Mk 10,45).
Ez a misszionáriusi cselekvés nem egyszerűen képességeinkből, szándékainkból vagy terveinkből fakad, de nem is az erények gyakorlására irányuló akaratunkból vagy erőfeszítéseinkből, hanem a Jézussal való élet mélységes tapasztalatából. Csak így válhatunk Valakinek, egy Életnek a tanúivá, és ez tesz bennünket „apostollá”. Ekkor felismerjük, „hogy meg vagyunk bélyegezve a megvilágosításra, megáldásra, éltetésre, felemelésre, gyógyításra, szabadításra vonatkozó küldetésünk által” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 273).
Ennek a tapasztalatnak evangéliumi ikonja a két emmauszi
tanítvány. A feltámadt Jézussal való találkozásuk után így
vallanak egymásnak: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt az
úton és kifejtette az Írásokat?” (Lk 24,32). Bennük láthatjuk, mit
jelent, hogy „lángoló szívvel és úton járó lábbal”[3] rendelkezünk. Ezt kívánom a következő, a
lisszaboni ifjúsági világtalálkozóra is, melyet örömmel várok, és
amelynek mottója: „Mária felkelt, és sietve útnak indult” (Lk
1,39). Mindannyian érezzétek át: arra kaptatok meghívást, hogy
felkeljetek és sietve, lángoló szívvel útnak induljatok!
Összehívottak, egybehívottak vagyunk
Márk evangélista elbeszéli azt a pillanatot, amikor Jézus tizenkét
tanítványt magához hívott, mindegyiküket a saját nevén szólítva
meg. Arra rendelte őket, hogy vele legyenek, és elküldje őket
prédikálni, a betegségeket meggyógyítani és a démonokat kiűzni
(vö. Mk 3,13–15). Az Úr ezzel lerakja új közösségének alapjait.
A tizenkét tanítvány különböző társadalmi háttérből jövő, eltérő
foglalkozású emberek voltak, akik nem tartoztak a legfontosabb
társadalmi csoportokba. Az evangéliumok aztán más meghívásokról is
beszámolnak, például a hetvenkét tanítványéról, akiket Jézus
kettesével küldött el (vö. Lk 10,1).
Az Egyház görög szóval pontosan ekklészia, mely magyarul azt jelenti: arra összehívott, arra egybehívott emberek gyülekezete, hogy Jézus Krisztus misszionárius tanítványainak közösségét alkossák, elkötelezve magukat arra, hogy az ő szeretetét éljék meg egymás iránt (vö. Jn 13,34; 15,12), és terjesszék azt minden ember között, hogy eljöjjön Isten országa.
Az Egyházban mindannyian szolgák vagyunk, a különböző hivatások, karizmák és hivatalok szerint.
A szeretetben való önátadásra szóló, mindenki számára közös
hivatás konkrét alakot ölt: a keresztény világi hívők életében,
akik elkötelezetten építik családjukat mint kis családegyházat, és
az evangélium kovászával megújítják a társadalmi élet területeit;
a megszentelt férfiak és nők tanúságtételében,
akik Isten országának próféciájaként mindannyian Istennek adják
életüket testvéreikért és nővéreikért; a felszentelt
szolgálattevők (diakónusok, papok, püspökök) életében, akik
Isten igéjének, az imádságnak, és Isten szent népe közösségének
szolgálatában állnak. Minden egyes hivatás csak az összes többivel
való kapcsolatában ragyog fel teljesen a maga igazságával és
gazdagságával. Ebben az értelemben az Egyház hivatások
szimfóniája, melyben az összes hivatás harmonikus egységben van a
többivel és különbözik a többitől, és együtt „kifelé” fordulnak,
hogy a világba sugározzák Isten országának új életét.
Kegyelem és küldetés: ajándék és feladat
Kedves Testvéreim és Nővéreim, a hivatás ajándék és feladat, az új
élet és az igazi öröm forrása. Kívánom, hogy az e naphoz
kapcsolódó imádságos és egyéb programok megerősítsék a hivatás
iránti fogékonyságot családjainkban, egyházközösségeinkben,
a megszentelt élet közösségeiben, egyesületeinkben és egyházi
mozgalmainkban. A feltámadt Úr Lelke rázzon fel fásultságunkból,
öntsön belénk rokonszenvet mások iránt, adjon őszinte együttérzést
másokkal, hogy mindennap megújulva élhessünk a Szeretet-Isten
gyermekeiként (vö. 1Jn 4,16), és mi is életadók legyünk a
szeretetben: életet tudjunk vinni mindenhová, különösen oda, ahol
kirekesztés és kizsákmányolás, nyomor és halál sújtja az
embereket. Hogy ily módon táguljanak a szeretet terei,[4] és mindinkább Isten uralkodjék
ebben a világban!
Az az ima kísérjen bennünket ezen az úton, amelyet Szent VI. Pál írt a hivatások első világnapjára, 1964. április 11-re: „Ó, Jézus, lelkek isteni Pásztora, aki meghívtad az apostolokat, hogy emberhalászokká tedd őket, vonzz magadhoz újra fiatalokat, lángoló és odaadó lelkeket, hogy követőid és szolgáid legyenek; tedd részesévé őket mindenki üdvösségére vágyó szándékodnak, […] tárd eléjük az egész világ horizontját, […] hogy hívásodra válaszolva folytassák küldetésedet itt, a földön, építsék misztikus testedet, az Egyházat, legyenek »a föld sója« és »a világ világossága« (Mt 5,13).”
Szűz Mária kísérjen és oltalmazzon benneteket!
Áldásomat adom rátok!
Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2023. április 30-án,
húsvét negyedik vasárnapján.
Ferenc
Jegyzetek:
[1] A fiatalok, a hit és a hivatásválasztás. A XV. Rendes Püspöki Szinódus (2018. október 3–27.) záródokumentuma, 78. pont, Római Dokumentumok L, Szent István Társulat, Budapest, 2019, 49. oldal.
[2] Lisieux-i Szent Teréz: Önéletrajz, „B” kézirat (1896. szeptember 8.), Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2015, 255.
[3] Vö. Üzenet a missziók 97. világnapjára (2023. január 6.).
[4] „Dilatentur spatia caritatis”: Szent Ágoston: Sermo 69: PL 5, 440, 441.
