1. Mindnyájatoknak, „akiket az Isten szeret, és a szentségre meghívott, kegyelem és békesség Atyánktól, az Istentől és Urunktól, Jézus Krisztustól!” (Róm 1,7). Szent Pál apostolnak a rómaiakhoz írt szavai bevezetnek minket a hivatások következő világnapjának, témájába: Az életszentségre szóló meghívás. Életszentség! Íme ez az a kegyelem és ez az a cél, ami valamennyi hívő szeme előtt lebeg, s amelyre a Leviták könyve emlékeztet: „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok” (19,2).
A Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levélben azt kértem, hogy a lelkipásztori terveket rendeljük az életszentség programja alá. Így kifejezésre jut az a meggyőződés, hogy „ha a keresztség révén valóban Isten szentségének leszünk részesei – amennyiben Krisztusba épülünk és az ő Lelkében veszünk lakást általa –, akkor nem elégedhetünk meg a középszerű élettel, amely minimalista erkölcsöt és felületes vallásosságot követ. Ideje, hogy újra, meggyőződéssel, mindenki elé célul tűzzük a hétköznapi keresztény életnek ezt a 'magas mércéjét': az egyházi közösség és a Skeresztény családok egész életének ebbe az irányba kell haladnia” (31.).
Az Egyház egyik elsődleges feladata, hogy segítse a keresztényeket az életszentség útján, és így „a hit megértése által megvilágosodva” megtanulják, hogyan ismerjék meg és szemléljék Krisztus arcát, és hogyan fedezzék fel benne saját hiteles önazonosságukat és azt a küldetést, amit az Úr minden egyes keresztényre bíz. Ezáltal válnak apostolokra és prófétákra alapozott épületté, „s a szegletkő maga Krisztus Jézus. Ő tartja össze az egész épületet, belőle nő ki az Úr szent temploma” (vö. Ef 2,20-21).
Az Egyház magába gyűjti mindazokat a hivatásokat, amelyeket Isten az ő gyermekei között támaszt, és maga is úgy jelenik meg, mint a Szentháromság ragyogó visszfénye. Mint az „Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűjtött nép”, az Egyház magában hordozza az Atya titkát, aki mindenkit arra hív, hogy szentelje meg az Ő nevét és tegye meg akaratát. Az Egyház őrzi a Fiú misztériumát, akit azért küldött az Atya, hogy hirdesse Isten Országát, és aki mindenkit az ő követésére hív. S az Egyház végül a Szentlélek misztériumának letéteményese aki felszenteli a misszióra azokat, akiket az Atya Fia, Jézus Krisztus által kiválasztott.
Pontosan azért, mert az Egyház közössége az a hely, ahol kibontakozik mindaz a hivatás, amit az Úr támaszt, a 2002. április 21-én, Húsvét 4. vasárnapján sorra kerülő Hivatások Világnapja keretében tartják Észak Amerikában a papi és szerzetesi hivatások harmadik kontinentális kongresszusát. A rendezőknek és a résztvevőknek örömmel küldöm jókívánságaimat és üdvözletemet, és megelégedettségemet fejezem ki e kezdeményezés miatt, amely az amerikai egyház és a kontinens új evangelizációja egyik kulcskérdésének megtárgyalását tűzte ki céljául. Kérem, hogy mindnyájan imádkozzanak azért, hogy e fontos találkozó járuljon hozzá a hivatásgondozás megújulásához és a keresztények még nagylelkűbb elköteleződéséhez az „Újvilágban”.
2. Az Egyház a „szentség háza”, a ház lelke pedig Krisztus
szeretete,
amelyet a Szentlélek áraszt ki rá. Az Egyházban minden keresztény
segít
egymásnak, hogy felfedezze és kibontakoztassa hivatását az Isten
igéjének
hallgatásában, az imádságban, a szentségek rendszeres vételében és
abban,
hogy minden testvérében mindig Krisztus arcát keresi. Ilymódon
mindenki „a saját adományai szerint” előrehalad a hit útján, ébren
tartja a reményt
és a szeretetben cselekszik (vö. Lumen Gentium 41.), miközben az
Egyház „fölfedi és újra átéli Jézus Krisztus misztériumának
végtelen gazdagságát”
(Christifideles laici 55.), továbbá azon munkálkodik, hogy Isten
szentsége
áthasson minden életállapotot és élethelyzetet, s így minden
keresztény
az Úr szőlőjének munkása legyen és építse Krisztus testét.
Az Egyházban minden hivatás az életszentséget szolgálja, mégis van
néhány, mint például a papi és a szerzetesi hivatás, amely sajátos
módon
ilyen hivatás. Mindenkit arra hívok, hogy a mai napon
megkülönböztett figyelemmel
tekintsen e hivatásokra, és még intenzívebben imádkozzon értük.
A felszentelt szolgálatra szóló, vagyis a papi hivatás „lényegénél
fogva meghívás a szentségnek arra a formájára, amely az egyházi
rend szentségéből
fakad. Az életszentség bizalmas viszony Istennel, a szegény,
tiszta és
alázatos Krisztus követése, az Egyház iránti szeretet, amely szent
és azt
akarja, hogy szentek legyünk, mert ez a Krisztustól kapott
küldetése” (Pastores
dabo vobis 33). Jézus hívja apostolait, hogy „vele legyenek”
(Mk
3,14), mégpedig megkülönböztetett közelségben (vö. Lk 8,1-2;
22,28). Nem
csak az Isten országának titkaiba avatja be őket (vö. Mt
13,16-18), hanem
nagyobb és olyan hűséget vár tőlük, amely megfelel annak az
apostoli szolgálatnak,
amelyre meghívja őket. Nagyobb szegénységet vár tőlük (vö. Mt
19,22-23),
a szolga alázatát, aki mindenki között az utolsó akar lenni (vö.
Mt 20,25-27).
Azt kéri tőlük, hogy higgyenek a tőle kapott hatalomban (vö. Mt
17,19-21),
higgyék, hogy az imádság és a böjt az apostoli munka hatékony
eszköze (vö.
Mk 9,29), és legyenek önzetlenek: „Ingyen kaptátok, ingyen is
adjátok”
(Mt 10,8). Elvárja tőlük, hogy az okosság egyszerűséggel és
erkölcsi tartással
párosuljon (vö. Mt 10,26-28), és hagyatkozzanak a gondviselésre
(vö. Lk
9,1-3; 19,22-23). Legyenek tudatában annak a felelősségnek, amely
őket,
mint az Úr által alapított szentségek kiszolgálatóit terheli (vö.
Lk 12,43-48).
A megszentelt szerzetesi élet minden keresztény számára feltárja
az
életszentségre szóló meghívás legbensőbb természetét és az egész
„Jegyes-Egyház”
viszonyát Krisztushoz, az „egyetlen Jegyeshez”. „Az evangéliumi
tanácsokra
tett fogadalmak benső kapcsolatban vannak Krisztus misztériumával,
mert
az a feladatuk, hogy valamiképpen megjelenítsék azt az életformát,
amit
Krisztus a maga számára választott, és úgy mutassák be, mint
abszolút és
eszkatologikus értéket” (Vita consecrata 29.). Az ezekre az
életállapotokra
szóló meghívások olyan értékes és szükséges ajándékok, amelyek
bizonyítják,
hogy a tiszta, a szegény és az engedelmes Krisztus követése, az
Isten abszolút
elsőségéről adott tanúságtétel és az emberiségnek a Megváltóhoz
hasonló
módon végzett szolgálata ma is megkülönbözetett utak a lelki élet
teljessége
felé.
A papságra és a megszentelt életre jelentkezők alacsony száma,
amely
manapság néhány helyen tapasztalható, nem vezethet oda, hogy
kevesebbet
követeljünk és beérjük egy középszerű képzéssel és lelkiséggel.
Ellenkezőleg:
még nagyobb odafigyeléssel kell végezni azok kiválasztását és
képzését,
akik miután Krisztus szolgái és tanúi lesznek, arra kapnak
meghívást, hogy
életszentségükkel támasszák alá mindazt, amit hirdetnek és
ünnepelnek.
3. Minden eszközzel azon kell lenni, hogy a papságra és a
megszentelt
életre szóló hivatások, amelyek Isten népének élete és szentsége
szempontjából
létfontosságúak, állandó jelleggel a lelkiség, a lelkipásztori
munka és
a hívek imádságának középpontjában álljanak.
A püspökök és a papok „mindenkit megelőző módon” legyenek tanúi az
ajándékba kapott hivatás szentségének. Életükkel és tanításukkal
sugározzák
Jézus, a Jó Pásztor követésének örömét, és jelenítsék meg Jézus
megváltó
húsvétja titkának megújító erejét. Életpéldájukkal mutassák be –
különösen
is a fiatalabb generációnak –, mily lelkesítő kaland vár arra, aki
az
isteni Mester nyomdokait követve úgy dönt, hogy egészen Istenhez
tartozik
és arra szenteli magát, hogy minden embernek élete legyen és
bőségben legyen
(vö. Jn 10,10).
A megszentelt életet élő férfiak és nők, akik az Egyház szívében
laknak,
mint az Egyház küldetésében döntő fontosságú tényezők, (Vita
consecrata
3.), mutassák meg, hogy létük szilárdan Krisztusban gyökerezik,
hogy a
szerzetesi élet „a közösség otthona és iskolája” (Novo millennio
ineunte
43.), hogy az emberekért végzett alázatos és hűséges
szolgálatukban a szeretetnek
az a leleményessége lüktet (uo. 50.), amit a Szentlélek állandóan
életben
tart az Egyházban. Ne feledkezzenek meg arról, hogy minden új
hivatásra
vonatkozó megszólítás és felhívás abból meríti erejét, hogy ők
szeretik
a szemlélődést, örömmel szolgálják testvéreiket, Isten országáért
vállalják
a tisztaságot és nagylelkűen magukra veszik saját szolgálatukat.
Az Egyházon belüli hivatások jövője szempontjából a családoknak is
döntő szerepet kell játszaniuk. A hitvesi szeretet szentsége, a
családi
élet harmóniája, a hit légköre, amellyel az élet mindennapi
problémáival
szembenéznek, a nyitottság az embertársak, különösen is a
szegények felé,
a keresztény közösség életében való részvétel ezek mind
alkotóelemei
annak a környezetnek, amely alkalmas arra, hogy a fiatalok
meghallják Isten
hívását és nagylelkűen válaszoljanak rá.
4. „Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön mukásokat az
aratásába”
(Mt 9,38; Lk 10,2). Krisztus parancsának engedelmeskedve, minden a
hivatásokért
tartott imanap intenzív imádságos idő, amikor az egész keresztény
közösség
szüntelenül és buzgón imádkozik Istenhez hivatásokért. Mennyire
fontos,
hogy a keresztény közösségek az imádság iskolái legyenek (vö. Novo
millennio
ineunte 33.), amelyek képesek megtanítani az Istennel való
párbeszédre,
és képezni a híveket arra, hogy egyre jobban megnyíljanak annak a
szeretetnek,
amellyel az Atya „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát
adta”
(Jn 3,16)! A rendszeres és megélt imádság hozzásegíti a
keresztényeket,
hogy ráhagyatkozzanak a Szentlélek vezetésére és így szeretetben
munkálkodjanak
az Egyház építésén. Ilyen környezetben a tanítványban felizzik az
a vágy,
hogy minden ember találkozzon Krisztussal és eljusson az Isten
fiainak
valódi szabadságára. Ez a vágy arra vezeti rá a hívőt, hogy Mária
példájára
kész legyen maradéktalanul és nagylelkűen igent mondani az Úrnak,
aki arra
hívja, hogy legyen az Ige, a szentségek és a szeretet szolgája,
vagy Krisztus
tiszta, szegény és engedelmes életének élő jele kortársaink
között.
Bárcsak az aratás Ura ne engedné, hogy hiányozzon Egyházából a sok
és szent papi és szerzetesi hivatás!
-
Szent Atyánk, tekints erre az emberiségre,
amely az első lépéseket teszi meg az új évezredben.
Életére még erősen rányomja bélyegét
a gyűlölet, az erőszak, az elnyomás,
de az igazságosság, az igazság, és a kegyelem iránti éhség
még nem tűnt el sok ember szívéből,
akik várják, hogy valaki elhozza a megváltást,
amelyet te, Fiad, Jézus által vittél végbe.
Az evangéliumnak legyenek bátor hirdetői,
a szenvedő emberiségnek nagylelkű szolgái.
Kérünk, küldj Egyházadba szent papokat,
akik kegyelmed eszközeivel megszentelik a te népedet.
Küldj sok megszentelt életű férfit és nőt,
hogy megmutassák a világnak a te szentségedet.
Küldj szőlődbe szent munkásokat,
akik lángoló szeretettel dolgoznak,
és a Szentlélektől indíttatva elvigyék Krisztus megváltását
egészen a föld végső határáig. Ámen.
Castel Gandolfo, 2001. szeptember 8.
