A gondoskodás kultúrája – mint a béke útja
1. Béke kívánság
1. Az új év hajnalán szívből szeretném köszönteni az állam- és
kormányfőket, a nemzetközi szervezetek vezetőit, a különböző
vallások szellemi vezetőit és híveit, valamint minden jóakaratú
embert. A legjobbakat kívánom mindenkinek, hogy ez az esztendő az
emberiség családját az egyes emberek, közösségek, nemzetek és
országok közötti testvériség, igazságosság és békesség útján
vezesse. A 2020-as évet a Covid-19 nagy egészségügyi válsága
jellemezte, amely határokon átívelő globális jelenséggé vált,
súlyosbítva az egymással szorosan összefüggő válságokat,
nevezetesen az éghajlati, az élelmezési, a gazdasági és a
migrációs kríziseket, súlyos szenvedéseket és szükséget okozva.
Azokra gondolok különösen, akik elvesztették családtagjukat vagy
számukra kedves embereket, és azokra is, akik elvesztették
munkájukat. Különösen is gondolok az orvosokra és a nővérekre, a
gyógyszerészekre, a kutatókra, az önkéntesekre, a lelkészekre,
valamint a kórházak és egészségügyi központok személyzetére, akik
nagy áldozatot hoznak, és sok erőfeszítést tesznek - sokszor
életük árán is - azért, hogy a betegek között legyenek,
szenvedéseiket enyhítsék és életüket megmentsék. Miközben
tisztelettel adózom irántuk, megismétlem felhívásomat a politikai
vezetők és a magánszektor képviselői felé, hogy tegyék meg a
szükséges erőfeszítéseket a Covid-19 elleni vakcinákhoz való
hozzáférés és az alapvető technikai eszközök biztosítása érdekében
a betegek, a szegények és a legkiszolgáltatottabbak ellátására.[1]
Szomorúan állapítom meg, hogy a szeretet és a szolidaritás
számtalan tanúságtétele mellett sajnos a nacionalizmus, a
rasszizmus és az idegengyűlölet számos formájának, s ugyanígy a
háborúknak és konfliktusoknak a felerősödését is tapasztalhattuk,
amelyek halált és pusztulást hoznak.
Ezek és más események, amelyek az emberiség útját jellemezték az
elmúlt évben, megtanítanak minket arra, hogy milyen fontos
törődnünk egymással és a teremtéssel egy testvéribb társadalom
felépítése érdekében. Ezért választottam az idei üzenet címének
azt, hogy A gondoskodás kultúrája mint a béke útja. A
gondoskodás kultúrájáról van szó, ami a korunkban olyannyira
elterjedt közöny, pazarlás és konfliktusok kultúrájának leküzdését
jelenti.
2. A Teremtő Isten, a gondoskodásra irányuló emberi hivatásunk
forrása
Számos vallási hagyományban található leírás az ember eredetéről
és a Teremtővel, a természettel, valamint embertársaival való
kapcsolatáról. A Bibliában a Teremtés könyve kezdettől
fogva feltárja a gondoskodás vagy a védelem fontosságát Istennek
az emberiségre vonatkozó tervében, kiemelve az ember (’adam)
és a föld (’adamah), valamint az embertársak közötti
kapcsolatot. A teremtés bibliai beszámolójában Isten „kertet
ültetett az Édenbe” (vö. Ter 2,8), amelyet Ádámra bízott azzal,
hogy „művelje és gondozza” (vö. Ter 2,15). Ez egyrészt jelenti a
föld termelékennyé tételét, másrészt azt, hogy védje és őrizze meg
a földnek azt a képességét, hogy táplálja az életet.[2] A „művelni” és a „gondozni” igék leírják Ádám
kapcsolatát kertbéli otthonával, de jelzik azt a bizalmat is,
amelyet Isten Ádám irányában tanúsított azzal, hogy az egész
teremtés urává és őrzőjévé tette.
Káin és Ábel születése a testvérek történetével folytatódik,
akiknek kapcsolatára - negatív módon - még Káin is a védelem vagy
a gondoskodás kifejezését használja. Miután megölte
testvérét, Ábelt, Káin így felel Isten kérdésére: „Talán őrzője
vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9).[3]
Úgy bizony! Káin „őrzője” testvérének. „Ezekben az oly régi
elbeszélésekben, melyek mély szimbolikus jelentésekkel vannak
teli, már jelen van egy korszerű meggyőződés, mégpedig az, hogy
minden összefügg mindennel, a saját életünk és a természethez
fűződő kapcsolataink igazi gondozása pedig elválaszthatatlan a
testvéri szeretettől, az igazságosságtól és a másokhoz való
hűségtől.”[4]
3. A Teremtő Isten, a gondoskodás példaképe
A Szentírás nemcsak Teremtőként mutatja be Istent, hanem úgy is,
mint aki törődik teremtményeivel, különösen Ádámmal, Évával és
gyermekeikkel. Még Káin is, noha az elkövetett bűntettért átkozott
lesz, védelmező jelet kap a Teremtőtől, hogy megkíméljék
életét (vö. Ter 4,15). E tény, miközben megerősíti az Isten
képmására és hasonlatosságára alkotott személy sérthetetlen
méltóságát, egyben feltárja Isten tervét is, hogy megőrizze
a teremtés harmóniáját, mivel „a béke és az erőszak nem élhetnek
együtt.”[5]
A teremtés megóvása a sabbath, a szombatnap intézményének
az alapja, amelynek célja az istentisztelet szabályozása mellett a
társadalmi rend helyreállítása és a szegényekre fordított figyelem
volt (vö. Ter 1,1-3; Lev 25,4). A jubileumi év minden hetedik,
szombatévi ünneplése békét hozott a földnek, a rabszolgáknak és az
eladósodottaknak. Ebben a kegyelmi évben gondoskodtak a leginkább
szükséget szenvedőkről, új életesélyt ajánlva nekik, hogy „ne
legyen szegény néped körében” (vö. MTörv 15,4).
Figyelemre méltó a prófétai hagyomány, amely az igazságosság
bibliai értelmezésének a csúcsa, és amelyben az nyilvánul meg,
hogy miként bánik egy közösség a leggyengébb tagjaival. Különösen
Ámosz (2,6-8 és 8) és Izajás (58) emelik fel szavukat az
igazságosságért a szegények érdekében, akik
kiszolgáltatottságukban és tehetetlenségükben kiáltanak, és Isten
az egyetlen, aki gondot visel rájuk és meghallgatja őket. (vö.
Zsolt 34,7; 113,7-8).
4. A Jézus működésében megnyilvánuló gondoskodás
Jézus élete és szolgálata az Atya emberiség iránti szeretete
kinyilatkoztatásának csúcspontját jelenti (Jn 3,16). A názáreti
zsinagógában Jézus úgy mutatta meg magát, mint akit az Úr kent
fel, és elküldött „hogy örömhírt vigyen a szegényeknek,
szabadulást hirdessen a foglyoknak, látást a vakoknak, szabadon
bocsássa az elnyomottakat.” (Lk 4,18). Ezek a jubileumi évre
jellemző messiási cselekedetek ékesszólóan tanúskodnak az Atyától
rábízott küldetéséről. Krisztus együttérzően közelít a testben és
lélekben betegekhez és gyógyulást hoz számukra; megbocsát a
bűnösöknek és új életet ad nekik. Jézus a jó pásztor, aki gondját
viseli bárányainak (vö. Jn 10,11-18; Ez 34,1-31), Ő az irgalmas
szamaritánus, aki lehajol, hogy segítsen a sebesültön, bekötözi
sebeit és gondját viseli (vö. Lk 10,30-37).
Küldetésének végén Jézus végső bizonyítékát adta irántunk való
szeretetének, amikor feláldozta magát a kereszten, hogy
megszabadítson a bűn és a halál rabszolgaságától. Így élete
ajándékával és áldozatával megnyitotta előttünk a szeretet útját,
és mindannyiunknak ezt tanítja: „Kövess engem; menj és tégy te is
hasonlóképpen” (vö. Lk 10,37).
5. A gondoskodás kultúrája Jézus követőinek életében
Az irgalmasság testi és lelki cselekedetei alkották az Ősegyház
szeretetszolgálatának magját. Az első keresztények megosztották
egymással azt, amijük volt, hogy ne legyen köztük senki szűkölködő
(vö. ApCsel 4,34-35), és arra törekedtek, hogy közösségüket
befogadó otthonná tegyék, ami nyitva áll minden emberi élethelyzet
előtt, és kész arra, hogy a leggyengébbeknek gondját viselje.
Szokássá vált, hogy önkéntes felajánlásokat tesznek a szegények
élelmezésére, a halottak eltemetésére, az árvák, az idősek és a
katasztrófák, mint például a hajótörések áldozatainak gondozására.
A későbbi időkben, amikor a keresztények nagylelkűsége kissé
engedett kezdeti buzgalmából, néhány egyházatya sürgette a
tulajdonnak mint a közjó céljának Isten szándéka szerinti
értelmezését. Szent Ambrus így tanít: „a természet mindent az
emberiség közös használatára adott [...] és így a természet
mindenkinek közös tulajdonjogot alkotott, viszont a kapzsiság ezt
keveseknek járó joggá változtatta.”[6]
Az Egyház az első évszázadok üldöztetései után új szabadságát
felhasználva inspirálta a társadalmat és a kultúrát. „Az idők
szükségletei új erőfeszítéseket igényeltek a keresztény szeretet
szolgálatában. A történelem számtalan példája tanúskodik az
irgalmasság számos cselekedetéről […] az emberi szükség
enyhítésére számos intézmény jött létre: kórházak,
szegényházak, árvaházak, lelencházak, szálláshelyek az utazók
számára ...”[7]
6. Az Egyház társadalmi tanának alapelvei, mint a gondoskodás
kultúrájának alapja
Az eredeti diakónia, amelyet az egyházatyák reflexiója
gazdagított, és amelyet az évszázadok során a hit számos ragyogó
tanújának aktív felebaráti szeretete lelkesített, az Egyház
társadalmi tanának dobogó szívévé vált. Ezt a tanítást minden
jóakaratú ember figyelmébe ajánljuk, mint olyan elvek, kritériumok
és javaslatok értékes örökségét, amelyek a gondoskodás
„nyelvtanául” szolgálhatnak: elköteleződés minden emberi személy
méltóságának előmozdítása iránt, szolidaritás a szegényekkel és
kiszolgáltatottakkal, a közjó megvalósulására irányuló törekvés és
a teremtés védelme.
* A gondoskodás, mint az emberi személy méltóságának és jogainak
előmozdítása
„A kereszténység ölén megszületett és megérett személy-fogalom
segít minket a teljes emberi fejlődést követni, hiszen a személy,
a persona mindig kapcsolatot, és nem individualizmust,
odafordulást, és nem kizárást, az egyedülálló és sérthetetlen
méltóságot, és nem kizsákmányolást jelent.”[8] Minden ember öncél, soha nem egyszerűen egy
eszköz, amelyet csak a hasznossága miatt értékelnek. A személy
közös életre teremtetett, arra, hogy olyan családban, közösségben
és társadalomban éljen, ahol mindenki ugyanolyan méltósággal
rendelkezik. E méltóságból fakadnak az emberi jogok, csakúgy, mint
a kötelességek, például a felelősség a szegények, betegek,
kirekesztettek iránt, minden „térben és időben közeli vagy távoli
felebarátunk” befogadásának és megsegítésének felelőssége.[9]
* A közjóról való gondoskodás
A társadalmi, politikai és gazdasági élet minden részlete akkor
éri el a beteljesedését, ha a közjó szolgálatába áll, más
szavakkal a közjó „azon társadalmi életfeltételek összessége,
melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé
teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket.”[10] Következésképpen terveinknek és
törekvéseinknek mindig szem előtt kell tartaniuk az egész emberi
családra gyakorolt hatást, és figyelembe kell venniük a jelen és a
jövendő generációkra gyakorolt következményeket. A Covid-19
járvány megmutatta nekünk, hogy ez mennyire igaz és időszerű,
mellyel szembesülve „ráébredtünk, hogy mindannyian ugyanabban a
bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek, ugyanakkor
mégis fontosak és szükségesek vagyunk, mindannyian arra nyertünk
meghívást, hogy evezzünk együtt”[11]
mert „senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában”,[12] és egyetlen elszigetelt nemzetállam sem
képes a közjót saját lakossága számára biztosítani.[13]
* Gondoskodás a szolidaritás által
A szolidaritás konkrét formában fejezi ki embertársaink iránti
szeretetünket, amely nem valami homályos érzés, hanem „eltökélt
akarat a közjó szolgálatára, állandó gondoskodás róla, azaz
mindenkiről külön-külön és összességében, mert mindnyájan
felelősek vagyunk egymásért.”[14] A
szolidaritás segít abban, hogy másokra - akár egyes személyekre,
akár tágabb értelemben népekre vagy nemzetekre - ne pusztán
statisztikai adatként vagy olyan eszközként tekintsünk, amelyet
használhatunk, aztán eldobunk, ha már nem hasznos; hanem
felebarátainkként, útitársainkként, akik hozzánk hasonlóan arra
kaptak meghívást, hogy részt vegyenek azon a vacsorán, amelyre
Isten mindannyiunkat meghív.
* A teremtés gondozása és védelme
A Laudato si’ enciklika teljes mértékben figyelembe veszi
minden teremtett lény kapcsolatát, és rávilágít arra, hogy meg
kell hallgatnunk a szegények és egyúttal a teremtés kiáltását is.
Az állandó és figyelmes hallgatásból a föld, közös otthonunk,
valamint a rászoruló testvéreink iránti hatékony gondoskodás
születik. Ebben az összefüggésben még egyszer szeretném felhívni a
figyelmet arra, hogy „nem lehet valódi a természet többi
létezőjével való szoros egység érzése, ha egyidejűleg nincs
szívünkben gyengédség, együttérzés és aggódás az emberi lényekért.[15] „A béke, az igazságosság és a
teremtés iránti gondoskodás három belsőleg összekapcsolódó kérdés,
amelyek nem választhatók szét úgy, hogy egyesével kezeljék őket,
anélkül, hogy redukcionizmusba ne esnénk.”[16]
7. Iránytű, amely közös utunkra mutat
Egy olyan időszakban, amelyet a selejtezés kultúrája, és amelyet
mind a népeken belüli, mind pedig a nemzetek között egyre növekvő
egyenlőtlenségek jellemeznek,[17]
arra kérem a kormányok, a nemzetközi szervezetek, a gazdasági, az
üzleti, a tudományos élet, a kommunikáció és az oktatási
intézmények vezetőit, hogy vegyék kezükbe iránytűként ezeket az
elveket, hogy a globalizáció folyamata egy közös irányt,
„egy valóban emberi irányt”[18]
mutasson. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy megbecsüljük az emberi
személy értékét és méltóságát, szolidárisan tudjunk fellépni a
közjó érdekében, és segítsünk a szegénységben, betegségekben,
rabszolgaságban, fegyveres konfliktusokban és megkülönböztetésben
szenvedőkön. Arra bátorítok mindenkit, hogy ennek az iránytűnek a
segítségével a számos társadalmi egyenlőtlenség leküzdése céljából
a gondoskodás kultúrájának prófétai tanújává váljon. Ez csak a nők
széles körű és hatékony részvételével valósulhat meg, akik a
családban, valamint minden társadalmi, politikai és intézményi
szférában főszerepet játszanak.
E társadalmi elvek iránytűje, amely a gondoskodás kultúrájának
növekedéséhez szükséges, utat mutat a nemzetek közötti
kapcsolatok számára is, inspirálva a testvériséget, a kölcsönös
tiszteletet, a szolidaritást és a nemzetközi jog betartását. Ebben
az összefüggésben le kell szögeznünk az alapvető emberi jogok
védelmének és előmozdításának szükségességét, amelyek
elidegeníthetetlenek, egyetemesek és oszthatatlanok.[19]
Hasonlóképpen szükséges felhívni a figyelmet az emberi jogok
tiszteletben tartására, különösen akkor, amikor a konfliktusok és
háborúk zavartalanul folytatódnak. Tragikus, hogy sok régióban és
közösségben már nem is emlékeznek azokra az időkre, amikor
biztonságban és békében éltek. Számos város a bizonytalanság
epicentrumává vált: lakosaik a mindennapi életritmusuk
fenntartásáért küzdenek, mivel állandóan ki vannak téve a
robbanóanyagok, a bombák, a tüzérség vagy a kézifegyverek
támadásainak. A gyermekek nem tanulhatnak. A szülők nem
dolgozhatnak családjuk eltartásáért. Éhínség terjed olyan
vidékeken, ahol korábban az ismeretlen volt. Az embereknek
menekülniük kell, nemcsak otthonaikat, hanem múltjukat és
kulturális gyökereiket is hátrahagyva.
Bár az ilyen konfliktusoknak számos oka lehet, az eredmény mindig
ugyanaz: pusztítás és humanitárius válság. Meg kell állnunk és fel
kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi késztetett minket arra,
hogy a világban a konfliktusokat megszokottnak tekintsük? És
legfőképp: hogyan lehetne szívből megtérni és gondolkodásmódunkat
megváltoztatni annak érdekében, hogy szolidaritásban és
testvériségben a valódi békét keressük?
Mennyi erőforrást áldoznak fegyverekre, különösen nukleáris
fegyverekre,[20] erőforrásokat,
amelyeket fel lehetne használni olyan fontosabb célokra, mint a
biztonság, a béke és az átfogó emberi fejlődés előmozdítása, a
szegénység elleni küzdelem és az egészségbiztosítás megvalósítása.
Az olyan globális problémák, mint a jelenlegi Covid-19 járvány és
az éghajlatváltozás, csak még nyilvánvalóbbá tették ezeket a
kihívásokat. „Milyen bátor döntés lenne a fegyverekre és egyéb
katonai kiadásokra fordított pénzből »egy globális alap«
létrehozása az éhínség végleges megszüntetése és a legszegényebb
országok fejlődéséhez való hozzájárulás érdekében!”[21]
8. A gondoskodás kultúrájára való nevelésért
A gondoskodás kultúrájának előmozdítása nevelési folyamatot kíván
meg. A társadalmi alapelvek „iránytűje” az egymással összefüggő
területeken e célból is megbízható eszköznek bizonyulhat. Hadd
szolgáljak néhány példával:
- A gondoskodásra való nevelés a családban, a társadalom
természetes és alapvető sejtjében kezdődik, ahol megtanuljuk,
hogyan kell egymással kapcsolatban és a kölcsönös tisztelet
szellemében élni. Olyan helyzetbe kell hozni tehát a családokat,
hogy képesek legyenek e létfontosságú és nélkülözhetetlen feladat
végrehajtására.
- A családdal együttműködve az iskolák és az egyetemek
- s hasonlóképpen bizonyos szempontból a társadalmi
kommunikáció is - felelősek az oktatásért.[22] Egy olyan értékrend továbbadására vannak
meghívva, amely minden emberi személy, minden nyelvi, etnikai és
vallási közösség és nép méltóságának, valamint az ebből fakadó
alapvető jogoknak az elismerésén alapul. Az oktatás az
igazságosabb és testvéri társadalom egyik pillérét alkotja.
- A vallások általában, és különösen a vallási vezetők
nélkülözhetetlen szerepet játszhatnak a hívek és az egész
társadalom számára a szolidaritás, a különbözőségek tiszteletben
tartásának és a rászoruló testvéreink iránti gondoskodás
továbbadásában. Ebben az összefüggésben azokra a szavakra
emlékezem, amelyeket VI. Pál pápa 1969-ben mondott az Ugandai
Parlamentben: „Ne féljetek az Egyháztól; az Egyház tisztel
titeket, becsületes és hűséges polgárokat nevel nektek, nem
rivalizálást és megoszlást szít, hanem az egészséges szabadság, a
társadalmi igazságosság és a béke előmozdítására törekszik. Ha
mégis valakit előnyben részesít, akkor a szegényeket, a kicsinyek
és a nép oktatását, a szenvedők és elhagyatottak gondozását.”[23]
- Még egyszer bátorítom mindazokat, akik közszolgálatban, a
nemzetközi kormányzati vagy nem kormányzati szervezetekben
tevékenykednek, és mindazokat, akik különféle módon foglalkoznak
az oktatás és a kutatás területeivel, hogy egy olyan nevelést
tűzzenek célul maguk elé „amely nyitottabb és integrálóbb, képes a
türelmes hallgatásra, a konstruktív dialógusra, az építő
párbeszédre és a kölcsönös megértésre.”[24]
Remélem, hogy a Globális Nevelési Megállapodás keretében
tett meghívás széles körben elterjed és elfogadják.
9. A gondoskodás kultúrája nélkül nem lehet béke
A gondoskodás kultúrája tehát közös, szolidáris és résztvevő
elköteleződést kíván meg minden ember méltósága és java védelmének
előmozdítása iránt, figyelmet szentelve az együttérzésre, a
megbékélésre és a gyógyulásra, valamint a kölcsönös tiszteletre és
elfogadásra, ami a békéhez vezető kiemelt utat jelenti. „A világ
számos részén a béke útjára van szükség, amely a sebek
gyógyulásához vezet, béketeremtőkre van szükség, akik készen
állnak arra, hogy bátran és kreatívan dolgozzanak a gyógyulás és a
megújult találkozás folyamatának elindításán.”[25]
Ebben az időben, amikor az emberiség bárkája, amelyet a válság
vihara dobál, nehezen halad egy nyugodtabb és békésebb horizont
felé, az emberi méltóság „hajókormánya” és az alapvető társadalmi
elvek „iránytűje” lehetővé teszi számunkra, hogy egy biztos és
közös irányba hajózzunk. Keresztényként mindig a Szűzanyára, a
Tenger Csillagára és a Remény Édesanyjára tekintsünk. Dolgozzunk
együtt a szeretet és a béke, a testvériség és a szolidaritás, a
kölcsönös támogatás és elfogadás új horizontjának elérése
érdekében. Soha ne engedjünk annak a kísértésnek, hogy a többi
emberrel, különösen a legkiszolgáltatottabbakkal szemben
közönyösek legyünk, ne szokjunk hozzá ahhoz, hogy elfordítjuk
tekintetünket,[26] ehelyett
mindennap törekedjünk konkrét és gyakorlati módon „a testvérekkel
való közösség létrehozására, akik elfogadják egymást és törődnek
egymással.”[27]
Vatikán, 2020. december 8.
Ferenc
Jegyzetek:
[1] Vö. Videóüzenet Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 75. ülése alkalmából, 2020. szeptember 25.
[2] Vö. Laudato si’ enciklika 67, (2015. május 24).
[3] Vö. „A testvériség, mint a béke útja és alapja”, Üzenet a béke 47. világnapjára, 2014. január 1, (2018. december 8)
[4] Vö. Laudato si’ 70.
[5] Az Igazságosság és a Béke Pápai Tanácsa, Az Egyház szociális tanításának kompendiuma, 488.
[6] De officiis, 1,28, 132: PL 16, 67.
[7] Bihlmeyer, K., - Tüchle, H., Storia della Chiesa I., L’antichità cristiana, Morcelliana, Brescia 1994, 447-448.
[8] Beszéd az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériumának a „Popolorum progessio” enciklika megjelenésének 50. évfordulójára rendezett konferencia résztvevőihez (2017. április 4).
[9] Üzenet a COP22 ülésére, 2016. november 22. Vö. Tavolo interdicasteriale della Santa Sede sull’ecologia integrale, In cammino per la cura della casa comune. A cinque anni dalla Laudato si’, LEV, 31 maggio 2020.
[10] II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes 26.
[11] Az imádság különleges pillanata a járvány idején, 2020. március 27.
[12] Uo.
[13] Vö. Mindnyájan testvérek enciklika 8; 153 (2020. október 3).
[14] II. János Pál pápa, Sollicitudo rei socialis enciklika 38 (1987. március 30).
[15] Laudato si’ 91.
[16] Conferenza dell’Episcopato Dominicano, Lett. past. Sobre la relación del hombre con la naturaleza (21 gennaio 1987); vö. Laudato si’ 92 (24 maggio 2015).
[17] Vö. Mindnyájan testvérek 125.
[18] Uo. 29.
[19] Vö. Üzenet „Az emberi jogok a mai világban: eredmények, kudarcok, akadályok” nemzetközi konferencia résztvevőihez, Róma 2018. december 10-11.
[20] Vö. Üzenet az atomfegyverek lehetséges beszüntetéséről tárgyaló ENSZ konferencia résztvevőihez, 2017. március 23.
[21] Videóüzenet a 2020-as Élelmezési világnapra, 2020. október 16.
[22] Vö. XVI. Benedek, „A fiatalok békére és igazságosságra nevelése”, Üzenet a béke 45. világnapjára, 2; 2012. január 1; „Győzd le a közömbösséget és szerezd meg a békét” Üzenet a béke 49. világnapjára, 6; 2016. január 1.
[23] Beszéd az ugandai képviselők és szenátorok előtt, Kampala, 1969. augusztus 1.
[24] Üzenet az Globális Nevelési Megállapodás alkalmából, 2019. szeptember 12, L’Osservatore Romano 8, 2019. szeptember 13.
[25] Mindnyájan testvérek 225.
[26] Vö. Mindnyájan testvérek 64.
[27] Uo. 96, vö. „A testvériség a béke alapja és útja” Üzenet a béke 47. világnapjára, 2014. január 1.
