Milyen alapállással tekintsünk az új esztendőre? A 130. zsoltárban egy gyönyörű képet találunk. A zsoltáros úgy fogalmaz, hogy a hívő ember várja az Urat, „jobban, mint az őr a hajnalt” (Zsolt 130,6), biztos reménységgel, mivel tudja, hogy elhozza a fényt, az irgalmat, az üdvösséget. Ez a remény a választott nép tapasztalatából sarjad, amely tudja, hogy Isten arra neveli: a világot az igazság szemszögéből nézze, és ne hagyja, hogy kedvét szegjék a megpróbáltatások. Arra buzdítalak benneteket, hogy ezzel a bizalomteli alapállással tekintsetek a 2012-es évre. Igaz, hogy a mögöttünk hagyott esztendőben nőtt a keserűség érzése a válság miatt, amely próbára teszi a társadalmat, a munka világát és a gazdaságot; ám a válság gyökerei elsősorban a kultúra és az emberről alkotott felfogás terén keresendők. Szinte úgy tűnik, mintha sötét fátyol borulna korunkra, amely nem engedi, hogy tisztán lássuk a nappal fényét.
Ám ebben a sötétségben sem hagy fel az ember szíve annak a hajnalnak várásával, amelyről a zsoltáros beszél. Ez a várakozás különösen élő és látható a fiatalok között, és ezért is fordul most feléjük gondolatom, arra, ami az ő lehetőségük és kötelességük a társadalom építésében. Ezért a Béke XLV. Világnapjára küldött üzenetemet a nevelés összefüggésében fogalmazom meg: A fiatalok nevelése az igazságosságra és a békére, mivel meg vagyok róla győződve, hogy ők, a maguk lelkesedésével és lendületével új reményt képesek adni a világnak.
Üzenetem szól a szülőkhöz, a családokhoz, továbbá a nevelés és képzés folyamatának minden szereplőjéhez és minden vezetőhöz is, akik a vallási, a társadalmi, a politikai, a gazdasági, a kulturális élet és a kommunikáció területén tevékenykednek. Figyelemmel kísérni, meghallgatni és kellően értékelni a fiatalok világát nem csupán lehetősége, hanem elsőrendű kötelessége is a társadalom egészének ahhoz, hogy valóban az igazságosság és a béke jövőjét építhessük.
Tovább kell adni a fiataloknak az élet pozitív értékének megbecsülését, hogy megszülethessen bennük a vágy, hogy életüket a Jó szolgálatára szenteljék. Ez olyan feladat, amely személyes kötelessége mindnyájunknak.
Azok az aggodalmak, amelyeknek a világ számos táján megannyi fiatal adott hangot az utóbbi időkben, kifejezik a vágyat, hogy reménykedve tekinthessenek a jövőbe. Több olyan kérdés is van, amelyet jelenleg aggodalommal élnek meg. Szeretnének olyan képzésben részesülni, amely felkészíti őket, hogy mélyebben megértsék a valóságot: nehéz számukra családot alapítani és tartós munkahelyet találni, valamint ténylegesen hozzájárulni a politika, a kultúra és a gazdaság területén az emberibb és szolidárisabb társadalom építéséhez.
Fontos, hogy ezek a vágyak és az eszményi lendület megfelelő
figyelmet kapjon a társadalom minden szegmensében. Az egyház
reménnyel tekint a fiatalokra, bízik bennük és bátorítja őket,
hogy keressék az igazságot, védjék a közjót, legyenek nyitottak a
világra és szemeik legyenek képesek meglátni az „új dolgokat” (Iz
42,9; 48,6)!
A nevelésügy felelősei
2. A nevelés az élet leggyönyörűbb és legnehezebb kalandja. A
nevelés, a latin educere alapján annyit tesz, hogy
valakit kivezetünk önmagából, hogy bevezessük a valóságba, egy
olyan teljesség felé, amelynek segítségével a személyiség
növekedhet. Ez a folyamat két szabadság találkozásából
táplálkozik, a felnőtt és a fiatal szabadságáéból. Szükséges hozzá
a tanítvány szabadsága, akinek nyitottnak kell lennie és hagynia
kell magát elvezetni a valóság megismerésére, és szükséges a
nevelő szabadsága is, akinek késznek kell lennie rá, hogy odaadja
önmagát. Éppen ezért most még inkább, mint valaha, szükségesek a
hiteles tanúk, akik nem pusztán a szabályok és információk
továbbadói. Olyan tanúk kellenek, akik képesek távolabbra
tekinteni a többieknél, mivel az életük horizontja tágasabb. Az
lehet tanú, aki maga is átéli azt az utat, amelyet másoknak
javasol.
Melyek azok a helyek, ahol a békére és igazságosságra történő valódi nevelés érlelődik? Mindenekelőtt a család, hiszen az első nevelők a szülők. A család a társadalom eredendő sejtje. „A gyermekek a családban tanulják meg azokat az emberi és keresztényi értékeket, amelyek lehetővé teszik az építő és békés együttélést. A családban sajátítják el a nemzedékek közötti szolidaritást, a szabályok betartását, a megbocsátást és a másik ember elfogadását.”[1] Ez az igazságosságra és békére való nevelés első iskolája.
Olyan világban élünk, amelyben a család és maga az emberi élet is folyamatos fenyegetettségnek van kitéve és nem ritkán darabokra hullik. A munkakörülmények gyakorta nehezen összeegyeztethetők a családban vállalt felelősséggel, a jövő aggodalmakkal teli, felgyorsult az élet ritmusa, sokaknak el kell hagyniuk otthonukat, hogy megfelelő keresetre tehessenek szert, vagy hogy egyáltalán fenn tudják tartani magukat. Mindezen körülmények megnehezítik, hogy biztosítsák a gyermekek számára a legfontosabbat: a szülői jelenlétet, amely lehetővé teszi a mind teljesebb osztozást a közös útban, az évek során megszerzett tapasztalatokban és bizonyosságokban, amelyeket csak az együtt eltöltött időben lehet átadni. Azt szeretném mondani a szülőknek, hogy ne csüggedjenek! Életük példájával buzdítsák gyermeküket, hogy reményüket elsősorban Istenbe helyezzék, hiszen belőle származik a valódi igazságosság és béke.
Szeretnék most azoknak az intézményeknek a vezetőihez fordulni, amelyek nevelői feladatot látnak el: őrködjenek éberen, hogy minden személy emberi méltóságát tiszteletben tartsák és megbecsüljék minden körülmény között. Ügyeljenek rá, hogy minden fiatal fel tudja fedezni a maga hivatását, kísérjék figyelemmel, hogy gyümölcsöztetni tudják azokat az adományokat, amelyeket az Úrtól kaptak. Biztosítsák a családok számára, hogy a gyermekük olyan képzést kaphasson, ami nem áll ellentétben lelkiismeretükkel és vallási elveikkel.
Minden nevelő környezet legyen olyan hely, amely nyitott a transzcendensre és a többi emberre: legyenek ezek a párbeszéd, az összetartás és a meghallgatás helyei, amelyben a fiatalok azt érezhetik: itt értékelik a bennük rejlő lehetőségeket, belső gazdagságukat és megtanulhatják testvéreik megbecsülését. Adják tovább ezek a helyek annak az örömnek az érzését, ami abból fakad, ha valaki nap mint nap megéli a szeretetet és az együttérzést a felebarátai iránt és tevékenyen részt tud venni az emberibb és testvériesebb társadalom építésében.
Ezután a politikai vezetőkhöz szólok, s azt kérem tőlük, segítsék kézzelfoghatóan a családokat és a nevelő intézményeket abban, hogy a nevelés jogát és kötelességét gyakorolhassák. Soha nem hiányozhat az anyaság és az apaság megfelelő támogatása. Érjék el, hogy senki elől ne legyen elzárva a tanulás útja és a családok szabadon megválaszthassák azokat a nevelő intézményeket, amelyeket legalkalmasabbnak ítélnek gyermekeik fejlődése szempontjából. Törekedjenek rá, hogy újra egyesülhessenek azok a családok, amelyeket a megélhetés kényszere szétválasztott. Mutassák fel a fiatalok előtt a tiszta politikának mint a közjó szolgálatának képét.
Végezetül nem tehetem meg, hogy ne szóljak a tömegtájékoztatás világához, hogy ez is hozzájáruljon a nevelés feladatához. A mai társadalomban a tömegtájékoztató eszközöknek egészen különleges feladata van: nem csupán tájékoztatást adnak, hanem alakítják is az emberek szellemét, s ezért jelentős hozzájárulást adhatnak a fiatalok neveléséhez. Nagyon fontos figyelembe vennünk, hogy a nevelés és a kommunikáció között igen szoros a kapcsolat, hiszen a nevelés kommunikáción keresztül zajlik, s ez pozitív vagy negatív értelemben befolyásolja a személy fejlődését.
A fiatalok részéről is bátorság szükséges ahhoz, hogy elsősorban
ők maguk is megéljék azt, amit a körülöttük élőktől megkívánnak.
Nagy a felelősségük abban, hogy elég erejük legyen a szabadság jó
és tudatos használatában. Ők maguk is felelősek azért, hogy az
igazságosságra és a békére lehessen őket nevelni!
Nevelés az igazságra és a szabadságra
3. Szent Ágoston tette fel a kérdést: „Quid enim fortius
desiderat anima quam veritatem? − Mit kíván erősebben az
ember, mint az igazságot?”[2]
Egy társadalom emberi arca nagyban függ attól, hogy a nevelés
mennyiben járul hozzá ennek az elnyomhatatlan kérdésnek az életben
tartásához. A nevelés ugyanis a teljes személyiség formálását
jelenti, beleértve a lét erkölcsi és szellemi vetületeit is,
tekintettel személyes végcéljára, valamint annak a társadalomnak a
javára, amelynek az egyén tagja. A környező valóságot csodálva a
zsoltáros így gondolkozik: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat
és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy
megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt
8,4-5). Az alapvető kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak,
ez: ki az ember? Az ember olyan lény, akinek szíve
szomjazza a végtelent, az igazságot (de nem egy részleges
igazságot, hanem olyat, amely képes megmagyarázni az élet
értelmét), mivel Isten a maga képére és hasonlatosságára
teremtette. Ha hálával elfogadjuk tehát az életet, mint
felbecsülhetetlen ajándékot, ez elvezet oda, hogy felfedezzük
minden személy saját, legmélyebb értelemben vett méltóságát és
sérthetetlenségét. Ezért a legelső nevelés abban áll, hogy
megtanuljuk felismerni az emberben a Teremtő képmását: így tudunk
majd valódi mély tiszteletet érezni minden egyes emberi lény
iránt, valamint segíteni mindenki másnak olyan életet élni, amely
megfelel ennek a magasztos emberi méltóságunknak. Soha nem szabad
elfelednünk, hogy „az ember valódi fejlődése a személy
teljességére vonatkozik a maga egységében és minden
dimenziójában”,[3] ideértve a
transzcendens dimenziót is. Miként azt sem feledhetjük el, hogy
nem lehet a személyt feláldozni egy részleges jó elérése
érdekében, legyen bár az gazdasági vagy társadalmi, egyéni vagy
közösségi cél.
Személyes szabadságának értelmét is csak az Istennel való kapcsolatban állva érti meg az ember. A nevelés feladata pedig nem más, mint felkészíteni a valódi szabadságra. Ez pedig nem a kötöttségek hiányát, a szabad akarat önkényét vagy az én uralmát jelenti. Az az ember, aki önmagát abszolútnak képzeli, aki nem függ semmitől és senkitől, és megtehet mindent, amit csak akar, végül ellent fog mondani a saját igazságának és elveszíti a szabadságát. Az ember ezzel szemben társas lény, aki életét a többi emberrel és főként Istennel összekötve éli. A hiteles szabadságot soha nem lehet úgy elérni, hogy valaki eltávolodik Istentől.
A szabadság fontos érték, ugyanakkor érzékeny is, könnyű félreérteni és könnyű rosszra használni. „Manapság különösen alattomos akadályozója a nevelés művének a társadalmunkban és kultúránkban erőteljesen jelen lévő relativizmus, amely semmit sem ismer el véglegesnek, így mindennek végső mértékévé magát az ént és annak vágyait avatja, s a szabadság látszata alatt mindenki számára börtönné válik, hiszen az embereket elválasztja egymástól és mindenkit bezár a saját »én«-jébe. A relativizmusnak ebben a perspektívájában nem lehetséges tehát valódi nevelés. Az igazság fénye nélkül előbb-utóbb minden ember kételkedni kezd az élet és az életet átszövő kapcsolatok jóságában is, valamint a közös, másokkal összefogva létrehozott értékekért vállalt feladatok fontosságában”.[4]
Ahhoz, hogy az ember gyakorolhassa szabadságát, túl kell lépnie a relativizmus horizontján és meg kell ismernie az igazságot saját magával, valamint a jóval és a rosszal kapcsolatban. Lelkiismeretének mélyén az ember felfedez egy olyan törvényt, amit nem maga alkot magának, hanem engedelmeskednie kell neki, és amelynek hangja arra hívja, hogy szeressen, tegye a jót és kerülje a rosszat, s vállalja a teljesített jótettek és az elkövetett rossz tettek felelősségét.[5] Ezért a szabadság gyakorlása szorosan összetartozik a természetes erkölcsi törvénnyel, amely egyetemes jellegű, kifejezi minden ember méltóságát, megalapozza alapvető jogait és kötelességeit és ezáltal végeredményben az emberek közötti igazságos és békés együttélést.
A szabadság helyes használata tehát központi szerepet játszik az
igazságosság és a béke előmozdításában, amely megkívánja, hogy
tiszteljük önmagunkat és a másik embert is, még ha távol esik is
saját lét- és életfelfogásunktól. Ebből a hozzáállásból származnak
azok az elemek, amelyek nélkül a béke és az igazságosság tartalom
nélküli szavakká szűkülnek: a kölcsönös bizalom, az építő
párbeszédre való képesség, a megbocsátás, amelyet annyiszor
szeretnénk elnyerni, ám fáradságunkba kerül megadni másoknak, a
kölcsönös szeretet, az együttérzés a gyengébbekkel, valamint a
készség az áldozatok felvállalására.
Nevelés az igazságosságra
4. Világunkban, amelyben a személy értékét, méltóságát és jogait,
minden pozitív szándék kinyilatkoztatása ellenére komoly veszély
fenyegeti azáltal, hogy általában mindennek kizárólagos mércéjéül
emelik a hasznosságot, a birtoklást és a hasznot, nagyon fontos,
hogy ne engedjük megfosztani az igazságosság fogalmát
transzcendens gyökereitől. Az igazságosság ugyanis nem pusztán
emberek közötti megegyezés, hiszen nem a pozitív jog határozza meg
eredendően, mi az igazságos, hanem az emberi lény identitása. Csak
a teljes emberkép teszi lehetővé, hogy ne szűkítsük le az
igazságosságról alkotott felfogásunkat valami szerződésre, hanem
ezen keresztül is a szolidaritás és a szeretet nézőpontjára
nyíljunk meg.[6]
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a modern kultúra egyes áramlatai, amelyek a racionalista és individualista gazdaságszemléletre támaszkodnak, elkülönítették az igazságosság fogalmát annak transzcendens gyökereitől, vagyis elválasztották a szeretettől és a szolidaritástól. »Az ember városát« nem csupán a jogok és a kötelességek alkotta viszonyok mozdítják elő, hanem sokkal inkább, és még ezt megelőzően, az ingyenesség, azaz az irgalom és a közösség alkotta viszonyok. A szeretet az emberi kapcsolatokban is mindig Isten szeretetét jeleníti meg, ez ad teológiai és üdvösségre segítő értéket az igazságosság minden művének a világban.”[7]
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd
eltelnek vele.” (Mt 5,6) Eltelnek majd vele, mert arra éheznek és
szomjaznak, hogy igaz kapcsolatuk legyen Istennel, embertársaikkal
és az egész teremtett világgal.
Nevelés a békére
5. „A béke nemcsak a háború hiánya, és nem korlátozható a
szembenálló erők egyensúlyának biztosítására. A béke nem érhető el
a földön a személyek javainak védelme, az emberek közötti szabad
kommunikáció, a személyek és a népek méltóságának tiszteletben
tartása és a testvériség állhatatos gyakorlása nélkül”.[8] A béke az igazságosság gyümölcse
és a szeretet eredménye. A béke elsősorban Isten ajándéka. Mi,
keresztények, hiszünk benne, hogy Krisztus a mi igazi békénk:
Őbenne és az ő keresztjében engesztelte ki Isten önmagával a
világot és ezzel rombolta le azokat a gátakat, amelyek
elválasztották egymástól az embereket (vö. Ef 2,14-18); benne
egyetlen, szeretetben kiengesztelődött családot alkotunk.
Ám a béke nem csupán ajándék, amit elfogadunk, hanem olyan mű is, amit mi építünk. Ahhoz, hogy valóban békességszerzők legyünk, nevelni kell saját magunkat az együttérzésre, a szolidaritásra, az együttműködésre, a testvériességre, és tevékenyeknek kell lennünk a közösségeinken belül. Éberen kell őrködnünk, hogy felébresszük a lelkiismereteket nemzeti és nemzetközi kérdésekben; és hogy belássuk a gazdagság újraelosztását, a növekedés előmozdítását, a fejlődés érdekében történő együttműködést és a konfliktusok megoldását célzó, megfelelő megoldások keresésének fontosságát. „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket”, mondja Jézus a hegyi beszédben (Mt 5,9).
A mindenkire vonatkozó béke az egyes emberek igazságosságából
születik meg és senki sem kerülheti meg azt az alapvető
kötelességet, hogy saját hozzáértésének és felelősségének
megfelelően törekedjen az igazság előmozdítására. Különösképpen az
eszményekhez mindig ragaszkodó fiatalokhoz fordulok, hogy legyen
türelmük és kitartásuk az igazságosság és a béke kutatásában; s
hogy még akkor is ápolják önmagukban az igazságosság és igazság
iránti elkötelezettségüket, ha ez áldozatokat követel és szemben
kell haladni az árral.
Emeljük fel tekintetünket Istenhez
6. Amikor az igazságosság és a béke nehéz útját kell járnunk,
hajlamosak vagyunk feltenni a kérdést, amit a zsoltáros így
fogalmazott: „Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség
számomra?” (Zsolt 121,1).
Mindenkinek, ám különösképpen a fiataloknak szeretném leszögezni: „Nem az ideológiák menthetik meg a világot, csak egyedül az, ha az élő Istenhez fordulunk, aki a mi teremtőnk, szabadságunk biztosítéka, mindannak a biztosítéka, ami valóban jó és igaz…, ha fenntartások nélkül Istenhez fordulunk, aki mindannak a mértéke, ami igazságos és aki ugyanakkor maga az örök szeretet. És mi más menthetne meg bennünket, ha nem a szeretet?”.[9] A szeretet örül az igazságnak, ez az az erő, amelynek révén képesek leszünk munkálkodni az igazságért, az igazságosságért, a békéért munkálkodni, mert a szeretet mindent elfed, mindent remél, mindent elvisel (vö. 1 Kor 13, 1-13).
Kedves fiatalok, ti nagy ajándékot jelentetek a társadalom számára. Ne engedjétek, hogy úrrá legyen rajtatok a kicsinyhitűség a nehézségek láttán és ne engedjetek a hamis megoldásoknak, amelyek gyakorta a problémák megoldásának rövidebb útjaként tárulnak elétek. Ne féljetek elköteleződni, vállalni a fáradságot és az áldozatot, és ne féljetek olyan utat választani, amely hűséget és kitartást, alázatot és önátadást követel tőletek. Éljétek meg bizalommal fiatalságotokat és azokat a mély vágyakat, amelyeket éreztek a boldogság, az igazság, a szépség és az igazi szeretet iránt! Éljétek meg intenzíven életeteknek ezt a gazdag és lelkesedéssel teli időszakát!
Legyetek tudatában, hogy ti magatok is példák vagytok a felnőttek számára és annál inkább azok lesztek, minél inkább törekedtek rá, hogy túllépjetek az igazságtalanságon és a romlottságon, minél inkább kívánjátok a jobb jövőt és minél inkább munkálkodtok ennek megvalósulásán. Legyetek tudatában a bennetek rejlő lehetőségeknek és ne zárkózzatok be magatokba, hanem legyetek képesek dolgozni egy mindenki számára fényesebb jövőn. Soha nem vagytok ebben egyedül. Az Egyház bízik bennetek, figyelemmel kísér benneteket és szeretné felajánlani legnagyobb kincsét, annak lehetőségét, hogy felemeljétek a tekinteteteket Istenhez, találkozzatok Jézus Krisztussal, aki maga az igazságosság és a béke.
Most mindazokhoz a nőkhöz és férfiakhoz szólok, akik szívükön viselik a béke ügyét! A béke nem olyan kincsünk, amit már megszereztünk, hanem cél előttünk, amely felé mindnyájunknak törekednie kell. Tekintsünk megnövekedett bizalommal a jövő elé és bátorítsuk egymást ezen az úton. Dolgozzunk azon, hogy világunknak emberibb és testvériesebb arcot kölcsönözzünk és érezzük át egységünket a jelenlegi és eljövendő fiatal nemzedékekért viselt felelősségben, legfőképp abban, hogy békeszeretőknek és béketeremtőknek neveljük őket. Ennek a tudatosságnak az alapján küldöm számotokra ezeket a gondolatokat és a felhívásomat: egyesítsük szellemi, erkölcsi és anyagi erőinket, hogy „a fiatalokat az igazságosságra és a békére neveljük”.
Vatikán, 2011. december 8.Jegyzetek
[1] XVI. Benedek, Beszéd Lazio tartomány, Róma városa és a római provincia vezetőihez (2011. január 14.): L’Osservatore Romano, 2011. január 15., 7.
[2] Kommentár Szent János evangéliumához, 26,5.
[3] XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika (2009. június 29.), 11: AAS 101 (2009), 648; vö. VI. Pál, Populorum progressio enciklika (1967. március 26.), 14: AAS 59 (1967), 264.
[4] XVI. Benedek, Beszéd a Lateráni Szent János-bazilikában tartott egyházmegyei egyházi konferencia megnyitásán (2005. június 6.: AAS 97 (2005), 816.
[5] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes konstitúció, 16.
[6] Vö. XVI. Benedek, Beszéd a Bundestagban (Berlin, 2011. szeptember 22.): L’Osservatore Romano, 2011. szeptember 24., 6-7. o.
[7] Uő, Caritas in veritate enciklika (2009. június 29.), 6: AAS 101 (2009), 644-645.
[8] A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2304.
[9] XVI. Benedek, Virrasztás a fiatalokkal (Köln, 2005. augusztus 20.): AAS 97 (2005), 885-886.
