Gondolataim különösképpen Irak kedves földjére irányulnak, amely a vágyott stabilitás és a megbékélés felé vezető úton még mindig erőszakos cselekmények és merényletek színtere. Emlékezetembe idézem a keresztény közösség által nem régen elszenvedett támadást, főként a bagdadi „Örök Segítség Asszonya” szír-katolikus székesegyház elleni aljas merényletet. Az elmúlt év október 31-én két pap és ötven hívő lelte halálát a szentmise ünneplése közben. Ehhez csatlakozott még az ezt követő napokban néhány további támadás, magánházak ellen is, amely félelmet keltett a keresztény közösségben, amelynek sok tagja az emigrációt választaná szívesen jobb életkörülmények reményében. Szeretném kifejezésre juttatni, hogy közel érzem magamhoz egész egyházukat, amely érzést kifejezte a püspöki szinódus nem régen lezajlott Közel-Kelettel foglalkozó rendkívüli ülése is. Ez a találkozó bátorítást fogalmazott meg minden iraki és minden közel-keleti katolikus felé, hogy éljék meg közösségüket és továbbra is tegyenek bátran tanúságot hitükről ezekben az országokban.
Megköszönöm azon kormányok munkáját, akik azon fáradoznak, hogy enyhítsék ezen embertestvéreink szenvedéseit és arra hívom fel a katolikusokat, hogy imádkozzanak hittestvéreikért, akik az erőszaktól és a vallási türelmetlenségtől szenvednek, s legyenek velük szolidárisak. Ennek kapcsán fontosnak éreztem, hogy megosszak mindnyájatokkal néhány gondolatot a vallásszabadságról, amely a békéhez vezető utat jelenti. Fájdalmas ugyanis azt látnunk a világban, hogy a világ egyes tájain valaki nem vallhatja és juttathatja szabadon kifejezésre a vallását, hacsak nem az életét és személyes szabadságát kockáztatva. Más országokban csendesebb, kifinomultabb formái vannak az előítéleteknek és a hívekkel és a vallási szimbólumokkal kapcsolatos szembenállásnak. Jelenleg a keresztények jelentik azt a vallási csoportot, amely a legnagyobb számban szenvedi el az üldöztetést hite miatt. Sokan vannak, akik nap mint nap sértéseknek vannak kitéve vagy félelemben élnek az igazság keresése miatt, Jézus Krisztusba vetett hitük miatt vagy amiatt, hogy őszinte szívvel kérik a vallásszabadság elismerését. Ez mind elfogadhatatlan, mivel sértés Isten és az emberi méltóság ellen, ezenfelül fenyegeti a biztonságot és a békét és meggátolja a teljes értelemben vett emberi fejlődést.[1]
A vallásszabadságban nyer ugyanis kifejezést az emberi személy sajátos volta, aki ennek megfelelően irányíthatja személyes és közösségi életét Isten felé. A vallásszabadságból érthető meg teljes mértékben az emberi személy identitása, létének értelme és célja. Önkényes módon tagadni vagy korlátozni e szabadságot azt jelenti ezért, hogy az emberi személyről leegyszerűsített képet alkotunk. Ha háttérbe szorítják a vallás közösségi szerepét, akkor a társadalom nem lesz igazságos, mivel nem az emberi személy valódi természetéhez van viszonyítva. Ez pedig lehetetlenné teszi az egész emberiségre kiterjedő hiteles és tartós béke megvalósulását.
Arra bíztatom ezért a jóakaratú férfiakat és nőket, hogy újult
erővel küzdjenek egy olyan világért, amelyben mindenki szabadon
megvallhatja vallását vagy hitét, és megélheti Isten iránti
szeretetét teljes szívével, teljes lelkével és teljes elméjével
(vö. Mt 22,37). Ez az érzés ihleti és vezérli az üzenetet a
Béke XLIV. Világnapja alkalmából, amelynek témája A
vallásszabadság, a békéhez vezető út.
Az élethez és a lelki élethez való szent jog
2. A vallásszabadsághoz fűződő jog az emberi személy méltóságában
gyökerezik.[2] Az emberi
személy transzcendens természetét nem lehet figyelmen kívül
hagyni, vagy elhanyagolni. Isten a férfit és a nőt a maga képére
és hasonlatosságára teremtette (vö. Ter 1,27). Ezért minden emberi
személynek szent joga van a teljes életre a lelki életre
vonatkozóan is. Ha nem ismeri fel szellemi létét, ha nem nyílik
meg a transzcendencia felé, akkor az emberi személy magába fordul,
nem talál válaszokat a szívében rejlő kérdésekre az élet
értelmével kapcsolatban, és nem veheti birtokba a szilárd etikai
értékeket, sőt nem tapasztalhatja meg az igazi szabadságot sem, és
így nem építhet igazságos társadalmat.[3]
A Szentírás, tapasztalatunkkal egybehangzó módon, felfedi az emberi méltóság mélyebb értékét: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá? Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad. Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél” (Zsolt 8, 4-7).
Ha előttünk áll az emberi természet fennkölt valósága, mi is
átérezzük a zsoltáros bámulatát. Az ember természete úgy nyilvánul
meg, mint nyitottság a Misztériumra, mint képesség arra, hogy
alapvető kérdéseket tegyünk fel önmagunkkal és a világmindenség
eredetével kapcsolatban, s ez bensőségesen megfelel Isten
legmagasztosabb szeretetének, amely minden dolog, minden ember és
minden nép kezdete és célja.[4]
A személy transzcendens értelemben vett méltósága a
zsidó-keresztény bölcsesség alapvető értéke, de értelme
segítségével mindenki felismerheti ezt. E méltóság, ami azt
jelenti, hogy az ember képes túllépni saját anyagi létén és az
igazságot keresni, egyetemes jóként fogandó fel, amely
elkerülhetetlenül szükséges egy olyan társadalom építéséhez,
amelynek célja az emberség megvalósítása, az ember beteljesítése.
Az emberi méltóság alapvető elemeinek, mint az élethez való jognak
és a vallásszabadságnak az elismerése olyan feltétel, amely
erkölcsi értelemben feltétele minden társadalmi és jogi
berendezkedés legitimitásának.
Vallásszabadság és kölcsönös tisztelet
3. A vallásszabadság az erkölcsi szabadság alapja.
Valóban, az igazságra és a jóra való nyitottság, az Isten felé
való megnyílás, amely az ember természetében rejlik, teljes
méltóságot kölcsönöz minden embernek és biztosítja a személyek
között a kölcsönös tiszteletet. Ezért a vallásszabadságot nem
csupán úgy kell értelmeznünk, mint a tiltásoktól való mentességet,
hanem még ezt megelőzően úgy, mint annak a lehetőségét, hogy
döntéseinket az igazságnak megfelelő módon hozhassuk meg.
A szabadság és a tisztelet között felbonthatatlan kapcsolat áll fenn. Valóban, „az erkölcsi törvény az egyes embert és a csoportokat arra kötelezi, hogy a maguk jogainak érvényesítésénél legyenek tekintettel mások jogaira, mások iránt való kötelességeikre és mindenki közös javára”.[5]
Az olyan szabadság, amely Istennel szemben ellenséges vagy közömbös, végül ellentmond önmagának és nem biztosítja a másik ember teljes tiszteletét. Az olyan akaratnak, amely azt tartja magáról, hogy alapvetően képtelen az igazság és a jó keresésére, nincsen objektív értelme, ami a cselekvést megokolná, csak az, amit a pillanatnyi és múló érdekek diktálnak, és nincsen „identitása”, amelyet őriznie és építeni kellene valóban szabad és tudatos döntések révén. Ezért nem várhatja el a tiszteletet más „akaratok” részéről, amennyiben ezek is el vannak választva létezésük mélyebb értelmétől, és így nem juttathatnak érvényre más „értelmet”, sőt semmilyen „értelmet”. Illúzió csupán, hogy az erkölcsi relativizmusban meglelhetjük a békés együttélés kulcsát – valójában megosztottság ered belőle és a többi emberi lény méltóságának tagadása. Érthető tehát, hogy az emberi személy egységének kettős dimenziót kell tulajdonítanunk: meg kell különböztetnünk a vallásos egységet és a társas egységet. Ezzel kapcsolatban elképzelhetetlen, hogy a hívőknek „el kelljen nyomniuk lényük egy részét, hitüket, ahhoz, hogy tevékeny állampolgárok lehessenek. Soha nem szabadna szükségesnek lennie, hogy valaki megtagadja Istent ahhoz, hogy jogait élvezhesse”.[6]
A család a szabadság és a béke iskolája
4. Ha a vallásszabadság a békéhez vezető út, a vallásos
nevelés a legmegfelelőbb út arra, hogy az eljövendő
nemzedékeket hozzászoktassuk: ismerje fel a másik emberben
testvérét, akivel együtt kell élnie és együtt kell dolgoznia, hogy
mindenki az emberiség egyetlen nagy családja tagjának érezhesse
magát, ahonnan senki sincsen kizárva.
A házasságon mint egy férfi és egy nő bensőséges egységén és
kölcsönösen kiegészítő voltán alapuló család úgy illeszkedik ebbe
a kérdéskörbe mint a gyermekek társadalmi, kulturális, erkölcsi és
lelki képzésének és növekedésének első iskolája. A gyermekeknek
apjukban és anyjukban kellene megtalálniuk az első tanúkat, akik
az igazságra és az istenszeretetre irányozott életet mutatják be a
számukra. A szülőknek szabadságot kellene biztosítani rá, hogy
kényszerek nélkül és felelősen adhassák tovább hitbeli, értékeket
adó, kulturális örökségüket. A család az emberi társadalom
alapsejtje, ez az elsődleges helyszíne a harmonikus kapcsolatokra
való felkészülésnek, az emberi, nemzeti, nemzetközi együttélés
minden területén. Ez az az út, amelyen tudatosan járnunk kell,
hogy szilárd és szolidáris társadalmi szövetet építsünk, hogy
felkészítsük a fiatalokat felelősségeik elvállalására az életben,
egy szabad társadalomban, a megértés és a béke légkörében.
Közös kincs
5. Ki lehet jelenteni, hogy az emberi személy méltóságában
gyökerező alapvető jogok és szabadságok között a
vallásszabadságot különleges hely illeti meg. Amikor a
vallásszabadságot elismerik, az emberi személy méltóságának
gyökerét tiszteletben tartják és megerősödik a népek ethosza és
intézményei. Ellenben ha megtagadják a vallásszabadságot, ha
valahol arra törekszenek, hogy meggátoljanak embereket vallásuk
vagy hitük megvallásában és az ezek szerint való életvitelben, ott
megsértik az emberi méltóságot és veszélybe kerül az igazságosság
és a béke, mert ezek azon igaz társadalmi renden alapulnak,
amelyet a Legfőbb Igaz és a Legfőbb Jó hozott létre.
A vallásszabadság ebben az értelemben a politikai és a jogi civilizáció vívmánya is. Alapvető javunk: minden személynek lehetősége kell, hogy legyen, hogy szabadon megvallja, kinyilvánítsa, egyénileg vagy közösségileg a saját vallását vagy a saját hitét, úgy nyilvánosan, mint privát szférájában, az oktatásban, a gyakorlatban, a publikációkban, az istentiszteletben és a szertartásokban. Nem volna szabad akadályba ütköznie akkor sem senkinek, ha esetleg más valláshoz kíván csatlakozni, vagy egyet sem akar magáénak vallani. Ebben a tekintetben a nemzetközi jogrend emblematikus jelentőségű és alapvető hivatkozási pont az egyes államok számára, mivel semmilyen megszorítást nem enged meg a vallásszabadság tekintetében, kivéve a közrend jogos érdekét, amit az igazságosság határoz meg.[7] A nemzetközi jogrend így a vallási jellegű jogoknak ugyanazt a státust ismeri el, mint az élethez és a személyi szabadsághoz való jognak, s ez is bizonyítja, hogy ezek is hozzátartoznak az emberi jogoknak a lényegi magjához, azokhoz az egyetemes és természetes jogokhoz, amit az emberi jogalkotás soha nem tagadhat meg.
A vallásszabadság nem kizárólagosan a hívőké, hanem a föld minden népe teljes családjának közös kincse. Kikerülhetetlen alkotóeleme minden jogállamnak: nem lehet megtagadni anélkül, hogy ezzel egyidejűleg ne szenvedne csorbát minden alapvető jog és szabadság, mivel a vallásszabadság ezeknek a szintézise és csúcsa. A vallásszabadság „a lakmuszpapír, amely megmutatja, tiszteletben tartják-e az összes többi emberi jogot”.[8] Minthogy a leginkább emberi képességek gyakorlását segíti elő, megteremti az előfeltételeket ahhoz a sokoldalú fejlődéshez, amely az emberi személy teljességére vonatkozik, annak egységében és minden dimenziójában.[9]
A vallás nyilvános dimenziója
6. A vallásszabadság, minden más szabadsághoz hasonlóan, noha
a személyes szférában mozog, a többi emberrel való kapcsolatban
nyilvánul meg. Az olyan szabadság, amelyben nincsen kapcsolat,
nem teljes szabadság. A vallásszabadság sem merül ki az
egyéni dimenzióban, hanem a közösségben és a társadalomban válik
valóra, a személy társas lény voltának és a vallás nyilvános
természetének megfelelően.
Az emberi kapcsolatok a vallásszabadság fontos összetevőjét jelentik, s ez arra indítja a hívők közösségét, hogy gyakorolja a szolidaritást a közjó érdekében. Ebben a közösségi dimenzióban minden személy egyedi és megismételhetetlen marad és ugyanakkor így teljesedik ki és valósítja meg önmagát teljes mértékben.
Tagadhatatlan az a hozzájárulás, amit a vallási közösségek adnak
a társadalmaknak. Sok olyan karitatív és kulturális intézmény
létezik, amely tanúsítja a hívők konstruktív jelenlétét a
társadalmi életben. Még fontosabb ennél is az az etikai segítség,
amit a vallás a politika terén nyújthat. Ezt nem volna szabad a
perifériára szorítani vagy megtiltani, hanem úgy kellene felfogni,
mint értékes hozzájárulást a közjó előmozdítása érdekében. Ebben
az összefüggésben meg kell említenünk a kultúra vallási
dimenzióját, amelyet évszázadok tanúsítanak a vallás társadalmi és
főként etikai hozadékaként. Ez a dimenzió semmiképpen nem jelenti
azok megkülönböztetését, akik nem osztoznak a hitben, hanem inkább
erősíti a társadalmi összetartozást, integrációt és szolidaritást.
A vallásszabadság mint a szabadság és a civilizáció ereje,
eszközként történő használatának veszélyei
7. A vallásszabadság eszközként való használata olyan rejtett
érdekek álcázása érdekében, mint például a fennálló rend
felforgatása, erőforrások megszerzése vagy a hatalom megtartása
egy bizonyos csoport részéről, hatalmas károkat okozhat a
társadalomnak. A fanatizmust, a fundamentalizmust, az
emberi méltósággal szembenálló gyakorlatokat nem lehet sohasem
igazolni, s még kevésbé lehet, ha ezeket a vallás nevében követik
el. Egy vallás gyakorlását nem lehet eszközként felhasználni és
nem lehet erővel senkire rákényszeríteni. Arra van tehát szükség,
hogy az államok és az emberek különböző közösségei ne
felejtkezzenek el róla, hogy a vallásszabadság az igazság
keresésének feltétele és az igazságot nem lehet senkire sem
erőszakkal rákényszeríteni, csak „az igazság saját erejével”.[10] Ebben az
értelemben a vallás a civil és politikai társadalomban pozitív
és javaslattevő erőt képvisel.
Hogyan lehetne tagadni a nagy vallások hozzájárulását a civilizáció fejlődéséhez? Isten őszinte keresése az emberi méltóság nagyobb tiszteletére vezetett. A keresztény közösségek, értékeik és alapelveik kincsestárával komolyan hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek és a népek ráébredjenek önnön identitásukra és méltóságukra, meghódítsák a demokratikus intézményeket és megszilárdítsák az emberi jogokat és kötelességeket.
A keresztények ma is, ebben a globalizált világban, nemcsak arra
kaptak meghívást, hogy civil, gazdasági és politikai értelemben
felelős elkötelezettséggel ténykedjenek, hanem arra is, hogy
szeretetük és hitük tanúságtétele révén fáradságos és magasztos
módon járuljanak hozzá az igazságosság, a teljes értékű emberi
fejlődés és az emberi társadalmak igaz berendezkedése eléréséhez.
A vallás kizárása a közéletből megfosztja a társadalmat egy olyan
fontos területtől, mely a transzcendencia felé nyitja meg az
embert. E nélkül az elemi tapasztalat nélkül igen nehéz a
társadalmakat egyetemes etikai elvek irányába vezetni és nehéz
lesz olyan nemzeti és nemzetközi berendezkedést kialakítani,
amelyekben az alapvető jogokat és szabadságokat teljes körűen
elismerik és meg is valósítják, ahogyan ezt célul tűzte ki
1948-ban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, noha e
célok még nem valósultak meg és viták övezik.
Az igazságosság és a civilizáció kérdése: a
fundamentalizmus és a hívőkkel szembeni ellenségesség veszélybe
sodorja az államok pozitívan laikus voltát
8. Ugyanazzal az elszántsággal, amellyel elítélik a vallási
fanatizmus és fundamentalizmus minden formáját, szembe kell
szállni mindazokkal az ellenséges magatartásokkal is, amelyek
korlátozzák a hívők nyilvános szerepét a civil és a politikai
életben.
Nem feledkezhetünk meg róla, hogy a vallási fundamentalizmus és a laicizmus, egymás tükörképeként egyaránt a jogos pluralizmusnak és a laicizmus alapelvének a szélsőséges elutasításai. Valóban: mindkettő abszolutizál egy-egy részleges, redukált látásmódot az emberi személlyel kapcsolatban. Az első a vallási integralizmus formáit részesíti előnyben, a másik a racionalizmuséit. Az olyan társadalom, amely erőszakkal kényszeríti vagy éppen ellenkezőleg, tiltja a vallást, igazságtalan az emberi személlyel és Istennel szemben, de saját magával szemben is. Isten a szeretet tervével hívja magához az emberiséget, amely a személy teljességére vonatkozik természetes és spirituális értelemben is, megkívánja, hogy e tervhez ki-ki szabadon és felelősen, teljes szívével és teljes lényével csatlakozzon, úgy egyéni, mint közösségi szinten. Tehát a társadalom is, úgy, mint a személy és annak alkotó dimenzióinak kifejeződése, úgy kell, hogy éljen és szerveződjön, hogy ez lehetőséget biztosítson a transzcendenciára való megnyílásra. Éppen ezért, egy adott társadalom törvényei és intézményei nem alakíthatók úgy, hogy ezek ne vennék tudomásul az állampolgárok vallásos dimenzióját, vagy ezt teljesen figyelmen kívül hagynák. A törvényeknek és intézményeknek – olyan állampolgárok demokratikus alkotó munkáján keresztül, akik tudatában vannak magasztos hivatásuknak – az emberi személyhez kell igazodniuk, hogy segíthessék őt vallásos dimenziója kiteljesítésében. Mivel pedig ez nem az állam terméke, az állam nem is manipulálhatja, hanem inkább elismeréssel és tisztelettel kell felé fordulnia.
A jogrend minden, nemzeti és nemzetközi szintjén egyaránt,
amennyiben ez megengedi vagy eltűri a vallásos vagy vallásellenes
fanatizmust, ellentmond saját hivatásának, amelynek lényege, hogy
védelmezi és előmozdítja az igazságosságot és minden egyes ember
jogait. Ezek a valóságok nem lehetnek a törvényhozó vagy a többség
önkényének kiszolgáltatva, mivel, ahogyan erre már Cicero is
rámutatott, az igazságosság több, mint a törvény előállításának és
alkalmazásának puszta aktusa. Abban áll, hogy mindenkinek
elismeri a méltóságát,[11] és ez, a vallás lényege szerint garantált
és megélt szabadsága híján csorbát szenved és sérül, ki van
szolgáltatva annak a veszélynek, hogy a bálványoknak, az
abszolútnak kikiáltott viszonylagos javaknak esik áldozatul. Ez
pedig azt a veszélyt hordozza magában a társadalmak szempontjából,
hogy politikai és ideológiai totalitárius rendszereknek lehetnek
alávetve, amelyek túlhangsúlyozzák a közhatalmat, miközben
visszaszorítják vagy kényszerrel befolyásolják (mintha
vetélytársai volnának) a lelkiismereti, a gondolati és a
vallásszabadságot.
Párbeszéd a civil és a vallási intézmények között
9. A hiteles vallásosság által kifejezésre juttatott alapelvek és
értékek gazdagságot jelentenek a népek és ethoszuk
számára. Ezek közvetlenül szólítják meg a férfiak és nők
lelkiismeretét és értelmét, hordozzák az erkölcsi megtérés
imperatívuszát, motivációt adnak az erények gyakorlására és arra,
hogy szeretettel közelítsünk egymás felé a testvériség jegyében,
mint az emberiség egyetlen nagy családjának a tagjai.[12]
Az állami intézmények laicitásának tiszteletben tartása mellett a
vallás közéleti dimenzióját mindig el kell ismerni. E célból
alapvető az egészséges párbeszéd a civil és a vallási
intézmények között az emberi személy teljes értelemben vett
fejlődése és a társadalom harmóniája szempontjából.
Szeretetben és igazságban élni
10. A globalizált világban, amelyben a társadalom is egyre inkább
többnemzetiségű és többvallású, a nagy világvallások az emberiség
családja számára az egység és a béke alkotói lehetnek. A vallási
meggyőződések és a közjó racionális keresése alapján, e vallások
követőinek az a hivatása, hogy felelősen éljék meg
elkötelezettségüket a vallásszabadság kontextusában. A különféle
vallási kultúrákban, miközben el kell vetni mindazt, ami a férfi
és a nő méltósága ellen van, meg kell viszont becsülni mindazt,
ami pozitív a civil együttélés szempontjából.
Az a nyilvánosság, amelyet a nemzetközi közösség biztosít a vallások számára, hogy megjelenítsék javaslataikat egy „jobb életre”, lehetővé teszi, hogy az igaznak és a jónak a közös mércéje kerüljön előtérbe, s vele együtt az erkölcsi egyetértés is, amelyek alapvetőek az igazságos és békés együttélés szempontjából. A közösségeikben viselt szerepüknél, befolyásuknál és tekintélyüknél fogva a nagy világvallások vezetői az elsők, akiknek feladata a kölcsönös tiszteletadás és a párbeszéd.
A keresztényeket Istenbe, Jézus Krisztus Atyjába vetett közös
hitük buzdítja arra, hogy testvérként éljenek, akik az Egyházban
találkoznak és közreműködnek egy olyan világ építésében,
amelyben az emberek és a népek „nem ártanak, s nem pusztítanak
[...], mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy
betöltik a vizek a tengert.” (Iz 11,9).
A párbeszéd mint közös keresés
11. Az Egyház számára a különböző vallások követőivel folytatott
párbeszéd fontos eszköz arra, hogy együttműködjön minden vallásos
közösséggel a közjó érdekében. Az Egyház maga semmit nem vet el,
ami igaz és szent az egyes vallásokban. „Őszinte tisztelettel
szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és
erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő
maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak
sugarát, aki megvilágosít minden embert”.[13]
Az ajánlott út nem a vallási relativizmus vagy szinkretizmus útja. Az Egyház ugyanis „hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával”.[14] Ez ugyanakkor nem zárja ki a párbeszédet és az igazság közös keresését az élet különböző területein, hiszen az Aquinói Szent Tamás által gyakran használt kifejezés szerint „minden igazság, bárki mondja is ki, a Szentlélektől származik”.[15]
2011-ben lesz a 25. évfordulója a békéért tartott
világ-imanapnak, amelyet 1986-ban Assisibe hívott egybe
Tiszteletreméltó II. János Pál pápa. Ez alkalommal a nagy
világvallások vezetői tanúságot tettek róla, hogy a vallás az
egység és a béke alkotótényezője, s nem a megosztottságé és a
konfliktusé. E tapasztalat emlékezete okot ad a reményre egy olyan
jövőre, amikor minden hívő átérzi, és megvalósítja hiteles módon
az igazságosságot és a békét.
Erkölcsi igazság a politikában és a diplomáciában
12. A politikának és a diplomáciának tekintetét a nagy
világvallások erkölcsi és lelki gazdagságára kellene fordítania,
hogy elismerjék és kifejezzék az igazságot, az egyetemes elveket
és értékeket, amelyeket nem lehet megtagadni anélkül, hogy ezzel
megtagadnánk az emberi személy méltóságát. De mit jelent a
gyakorlatban az erkölcsi igazság elősegítése a politika és a
diplomácia világában? Azt jelenti, hogy felelős módon cselekszünk,
a tények objektív és teljes ismerete alapján; lebontjuk azokat a
politikai ideológiákat, amelyek szembehelyezkednek az igazsággal
és az emberi méltósággal, és a béke, a fejlődés és az emberi jogok
ürügyével álságos értékeket mozdítanak elő; folyamatos
elkötelezettséget vállalunk, hogy a pozitív jog a természetjog
alapján álljon.[16]
Mindez szükséges és egybevág az emberi személy értékének és
méltóságának tiszteletben tartásával, amint ezt megállapította az
Egyesült Nemzetek Szövetségének Chartája 1945-ben, amely
felsorolja az alapvető egyetemes erkölcsi értékeket és alapelveket
a törvények, az intézmények, az emberi együttélést szabályozó
rendszerek szempontjából, nemzeti és nemzetközi szinten.
Túllépni a gyűlöleten és az előítéleten
13. A történelem tanulságai ellenére és azon államok, nemzetközi,
világszintű és helyi szervezetek, nem kormányzati szervek és
minden jóindulatú férfi és nő elkötelezettsége ellenére, akik nap
mint nap fáradoznak az alapvető jogok és szabadságok védelmében, a
világban még ma is történik vallási alapon üldözés,
megkülönböztetés, erőszakos és intoleráns cselekmény.
Különösképpen Ázsiában és Afrikában a vallási kisebbségek az
áldozatai ezeknek, akiket meggátolnak benne, hogy szabadon
megvallhassák vagy megváltoztassák vallásukat, s ezt
megfélemlítéssel, alapvető jogaik és szabadságaik semmibe
vételével, javaiktól való megfosztásukkal érik el, sőt eljutnak a
személyes szabadság vagy akár az élet elvételéig is.
Vannak emellett – mint már mondottam – a vallással szembeni ellenségességnek kifinomultabb formái is, amelyek a nyugati országokban olykor a történelemnek vagy azoknak a vallási szimbólumoknak megtagadásában jut kifejezésre, amelyekben az állampolgárok többségének identitása és kultúrája tükröződik. Ezek gyakorta gyűlöletet és előítéletet szítanak, és nem egyeztethetők össze a pluralizmus és az intézmények laikus voltának derűs és kiegyensúlyozott felfogásával, arról nem is beszélve, hogy az újabb nemzedékek emiatt esetleg nem tudnak kapcsolatba lépni saját országuk értékes szellemi örökségével.
A vallás védelme a vallási közösségek jogainak és szabadságainak
védelmén keresztül érvényesül. A nagy világvallások vezetői és a
nemzetek felelős irányítói ezért erősítsék meg elkötelezettségüket
a vallás szabadságának védelmezésére és előmozdítására,
különösképpen a vallási kisebbségek védelmében, amelyek nem
jelentenek fenyegető veszélyt a többség identitására nézve, hanem
éppen ellenkezőleg, alkalmat nyújtanak a párbeszédre és a
kölcsönös kulturális gazdagodásra. Az ő védelmezésük ideális módja
annak, miként lehet megerősíteni a jóindulat, nyitottság és
kölcsönösség szellemét, amelyek segítségével megvédhetők az
alapvető jogok és szabadságok a világ minden területén és
régiójában.
A vallásszabadság a világban
14. Azokhoz a keresztény közösségekhez fordulok most, amelyek
üldöztetést, megkülönböztetést, erőszakos és intoleráns
cselekményeket szenvednek el, főként Ázsiában, Afrikában, a
Közel-Keleten és főképpen a Szentföldön, Isten e kiválasztott és
áldott helyén. Miközben ismét kifejezem irántuk atyai szeretetemet
és biztosítom őket imáimról, azt kérem minden felelős vezetőtől,
hogy sürgősen lépjen fel, hogy véget vessen minden visszaélésnek a
keresztényekkel szemben, akik az adott régióban laknak. Bár ne
vesztenék el Krisztus tanítványai a jelen viszontagságok közepette
lelkierejüket, hiszen az Evangéliumról tanúságot tenni ma is
az ellentmondás jele és mindig is az lesz.
Elmélkedjünk szívünkben Urunk, Jézus szavain: „Boldogok, akik
szomorúak, mert majd megvigasztalják őket [...] Boldogok, akik
éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele [...]
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és
hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és
ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok!” (Mt 5,
4-12). Újítsuk meg tehát „azt az ígéretet, amelyet a Miatyánkban
adunk a türelemre és a megbocsátásra, amit úgy kérünk Istentől,
hogy magunk szabjuk meg a feltételét és mértékét a remélt
irgalomnak, hiszen így imádkozunk: ‘Bocsásd meg meg a mi
vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezőknek’ (Mt 6,12)”.[17]
Az erőszakot nem lehet erőszakkal legyőzni. Fájdalmunk kiáltását
mindig kísérje a hitről, a reményről és Isten szeretetéről tett
tanúság. Kifejezem kívánságomat, hogy Nyugaton, főképpen Európában
legyen vége az ellenségességnek és előítéleteknek a
keresztényekkel szemben amiatt, hogy életüket következetesen az
Evangéliumban megfogalmazott értékek és alapelvek szeretnék
alakítani. Európa békéljen meg inkább saját keresztény
gyökereivel, amelyek alapvetőek a földrész szerepének
megértéséhez, amelyet betöltött, betölt és be szeretne tölteni a
jövőben is a történelemben. Így tapasztalhatja meg az igazságot,
az egyetértést és a békét, ha őszinte párbeszédet folytat minden
néppel.
A vallásszabadság a békéhez vezető út
15. A világnak szüksége van Istenre. Szüksége van olyan etikai és
szellemi értékekre, amelyek egyetemesek és mindenki osztozik
bennük, és a vallás értékes hozzájárulással szolgálhat ezek
keresésében, hogy igazságos és békés társadalmi rend alakuljon ki
csakúgy a nemzetek, mint a nemzetközi közösség szintjén.
A béke Isten ajándéka s ugyanakkor megvalósításra váró terv
is, amely soha nem teljesül be tökéletesen. Az Istennel
megbékélt társadalom közelebb áll a békéhez, amely nem csupán a
háborúskodás hiánya, nem pusztán a katonai vagy a gazdasági
hatalom erőfölényéből adódik, s még kevésbé a csalárd ravaszkodás
vagy ügyes manipulációk gyümölcse. A béke minden egyes ember és
minden nép megtisztulása, kulturális, erkölcsi és szellemi
felemelkedése folyamatának az eredménye, amelynek során az ember
méltóságát teljes mértékben tiszteletben tartják. Felhívok
mindenkit, aki békeszerző kíván lenni, főként a fiatalokat, hogy
hallgassák meg a benső hangot, hogy Istenben találják meg a
hiteles szabadság elnyerésének szilárd hivatkozási pontját és azt
a kimeríthetetlen erőt, amely képes a világot új szellemben
kormányozni, nem ismételvén meg a múlt hibáit. Ahogy Isten
szolgája, VI. Pál tanítja, akinek bölcsességének és
távolbalátásának köszönhető a Béke Világnapjának létrehívása:
„Elsősorban arra van szükség, hogy a békét más fegyverekkel lássuk
el, mint amelyekkel ölnek és irtják az emberiséget. Főként azokra
az erkölcsi fegyverekre van szükség, amelyek erőt és megbecsülést
kölcsönöznek a nemzetközi jognak, elsőként a szerződések
megtartásának fegyverét”.[18]
A vallásszabadság a béke hiteles fegyvere, történelmi és
prófétai hivatással rendelkezik. A vallásszabadság ugyanis
az emberi személy legmélyebb tulajdonságait és energiáit érinti
meg és hasznosítja, amelyek révén meg lehet változtatni, jobbá
lehet tenni a világot. Ennek révén lehetséges reményt táplálni az
igazságos és békés jövő iránt, még a súlyos igazságtalanságok és
az anyagi és erkölcsi nyomorúság láttán is. Kívánom, hogy minden
ember és minden társadalom megtapasztalhassa minden szinten és a
Föld minden sarkában a vallásszabadságot, a békéhez vezető
utat!
Vatikán, 2010. december 8.
[1] Vö. XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika, 29,55-57.
[2] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis Humanae (deklaráció a vallásszabadságról), 2.
[3] Vö. XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika, 78.
[4] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Nostra aetate (deklaráció az Egyház és a nem keresztény vallások közötti kapcsolatokról), 1.
[5] II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis Humanae (deklaráció a vallásszabadságról), 7.
[6] XVI. Benedek, Beszéd az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlésén (2008. április 18.)
[7] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae (deklaráció a vallásszabadságról), 2.
[8] II.János Pál, Beszéd az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESz) Parlamenti Közgyűlésén (2003. október 10.), 1; AAS 96 (2004), 111.
[9] Vö. XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika, 11.
[10] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae (deklaráció a vallásszabadságról), 1.
[11] Vö. Cicero, De inventione, II, 160.
[12] Vö. XVI. Benedek, Beszéd az Egyesült Királyság más vallásainak képviselőihez (2010. szeptember 17.); L’Osservatore Romano (2010. szeptember 18.), 12. o.
[13] II. Vatikáni Zsinat, Nostra aetate (deklaráció az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról), 2.
[14] Uo.
[15] Super evangelium Joannis, I, 3.
[16] Vö. XVI. Benedek, Beszéd Ciprus világi vezetőihez és diplomáciai testületéhez (2010. június 5.); L’Osservatore Romano (2010. június 6.), 8.o.; Nemzetközi Teológiai Bizottság, Az egyetemes etika kutatása: új szempontok a természettörvény alapján, Vatikánváros, 2009.
[17] VI. Pál, Üzenet a béke világnapjára, 1976: AAS 67 (1975), 671. o.
[18] Uo., 668. o.
