1. Ebben az évben a béke világnapjának hátterében ott vannak az
elmúlt ősz, szeptember 11-ének drámai eseményei. Azon a napon
félelmetesen súlyos bűncselekményt követtek el: néhány perc alatt
több ezer, különböző nemzetiségű ártatlan embert mészároltak le. És
azóta az emberek szerte a Földön újra és fokozottan rádöbbentek
személyes sebezhetőségükre, s a jövőt eddig ismeretlen belső
félelemmel kezdték látni. E lelkiállapot láttán az Egyház tanúskodni
akar reményéről, mely arra a meggyőződésre támaszkodik, hogy az
emberi történelemben az utolsó szó nem a rosszé, nem a gonoszság
misztériumáé. Az üdvösség története, ahogy a Szentírás vázolja, nagy
világosságot vetít a világ történelmére, s megmutatja, mennyire
végigkíséri ezt a történelmet Isten gondviselő és irgalmas
gondoskodása, melynek megvannak a maga útjai, hogy a
legmegátalkodottabb szíveket is megérintse, és jó gyümölcsöket
fakasszon a kiszáradt és terméketlen földből is.
Ezt a reményt vallja az Egyház a 2002. év elején: Isten kegyelme ezt a világot, melyben a rossz megint erősebbnek látszik, át fogja alakítani egy olyan világgá, melyben az emberi szív legnemesebb vágyai beteljesednek mert ott érvényesülni fog az igazi béke.
A béke az igazságosság és a szeretet műve
2. A közelmúlt imént említett véres eseményei arra indítottak, hogy fölelevenítsek egy reflexiót, mely gyakran ébred a szívemben, amikor azokra az eseményekre gondolok, melyek meghatározták az életemet, különösen fiatal éveimben.
Népek és egyes emberek – köztük sok barátom és ismerősöm – mérhetetlen szenvedései, melyeket a náci és a kommunista totalitarizmus okozott, mindig megérintették a lel-kemet és imádságra késztettek. Sokszor elgondolkodtam a kérdésen: hogyan lehetne teljesen helyreállítani a barbár módon megsértett erkölcsi és társadalmi rendet? Gondolkodván és a Szentírást tanulmányozva arra a meggyőződésre jutottam, hogy a fölforgatott rendet csak az igazságosság és a megbocsátás összekapcsolásával lehet helyreállítani. Az igaz béke támpillérei az igazságosság és a megbocsátás, ami a szeretetnek különleges formája.
3. De vajon beszélhetünk-e a jelen körülmények között igazságosságról és vele együtt a megbocsátásról mint a béke forrásairól és feltételeiről? Válaszom az, hogy beszélhetünk és kell is róla beszélnünk, minden nehézség ellenére; azon nehézségek ellenére is, melyek abból fakadnak, hogy az emberek hajlandók úgy gondolkodni, hogy „vagy igazságosság, vagy megbocsátás". A megbocsátás azonban nem az igazságosság, hanem a gyűlölet és a bosszúállás ellentéte. Az igaz béke pedig valójában „az igazságosság műve".[1] Amint a II. Vatikáni Zsinat kifejezte: a béke „annak a rendnek a gyümölcse, melyet Teremtője oltott bele az emberi társadalomba, s amelyet az egyre nagyobb igazságosságra szomjazó embereknek kell megvalósítaniuk".[2] 1500 éve visszhangzik immár a katolikus Egyházban Hippói Szent Ágoston tanítása, aki megfogalmazta, hogy a béke, amelyhez mindenkinek hozzá kell járulnia, a rend nyugalma, tranquillitas ordinis.[3]
Az igaz béke tehát az igazságosság gyümölcse, erkölcsi erény és törvényes garancia, mely felügyel a jogok és kötelességek teljes megtartására, a javak és terhek méltányos elosztására. Mivel azonban az emberi igazságosság mindig törékeny és tökéletlen, ki van téve a személyek és embercsoportok korlátainak és önzésének, a megbocsátással együtt kell gyakorolni és vele kell mintegy kiegészíteni, mert a megbocsátás gyógyítja a sebeket, és ez állítja helyre alapjaiban a megzavart emberi kapcsolatokat. Érvényes ez az egyes emberek közötti feszültségekre éppúgy, mint a közösségek esetében, sőt nemzetközi méretekben is. A megbocsátás semmiképpen sem ellenkezik az igazságossággal, mert nem azt jelenti, hogy eltekintünk a megsértett rend helyreállításának törvényes igényeitől. Sőt, a megbocsátás az igazságosság e teljességére törekszik, ami a rend nyugalmához vezet, ami sokkal több, mint az ellenségeskedés törékeny és időleges szüneteltetése, mert a lelkek mélyén vérző sebek begyógyítását jelenti. Az ilyen gyógyuláshoz alapvetően szükséges mind az igazságosság, mind a megbocsátás.
Üzenetemben a béke e két dimenzióját szeretném megmutatni. A Béke Világnapja ebben az évben az egész emberiség számára, s különösen a nemzetek vezetői számára alkalmat kínál arra, hogy elgondolkodjanak az igazságosság követelményein és a megbocsátásra szóló meghíváson, látván a világot gyötrő súlyos bajokat, nem utolsó sorban az erőszak új formáját, amelyet a szervezett terrorizmus hozott a világba.
A terrorizmus jelensége
4. Napjainkban épp az igazságosságra és megbocsátásra alapuló békét támadta meg a nemzetközi terrorizmus. Az utóbbi években, főleg a hidegháború vége óta a terrorizmus a gazdasági, technikai és politikai együttműködés bonyolult hálózatává alakult, mely átnyúlik a nemzeti határokon és be akarja fonni az egész világot. A szó legszorosabb értelmében szervezetekről van szó, melyek gyakran hatalmas pénzbeli támogatást kapnak, széles skálájú stratégiát dolgoznak ki, célba véve ártatlan embereket, akik a terroristák szempontjai szerint semmit sem számítanak.
Amikor e terrorszervezetek saját tagjaikat arra használják, hogy fegyverként bevessék őket gyanútlan emberek sokaságával szemben, megdöbbentő módon kimutatják az őket tápláló halálvágyat. A terrorizmus gyűlöletből fakad, és elszigetelődést, bizalmatlanságot és elzárkózást szül. Az erőszak pedig erőszakot vált ki egy tragikus örvényben, mely magával ragadja az új nemzedékeket, az előző nemzedékeket egymással szembeállító gyűlölet örökeseit is. A terrorizmus alapja az emberi élet megvetése. Ezért nem csak tűrhetetlen bűncselekmények fakadnak belőle, hanem a terrorizmus önmagában is az emberiség elleni bűncselekmény, amennyiben a terrort politikai és gazdasági stratégiaként alkalmazza.
5. Ezért jogos a védekezés a terrorizmus ellen. Olyan jog ez, amelynek, mint a többi jognak, céljai és eszközei megválogatásában meg kell felelnie az erkölcsi és a jogi normáknak. A vétkesek kivoltát kellően bizonyítani kell, mert a büntetőjogi felelősség mindig személyes, tehát nem terjeszthető ki azokra a népekre, nemzetiségekre, vallásokra, melyekhez a terroristák tartoznak. A terrorizmus elleni harcban a nemzetközi együttműködésnek mindig magában kell foglalnia azt a különleges elszántságot is, hogy mind politikai, mind diplomáciai és gazdasági szinten bátran és határozottan keresik a megoldást az elnyomás és a kirekesztés lehetőségeinek megszüntetésére, melyek terrorista tervek forrásai lehetnek. Könnyebb ugyanis terroristákat toborozni olyan társadalmi körülmények között, ahol lábbal tiporják a jogokat és hosszú ideje kénytelenek tűrni igazságtalanságokat.
Mindazonáltal világosan ki kell mondanunk, hogy a világban létező igazságtalanságok soha nem használhatók fel a terroristák merényletei mentségéül vagy igazolásául. Emellett hangsúlyoznunk kell, hogy a rend teljes összeomlásának – amit a terroristák el akarnak érni – áldozatai elsősorban olyan férfiak és nők milliói, akik egyáltalán nincsenek fölkészülve arra, hogy a nemzetközi szolidaritás összeomlását túl tudják élni. Különösen utalok a fejlődő népekre, akik már most a túlélés lehetőségének határán vannak, és őket érintené a legfájdalmasabban a globális gazdasági és politikai káosz. A terrorizmus jelszava, hogy a szegények nevében cselekszik, nyilvánvaló hazugság.
Ne ölj Isten nevében!
6. Aki terrorista cselekményekkel öl, megvetését fejezi ki az emberiség, és reménytelenségét az élet és a jövő iránt: szerinte minden gyűlölhető és elpusztítható. A terrorista úgy véli, hogy az igazság, amiben hisz, vagy az általa elszenvedett dolgok annyira jelentősek, hogy feljogosítják őt olyan reakciókra, melyek ártatlan emberi életek elpusztításával is járnak. Olykor a terrorizmus a fanatikus fundamentalizmus gyermeke, mely abból a meggyőződésből születik, hogy a maga igazságlátását mindenkire ráerőszakolhatja. Az igazság azonban, még ha birtokolja is az ember – ami mindig korlátok között és tökéletesíthető módon történik –, soha nem kényszeríthető rá másra. A másik lelkiismeretének tiszteletbentartása, akiben Isten képmása tükröződik,[4] csak azt engedi meg, hogy megmutassuk neki az igazságot, de az már őrá tartozik, hogy azt felelősséggel elfogadja. Azzal az igénnyel föllépni, hogy amit igaznak tartok, azt másokra is rá kell kényszeríteni, a személy méltóságának megsértése, s valójában bűn Isten ellen, akinek képmása a másik ember. Ezért a fundamentalista fanatizmus az istenhittel alapjában ellenkező magatartás. Ha jól megnézzük, a terrorizmus nemcsak az embert aljasítja eszközzé, hanem Istent is, egészen addig, hogy a saját céljai szolgálatára bálványt csinál Istenből.
7. Éppen ezért semmiféle vallási vezető nem lehet elnéző a terrorizmussal szemben, s még kevésbé hirdetheti azt. A vallás megszentségtelenítése, amikor terroristák Isten nevére hivatkoznak, hogy Isten nevében kövessenek el erőszakot az ember ellen. A terrorista erőszak ellentétes az embert teremtő Istenbe, az embert szerető és róla gondoskodó Istenbe vetett hittel. Még inkább teljesen ellentétes az Úr Krisztusba vetett hittel, aki így tanította imádkozni tanítványait: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek".[5]
Jézus tanítását és példáját követve a keresztények meg vannak győződve arról, hogy életünk igazságának teljes megélését az irgalmasság gyakorlása jelenti: az, hogy képesek vagyunk az irgalmasságra, és irgalmasnak is kell lennünk, mert az irgalmasságot az az Isten mutatta meg nekünk, aki maga az irgalmas Szeretet.[6] Isten, aki úgy váltott meg minket, hogy belépett a történelembe és a nagypéntek drámájával készítette elő a húsvét diadalmas napját, irgalmas és megbocsátó Isten.[7] Jézus azoknak, akik szemére vetették, hogy bűnösökkel étkezik, ezt mondta: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket."[8] Krisztus követőinek, akik az ő halálában és föltámadásában ke-resztelkedtek meg, mindig megbocsátó és irgalmas férfiaknak és nőknek kell lenniük.
A megbocsátás szükséges volta
8. De mit is jelent konkréten a megbocsátás? És miért kell megbocsátanunk? A megbocsátásról beszélgetve e kérdéseket nem lehet megkerülni. Felidézve az alapgondolatot, amit 1997-ben ajánlottam a Béke Világnapja alkalmával („Kínáld föl a megbocsátást és fogadd el a békét"), szeretnék arra emlékeztetni, hogy a megbocsátás előbb kinek-kinek a szívében lakik, s csak utána jelenik meg mint társadalmi tény. Amilyen mértékben az egyes emberek a megbocsátás etikája és kultúrája szerint élnek, csak abban a mértékben várható a „megbocsátás politikája", ami olyan szociális magatartásformákban és jogintézményekben nyilvánul meg, amelyekben maga az igazságosság is emberséges.
A megbocsátás ugyanis mindenekelőtt személyes választás, a szív állásfoglalása a rosszra rosszal válaszoló spontán ösztönnel szemben. E döntés mintája Isten szeretete, aki bűneink ellenére elfogad minket; s legnagyobb modellje Krisztus megbocsátása, aki a kereszten így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek".[9]
A megbocsátásnak tehát isteni gyökere és isteni mércéje van. Ez azonban nem zárja ki, hogy emberi gondolkodással is megtaláljuk értékét. Az első meglátás abból a tapasztalatból fakad, amit a vétkező ember önmagában él át. A bűn elkövetésekor az ember számot vet törékenységével, és arra vágyik, hogy a többiek elnézőek legyenek iránta. Tehát miért ne kellene másokkal megtennie azt, amit önmaga számára másoktól elvár? Mindenki őrzi szívében a reményt, hogy újrakezdheti életének egy szakaszát, és nem kell örökre tévedései és bűnei fogságában maradnia. Arról álmodik, hogy újra fölemelheti a fejét és bizakodva tekinthet a jövőbe, ahol célok várnak rá.
9. A megbocsátás mint emberi cselekedet egy-egy ember kezdeményezése a hozzá hasonló emberekkel való kapcsolatában. A személynek azonban lényege szerint közösségi természete van, emiatt kapcsolatok hálózatában él és fejezi ki önmagát: nem csak a jóban, hanem a rosszban is. Ennek következménye, hogy a megbocsátásra társadalmi szinten is szükség van. A családoknak, embercsoportoknak, államoknak, a nemzetközi közösségeknek is ki kell tárulniuk a megbocsátásra, hogy újra lehessen szőni a megszakított kapcsolatokat, felül lehessen emelkedni egymás elítélésének terméketlen helyzetein, s le lehessen győzni a többiek kizárásának kísértését, ami akkor sújtaná őket, ha megtagadnák tőlük a megszólalás lehetőségét. A megbocsátás képessége alapoz meg minden tervet, ami egy eljövendő igazságosabb és szolidárisabb társadalomra irányul.
S megfordítva, a megbocsátás hiányának, főleg ha konfliktusok folytatását táplálja, a népek fejlődése szempontjából igen nagy ára van. Ebben az esetben ugyanis az erőforrásokat fegyverkezésre, hadi kiadásokra, gazdasági megtorlások következményeire fordítják. így pedig hiányozni fog a fejlődéshez, a békéhez és az igazságossághoz szükséges anyagi fedezet. Mennyit szenved az emberiség amiatt, hogy nem tud megbékélni, mennyi késedelmet szenved amiatt, hogy nem képes megbocsátani! A béke a fejlődés feltétele, de igaz béke csak a megbocsátás által lehetséges.
A megbocsátás a főútvonal
10. A megbocsátás ajánlása nem azonnal érthető, és nem könnyű az elfogadása; bizonyos értelemben paradox üzenet. A megbocsátás ugyanis rövid távon mindig látszólagos veszteséggel jár, hosszú távon azonban valós nyereséget hoz. Az erőszak ennek épp ellentéte: pillanatnyilag látszólagos előny mellett dönt, de hosszabb távon valóságos és maradandó veszteséget okoz. A megbocsátás gyöngeségnek látszik; valójában azonban mind a megbocsátóban, mind a megbocsátást elfogadóban nagy lelki erőt és mindenre kész erkölcsi bátorságot tételez föl. Ahelyett, hogy megalázná a személyt, a megbocsátás teljesebb és gazdagabb emberséghez vezeti, mely ezek után képes önmagában felfedezni a Teremtő fénysugarát.
Az evangélium hirdetésének szolgálata nyomatékosan érezteti velem a kötelességet, ugyanakkor adja nekem az erőt is, hogy hangsúlyozottan sürgessem a megbocsátás szükségességét. Ezt teszem ma is, annak reményében, hogy higgadt és érett gondolatokat tudok ébreszteni az általános megújulásról az egyes emberi szívekben és a föld népei közti kapcsolatokban.
11. A megbocsátásról gondolkodva feltétlenül eszünkbe jut néhány tragikus, régi, mély és gyötrelmes, gyűlölettől táplált konfliktushelyzet a személyes és kollektív tragédiák belőlük fakadó, megállíthatatlan örvényével együtt. Külön is szeretnék hivatkozni a Szentföldön – az Isten emberrel való találkozásától áldott és megszentelt földön, a Béke Fejedelme, Jézus életének, halálának és föltámadásának helyén – történtekre.
A kényes nemzetközi helyzet arra késztet, hogy újult erővel hangsúlyozzam az arabizraeli konfliktus megoldásának sürgősségét, mely immár több mint 50 éve tart, többé-kevésbé forró korszakok váltakozásával. Az állandó terrorcselekményeket vagy háborúkat – melyek mindenki számára csak súlyosbítják a helyzetet és kilátástalanná teszik a jövőt – végre föl kell váltania a megoldást hozó tárgyalásoknak. Mindegyik fél jogait és kötelességeit számításba lehetne venni és méltányos módon össze lehetne hangolni, ha és amennyiben mindenkiben az igazságosság és a megbékélés szándéka kerekedne felül. E szeretett népekhez fordulok újból, sürgető felhívással, hogy működjenek együtt a kölcsönös megbecsülés és építő megegyezés új korszakáért.
Vallásközi megértés és együttműködés
12. E hatalmas erőfeszítésben a vallási vezetőknek sajátos felelősségük van. A keresztény vallásoknak és az emberiség nagy vallásainak együtt kell működniük, hogy megszüntessék a terrorizmus szociális és kulturális okait, azáltal, hogy hirdetik a személy nagyságát és méltóságát, és segítik erősödni az emberi nem egységének tudatát. A dialógus és az ökumenikus, illetve vallásközi együttműködés jól meghatározott területe ez, melynek célja a vallások fokozott szolgálata a népek közötti béke érdekében.
Különösen meg vagyok győződve arról, hogy a zsidó, keresztény és muszlint vezetőknek teli magukhoz ragadniuk a kezdeményezést a terrorizmus nyilvános elítélése révén, azáltal, hogy a terrorizmus résztvevőitől megtagadnak minden vallási vagy erkölcsi igazolást.
13. Ha a vallási vezetők közösen tanúskodnak azon erkölcsi igazság mellett, hogy az ártatlan élet szándékos kioltása mindig, mindenütt és kivétel nélkül súlyos bűn, hozzájárulhatnak az erkölcsileg helyes közvélemény kialakításához. Ez ugyanis szükséges előfeltétele egy olyan nemzetközi társadalom kialakításának, mely képes a rend nyugalmának megvalósítására igazságosságban és szabadságban.
Egy ilyen elkötelezettségnek a vallások részéről meg kell találnia a megbocsátás útját, mely elvezet a kölcsönös megértéshez, megbecsüléshez és bizalomhoz. A szolgálat, amit a vallások nyújthatnak a béke javára és a terrorizmus ellen, épp a megbocsátásra nevelés, mert a megbocsátó vagy bocsánatot kérő ember érti meg, hogy van egy nála nagyobb Igazság, és annak elfogadásával felül tud emelkedni önmagán.
Imádság a békéért
14. Ezért a békéért való imádság nem olyan mozzanat, ami a béke iránti elkötelezettség „után következik". Épp ellenkezőleg, a szíve közepe annak az erőfeszítésnek, amely békét akar építeni a rendben, az igazságosságban és a szabadságban. A békéért imádkozni azt jelenti, hogy az emberi szív kitárul Isten megújító beavatkozása előtt. Kegyelmének elevenítő erejével Isten meg tudja teremteni a békére való nyitottságot ott is, ahol korábban csak elzárkózások és szembenállások voltak; Ő meg tudja erősíteni és gyorsítani az emberiség családjának szolidaritását harcok és megoszlások hosszú története után is. A békéért imádkozni azt jelenti, hogy az igazságosságért – azaz a népek közötti kapcsolatok és a népek belső, kiegyensúlyozott rendjéért – imádkozunk. De azt is jelenti, hogy a szabadságért, különösen a vallásszabadságért imádkozunk, ami minden egyes ember alapvető emberi és polgári joga. A békéért imádkozni azt jelenti, hogy bocsánatot kérünk Istentől, és kérjük, hogy növekedjék a bátorság mindazokban, akik a maguk részéről meg akarják bocsátani az elszenvedett hántásokat.
Ezen indítékokkal hívtam meg a világ vallásainak képviselőit, hogy jöjjenek el Assisibe, Szent Ferenc városába, január 24-én, és imádkozzunk a békéért. Azt szeretnénk megmutatni, hogy a hiteles vallásos érzület a népek közötti megértés és kölcsönös megbecsülés kimeríthetetlen forrása: benne rejlik ugyanis a konfliktusok és az erőszak fő ellenszere, E súlyos aggodalmakkal terhelt időszakban az emberiség családjának szüksége van arra, hogy emlékeztessük reményünk biztos alapjaira. Éppen ezt akarjuk hirdetni Assisiben, kérvén a mindenható Istent – a Szent Ferencnek tulajdonított megindító kifejezéssel élve –, hogy tegyen minket az ő békéje eszközévé.
15. Nincs béke igazságosság nélkül, és nincs igazságosság megbocsátás nélkül: ezt szeretném meghirdetni ebben az üzenetben hívőknek és nem hívőknek, minden jóakaratú embernek, férfiaknak és nőknek, akik szívükön viselik az emberiség családjának javát és annak jövőjét.
Nincs béke igazságosság nélkül, és nincs igazságosság megbocsátás nélkül: erre szeretném emlékeztetni mindazokat, akik kezükben tartják emberi közösségek sorsát, hogy nehéz és súlyos döntéseikben mindig engedjék, hogy a közjó távlatával az ember igazi java vezesse őket.
Nincs béke igazságosság nélkül, és nincs igazságosság megbocsátás nélkül: fáradhatatlanul ismétlem ezt az intelmet mindazok felé, akik ilyen vagy olyan meggondolásból gyűlöletet, bosszúvágyat, pusztító szándékokat táplálnak magukban.
A Béke Világnapján a hívők buzgóbban imádkozzanak a terrorizmus minden áldozatáért, tragikusan érintett családjukért és minden népért, amely a terrorizmustól és háborútól szenved. Ne maradjanak imáink fénykorén kívül azok sem, akik kegyetlen cselekedeteikkel súlyosan megbántják Istent és az embert: adassék meg nekik, hogy magukba szálljanak, vessenek számot az elkövetett rosszal, hogy megszülessék bennük az elhatározás: felhagynak az erőszakkal és elkezdik kérni a megbocsátást. E viharos időkben találja meg az emberiség családja az igaz és tartós békét; azt a békét, amely csak az igazságosságnak az irgalommal való találkozásából születhet!
A Vatikánból, 2001. december 8-án,
Szeplőtelen Fogantatás ünnepén
Jegyzetek:
[1] Iz 32,17.
[2] GS 78.
[3] Vö. De civitate Dei, 19,13.
[4] Vö. Ter 1,26-27.
[5] Mt 6,12.
[6] Vö. 1Jn 4,7-12.
[7] Vö. Zsolt 102,3-4.10-13.
[8] Mt 9,13.
[9] Lk 23,34.
Ezt a reményt vallja az Egyház a 2002. év elején: Isten kegyelme ezt a világot, melyben a rossz megint erősebbnek látszik, át fogja alakítani egy olyan világgá, melyben az emberi szív legnemesebb vágyai beteljesednek mert ott érvényesülni fog az igazi béke.
A béke az igazságosság és a szeretet műve
2. A közelmúlt imént említett véres eseményei arra indítottak, hogy fölelevenítsek egy reflexiót, mely gyakran ébred a szívemben, amikor azokra az eseményekre gondolok, melyek meghatározták az életemet, különösen fiatal éveimben.
Népek és egyes emberek – köztük sok barátom és ismerősöm – mérhetetlen szenvedései, melyeket a náci és a kommunista totalitarizmus okozott, mindig megérintették a lel-kemet és imádságra késztettek. Sokszor elgondolkodtam a kérdésen: hogyan lehetne teljesen helyreállítani a barbár módon megsértett erkölcsi és társadalmi rendet? Gondolkodván és a Szentírást tanulmányozva arra a meggyőződésre jutottam, hogy a fölforgatott rendet csak az igazságosság és a megbocsátás összekapcsolásával lehet helyreállítani. Az igaz béke támpillérei az igazságosság és a megbocsátás, ami a szeretetnek különleges formája.
3. De vajon beszélhetünk-e a jelen körülmények között igazságosságról és vele együtt a megbocsátásról mint a béke forrásairól és feltételeiről? Válaszom az, hogy beszélhetünk és kell is róla beszélnünk, minden nehézség ellenére; azon nehézségek ellenére is, melyek abból fakadnak, hogy az emberek hajlandók úgy gondolkodni, hogy „vagy igazságosság, vagy megbocsátás". A megbocsátás azonban nem az igazságosság, hanem a gyűlölet és a bosszúállás ellentéte. Az igaz béke pedig valójában „az igazságosság műve".[1] Amint a II. Vatikáni Zsinat kifejezte: a béke „annak a rendnek a gyümölcse, melyet Teremtője oltott bele az emberi társadalomba, s amelyet az egyre nagyobb igazságosságra szomjazó embereknek kell megvalósítaniuk".[2] 1500 éve visszhangzik immár a katolikus Egyházban Hippói Szent Ágoston tanítása, aki megfogalmazta, hogy a béke, amelyhez mindenkinek hozzá kell járulnia, a rend nyugalma, tranquillitas ordinis.[3]
Az igaz béke tehát az igazságosság gyümölcse, erkölcsi erény és törvényes garancia, mely felügyel a jogok és kötelességek teljes megtartására, a javak és terhek méltányos elosztására. Mivel azonban az emberi igazságosság mindig törékeny és tökéletlen, ki van téve a személyek és embercsoportok korlátainak és önzésének, a megbocsátással együtt kell gyakorolni és vele kell mintegy kiegészíteni, mert a megbocsátás gyógyítja a sebeket, és ez állítja helyre alapjaiban a megzavart emberi kapcsolatokat. Érvényes ez az egyes emberek közötti feszültségekre éppúgy, mint a közösségek esetében, sőt nemzetközi méretekben is. A megbocsátás semmiképpen sem ellenkezik az igazságossággal, mert nem azt jelenti, hogy eltekintünk a megsértett rend helyreállításának törvényes igényeitől. Sőt, a megbocsátás az igazságosság e teljességére törekszik, ami a rend nyugalmához vezet, ami sokkal több, mint az ellenségeskedés törékeny és időleges szüneteltetése, mert a lelkek mélyén vérző sebek begyógyítását jelenti. Az ilyen gyógyuláshoz alapvetően szükséges mind az igazságosság, mind a megbocsátás.
Üzenetemben a béke e két dimenzióját szeretném megmutatni. A Béke Világnapja ebben az évben az egész emberiség számára, s különösen a nemzetek vezetői számára alkalmat kínál arra, hogy elgondolkodjanak az igazságosság követelményein és a megbocsátásra szóló meghíváson, látván a világot gyötrő súlyos bajokat, nem utolsó sorban az erőszak új formáját, amelyet a szervezett terrorizmus hozott a világba.
A terrorizmus jelensége
4. Napjainkban épp az igazságosságra és megbocsátásra alapuló békét támadta meg a nemzetközi terrorizmus. Az utóbbi években, főleg a hidegháború vége óta a terrorizmus a gazdasági, technikai és politikai együttműködés bonyolult hálózatává alakult, mely átnyúlik a nemzeti határokon és be akarja fonni az egész világot. A szó legszorosabb értelmében szervezetekről van szó, melyek gyakran hatalmas pénzbeli támogatást kapnak, széles skálájú stratégiát dolgoznak ki, célba véve ártatlan embereket, akik a terroristák szempontjai szerint semmit sem számítanak.
Amikor e terrorszervezetek saját tagjaikat arra használják, hogy fegyverként bevessék őket gyanútlan emberek sokaságával szemben, megdöbbentő módon kimutatják az őket tápláló halálvágyat. A terrorizmus gyűlöletből fakad, és elszigetelődést, bizalmatlanságot és elzárkózást szül. Az erőszak pedig erőszakot vált ki egy tragikus örvényben, mely magával ragadja az új nemzedékeket, az előző nemzedékeket egymással szembeállító gyűlölet örökeseit is. A terrorizmus alapja az emberi élet megvetése. Ezért nem csak tűrhetetlen bűncselekmények fakadnak belőle, hanem a terrorizmus önmagában is az emberiség elleni bűncselekmény, amennyiben a terrort politikai és gazdasági stratégiaként alkalmazza.
5. Ezért jogos a védekezés a terrorizmus ellen. Olyan jog ez, amelynek, mint a többi jognak, céljai és eszközei megválogatásában meg kell felelnie az erkölcsi és a jogi normáknak. A vétkesek kivoltát kellően bizonyítani kell, mert a büntetőjogi felelősség mindig személyes, tehát nem terjeszthető ki azokra a népekre, nemzetiségekre, vallásokra, melyekhez a terroristák tartoznak. A terrorizmus elleni harcban a nemzetközi együttműködésnek mindig magában kell foglalnia azt a különleges elszántságot is, hogy mind politikai, mind diplomáciai és gazdasági szinten bátran és határozottan keresik a megoldást az elnyomás és a kirekesztés lehetőségeinek megszüntetésére, melyek terrorista tervek forrásai lehetnek. Könnyebb ugyanis terroristákat toborozni olyan társadalmi körülmények között, ahol lábbal tiporják a jogokat és hosszú ideje kénytelenek tűrni igazságtalanságokat.
Mindazonáltal világosan ki kell mondanunk, hogy a világban létező igazságtalanságok soha nem használhatók fel a terroristák merényletei mentségéül vagy igazolásául. Emellett hangsúlyoznunk kell, hogy a rend teljes összeomlásának – amit a terroristák el akarnak érni – áldozatai elsősorban olyan férfiak és nők milliói, akik egyáltalán nincsenek fölkészülve arra, hogy a nemzetközi szolidaritás összeomlását túl tudják élni. Különösen utalok a fejlődő népekre, akik már most a túlélés lehetőségének határán vannak, és őket érintené a legfájdalmasabban a globális gazdasági és politikai káosz. A terrorizmus jelszava, hogy a szegények nevében cselekszik, nyilvánvaló hazugság.
Ne ölj Isten nevében!
6. Aki terrorista cselekményekkel öl, megvetését fejezi ki az emberiség, és reménytelenségét az élet és a jövő iránt: szerinte minden gyűlölhető és elpusztítható. A terrorista úgy véli, hogy az igazság, amiben hisz, vagy az általa elszenvedett dolgok annyira jelentősek, hogy feljogosítják őt olyan reakciókra, melyek ártatlan emberi életek elpusztításával is járnak. Olykor a terrorizmus a fanatikus fundamentalizmus gyermeke, mely abból a meggyőződésből születik, hogy a maga igazságlátását mindenkire ráerőszakolhatja. Az igazság azonban, még ha birtokolja is az ember – ami mindig korlátok között és tökéletesíthető módon történik –, soha nem kényszeríthető rá másra. A másik lelkiismeretének tiszteletbentartása, akiben Isten képmása tükröződik,[4] csak azt engedi meg, hogy megmutassuk neki az igazságot, de az már őrá tartozik, hogy azt felelősséggel elfogadja. Azzal az igénnyel föllépni, hogy amit igaznak tartok, azt másokra is rá kell kényszeríteni, a személy méltóságának megsértése, s valójában bűn Isten ellen, akinek képmása a másik ember. Ezért a fundamentalista fanatizmus az istenhittel alapjában ellenkező magatartás. Ha jól megnézzük, a terrorizmus nemcsak az embert aljasítja eszközzé, hanem Istent is, egészen addig, hogy a saját céljai szolgálatára bálványt csinál Istenből.
7. Éppen ezért semmiféle vallási vezető nem lehet elnéző a terrorizmussal szemben, s még kevésbé hirdetheti azt. A vallás megszentségtelenítése, amikor terroristák Isten nevére hivatkoznak, hogy Isten nevében kövessenek el erőszakot az ember ellen. A terrorista erőszak ellentétes az embert teremtő Istenbe, az embert szerető és róla gondoskodó Istenbe vetett hittel. Még inkább teljesen ellentétes az Úr Krisztusba vetett hittel, aki így tanította imádkozni tanítványait: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek".[5]
Jézus tanítását és példáját követve a keresztények meg vannak győződve arról, hogy életünk igazságának teljes megélését az irgalmasság gyakorlása jelenti: az, hogy képesek vagyunk az irgalmasságra, és irgalmasnak is kell lennünk, mert az irgalmasságot az az Isten mutatta meg nekünk, aki maga az irgalmas Szeretet.[6] Isten, aki úgy váltott meg minket, hogy belépett a történelembe és a nagypéntek drámájával készítette elő a húsvét diadalmas napját, irgalmas és megbocsátó Isten.[7] Jézus azoknak, akik szemére vetették, hogy bűnösökkel étkezik, ezt mondta: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket."[8] Krisztus követőinek, akik az ő halálában és föltámadásában ke-resztelkedtek meg, mindig megbocsátó és irgalmas férfiaknak és nőknek kell lenniük.
A megbocsátás szükséges volta
8. De mit is jelent konkréten a megbocsátás? És miért kell megbocsátanunk? A megbocsátásról beszélgetve e kérdéseket nem lehet megkerülni. Felidézve az alapgondolatot, amit 1997-ben ajánlottam a Béke Világnapja alkalmával („Kínáld föl a megbocsátást és fogadd el a békét"), szeretnék arra emlékeztetni, hogy a megbocsátás előbb kinek-kinek a szívében lakik, s csak utána jelenik meg mint társadalmi tény. Amilyen mértékben az egyes emberek a megbocsátás etikája és kultúrája szerint élnek, csak abban a mértékben várható a „megbocsátás politikája", ami olyan szociális magatartásformákban és jogintézményekben nyilvánul meg, amelyekben maga az igazságosság is emberséges.
A megbocsátás ugyanis mindenekelőtt személyes választás, a szív állásfoglalása a rosszra rosszal válaszoló spontán ösztönnel szemben. E döntés mintája Isten szeretete, aki bűneink ellenére elfogad minket; s legnagyobb modellje Krisztus megbocsátása, aki a kereszten így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek".[9]
A megbocsátásnak tehát isteni gyökere és isteni mércéje van. Ez azonban nem zárja ki, hogy emberi gondolkodással is megtaláljuk értékét. Az első meglátás abból a tapasztalatból fakad, amit a vétkező ember önmagában él át. A bűn elkövetésekor az ember számot vet törékenységével, és arra vágyik, hogy a többiek elnézőek legyenek iránta. Tehát miért ne kellene másokkal megtennie azt, amit önmaga számára másoktól elvár? Mindenki őrzi szívében a reményt, hogy újrakezdheti életének egy szakaszát, és nem kell örökre tévedései és bűnei fogságában maradnia. Arról álmodik, hogy újra fölemelheti a fejét és bizakodva tekinthet a jövőbe, ahol célok várnak rá.
9. A megbocsátás mint emberi cselekedet egy-egy ember kezdeményezése a hozzá hasonló emberekkel való kapcsolatában. A személynek azonban lényege szerint közösségi természete van, emiatt kapcsolatok hálózatában él és fejezi ki önmagát: nem csak a jóban, hanem a rosszban is. Ennek következménye, hogy a megbocsátásra társadalmi szinten is szükség van. A családoknak, embercsoportoknak, államoknak, a nemzetközi közösségeknek is ki kell tárulniuk a megbocsátásra, hogy újra lehessen szőni a megszakított kapcsolatokat, felül lehessen emelkedni egymás elítélésének terméketlen helyzetein, s le lehessen győzni a többiek kizárásának kísértését, ami akkor sújtaná őket, ha megtagadnák tőlük a megszólalás lehetőségét. A megbocsátás képessége alapoz meg minden tervet, ami egy eljövendő igazságosabb és szolidárisabb társadalomra irányul.
S megfordítva, a megbocsátás hiányának, főleg ha konfliktusok folytatását táplálja, a népek fejlődése szempontjából igen nagy ára van. Ebben az esetben ugyanis az erőforrásokat fegyverkezésre, hadi kiadásokra, gazdasági megtorlások következményeire fordítják. így pedig hiányozni fog a fejlődéshez, a békéhez és az igazságossághoz szükséges anyagi fedezet. Mennyit szenved az emberiség amiatt, hogy nem tud megbékélni, mennyi késedelmet szenved amiatt, hogy nem képes megbocsátani! A béke a fejlődés feltétele, de igaz béke csak a megbocsátás által lehetséges.
A megbocsátás a főútvonal
10. A megbocsátás ajánlása nem azonnal érthető, és nem könnyű az elfogadása; bizonyos értelemben paradox üzenet. A megbocsátás ugyanis rövid távon mindig látszólagos veszteséggel jár, hosszú távon azonban valós nyereséget hoz. Az erőszak ennek épp ellentéte: pillanatnyilag látszólagos előny mellett dönt, de hosszabb távon valóságos és maradandó veszteséget okoz. A megbocsátás gyöngeségnek látszik; valójában azonban mind a megbocsátóban, mind a megbocsátást elfogadóban nagy lelki erőt és mindenre kész erkölcsi bátorságot tételez föl. Ahelyett, hogy megalázná a személyt, a megbocsátás teljesebb és gazdagabb emberséghez vezeti, mely ezek után képes önmagában felfedezni a Teremtő fénysugarát.
Az evangélium hirdetésének szolgálata nyomatékosan érezteti velem a kötelességet, ugyanakkor adja nekem az erőt is, hogy hangsúlyozottan sürgessem a megbocsátás szükségességét. Ezt teszem ma is, annak reményében, hogy higgadt és érett gondolatokat tudok ébreszteni az általános megújulásról az egyes emberi szívekben és a föld népei közti kapcsolatokban.
11. A megbocsátásról gondolkodva feltétlenül eszünkbe jut néhány tragikus, régi, mély és gyötrelmes, gyűlölettől táplált konfliktushelyzet a személyes és kollektív tragédiák belőlük fakadó, megállíthatatlan örvényével együtt. Külön is szeretnék hivatkozni a Szentföldön – az Isten emberrel való találkozásától áldott és megszentelt földön, a Béke Fejedelme, Jézus életének, halálának és föltámadásának helyén – történtekre.
A kényes nemzetközi helyzet arra késztet, hogy újult erővel hangsúlyozzam az arabizraeli konfliktus megoldásának sürgősségét, mely immár több mint 50 éve tart, többé-kevésbé forró korszakok váltakozásával. Az állandó terrorcselekményeket vagy háborúkat – melyek mindenki számára csak súlyosbítják a helyzetet és kilátástalanná teszik a jövőt – végre föl kell váltania a megoldást hozó tárgyalásoknak. Mindegyik fél jogait és kötelességeit számításba lehetne venni és méltányos módon össze lehetne hangolni, ha és amennyiben mindenkiben az igazságosság és a megbékélés szándéka kerekedne felül. E szeretett népekhez fordulok újból, sürgető felhívással, hogy működjenek együtt a kölcsönös megbecsülés és építő megegyezés új korszakáért.
Vallásközi megértés és együttműködés
12. E hatalmas erőfeszítésben a vallási vezetőknek sajátos felelősségük van. A keresztény vallásoknak és az emberiség nagy vallásainak együtt kell működniük, hogy megszüntessék a terrorizmus szociális és kulturális okait, azáltal, hogy hirdetik a személy nagyságát és méltóságát, és segítik erősödni az emberi nem egységének tudatát. A dialógus és az ökumenikus, illetve vallásközi együttműködés jól meghatározott területe ez, melynek célja a vallások fokozott szolgálata a népek közötti béke érdekében.
Különösen meg vagyok győződve arról, hogy a zsidó, keresztény és muszlint vezetőknek teli magukhoz ragadniuk a kezdeményezést a terrorizmus nyilvános elítélése révén, azáltal, hogy a terrorizmus résztvevőitől megtagadnak minden vallási vagy erkölcsi igazolást.
13. Ha a vallási vezetők közösen tanúskodnak azon erkölcsi igazság mellett, hogy az ártatlan élet szándékos kioltása mindig, mindenütt és kivétel nélkül súlyos bűn, hozzájárulhatnak az erkölcsileg helyes közvélemény kialakításához. Ez ugyanis szükséges előfeltétele egy olyan nemzetközi társadalom kialakításának, mely képes a rend nyugalmának megvalósítására igazságosságban és szabadságban.
Egy ilyen elkötelezettségnek a vallások részéről meg kell találnia a megbocsátás útját, mely elvezet a kölcsönös megértéshez, megbecsüléshez és bizalomhoz. A szolgálat, amit a vallások nyújthatnak a béke javára és a terrorizmus ellen, épp a megbocsátásra nevelés, mert a megbocsátó vagy bocsánatot kérő ember érti meg, hogy van egy nála nagyobb Igazság, és annak elfogadásával felül tud emelkedni önmagán.
Imádság a békéért
14. Ezért a békéért való imádság nem olyan mozzanat, ami a béke iránti elkötelezettség „után következik". Épp ellenkezőleg, a szíve közepe annak az erőfeszítésnek, amely békét akar építeni a rendben, az igazságosságban és a szabadságban. A békéért imádkozni azt jelenti, hogy az emberi szív kitárul Isten megújító beavatkozása előtt. Kegyelmének elevenítő erejével Isten meg tudja teremteni a békére való nyitottságot ott is, ahol korábban csak elzárkózások és szembenállások voltak; Ő meg tudja erősíteni és gyorsítani az emberiség családjának szolidaritását harcok és megoszlások hosszú története után is. A békéért imádkozni azt jelenti, hogy az igazságosságért – azaz a népek közötti kapcsolatok és a népek belső, kiegyensúlyozott rendjéért – imádkozunk. De azt is jelenti, hogy a szabadságért, különösen a vallásszabadságért imádkozunk, ami minden egyes ember alapvető emberi és polgári joga. A békéért imádkozni azt jelenti, hogy bocsánatot kérünk Istentől, és kérjük, hogy növekedjék a bátorság mindazokban, akik a maguk részéről meg akarják bocsátani az elszenvedett hántásokat.
Ezen indítékokkal hívtam meg a világ vallásainak képviselőit, hogy jöjjenek el Assisibe, Szent Ferenc városába, január 24-én, és imádkozzunk a békéért. Azt szeretnénk megmutatni, hogy a hiteles vallásos érzület a népek közötti megértés és kölcsönös megbecsülés kimeríthetetlen forrása: benne rejlik ugyanis a konfliktusok és az erőszak fő ellenszere, E súlyos aggodalmakkal terhelt időszakban az emberiség családjának szüksége van arra, hogy emlékeztessük reményünk biztos alapjaira. Éppen ezt akarjuk hirdetni Assisiben, kérvén a mindenható Istent – a Szent Ferencnek tulajdonított megindító kifejezéssel élve –, hogy tegyen minket az ő békéje eszközévé.
15. Nincs béke igazságosság nélkül, és nincs igazságosság megbocsátás nélkül: ezt szeretném meghirdetni ebben az üzenetben hívőknek és nem hívőknek, minden jóakaratú embernek, férfiaknak és nőknek, akik szívükön viselik az emberiség családjának javát és annak jövőjét.
Nincs béke igazságosság nélkül, és nincs igazságosság megbocsátás nélkül: erre szeretném emlékeztetni mindazokat, akik kezükben tartják emberi közösségek sorsát, hogy nehéz és súlyos döntéseikben mindig engedjék, hogy a közjó távlatával az ember igazi java vezesse őket.
Nincs béke igazságosság nélkül, és nincs igazságosság megbocsátás nélkül: fáradhatatlanul ismétlem ezt az intelmet mindazok felé, akik ilyen vagy olyan meggondolásból gyűlöletet, bosszúvágyat, pusztító szándékokat táplálnak magukban.
A Béke Világnapján a hívők buzgóbban imádkozzanak a terrorizmus minden áldozatáért, tragikusan érintett családjukért és minden népért, amely a terrorizmustól és háborútól szenved. Ne maradjanak imáink fénykorén kívül azok sem, akik kegyetlen cselekedeteikkel súlyosan megbántják Istent és az embert: adassék meg nekik, hogy magukba szálljanak, vessenek számot az elkövetett rosszal, hogy megszülessék bennük az elhatározás: felhagynak az erőszakkal és elkezdik kérni a megbocsátást. E viharos időkben találja meg az emberiség családja az igaz és tartós békét; azt a békét, amely csak az igazságosságnak az irgalommal való találkozásából születhet!
A Vatikánból, 2001. december 8-án,
Szeplőtelen Fogantatás ünnepén
II.
János
Pál pápa
Jegyzetek:
[1] Iz 32,17.
[2] GS 78.
[3] Vö. De civitate Dei, 19,13.
[4] Vö. Ter 1,26-27.
[5] Mt 6,12.
[6] Vö. 1Jn 4,7-12.
[7] Vö. Zsolt 102,3-4.10-13.
[8] Mt 9,13.
[9] Lk 23,34.
