Kedves Testvéreim!
Ebben az évben a missziós világnapot a Hit évének vége felé ünnepeljük, amely fontos alkalom arra, hogy megerősödjön barátságunk az Úrral és mint az evangéliumot bátran hirdető Egyház megerősödve folytassuk utunkat. Ebben a távlatban szeretnék felvetni néhány gondolatot.
1. A hit Isten értékes ajándéka, amely megnyitja elménket, hogy meg tudjuk ismerni és szeretni tudjuk Őt. Kapcsolatba akar lépni velünk, hogy részesítsen bennünket az Ő saját életében, hogy életünknek teljesebb értelmet adjon, jobbá és szebbé tegye. Isten szeret minket! A hit viszont azt kéri, hogy befogadjuk, tehát személyes válaszunkat kéri, a bátorságot, hogy Istenre bízzuk magunkat, az Ő szeretetét éljük meg, és hálásak legyünk végtelen irgalmáért. Ez nem csupán keveseknek fenntartott, hanem nagylelkűen felkínált ajándék. Mindenkinek meg kellene tapasztalnia azt az örömet, hogy érzi, Isten szereti őt, vagyis az üdvösség örömét! Olyan ajándék ez, amit nem tarthatunk meg csak saját magunknak, hanem meg kell osztanunk. Ha csak magunknak akarjuk megtartani, akkor elszigetelt, terméketlen és beteg keresztények leszünk. Az evangélium hirdetése hozzátartozik ahhoz, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, és állandó elkötelezettséget jelent, mely élteti az egész Egyházat. „A missziós lendület világos jele egy egyházi közösség érettségének” (XVI. Benedek, Verbum Domini apostoli buzdítás, 95). Minden közösség akkor „felnőtt”, amikor megvallja hitét, örömmel ünnepli azt a liturgiában, megéli a tevékeny szeretetet és szüntelenül hirdeti Isten igéjét, kilépve saját háza tájáról, hogy elvigye a „perifériákra” is, különösképpen azoknak, akiknek még nem volt alkalmuk megismerni Krisztust. Hitünk szilárdságának mértéke egyéni és közösségi szinten abban is megmutatkozik, hogy mennyire tudjuk átadni másoknak, terjeszteni, szeretetben megélni, tanúságot tenni róla mindazoknak, akikkel találkozunk és együtt járjuk az élet útját.
2. A Hit éve, ötven évvel a II. Vatikáni Zsinat kezdete után, az egész Egyházat ösztönzi, hogy megújult tudatossággal legyen jelen a mai világban, és a népek, nemzetek közötti missziójában. A missziós tevékenység nemcsak bizonyos földrajzi területek kérdése, hanem népeket, kultúrákat, konkrét személyeket érint, mivel a hit „határvonalai” nemcsak helyeken és emberi hagyományokon, hanem minden ember szívén keresztül húzódnak. A II. Vatikáni Zsinat különösképpen hangsúlyozta, hogy a missziós feladat, a hit határainak kitágítása minden megkeresztelt ember, minden keresztény közösség sajátja: „Mivel Isten népe közösségekben, főként plébániai és egyházmegyei közösségekben él s ezekben válik láthatóvá, ezeknek is feladata a tanúskodás Krisztusról a nemzetek előtt” (Ad Gentes kezdetű dekrétum, 37). Minden egyes közösség arra hivatott tehát, hogy magáévá tegye azt a küldetést, amit Jézus az apostolokra bízott: legyenek tanúi „Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8), s ne úgy tegyék ezt mintha a keresztény élet másodlagos oldala lenne, hanem mint annak lényegi eleme. Mindannyian arra vagyunk meghívva, hogy a világ útjait együtt járjuk a többi testvérrel, megvallva és tanúságot téve Krisztusba vetett hitünkről, evangéliumának hirdetőiként. Arra hívom a püspököket, a papokat, a papi és pasztorális tanácsokat, az Egyházban felelős valamennyi személyt és csoportot, hogy a pasztorális és képzési programokban helyezzék előtérbe a missziós dimenziót. Érezzék, hogy apostoli elkötelezettségünk nem teljes, ha nincs meg benne az az elhatározás, hogy „tanúságot tegyünk Krisztusról a nemzetek előtt”, minden nép előtt. A missziós jelleg nem csupán „program” a keresztény életben, hanem paradigma is, mely a keresztény élet minden aspektusára vonatkozik.
3. Az evangelizációs tevékenység gyakran nemcsak a keresztény közösségen kívül, hanem azon belül is akadályokba ütközik. Olykor alábbhagy a lendület, az öröm, a bátorság, a remény Krisztus üzenetének mindenki felé való hirdetésében és abban, hogy segítsük korunk emberét, hogy találkozzon Vele. Néha még azt is gondolják, hogy az evangélium igazságának átadása sérti a szabadságot. VI. Pál megvilágosító szavakat mond erre vonatkozóan: „semmit sem szabad testvéreinkre kényszerrel ráerőszakolni. De semmiképpen sem megsértése a vallásszabadságnak, sőt éppen annak tiszteletben tartása, ha előadjuk az evangéliumi igazságot és a Jézus Krisztusban való üdvösséget, és az illetőre saját magára bízzuk, hogy ezek után szabadon mit választ” (Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, 80). Mindig bátran, örömmel és a másikat tiszteletben tartva kell felkínálnunk a Krisztussal való találkozást, evangéliumának hordozóivá válva. Jézus közénk jött, hogy megmutassa az üdvösség útját, és ránk is bízta azt a küldetést, hogy megismertessük mindenkivel a föld végső határáig. Gyakran látjuk, hogy az erőszak, a hazugság, a téves eszmék kerülnek előtérbe és ezeket hirdetik. Sürgetően fontos, hogy igehirdetéssel és tanúságtétellel felragyogtassuk korunkban az evangéliumi helyes életet, és tegyük ezt meg az Egyházon belülről elindulva. Mert ebben az összefüggésben fontos, hogy sose felejtsük el a minden igehirdető számára alapvető elvet: az Egyház nélkül nem lehet Krisztust hirdetni. Az evangelizáció sohasem elszigetelt, egyéni, magántevékenység, hanem mindig egyházi. VI. Pál írta, hogy „ha valahol egészen eldugott helyen egy ismeretlen igehirdető, katekéta vagy lelkipásztor hirdeti az evangéliumot, összegyűjti néhány hívét, vagy kiszolgáltatja a szentségeket, akkor is mindig az Egyház nevében cselekszik.” (…) „küldetését nem önkényesen gyakorolja, nem valami magánsugallatot követ, hanem egységben van az Egyház küldetésével és az Egyház nevében cselekszik” (uo. 60). És ez erőt ad a missziónak, minden misszionáriust és igehirdetőt megerősít, hogy soha sincs egyedül, hanem tagja az egyetlen Testnek, melyet a Szentlélek éltet.
4. Korunkban az elterjedt mobilitás és az új médiákon keresztül könnyűvé vált kommunikáció következtében a népek, az ismeretek és a tapasztalatok elvegyültek egymással. Munka miatt egész családok költöznek egyik kontinensről a másikra. A szakmai és kulturális tapasztalatcsere, a turizmus és ehhez hasonló tevékenységek az emberek nagymértékű mozgását indítják be. Néha még a plébániai közösségeknek is nehéz biztosan tudniuk, hogy ki él ideiglenesen és ki tartósan azon a területen. Ezen kívül a hagyományosan keresztény térségek egyre nagyobb részén növekszik a nem hívők száma, akik közömbösek a vallás iránt, vagy másfajta hitvilágban élnek. Az sem ritka, hogy jó néhány megkeresztelt ember olyan életutat választ, amely eltávolítja őt a hittől, és így szüksége van „új evangelizációra”. Mindehhez hozzájön az a tény is, hogy az emberiségnek egy jelentős részéhez még nem jutott el Jézus Krisztus örömhíre. Olyan válságidőszakban élünk, amely életünk különböző területeit érinti, nem csak a gazdaságot, pénzügyeket, az élelmiszerbiztonságot, a környezetet, hanem az élet mély értelmét és az alapvető értékeket is, amelyek éltetik azt. Az emberi együttélést is feszültségek és konfliktusok jellemzik, amelyek bizonytalanságot okoznak és megnehezítik a tartós béke megteremtését. Ebben az összetett helyzetben, amikor a jelen és a jövő látóhatárán fenyegető felhők látszanak, még sürgetőbb, hogy bátran vigyük Krisztus evangéliumát az élet minden területére. Ez a remény, a kiengesztelődés, a közösség hirdetése, Isten közelségének, az Ő irgalmának, üdvösségének hirdetése és annak, hogy Isten szeretetének hatalma le tudja győzni a rossz sötétségét és képes a jó útján vezetni az embert. Korunk emberének biztos fényre van szüksége, amely bevilágítja útját, és ezt csak a Krisztussal való találkozás tudja megadni. Vigyük ennek a világnak tanúságtételünkkel, szeretetünkkel a hitből kapott reményt! Az Egyház missziós tevékenysége nem prozelitizmus, hanem tanúságtétel az életről, amely megvilágítja az utat, reményt és szeretet hordoz. Az Egyház – újra elismétlem – nem segélyszervezet, nem vállalkozás vagy civil szervezet, hanem emberek közössége, akiket a Szentlélek éltet, akik megélték és megélik, milyen csodálatos találkozni Jézus Krisztussal, és szeretnék megosztani ezt a mély örömöt, az üdvösség üzenetét, melyet az Úr hozott nekünk. Maga a Szentlélek vezeti az Egyházat ezen az úton.
5. Szeretnék bátorítani mindenkit, hogy Krisztus örömhírének hordozója legyen, és különösen hálás vagyok a misszionáriusoknak, a fidei donum papoknak, a szerzeteseknek és – az egyre több – világi hívőnek, akik befogadva az Úr hívását, elhagyják hazájukat, hogy más területen, más kultúrában szolgálják az evangélium terjedését. De szeretném kiemelni a fiatal egyházak nagylelkű elköteleződését is, amellyel maguk is küldenek misszionáriusokat a nehézségben lévő egyházaknak – nem ritkán ősi keresztény egyházaknak –, és azt a frissességet, lelkesedést viszik oda, ahogyan ők élik meg a hitet, amely megújítja az életet és reményt ad. Ebben az egyetemes távlatban élni – válaszolva a Jézustól kapott küldetésre: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28, 19) – gazdagodást jelent minden részegyház, minden közösség számára, és misszionáriusokat adni soha sem veszteség, hanem nyereség. Kérem mindazokat, akik erre éreznek hívást, hogy életállapotuk szerint nagylelkűen válaszoljanak a Lélek hangjára, és ne féljenek nagylelkűnek lenni az Úrral. Arra hívom a püspököket, a szerzetes családokat, a közösségeket és minden keresztény társulást is, hogy széles látókörűen és gondos megkülönböztetéssel támogassák az ad gentes missziós hivatásokat és segítsék azokat az egyházakat, akiknek papokra, szerzetesekre és világiakra van szükségük a keresztény közösség megerősítéséhez. És ennek a figyelemnek meg kellene lennie azok között az egyházak között is, amelyek egy térségben vannak, vagy ugyanahhoz a Püspöki Konferenciához tartoznak: fontos, hogy a hivatásokban gazdagabb egyházak nagylelkűen segítsék azokat, amelyek a kevés hivatás miatt szenvednek.
Buzdítom a misszionáriusokat, különösen a fidei donum papokat és a világiakat, hogy örömmel éljék meg értékes szolgálatukat azokban az egyházakban, ahová küldték őket. És vigyék örömüket és tapasztalatukat azokba az egyházakba, ahonnan származnak, emlékezve, ahogy Pál és Barnabás első missziós útjuk végén „elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját” (ApCsel 14,27). Ők – a fiatal egyházak frissességét hozva – a hit egyfajta „visszaadásának” eszközeivé válhatnak, hogy az ősi keresztény gyökerű egyházak újra felfedezzék a lelkesedést és a hit megosztásának örömét, amely kölcsönösen gazdagít az Úr követésének útján.
Róma püspöke, püspök testvéreivel együtt, szerető gondoskodással fordul minden helyi egyház felé. E gondoskodás különleges módon valósul meg a Pápai Missziós Művek elkötelezettségében, amelynek célja, hogy minden megkeresztelt emberben és minden közösségben éltesse és elmélyítse a missziós tudatot. Egyrészt felhívja a figyelmet az alapos missziós képzés fontosságára Isten egész népének körében, másrészt segíti, hogy a keresztény közösségek felajánlják segítségüket az evangélium terjesztéséhez a világban.
Végül pedig azokhoz a keresztényekhez szólok, akiknek – a világ különböző részein – nehézségekbe ütközik hitük nyílt megvallása, és nincs elismert joguk annak méltó megéléséhez. Ők a mi testvéreink, bátor tanúságtevők – még többen vannak, mint az első századok vértanúi –, akik apostoli állhatatossággal viselik el az üldöztetés jelenlegi különböző formáit. Nem kevesen közülük az életüket is kockáztatják azért, hogy hűségesek maradjanak Krisztus evangéliumához. Szeretnék biztosítani mindenkit, minden családot és közösséget, akik az erőszaktól és a vallási türelmetlenségtől szenvednek, hogy imáimmal közel vagyok hozzájuk, és Jézus vigasztaló szavait ismétlem el nekik: „bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn 16,33).
XVI. Benedek így buzdított: «„Hogy az Úr szava terjedjen és megdicsőüljön” (2Tessz 3,1) tegye a Hit éve egyre erősebbé kapcsolatunkat az Úr Krisztussal, mert egyedül csak benne tekinthetünk biztonsággal a jövőbe. Ő a hiteles és el nem múló szeretet biztosítéka» (Porta fidei apostoli levél, 15). Ezt kívánom az idei missziós világnapra. Szívből megáldom a misszionáriusokat és mindazokat, akik kísérik és támogatják az Egyháznak ezt az alapvető tevékenységét azért, hogy az evangélium hirdetése a föld minden sarkában visszhangozhasson. És mi, az evangélium szolgálói és misszionáriusok megtapasztaljuk „azt az édes és bátorító örömöt, hogy továbbadhatjuk az evangéliumot” (VI. Pál, Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, 80).
Vatikán, 2013. május 19., Pünkösd ünnepén
Ferenc pápa
Ebben az évben a missziós világnapot a Hit évének vége felé ünnepeljük, amely fontos alkalom arra, hogy megerősödjön barátságunk az Úrral és mint az evangéliumot bátran hirdető Egyház megerősödve folytassuk utunkat. Ebben a távlatban szeretnék felvetni néhány gondolatot.
1. A hit Isten értékes ajándéka, amely megnyitja elménket, hogy meg tudjuk ismerni és szeretni tudjuk Őt. Kapcsolatba akar lépni velünk, hogy részesítsen bennünket az Ő saját életében, hogy életünknek teljesebb értelmet adjon, jobbá és szebbé tegye. Isten szeret minket! A hit viszont azt kéri, hogy befogadjuk, tehát személyes válaszunkat kéri, a bátorságot, hogy Istenre bízzuk magunkat, az Ő szeretetét éljük meg, és hálásak legyünk végtelen irgalmáért. Ez nem csupán keveseknek fenntartott, hanem nagylelkűen felkínált ajándék. Mindenkinek meg kellene tapasztalnia azt az örömet, hogy érzi, Isten szereti őt, vagyis az üdvösség örömét! Olyan ajándék ez, amit nem tarthatunk meg csak saját magunknak, hanem meg kell osztanunk. Ha csak magunknak akarjuk megtartani, akkor elszigetelt, terméketlen és beteg keresztények leszünk. Az evangélium hirdetése hozzátartozik ahhoz, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, és állandó elkötelezettséget jelent, mely élteti az egész Egyházat. „A missziós lendület világos jele egy egyházi közösség érettségének” (XVI. Benedek, Verbum Domini apostoli buzdítás, 95). Minden közösség akkor „felnőtt”, amikor megvallja hitét, örömmel ünnepli azt a liturgiában, megéli a tevékeny szeretetet és szüntelenül hirdeti Isten igéjét, kilépve saját háza tájáról, hogy elvigye a „perifériákra” is, különösképpen azoknak, akiknek még nem volt alkalmuk megismerni Krisztust. Hitünk szilárdságának mértéke egyéni és közösségi szinten abban is megmutatkozik, hogy mennyire tudjuk átadni másoknak, terjeszteni, szeretetben megélni, tanúságot tenni róla mindazoknak, akikkel találkozunk és együtt járjuk az élet útját.
2. A Hit éve, ötven évvel a II. Vatikáni Zsinat kezdete után, az egész Egyházat ösztönzi, hogy megújult tudatossággal legyen jelen a mai világban, és a népek, nemzetek közötti missziójában. A missziós tevékenység nemcsak bizonyos földrajzi területek kérdése, hanem népeket, kultúrákat, konkrét személyeket érint, mivel a hit „határvonalai” nemcsak helyeken és emberi hagyományokon, hanem minden ember szívén keresztül húzódnak. A II. Vatikáni Zsinat különösképpen hangsúlyozta, hogy a missziós feladat, a hit határainak kitágítása minden megkeresztelt ember, minden keresztény közösség sajátja: „Mivel Isten népe közösségekben, főként plébániai és egyházmegyei közösségekben él s ezekben válik láthatóvá, ezeknek is feladata a tanúskodás Krisztusról a nemzetek előtt” (Ad Gentes kezdetű dekrétum, 37). Minden egyes közösség arra hivatott tehát, hogy magáévá tegye azt a küldetést, amit Jézus az apostolokra bízott: legyenek tanúi „Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8), s ne úgy tegyék ezt mintha a keresztény élet másodlagos oldala lenne, hanem mint annak lényegi eleme. Mindannyian arra vagyunk meghívva, hogy a világ útjait együtt járjuk a többi testvérrel, megvallva és tanúságot téve Krisztusba vetett hitünkről, evangéliumának hirdetőiként. Arra hívom a püspököket, a papokat, a papi és pasztorális tanácsokat, az Egyházban felelős valamennyi személyt és csoportot, hogy a pasztorális és képzési programokban helyezzék előtérbe a missziós dimenziót. Érezzék, hogy apostoli elkötelezettségünk nem teljes, ha nincs meg benne az az elhatározás, hogy „tanúságot tegyünk Krisztusról a nemzetek előtt”, minden nép előtt. A missziós jelleg nem csupán „program” a keresztény életben, hanem paradigma is, mely a keresztény élet minden aspektusára vonatkozik.
3. Az evangelizációs tevékenység gyakran nemcsak a keresztény közösségen kívül, hanem azon belül is akadályokba ütközik. Olykor alábbhagy a lendület, az öröm, a bátorság, a remény Krisztus üzenetének mindenki felé való hirdetésében és abban, hogy segítsük korunk emberét, hogy találkozzon Vele. Néha még azt is gondolják, hogy az evangélium igazságának átadása sérti a szabadságot. VI. Pál megvilágosító szavakat mond erre vonatkozóan: „semmit sem szabad testvéreinkre kényszerrel ráerőszakolni. De semmiképpen sem megsértése a vallásszabadságnak, sőt éppen annak tiszteletben tartása, ha előadjuk az evangéliumi igazságot és a Jézus Krisztusban való üdvösséget, és az illetőre saját magára bízzuk, hogy ezek után szabadon mit választ” (Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, 80). Mindig bátran, örömmel és a másikat tiszteletben tartva kell felkínálnunk a Krisztussal való találkozást, evangéliumának hordozóivá válva. Jézus közénk jött, hogy megmutassa az üdvösség útját, és ránk is bízta azt a küldetést, hogy megismertessük mindenkivel a föld végső határáig. Gyakran látjuk, hogy az erőszak, a hazugság, a téves eszmék kerülnek előtérbe és ezeket hirdetik. Sürgetően fontos, hogy igehirdetéssel és tanúságtétellel felragyogtassuk korunkban az evangéliumi helyes életet, és tegyük ezt meg az Egyházon belülről elindulva. Mert ebben az összefüggésben fontos, hogy sose felejtsük el a minden igehirdető számára alapvető elvet: az Egyház nélkül nem lehet Krisztust hirdetni. Az evangelizáció sohasem elszigetelt, egyéni, magántevékenység, hanem mindig egyházi. VI. Pál írta, hogy „ha valahol egészen eldugott helyen egy ismeretlen igehirdető, katekéta vagy lelkipásztor hirdeti az evangéliumot, összegyűjti néhány hívét, vagy kiszolgáltatja a szentségeket, akkor is mindig az Egyház nevében cselekszik.” (…) „küldetését nem önkényesen gyakorolja, nem valami magánsugallatot követ, hanem egységben van az Egyház küldetésével és az Egyház nevében cselekszik” (uo. 60). És ez erőt ad a missziónak, minden misszionáriust és igehirdetőt megerősít, hogy soha sincs egyedül, hanem tagja az egyetlen Testnek, melyet a Szentlélek éltet.
4. Korunkban az elterjedt mobilitás és az új médiákon keresztül könnyűvé vált kommunikáció következtében a népek, az ismeretek és a tapasztalatok elvegyültek egymással. Munka miatt egész családok költöznek egyik kontinensről a másikra. A szakmai és kulturális tapasztalatcsere, a turizmus és ehhez hasonló tevékenységek az emberek nagymértékű mozgását indítják be. Néha még a plébániai közösségeknek is nehéz biztosan tudniuk, hogy ki él ideiglenesen és ki tartósan azon a területen. Ezen kívül a hagyományosan keresztény térségek egyre nagyobb részén növekszik a nem hívők száma, akik közömbösek a vallás iránt, vagy másfajta hitvilágban élnek. Az sem ritka, hogy jó néhány megkeresztelt ember olyan életutat választ, amely eltávolítja őt a hittől, és így szüksége van „új evangelizációra”. Mindehhez hozzájön az a tény is, hogy az emberiségnek egy jelentős részéhez még nem jutott el Jézus Krisztus örömhíre. Olyan válságidőszakban élünk, amely életünk különböző területeit érinti, nem csak a gazdaságot, pénzügyeket, az élelmiszerbiztonságot, a környezetet, hanem az élet mély értelmét és az alapvető értékeket is, amelyek éltetik azt. Az emberi együttélést is feszültségek és konfliktusok jellemzik, amelyek bizonytalanságot okoznak és megnehezítik a tartós béke megteremtését. Ebben az összetett helyzetben, amikor a jelen és a jövő látóhatárán fenyegető felhők látszanak, még sürgetőbb, hogy bátran vigyük Krisztus evangéliumát az élet minden területére. Ez a remény, a kiengesztelődés, a közösség hirdetése, Isten közelségének, az Ő irgalmának, üdvösségének hirdetése és annak, hogy Isten szeretetének hatalma le tudja győzni a rossz sötétségét és képes a jó útján vezetni az embert. Korunk emberének biztos fényre van szüksége, amely bevilágítja útját, és ezt csak a Krisztussal való találkozás tudja megadni. Vigyük ennek a világnak tanúságtételünkkel, szeretetünkkel a hitből kapott reményt! Az Egyház missziós tevékenysége nem prozelitizmus, hanem tanúságtétel az életről, amely megvilágítja az utat, reményt és szeretet hordoz. Az Egyház – újra elismétlem – nem segélyszervezet, nem vállalkozás vagy civil szervezet, hanem emberek közössége, akiket a Szentlélek éltet, akik megélték és megélik, milyen csodálatos találkozni Jézus Krisztussal, és szeretnék megosztani ezt a mély örömöt, az üdvösség üzenetét, melyet az Úr hozott nekünk. Maga a Szentlélek vezeti az Egyházat ezen az úton.
5. Szeretnék bátorítani mindenkit, hogy Krisztus örömhírének hordozója legyen, és különösen hálás vagyok a misszionáriusoknak, a fidei donum papoknak, a szerzeteseknek és – az egyre több – világi hívőnek, akik befogadva az Úr hívását, elhagyják hazájukat, hogy más területen, más kultúrában szolgálják az evangélium terjedését. De szeretném kiemelni a fiatal egyházak nagylelkű elköteleződését is, amellyel maguk is küldenek misszionáriusokat a nehézségben lévő egyházaknak – nem ritkán ősi keresztény egyházaknak –, és azt a frissességet, lelkesedést viszik oda, ahogyan ők élik meg a hitet, amely megújítja az életet és reményt ad. Ebben az egyetemes távlatban élni – válaszolva a Jézustól kapott küldetésre: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28, 19) – gazdagodást jelent minden részegyház, minden közösség számára, és misszionáriusokat adni soha sem veszteség, hanem nyereség. Kérem mindazokat, akik erre éreznek hívást, hogy életállapotuk szerint nagylelkűen válaszoljanak a Lélek hangjára, és ne féljenek nagylelkűnek lenni az Úrral. Arra hívom a püspököket, a szerzetes családokat, a közösségeket és minden keresztény társulást is, hogy széles látókörűen és gondos megkülönböztetéssel támogassák az ad gentes missziós hivatásokat és segítsék azokat az egyházakat, akiknek papokra, szerzetesekre és világiakra van szükségük a keresztény közösség megerősítéséhez. És ennek a figyelemnek meg kellene lennie azok között az egyházak között is, amelyek egy térségben vannak, vagy ugyanahhoz a Püspöki Konferenciához tartoznak: fontos, hogy a hivatásokban gazdagabb egyházak nagylelkűen segítsék azokat, amelyek a kevés hivatás miatt szenvednek.
Buzdítom a misszionáriusokat, különösen a fidei donum papokat és a világiakat, hogy örömmel éljék meg értékes szolgálatukat azokban az egyházakban, ahová küldték őket. És vigyék örömüket és tapasztalatukat azokba az egyházakba, ahonnan származnak, emlékezve, ahogy Pál és Barnabás első missziós útjuk végén „elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját” (ApCsel 14,27). Ők – a fiatal egyházak frissességét hozva – a hit egyfajta „visszaadásának” eszközeivé válhatnak, hogy az ősi keresztény gyökerű egyházak újra felfedezzék a lelkesedést és a hit megosztásának örömét, amely kölcsönösen gazdagít az Úr követésének útján.
Róma püspöke, püspök testvéreivel együtt, szerető gondoskodással fordul minden helyi egyház felé. E gondoskodás különleges módon valósul meg a Pápai Missziós Művek elkötelezettségében, amelynek célja, hogy minden megkeresztelt emberben és minden közösségben éltesse és elmélyítse a missziós tudatot. Egyrészt felhívja a figyelmet az alapos missziós képzés fontosságára Isten egész népének körében, másrészt segíti, hogy a keresztény közösségek felajánlják segítségüket az evangélium terjesztéséhez a világban.
Végül pedig azokhoz a keresztényekhez szólok, akiknek – a világ különböző részein – nehézségekbe ütközik hitük nyílt megvallása, és nincs elismert joguk annak méltó megéléséhez. Ők a mi testvéreink, bátor tanúságtevők – még többen vannak, mint az első századok vértanúi –, akik apostoli állhatatossággal viselik el az üldöztetés jelenlegi különböző formáit. Nem kevesen közülük az életüket is kockáztatják azért, hogy hűségesek maradjanak Krisztus evangéliumához. Szeretnék biztosítani mindenkit, minden családot és közösséget, akik az erőszaktól és a vallási türelmetlenségtől szenvednek, hogy imáimmal közel vagyok hozzájuk, és Jézus vigasztaló szavait ismétlem el nekik: „bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn 16,33).
XVI. Benedek így buzdított: «„Hogy az Úr szava terjedjen és megdicsőüljön” (2Tessz 3,1) tegye a Hit éve egyre erősebbé kapcsolatunkat az Úr Krisztussal, mert egyedül csak benne tekinthetünk biztonsággal a jövőbe. Ő a hiteles és el nem múló szeretet biztosítéka» (Porta fidei apostoli levél, 15). Ezt kívánom az idei missziós világnapra. Szívből megáldom a misszionáriusokat és mindazokat, akik kísérik és támogatják az Egyháznak ezt az alapvető tevékenységét azért, hogy az evangélium hirdetése a föld minden sarkában visszhangozhasson. És mi, az evangélium szolgálói és misszionáriusok megtapasztaljuk „azt az édes és bátorító örömöt, hogy továbbadhatjuk az evangéliumot” (VI. Pál, Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, 80).
Vatikán, 2013. május 19., Pünkösd ünnepén
Ferenc pápa
