(Porta fidei, A hit kapuja apostoli levél, 6.)
Kedves Testvéreim!
A missziós világnap megtartása idén egészen különleges jelentőséget hordoz. A II. Vatikáni Zsinat kezdetének 50. évfordulója, a Hit évének megnyitása és a Püspöki Szinódus új evangelizációs témája mind megerősítik azt, hogy az Egyház még bátrabb és még buzgóbb elkötelezettséggel akarja folytatni az ad gentes missziót, hogy az evangélium eljusson a föld legvégső határáig.
A föld minden részéről összegyűlt püspökökkel a II. Vatikáni Zsinat ragyogó jele volt az Egyház egyetemességének. Első alkalommal érkezett ilyen sok zsinati atya Ázsiából, Afrikából, Latin-Amerikából és Óceániából. Missziós püspökök és helyi püspökök, nem keresztény népesség közt szétszórtan élő közösségek pásztorai a zsinati ülésen annak az egyháznak a képét jelenítették meg, amely jelen van minden kontinensen, és bemutatták az akkori ún. „harmadik világ” összetett valóságát. Mivel bőséges tapasztalattal rendelkeztek abból fakadóan, hogy fiatal és kialakulóban lévő helyi egyházak pásztorai voltak, és szenvedélyesen terjeszteni akarták Isten országát, meghatározó módon hozzájárultak ahhoz, hogy a zsinat megerősítse az ad gentes evangelizáció szükségességét és sürgető időszerű fontosságát, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház missziós természete az egyháztan középpontjába kerüljön.
Missziós egyháztan
Ez a látásmód ma sem halványult el, sőt gyümölcsöző teológiai és lelkipásztori megfontolásokkal gazdagodott, és megújult időszerűséggel áll előttünk, mert megnövekedett azoknak a száma, akik még nem ismerik Krisztust: „Nagyon sokan vannak még azok, akik várják Krisztust” – állapította meg Boldog II. János Pál a Redemptoris missio kezdetű enciklikában a missziós küldetés állandó érvényességéről, és hozzátette: „Nem pihenhetünk nyugodtan, ha az ugyancsak Krisztus vérén megváltott sok millió testvérünkre és nővérünkre gondolunk, akik úgy élnek, hogy mit sem tudnak Isten szeretetéről” (86). A Hit évének meghirdetésekor én is azt írtam, hogy Krisztus „ma éppen úgy, mint akkor, küld bennünket a világ útjaira, hogy hirdessük evangéliumát a föld népeinek” (A hit kapuja apostoli levél, 7.); ez a hithirdetés, ahogy Isten szolgája VI. Pál az Evangelii nuntiandi kezdetű Apostoli buzdításban megfogalmazta, „az Egyház számára nem fakultatív feladat; nem választhat, hogy óhajtja-e végezni, vagy sem. Az Úr Jézus bízta rá a küldetést, és ő azt akarja, hogy az emberek higgyenek és üdvözüljenek. Az evangélium továbbadása szükséges, egyedülálló, mással nem helyettesíthető” (5.). Magunkévá kell tehát tenni az első keresztény közösségek apostoli lendületét. Bár kicsik és védtelenek voltak, a hirdetéssel és a tanúságtétellel el tudták terjeszteni az evangéliumot az akkor ismert világ minden részén.
Nem meglepő tehát, hogy a II. Vatikáni Zsinat és az egyházi tanítóhivatal ezt követő tanítása különösképpen hangsúlyozzák a missziós küldetést, melyet Krisztus a tanítványaira bízott, és amelyre el kell köteleznie magát Isten egész népének, püspököknek, papoknak, diakónusoknak, szerzeteseknek, világiaknak. Elsősorban a püspökök feladata, hogy gondoskodjanak az evangélium hirdetéséről a föld minden részén, ők a közvetlen felelősei a világban történő evangelizálásnak, úgy is mint a püspöki kollégium tagjai és úgy is mint a helyi egyházak pásztorai. Őket ugyanis „nemcsak az egyházmegye szolgálatára szentelik fel, hanem az egész világ üdvösségéért is” (II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika, 63.), ők a hit hírvivői, akik új tanítványokat vezetnek Krisztushoz (vö. Ad gentes, 20.) és „láthatóvá teszik Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát úgy, hogy az egész egyházmegye missziós természetűvé válik” (uo. 38).
Az evangelizálás prioritása
Az evangélium hirdetésének küldetése ezért egy püspök számára nem merül ki abban, hogy odafigyel Isten népének arra a kis darabjára, amit lelkipásztori gondjaira bíztak, és abban sem, hogy saját egyházmegyéjéből fidei donum papokat vagy laikusokat küld misszióba. A püspöknek a helyi egyház egész tevékenységét, minden területét, azaz egész létét és működését be kell ebbe vonnia. A II. Vatikáni Zsinat világosan rámutatott erre, és az egyházi tanítóhivatal azt követő tanítása határozottan megerősítette. Ez pedig azt igényli, hogy az életformákat, a pasztorális terveket és az egyházmegye szervezését állandóan az egyházi létnek ehhez az alapvető dimenziójához igazítsuk, különösen most, állandóan változó világunkban. Ez érvényes a megszentelt élet intézményeire, az apostoli élet társaságaira és az egyházi mozgalmakra is: az Egyházat alkotó nagy mozaik minden alkotórészének tudnia kell, hogy az Úr tőle is kéri az evangélium hirdetését, hogy Krisztust mindenhol hírül adjuk. Mindnyájunknak – lelkipásztoroknak, szerzeteseknek és valamennyi Krisztusban hívőnek, Szent Pál apostol nyomdokain kell járnunk, aki a „pogányokért Jézus Krisztus foglya” lett (vö. Ef 3,1), dolgozott, szenvedett, küzdött, hogy eljuttassa az evangéliumot a pogányok közé (vö. Kol 1,24–29), nem spórolt energiájával, idejével, a rendelkezésére álló eszközökkel, hogy megismertesse Krisztus üzenetét.
Az ad gentes missziónak ma is minden egyházi tevékenység folytonos távlatának és paradigmájának kell lennie, mert az Egyház identitását az Isten misztériumában való hit adja – aki Krisztusban kinyilatkoztatta magát, hogy elhozza nekünk az üdvösséget –, és a küldetés, hogy tanúságot tegyünk róla és hirdessük Őt a világnak, amíg újra el nem jön. Ahogy Szent Pál tette, figyelmeseknek kell lennünk a távollévők iránt, akik még nem ismerik Krisztust és nem tapasztalták meg Isten atyai szeretetét, és tudatában kell lennünk, hogy a missziós együttműködésnek ma új formákat kell öltenie, hogy abba ne csak az anyagi támogatás, hanem az evangelizálásba való közvetlen részvétel is beletartozzon (vö. II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika, 82.). A Hit évének megünneplése és a püspöki szinódus új evangelizációs témája megfelelő alkalmat jelentenek majd, hogy a missziós együttműködés új lendületet vegyen, különösen ez utóbbi tekintetben.
Hit és hírüladás
A sürgető vágy, hogy hirdessük Krisztust, arra is ösztönöz, hogy figyelemmel kísérjük a történelmet azért, hogy észrevegyük az emberiség problémáit, vágyait és reményeit, amelyet Krisztusnak kell begyógyítania, megtisztítania és megtöltenie jelenlétével. Az ő üzenete ugyanis mindig aktuális, a történelem szívébe hatol, és választ tud adni minden embernek a legnyugtalanítóbb kérdéseire is. Ezért az Egyháznak és minden tagjának tudatában kell lennie, hogy „az egyházi misszió végtelen távlatai és a jelenlegi összetett helyzet ma megújult módszereket kérnek abban, hogy hatékonyan tudjuk átadni Isten igéjét” (XVI. Benedek, Verbum domini kezdetű szinódus utáni buzdítás, 97.). Ez mindenekelőtt azt kívánja, hogy megújult személyes és közösségi hittel csatlakozzunk Jézus Krisztus evangéliumához „ezekben az időkben, amikor az emberiség oly mély változásokat él át.” (Porta fidei 6.)
Az evangelizációs lendület egyik akadálya ugyanis a hit válsága, nemcsak a nyugati világban, hanem az emberiség nagy részében, amely ugyanúgy éhezik és szomjazik Istenre, és meg kell hívni, el kell vezetni az élet kenyeréhez és az élő vízhez, mint a szamariai asszonyt, aki Jákob kútjához megy és Jézussal beszélget. Ahogy János evangélista elmondja, ennek az asszonynak a története nagyon sok mondanivalót hordoz (vö. Jn 4,1–30): találkozik Jézussal, aki inni kér tőle, de aztán egy új vízről beszél neki, amely örökre el tudja oltani a szomjat. Az asszony először nem érti, megmarad az anyagi szinten, de az Úr lassan a hit útján elvezeti őt addig, hogy felismeri benne a Messiást. Ezzel kapcsolatban Szent Ágoston megállapítja: „miután [az asszony] befogadta szívébe az Úr Krisztust, mi mást tehetett volna, minthogy ott hagyja korsóját, és szaladjon hírül adni a jó hírt?” (In Ioannis Ev., 15,30). Amikor Krisztussal mint élő személlyel találkozunk, aki szívünk szomját oltja, csak azt a vágyat ébresztheti bennünk, hogy megosszuk másokkal ennek a jelenlétnek az örömét, megismertessük, hogy mindenki megtapasztalhassa. Új lelkesedéssel kell továbbadnunk a hitet, hogy előmozdítsuk azoknak a közösségeknek és országoknak az új evangelizálását, amelyek ősi keresztény hagyományokkal rendelkeznek, de kezdik szem elől téveszteni Istent; elő kell segítenünk, hogy újra felfedezzék a hitből fakadó örömöt. Az evangelizálással való törődésnek nem szabad soha az egyházi tevékenység és a keresztény ember személyes életének peremére szorulnia, hanem határozott jellemzőjének kell lennie annak tudatában, hogy mindannyian az evangélium címzettjei és egyúttal a misszionáriusai is vagyunk. A hírüladás középpontja mindig ugyanaz marad: a világ üdvösségéért meghalt és feltámadt Krisztus kérügmája, Isten szeretetének kérügmája, amely abszolút és totális minden ember számára, és amely abban csúcsosodott ki, hogy elküldte örök és egyszülött Fiát, az Úr Jézust, aki nem tartotta méltatlannak, hogy magára vegye emberi természetünk szegénységét, szeretve és megváltva azt a bűntől és a haláltól, önmaga kereszten való felajánlásával.
Az Istenben való hit – abban a szeretettervben, amely Krisztusban valósult meg –mindenekelőtt ajándék és misztérium, amelyet be kell fogadnunk szívünkbe és életünkbe és mindig meg kell köszönnünk az Úrnak. Ugyanakkor a hit ajándék, amelyet azért kaptuk, hogy megosszuk másokkal; talentum, melyben azért részesülünk, hogy gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad elrejteni, hanem be kell világítania az egész házat. A legfontosabb ajándék, amelyet életünkben kaptunk, és nem tarthatjuk meg saját magunknak.
A hírüladás szeretetté válik
„Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” – mondta Pál apostol (1Kor 9,16). Ez a mondat erősen visszhangzik minden keresztény ember és minden keresztény közösség számára valamennyi földrészen. A missziós lét azoknak a helyi egyházaknak is természetes életformájává vált, amelyek missziós területeken működnek, általában fiatal helyi egyházak, gyakran a közelmúltban jöttek létre, és még saját maguknak is szükségük van misszionáriusokra. A világ minden részéről sok pap, szerzetes, világi hívő, sőt egész családok is ott hagyják hazájukat, saját helyi közösségüket, és más térségek helyi egyházaihoz mennek, hogy hirdessék Krisztus nevét és tanúságot tegyenek róla, akiben az emberiség megtalálja az üdvösségét. A helyi egyházak közötti mély közösség, megosztás és szeretet fejeződik ki ebben azért, hogy minden ember hallhassa és újra hallhassa a jó hírt, amely gyógyulást hoz, és azért is, hogy a szentségekhez, az igazi élet forrásaihoz járulhassanak.
A hit e kivételes, szeretetté váló jele mellett megemlítem a Pápai Missziós Műveket, az egyetemes Egyház missziós együttműködésének eszközét a világban, és köszönetet mondok neki. Tevékenységével az evangélium hirdetése a felebarát segítésének, a legszegényebbek iránti igazságosságnak is eszközévé is válik, oktatási lehetőséget jelent a legeldugottabb falvakban, orvosi ellátást a legtávolabbi helyeken, felszabadítást a nyomor alól, a kitaszítottak helyzetének helyreállítását, támogatást a népek fejlődéséhez, az etnikai megosztottság legyőzését, az élet tiszteletét annak minden szakaszában.
Kedves Testvérek! A Szentlélek kiáradását kérem az ad gentes evangelizációra, és különösen az azt végzőkre, hogy Isten kegyelme által még határozottabban haladjon előre a történelemben. Boldog John Henry Newmannal ezt imádkozom: „Kísérd, Uram, misszionáriusaidat az evangelizációra váró területekre, add ajkukra a megfelelő szavakat, gyümölcsöztesd fáradozásukat.” Szűz Mária, az Egyház Anyja, az evangelizáció Csillaga kísérje az evangélium minden misszionáriusát.
Vatikán, 2012. január 6., Vízkereszt ünnepén
XVI. Benedek pápa
