Főtisztelendő Püspök és Pap Testvéreim!
Állami Hatóságok!
Kedves Testvéreim!
Megköszönöm, hogy ilyen sokan eljöttetek erre az utolsó, nyilvános kihallgatásomra.
Szívből köszönöm! Őszinte megindultság vesz rajtam erőt! Látom, hogy az Egyház él! Úgy gondolom, hálát kell adnunk a Teremtőnek ezért a szép időért is, amellyel ebben a télutóban megajándékozott minket.
Mint Szent Pál, akit az olvasmányban hallottunk, én is úgy érzem, hogy szívből hálát kell adnom mindenekelőtt Istennek, aki vezeti és gyarapítja az Egyházat, hinti Igéjének magvait, és így táplálja népében a hitet. Ebben a percben a lelkem kitárul, és átöleli az egész földkerekségen elterjedt Egyházat; és hálát adok azért az „ismeretért”, melyet péteri szolgálatom éveiben be tudtam fogadni az Úr Jézus Krisztus hitében, és a szeretetért, amely valóságosan ott kering az Egyház, testében, és élteti a szeretetben és a reményben; amely kitár bennünket és a teljes élet felé, a mennyei haza felé vezet.
Érzem, hogy az imádságban mindenkit ölbe tudok venni, annak az Istennek jelenlétében, Akiben őrzöm minden találkozásom, minden utazásom, minden lelkipásztori látogatásom emlékét. Mindenkit imádságaimba foglalok, és az Úrra bízlak benneteket; hogy bölcsességgel és lelki megértéssel megismerjük az Ő akaratát, és Őhozzá méltón tudjunk viselkedni, egészen az Ő tetszése szerint, és gyümölcsöt hozzunk minden jótettben (vö. Kol 1,9-10).
Ezekben a percekben igen nagy bizalom él bennem, mert tudom, mert valamennyien tudjuk, hogy az evangélium igazságának Igéje az Egyház ereje, az Egyház élete. Az evangélium megtisztít és megújít, termést hoz mindenütt, ahol a hívők közössége meghallgatja és befogadja Isten kegyelmét az igazságban és a szeretetben. Ez az én bizalmam, ez az én örömöm.
Amikor nyolc évvel ezelőtt, április 19-én elvállaltam a péteri szolgálatot, erős bizonyosság élt bennem, s végigkísérte szolgálatomat az a bizonyosság, hogy az Egyház élete Isten Szavából való. Abban a percben, mint ezt már többször elmondtam, a következő szavak visszhangoztak a lelkemben: „Uram, miért kéred tőlem ezt, és igazában mit kérsz? Súlyos terhet raksz a vállamra, de ha ezt kéred tőlem, a Te szavadra kivetem a hálót, azzal a bizonyossággal, hogy Te fogsz vezérelni engem minden gyöngeségemmel együtt.”
És nyolc év múltán elmondhatom, hogy az Úr vezetett, mellettem állt, és napról napra tapasztalhattam jelenlétét. Az Egyház útjának olyan szakasza van a hátunk mögött, melynek voltak örvendetes és fényes mozzanatai, de voltak nem könnyű pillanatai is; hányszor éreztem magamat úgy, mint Péter és apostoltársai a hajóban a Galileai-tengeren: az Úr sokszor megajándékozott napfényes napokkal és eredményes munkával, napokkal, amikor nagy halfogásaink voltak; de voltak viharos napok is, nagy hullámokkal, ellenszéllel, mint az Egyház egész történelme során, és úgy tűnt, hogy az Úr alszik a hajóban. De mindig tudtam, hogy ebben a bárkában az Úr velünk van, és azt is tudtam, hogy az Egyház bárkája nem az enyém, nem a miénk, hanem az Övé. És az Úr nem hagyja, hogy elsüllyedjen; Ő kormányozza, kétségtelenül kiválasztott emberek által, mert Ő így akarta. Ezt a korábbi és mai bizonyosságot semmi sem homályosíthatja el. Ezért tölti el ma hála a szívemet Isten iránt, azért, hogy soha nem vonta meg egész Egyházától és tőlem sem vigasztalását, világosságát és szeretetét.
A Hit évében vagyunk, és azért hirdettem meg, hogy megerősítsem Istenbe vetett hitünket, egy olyan környezetben, amely mindig a második helyre akarja visszaszorítani e hitet. Szeretnék mindenkit meghívni arra, hogy erősítsük meg az Úrba vetett bizalmunkat, és kisgyermekként vessük magunkat az Ő karjaiba, azzal a bizonyossággal, hogy ezek a karok mindig megtartanak, és segítenek járni utunkat minden nap, fáradságok közepette is.
Szeretném, ha mindenki érezné, hogy szeret bennünket az az Isten, aki odaadta értünk egyszülött Fiát, és megmutatta határtalan szeretetét. Szeretném, ha mindenki tudna örülni annak, hogy keresztény. Egy nagyon szép reggeli ima mondja: „Imádlak, Istenem, és szeretlek teljes szívemből. Megköszönöm, hogy megteremtettél, és keresztény lehetek...”. Örüljünk a hit ajándékának, ez a legdrágább kincs, amelyet senki sem vehet el tőlünk. Adjunk érte hálát Istennek a minden áldott nap mondott imádságainkkal, és hívő életünkkel. Isten szeret bennünket, de várja, hogy mi is szeressék Őt!
De ebben a percben nem csak Istennek szeretnék hálát adni. A pápa nincs egyedül Péter hajójának kormányzásában, még ha övé is a fő felelősség. Soha nem éreztem magam egyedül a péteri szolgálat örömeinek és terheinek viselésében. Az Úr oly sok személyt állított mellém, akik Isten és az Egyház iránti szeretetben segítettek nekem, és mellettem álltak. Mindenekelőtt Ti, Drága Bíboros Testvéreim: bölcsességetek, jó tanácsaitok, barátságtok drága kincsem volt; Államtitkárommal kezdve munkatársaim, akik hűségesen kitartottak mellettem ezekben az években; az Államtitkárság és az egész Római Kúria, és mindazok, akik a különböző hivatalokban végezték a Szentszék szolgálatát. Sokszor észre sem lehetett venni őket, háttérben maradtak, de éppen e csendes, mindennapos odaadásukkal, a hit és az alázat szellemében biztos és megbízható segítséget jelentettek nekem.
Külön is gondolok a római egyházra, a saját egyházmegyémre! Soha nem fogom feledni Püspök és Pap Testvéreimet, a szerzeteseket, Isten egész népét. Lelkipásztori látogatásaim, személyes találkozások, kihallgatások, utazások alkalmával mindig tapasztaltam a nagy figyelmességet és a mély szeretetet. De a magam részéről én is jót akarok mindnyájatoknak, minden különbségtétel nélkül, azzal a lelkipásztori szeretettel, amely minden lelkipásztor szívében ott él, mindenekelőtt Róma Püspökében, Péter apostol Utódában. Atyai szívvel emlékezem meg rólatok imádságaimban minden áldott nap.
Szeretném, ha köszönetem és hálám mindenkihez eljutna. A pápa szíve az egész világot magában foglalja. Szeretném kifejezni a Szentszéknél akkreditált Diplomáciai Testület tagjai iránti hálámat is, akik megjelenítik a Nemzetek nagy Családját. Gondolok azokra is, akik a jó kommunikáció érdekében dolgoznak, és megköszönöm fontos szolgálatukat.
Most pedig szeretnék köszönetét mondani tiszta szívből mindazoknak, akik szerte a világon ezekben az utolsó hetekben figyelmességük, imádságaik és barátságuk jeleit nyilvánították ki felém. A Pápa soha nincs egyedül, ezt most még egyszer megtapasztalhattam igazán szívet megindító módon. A Pápa mindenkié és mindazoké, akik közel érzik magukat hozzá. Igaz, kaptam leveleket világi méltóságoktól - államfőktől, szerzetes elöljáróktól, a kultúra nagyjaitól és így tovább. De nagyon sok levelet kaptam egyszerű emberektől, akik azt akarták elmondani nekem, ami a szívükben él, és a szeretetüket, amely a Jézus Krisztussal való közösségben születik meg az Egyházban. Ezeket a leveleket nem úgy írták, ahogy fejedelmeknek és nagyoknak írnak, akiket egyébként nem is ismernek. Hanem úgy írtak, mint fivérek és nővérek, fiúk és leányok, nagyon bensőséges családi kötelék hangján. Kézzel lehetett tapintani, hogy mi az Egyház: nem vallási vagy humanitárius szervezet vagy egyesület, hanem élő test, fivérek és nővérek közössége Jézus Krisztus testében, aki mindenkit egyesít. Ebben a formában megtapasztalni az Egyházat, szinte kézzel tapintani igazságának és szeretetének erejét, örömre gyújt most, amikor sokan az Egyház hanyatlásáról beszélnek. De meg fogjuk látni, hogy az Egyház ma is él!
Ezekben az utolsó hónapokban éreztem, hogy fogynak az erőim, és nagyon kértem imádságaimban Istent, hogy világosítson meg, és segítsen meghozni azt a döntést, ami a legjobb, nem nekem, hanem az Egyháznak. Ezt a lépést a kérdés súlyának és újdonságának teljes tudatában, ugyanakkor mélységes lelki nyugalommal tettem meg. Az Egyház szeretete azt is jelenti, hogy bátran meg kell hoznunk nehéz döntéseket is, megszenvedve, és soha nem magunk érdekét, hanem az Egyház javát tartva szem előtt.
Most engedjétek meg, hogy még egyszer visszatérjek 2005. április 19-ére. Az akkori döntés súlyát az határozta meg, hogy attól a pillanattól mindig az Úr irányítása alatt kellett állnom. Mindig: aki vállalja a péteri szolgálatot, annak többé nincs magánélete. Mindig és teljesen mindenkié, az egész Egyházé. Életének magánszférája teljesen megszűnik. Megtapasztalhattam, és éppen most tapasztalom, hogy az életet akkor találjuk meg, amikor elveszítjük.
Az imént mondtam, hogy sokan, akik szeretik az Urat, szeretik Szent Péter Utódát is, és ragaszkodnak hozzá. A pápának nagyon sok fivére és nővére, fia és leánya van az egész világon, és biztonságban érzi magát a közösségek karjaiban; mert már nem önmagához tartozik, hanem mindenkihez, és mindenki őhozzá tartozik.
A „mindig” azt is jelenti, hogy „örökre” - többé nincs visszaút a magánéletbe. Döntésem, hogy lemondok a szolgálat aktív gyakorlásáról, ezt nem semmisíti meg. Nem a magánéletbe térek vissza, utazásokkal, találkozásokkal, fogadásokkal, konferenciákkal stb. Nem hagyom el a keresztet, hanem új formában leszek ott a megfeszített Krisztus mellett. Nincs többé egyházkormányzati hatalmam, de az imádságban ott leszek, hogy úgy mondjam, Péter árnyékában. Szent Benedek, akinek nevét viselem pápaként, nagy példám lesz ebben. Ő megmutatta az életnek azt az útját, amely akár aktív, akár passzív, teljesen Isten tevékenységi körébe tartozik.
Megköszönöm mindannyiótoknak a tiszteletet és a megértést, amellyel lemondásomat, ezt a nagyon fontos döntést fogadtátok. Továbbra is kísérem az Egyház útját imádsággal és reflexiókkal, azzal az Úr és Menyasszonya iránti odaadással, melyre eddig is törekedtem, s amellyel mostantól minden áldott napot szeretnék mindvégig megélni.
Kérlek benneteket, emlékezzetek meg rólam Isten előtt, s főként a bíborosokért imádkozzatok, akiknek fontos feladata van most; és Péter apostol új utódjáért: az Úr kísérje őt világosságával és Szentlelke erejével.
Hívjuk segítségül Isten és az Egyház Anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának anyai oltalmát, hogy kísérjen mindegyikünket és az egész egyházi közösséget. Mélységes bizalommal hagyatkozzunk Őrá.
Drága Barátaim! Isten vezesse Egyházát, támogassa, főként nehéz óráiban. Soha ne veszítsük el a hívő látást, amely az Egyház és a világ útjának egyetlen igaz látása. Éljen a szívünkben, mindegyikünk szívében az örömteli bizonyosság, hogy az Úr velünk van, nem hagy el minket, közel van hozzánk és átölel szeretetével. Köszönöm.
Állami Hatóságok!
Kedves Testvéreim!
Megköszönöm, hogy ilyen sokan eljöttetek erre az utolsó, nyilvános kihallgatásomra.
Szívből köszönöm! Őszinte megindultság vesz rajtam erőt! Látom, hogy az Egyház él! Úgy gondolom, hálát kell adnunk a Teremtőnek ezért a szép időért is, amellyel ebben a télutóban megajándékozott minket.
Mint Szent Pál, akit az olvasmányban hallottunk, én is úgy érzem, hogy szívből hálát kell adnom mindenekelőtt Istennek, aki vezeti és gyarapítja az Egyházat, hinti Igéjének magvait, és így táplálja népében a hitet. Ebben a percben a lelkem kitárul, és átöleli az egész földkerekségen elterjedt Egyházat; és hálát adok azért az „ismeretért”, melyet péteri szolgálatom éveiben be tudtam fogadni az Úr Jézus Krisztus hitében, és a szeretetért, amely valóságosan ott kering az Egyház, testében, és élteti a szeretetben és a reményben; amely kitár bennünket és a teljes élet felé, a mennyei haza felé vezet.
Érzem, hogy az imádságban mindenkit ölbe tudok venni, annak az Istennek jelenlétében, Akiben őrzöm minden találkozásom, minden utazásom, minden lelkipásztori látogatásom emlékét. Mindenkit imádságaimba foglalok, és az Úrra bízlak benneteket; hogy bölcsességgel és lelki megértéssel megismerjük az Ő akaratát, és Őhozzá méltón tudjunk viselkedni, egészen az Ő tetszése szerint, és gyümölcsöt hozzunk minden jótettben (vö. Kol 1,9-10).
Ezekben a percekben igen nagy bizalom él bennem, mert tudom, mert valamennyien tudjuk, hogy az evangélium igazságának Igéje az Egyház ereje, az Egyház élete. Az evangélium megtisztít és megújít, termést hoz mindenütt, ahol a hívők közössége meghallgatja és befogadja Isten kegyelmét az igazságban és a szeretetben. Ez az én bizalmam, ez az én örömöm.
Amikor nyolc évvel ezelőtt, április 19-én elvállaltam a péteri szolgálatot, erős bizonyosság élt bennem, s végigkísérte szolgálatomat az a bizonyosság, hogy az Egyház élete Isten Szavából való. Abban a percben, mint ezt már többször elmondtam, a következő szavak visszhangoztak a lelkemben: „Uram, miért kéred tőlem ezt, és igazában mit kérsz? Súlyos terhet raksz a vállamra, de ha ezt kéred tőlem, a Te szavadra kivetem a hálót, azzal a bizonyossággal, hogy Te fogsz vezérelni engem minden gyöngeségemmel együtt.”
És nyolc év múltán elmondhatom, hogy az Úr vezetett, mellettem állt, és napról napra tapasztalhattam jelenlétét. Az Egyház útjának olyan szakasza van a hátunk mögött, melynek voltak örvendetes és fényes mozzanatai, de voltak nem könnyű pillanatai is; hányszor éreztem magamat úgy, mint Péter és apostoltársai a hajóban a Galileai-tengeren: az Úr sokszor megajándékozott napfényes napokkal és eredményes munkával, napokkal, amikor nagy halfogásaink voltak; de voltak viharos napok is, nagy hullámokkal, ellenszéllel, mint az Egyház egész történelme során, és úgy tűnt, hogy az Úr alszik a hajóban. De mindig tudtam, hogy ebben a bárkában az Úr velünk van, és azt is tudtam, hogy az Egyház bárkája nem az enyém, nem a miénk, hanem az Övé. És az Úr nem hagyja, hogy elsüllyedjen; Ő kormányozza, kétségtelenül kiválasztott emberek által, mert Ő így akarta. Ezt a korábbi és mai bizonyosságot semmi sem homályosíthatja el. Ezért tölti el ma hála a szívemet Isten iránt, azért, hogy soha nem vonta meg egész Egyházától és tőlem sem vigasztalását, világosságát és szeretetét.
A Hit évében vagyunk, és azért hirdettem meg, hogy megerősítsem Istenbe vetett hitünket, egy olyan környezetben, amely mindig a második helyre akarja visszaszorítani e hitet. Szeretnék mindenkit meghívni arra, hogy erősítsük meg az Úrba vetett bizalmunkat, és kisgyermekként vessük magunkat az Ő karjaiba, azzal a bizonyossággal, hogy ezek a karok mindig megtartanak, és segítenek járni utunkat minden nap, fáradságok közepette is.
Szeretném, ha mindenki érezné, hogy szeret bennünket az az Isten, aki odaadta értünk egyszülött Fiát, és megmutatta határtalan szeretetét. Szeretném, ha mindenki tudna örülni annak, hogy keresztény. Egy nagyon szép reggeli ima mondja: „Imádlak, Istenem, és szeretlek teljes szívemből. Megköszönöm, hogy megteremtettél, és keresztény lehetek...”. Örüljünk a hit ajándékának, ez a legdrágább kincs, amelyet senki sem vehet el tőlünk. Adjunk érte hálát Istennek a minden áldott nap mondott imádságainkkal, és hívő életünkkel. Isten szeret bennünket, de várja, hogy mi is szeressék Őt!
De ebben a percben nem csak Istennek szeretnék hálát adni. A pápa nincs egyedül Péter hajójának kormányzásában, még ha övé is a fő felelősség. Soha nem éreztem magam egyedül a péteri szolgálat örömeinek és terheinek viselésében. Az Úr oly sok személyt állított mellém, akik Isten és az Egyház iránti szeretetben segítettek nekem, és mellettem álltak. Mindenekelőtt Ti, Drága Bíboros Testvéreim: bölcsességetek, jó tanácsaitok, barátságtok drága kincsem volt; Államtitkárommal kezdve munkatársaim, akik hűségesen kitartottak mellettem ezekben az években; az Államtitkárság és az egész Római Kúria, és mindazok, akik a különböző hivatalokban végezték a Szentszék szolgálatát. Sokszor észre sem lehetett venni őket, háttérben maradtak, de éppen e csendes, mindennapos odaadásukkal, a hit és az alázat szellemében biztos és megbízható segítséget jelentettek nekem.
Külön is gondolok a római egyházra, a saját egyházmegyémre! Soha nem fogom feledni Püspök és Pap Testvéreimet, a szerzeteseket, Isten egész népét. Lelkipásztori látogatásaim, személyes találkozások, kihallgatások, utazások alkalmával mindig tapasztaltam a nagy figyelmességet és a mély szeretetet. De a magam részéről én is jót akarok mindnyájatoknak, minden különbségtétel nélkül, azzal a lelkipásztori szeretettel, amely minden lelkipásztor szívében ott él, mindenekelőtt Róma Püspökében, Péter apostol Utódában. Atyai szívvel emlékezem meg rólatok imádságaimban minden áldott nap.
Szeretném, ha köszönetem és hálám mindenkihez eljutna. A pápa szíve az egész világot magában foglalja. Szeretném kifejezni a Szentszéknél akkreditált Diplomáciai Testület tagjai iránti hálámat is, akik megjelenítik a Nemzetek nagy Családját. Gondolok azokra is, akik a jó kommunikáció érdekében dolgoznak, és megköszönöm fontos szolgálatukat.
Most pedig szeretnék köszönetét mondani tiszta szívből mindazoknak, akik szerte a világon ezekben az utolsó hetekben figyelmességük, imádságaik és barátságuk jeleit nyilvánították ki felém. A Pápa soha nincs egyedül, ezt most még egyszer megtapasztalhattam igazán szívet megindító módon. A Pápa mindenkié és mindazoké, akik közel érzik magukat hozzá. Igaz, kaptam leveleket világi méltóságoktól - államfőktől, szerzetes elöljáróktól, a kultúra nagyjaitól és így tovább. De nagyon sok levelet kaptam egyszerű emberektől, akik azt akarták elmondani nekem, ami a szívükben él, és a szeretetüket, amely a Jézus Krisztussal való közösségben születik meg az Egyházban. Ezeket a leveleket nem úgy írták, ahogy fejedelmeknek és nagyoknak írnak, akiket egyébként nem is ismernek. Hanem úgy írtak, mint fivérek és nővérek, fiúk és leányok, nagyon bensőséges családi kötelék hangján. Kézzel lehetett tapintani, hogy mi az Egyház: nem vallási vagy humanitárius szervezet vagy egyesület, hanem élő test, fivérek és nővérek közössége Jézus Krisztus testében, aki mindenkit egyesít. Ebben a formában megtapasztalni az Egyházat, szinte kézzel tapintani igazságának és szeretetének erejét, örömre gyújt most, amikor sokan az Egyház hanyatlásáról beszélnek. De meg fogjuk látni, hogy az Egyház ma is él!
Ezekben az utolsó hónapokban éreztem, hogy fogynak az erőim, és nagyon kértem imádságaimban Istent, hogy világosítson meg, és segítsen meghozni azt a döntést, ami a legjobb, nem nekem, hanem az Egyháznak. Ezt a lépést a kérdés súlyának és újdonságának teljes tudatában, ugyanakkor mélységes lelki nyugalommal tettem meg. Az Egyház szeretete azt is jelenti, hogy bátran meg kell hoznunk nehéz döntéseket is, megszenvedve, és soha nem magunk érdekét, hanem az Egyház javát tartva szem előtt.
Most engedjétek meg, hogy még egyszer visszatérjek 2005. április 19-ére. Az akkori döntés súlyát az határozta meg, hogy attól a pillanattól mindig az Úr irányítása alatt kellett állnom. Mindig: aki vállalja a péteri szolgálatot, annak többé nincs magánélete. Mindig és teljesen mindenkié, az egész Egyházé. Életének magánszférája teljesen megszűnik. Megtapasztalhattam, és éppen most tapasztalom, hogy az életet akkor találjuk meg, amikor elveszítjük.
Az imént mondtam, hogy sokan, akik szeretik az Urat, szeretik Szent Péter Utódát is, és ragaszkodnak hozzá. A pápának nagyon sok fivére és nővére, fia és leánya van az egész világon, és biztonságban érzi magát a közösségek karjaiban; mert már nem önmagához tartozik, hanem mindenkihez, és mindenki őhozzá tartozik.
A „mindig” azt is jelenti, hogy „örökre” - többé nincs visszaút a magánéletbe. Döntésem, hogy lemondok a szolgálat aktív gyakorlásáról, ezt nem semmisíti meg. Nem a magánéletbe térek vissza, utazásokkal, találkozásokkal, fogadásokkal, konferenciákkal stb. Nem hagyom el a keresztet, hanem új formában leszek ott a megfeszített Krisztus mellett. Nincs többé egyházkormányzati hatalmam, de az imádságban ott leszek, hogy úgy mondjam, Péter árnyékában. Szent Benedek, akinek nevét viselem pápaként, nagy példám lesz ebben. Ő megmutatta az életnek azt az útját, amely akár aktív, akár passzív, teljesen Isten tevékenységi körébe tartozik.
Megköszönöm mindannyiótoknak a tiszteletet és a megértést, amellyel lemondásomat, ezt a nagyon fontos döntést fogadtátok. Továbbra is kísérem az Egyház útját imádsággal és reflexiókkal, azzal az Úr és Menyasszonya iránti odaadással, melyre eddig is törekedtem, s amellyel mostantól minden áldott napot szeretnék mindvégig megélni.
Kérlek benneteket, emlékezzetek meg rólam Isten előtt, s főként a bíborosokért imádkozzatok, akiknek fontos feladata van most; és Péter apostol új utódjáért: az Úr kísérje őt világosságával és Szentlelke erejével.
Hívjuk segítségül Isten és az Egyház Anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának anyai oltalmát, hogy kísérjen mindegyikünket és az egész egyházi közösséget. Mélységes bizalommal hagyatkozzunk Őrá.
Drága Barátaim! Isten vezesse Egyházát, támogassa, főként nehéz óráiban. Soha ne veszítsük el a hívő látást, amely az Egyház és a világ útjának egyetlen igaz látása. Éljen a szívünkben, mindegyikünk szívében az örömteli bizonyosság, hogy az Úr velünk van, nem hagy el minket, közel van hozzánk és átölel szeretetével. Köszönöm.
