Kedves Püspöktestvéreim!
Hálát adok az Úrnak azért, hogy a XX. Ifjúsági Világnap végén megörvendeztet egy Önökkel való találkozással itt, német földön. Úgy látom, hogy a Gondviselés a maga kifürkészhetetlen intézkedéseivel ezt a napot nemcsak nekem, Péter utódának ajándékozta bátorításul, hanem az ország Egyházának is, és mindenekelőtt Önöknek, a pásztoroknak akarta a remény jelét adni. Mindannyiunknak mélységes hálámat fejezem ki ezen esemény előkészítéséért, különösen is Joachim Meisner bíboros úrnak és segédpüspökeinek, továbbá a Német Püspöki Konferencia elnökének, Karl Lehmann bíboros úrnak és minden munkatársának.
Amint már a délelőtti nagy szentmise végén Máriamezőn mondtam, Németország ezekben a napokban egy megdöbbentő zarándoklatnak, mégpedig nem akármilyen, hanem a fiatalok zarándoklatának volt a tanúja! A szemünk előtt áll ez az esemény, melynek előkészítésében a kölni egyházmegye és Önök valamennyien minden erejükkel részt vettek – és mennyire okunk van arra, hogy hálát adjunk Istennek, elgondolkodjunk és új elhatározásokat tegyünk! II. János Pál pápa, az Ifjúsági Világnap mindnyájunk által szeretett kezdeményezője szívesen emlegette, hogy ennek a zarándoklatnak a főszereplői a fiatalok, és a pápa bizonyos értelemben követi őket. Tréfás a megjegyzés, de mély igazság rejlik benne: a fiatalok, akik keresik az élet teljességét, minden gyöngeségük és hibájuk ellenére rávezetik a pásztorokat arra, hogy hallgassanak oda kérdéseikre, és azért fáradozzanak, hogy az egyetlen igaz választ, tudniillik Krisztus válaszát érthetővé tegyék számukra. A mi feladatunk tehát, hogy ezt az ajándékot, melyet Isten az Egyháznak Németországban készített, fölhasználjuk úgy, hogy a kihívásait elfogadjuk és élünk a lehetőségeivel.
Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez az esemény rendkívüli ugyan, de nem elszigetelt jelenség. A kölni Ifjúsági Világnap nem „katedrális a pusztában” – amint mondják. Gondolok ugyanis a sokféle adottságra, melyeknek az Egyház Németországban oly nagy mértékben birtokában van. Öröm számomra, hogy ezeket röviden fölsorolhatom, mégpedig a hála és a dicsőítés szellemében, melyek ezeket a kegyelmi napokat lélekkel töltötték meg. Ebben az országban nem kevesen élik a hitüket példás módon nagy szeretettel az Egyház pásztorai és Péter utóda iránt. Számos hívő vállal önként súlyos feladatokat is az egyházmegye és a plébánia életében, egyesületekben és mozgalmakban, főként a fiatalok javára. Sok pap, szerzetes és laikus végzi hűségesen szolgálatát, gyakran nehéz lelkipásztori helyzetekben. Figyelemre méltó a német katolikusok nagylelkűsége a legszegényebbek iránt is. Sok német Donum-Fidei-pap és misszionárius dolgozik távoli országokban. A katolikus Egyház sok intézménnyel van jelen a közéletben. Említésre méltó a számos karitatív szervezet munka, amit a Misereor, az Adveniat, a Missio, a Renovabis és a Caritas végez egyházmegyei és plébániai szinten. Szerteágazó a katolikus iskolák és más katolikus intézmények és szervezetek nevelői tevékenysége az ifjúsági javára. És mindez csak néhány a nem teljes felsorolásból, mégis fontos utalások, melyek egy élő Egyház képét vázolják – az Egyházét, mely a hitben adott nekünk életet, s melynek szolgálni számunkra megtiszteltetés és öröm.
Tudjuk, hogy az Egyháznak ezen arcán sajnos vannak foltok és árnyékok is, melyek elhomályosítják a ragyogását. Szeretetből és szeretettel akarunk szólni ezekről is ebben az ünnepi és hálatelt pillanatban. Az elvilágiasodás és az elkereszténytelenedés folyamatosan terjed. A katolikus etika és erkölcs befolyása egyre kisebb. Nem kevesen elhagyják az Egyházat, vagy ha megmaradnak is benne, a katolikus tanításnak csak egy részét fogadják el. Aggasztó a vallási helyzet az ország keleti részében, ahol a lakosság többsége nincs megkeresztelve és semmiféle kapcsolata nincs az Egyházzal. Ezekben az adottságokban sok kihívást ismerünk föl, és Önök vannak ennek leginkább tudatában, amint ez Szent Bonifác vértanúságának 1250. évfordulója alkalmából 2004. szeptember 24-én írt pásztorlevelükből is kiderül. E pásztorlevélben a jezsuita Alfred Delp páter szavaival állapítják meg: „Missziós területté lettünk”. Mivel én magam is ebből az annyira szeretett országból jövök, problémái különösen is érintenek. Ezért szeretném ma kifejezni Önöknek az együttérzésemet és a szolidaritásomat az egész Püspöki Kollégiummal együtt, és bátorítom Önöket, hogy egységesen és bizakodva tartsanak ki küldetésük teljesítésében. Az Egyháznak Németországban mindig missziósnak kell lennie, s meg kell találnia az utakat, hogy a hitet közvetíteni tudja a következő nemzedékeknek.
Az Ifjúsági Világnap ezt a helyzetképet tárja a szemünk elé: felszólít, hogy tekintetünket a jövőre irányítsuk. A fiatalok az Egyház s különösen is a pásztorok, a szülők és a nevelők számára élő felszólítás a hitre és a reményre. Tisztelt Elődöm e XX. Ifjúsági Világnap témájának megválasztásával – „eljöttünk, hogy imádjuk Őt” (Mt 2,2) – megerősítette ezt a felszólítást. Világos irányt mutatott a fiatalok útja számára: buzdította őket, hogy keressék Krisztust és vegyenek példát a napkeleti bölcsekről; meghívta őket, hogy kövessék a csillagot, mely Krisztus tükröződése a személyes és társadalmi élet égboltján. Szeretetreméltó és határozott példájával nevelte őket, hogy boruljanak le az emberré lett Isten, Szűz Mária Fia előtt és ismerjék föl benne az ember üdvösségét. Ugyanezt az előképet, melyet a fiatalok elé állított, II. János Pál pápa a pásztoroknak is ajánlotta, hogy a felnövekvő generációk között és az Egyház egész családjában végzett szolgálatuknak irányt mutasson. Valójában ezt az utat, ezt az igazságot és ezt az életet – amit minden ember, egész különlegesen az ifjúság keres – maga Krisztus bízta ránk, pásztorokra, akiket a maga tanúivá és evangéliumának szolgáivá tett (vö. Mt 28,18-20). Ezért nem becsülhetjük le a keresést, és nem rejthetjük el az igazságot, hanem fenn kell tartanunk a termékeny feszültséget, mely e két pólus között uralkodik: olyan feszültség ez, mely a mai emberek természetének a leginkább megfelel. Ezen ajándék fényével és erejével, tudniillik az evangéliuméval, amit a Szentlélek folyamatosan éltet és aktuálissá tesz, hirdethetjük minden félelem nélkül Krisztust, és buzdíthatunk mindenkit, ne féljen föltárni feléje a szívét, hiszen meg vagyunk róla győződve, hogy Ő az élet és a boldogság teljessége.
Ez azt jelenti, hogy reménykedő Egyháznak kell lennünk, s mint ilyennek gazdagnak a felnövekvő nemzedékeknek szóló ígéretekben. A fiatal emberek ugyanis nem egy önmagát mesterségesen fiatalnak tettető Egyházat keresnek, hanem egy olyan Egyházat, mely lélekben fiatal, olyan Egyházat, amelyben látható Krisztus, az új ember. Épp ez az, amit ma feladatunkká akarunk tenni ebben a valóban egyedülálló pillanatban – a pillanat egyedülálló, mert egy nagy ifjúsági eseményhez kapcsolódik és sürget bennünket, hogy az Egyház és a társadalom holnapjára tekintsünk. E pozitív, reményteljes fényben bizakodva nyúlhatunk hozzá még a legnehezebb kérdésekhez is, melyek ma Németországban az egyházi közösségekben fölmerülnek. A fiatalok ismét üdvös provokációnak bizonyulhatnak felénk, pásztorok felé, mert azt várják tőlünk, hogy egyértelműek, egységesek és bátrak legyünk. A magunk részéről türelemmel kell őket nevelnünk a megkülönböztetőképességre és egyfajta egészséges realizmusra, de minden hamis kompromisszum nélkül, hogy föl ne hígítsuk az evangéliumot.
Kedves Testvérek, az elmúlt húsz év tapasztalata arra tanít, hogy bizonyos értelemben minden Ifjúsági Világnap új kezdetet jelent a vendéglátó ország ifjúsági lelkipásztorkodása számára. Az esemény előkészülete embereket és erőket mozgósít, maga az ünnep a lelkesedés hullámait kelti. Rendkívüli energiák szabadulnak föl, melyek még növekednek, ha tovaterjednek az országban. Gondolok a plébániákra, az egyesületekre, a mozgalmakra; gondolok a papokra, a szerzetesekre, a katekétákra és azokra, akik az ifjúsági lelkipásztorkodásban tevékenykednek. Föltételezem, hogy Németországban nagyon sokakat bevontak e történésbe. Imádkozom azért, hogy mindegyikükben növekedjék a Krisztus és az Egyház iránti szeretet, és bátorítok mindenkit, hogy a fiatalok közötti lelkipásztori munkát a szolgálat megújult szellemében folytassák.
A német fiatalok legnagyobb része jó szociális és gazdasági körülmények között él, de vannak nehéz helyzetek is. Minden társadalmi rétegben növekszik a csonka családból származó fiatalok száma. Sajnos Németországban nő a munkanélküliség az ifjúság körében. Sok fiú és leány nem talál irányt és választ az élet és a halál értelme, s a jelen és a jövő nagy kérdéseire. A modern társadalom sok kínálata semmibe vezet, és sok fiatalember az alkohol és a drog zátonyán vagy extrém csoportok örvényében végzi. A német fiatalok egy része, főként keleten, Jézus Krisztus evangéliumát személyesen soha nem hallotta. De még a hagyományosan katolikus területeken sem sikerül mindig tartósan bekapcsolni a fiatalokat a hitoktatásban és a katekézisben az egyházi közösségbe. Ezért az Egyház Németországban arra törekszik, hogy új utakat találjon a fiatal emberek elérése s arra, hogy Krisztust hirdetni tudja nekik. Az Ifjúsági Világnap e tekintetben mindig egy rendkívüli „laboratórium” (hogy II. János Pál pápa egyik kedvelt kifejezésével éljek). Laboratórium a hivatások tekintetében is, hiszen az Úr napjainkban is nem kevés fiatal ember szívében szólaltatja meg erőteljes hívását. E hívást azonban természetesen el kell fogadni és el kell mélyíteni, hogy erős gyökeret verhessen, és jó és maradandó gyümölcsöket hozhasson. Sok fiatal és házaspár tanúsága bizonyítja, hogy e világméretű találkozók tapasztalata, amennyiben a hit, a megkülönböztetés és az egyházi szolgálat útján folytatják, érett döntésekre vezethet a házasság, a szerzetesség, a papság vagy a missziós küldetés számára. Tekintettel az időközben Németországban is drámaivá vált pap- és szerzeteshiányra, szeretném kérni Önöket, kedves testvéreim, hogy új lendülettel fogjanak hozzá a hivatásgondozáshoz, úgy, hogy az a plébániákat, a nevelő központokat és a családokat is elérje. Az ifjúsági pasztoráció és a hivatásgondozás feltétlenül kapcsolódik a családi pasztorációhoz. Semmi újat nem mondok, ha kiemelem, hogy a család ma hány problémával és nehézséggel találja szembe magát. Szívből kérem Önöket, ne bátortalanodjanak el, hanem bizakodva folytassák erőfeszítéseiket a keresztény család érdekében. A cél, amit el akarunk érni, az, hogy a házastársak képesek legyenek feladataikat, különösen a gyermekek és fiatalok keresztény nevelését teljes terjedelmében megoldani.
A fiatalok világában fontos szerepe van az egyesületeknek és a mozgalmaknak, melyek kétségtelenül gazdagságot képviselnek. Az Egyháznak hasznossá kell tennie ezeket a jelenségeket, s ugyanakkor lelkipásztori bölcsességgel kell őket vezetni, hogy különböző ajándékaikkal a lehető legjobban járuljanak hozzá a közösség építéséhez, soha ne versengjenek egymással, hanem kölcsönös megbecsüléssel dolgozzanak együtt, hogy a fiatal emberekben föl tudják ébreszteni a hit örömét, az Egyház iránti szeretetet és az Isten Országáért való buzgóságot. E célból elkerülhetetlen, hogy mindazok, akik a fiatalokkal és a fiatalokért dolgoznak, Krisztusnak olyan meggyőződéses tanúi legyenek, akik hűségesek az Egyház tanításához. Ugyanez érvényes a katolikus nevelésre és katekézisre is: bizonyos vagyok benne, nem fogják elmulasztani, hogy a hitoktatás és a katekézis feladataira figyelmes gondoskodással olyan személyeket válasszanak ki, akik megfelelően fölkészültek és hűségesek az egyházi Tanítóhivatalhoz. A felnövekvő nemzedék nevelésének e feladatához értékes segítség a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma, amelyben a katolikus hit- és erkölcstan minden lényeges eleme világosan és mindenki számára érthetően össze van foglalva.
Kedves Püspöktestvéreim, ha Isten úgy akarja, további alkalmakat fog még nekünk nyújtani, hogy elmélyítsük a lelkipásztori gondjainkat érintő sok kérdést. Ez alkalommal föl akartam eleveníteni Önökkel együtt azt az üzenetet, melyet a fiatalok nagy zarándoklata hagyott ránk. Úgy látom, hogy ezen esemény végén a fiatalok rövidre fogott kérése így hangzik felénk: „Eljöttünk, hogy imádjuk Őt. Találkoztunk Vele. Most segítsetek, hogy tanítványaivá és tanúivá lehessünk!” Igényes felszólítás ez, de egy lelkipásztor szívének nagyon vigasztaló!
Támogassa Önöket és a szolgálatunkat a remény jegyében az itt, Kölnben eltöltött napok emlékezete. Szeretetteljes bátorításomat hagyom itt Önöknek, mely ugyanakkor szívbéli és testvéri kérésem, hogy mindig egyetértően járjuk utunkat és dolgozzunk azon közösség alapján, melynek csúcsponjta és kimeríthetetlen forrása az Eucharisztia. Mindannyiukat Máriára, Krisztus és az Egyház Anyjára bízom, és Önökre egyenként és közösségeikre teljes szívemből adom különös apostoli áldásomat.
Hálát adok az Úrnak azért, hogy a XX. Ifjúsági Világnap végén megörvendeztet egy Önökkel való találkozással itt, német földön. Úgy látom, hogy a Gondviselés a maga kifürkészhetetlen intézkedéseivel ezt a napot nemcsak nekem, Péter utódának ajándékozta bátorításul, hanem az ország Egyházának is, és mindenekelőtt Önöknek, a pásztoroknak akarta a remény jelét adni. Mindannyiunknak mélységes hálámat fejezem ki ezen esemény előkészítéséért, különösen is Joachim Meisner bíboros úrnak és segédpüspökeinek, továbbá a Német Püspöki Konferencia elnökének, Karl Lehmann bíboros úrnak és minden munkatársának.
Amint már a délelőtti nagy szentmise végén Máriamezőn mondtam, Németország ezekben a napokban egy megdöbbentő zarándoklatnak, mégpedig nem akármilyen, hanem a fiatalok zarándoklatának volt a tanúja! A szemünk előtt áll ez az esemény, melynek előkészítésében a kölni egyházmegye és Önök valamennyien minden erejükkel részt vettek – és mennyire okunk van arra, hogy hálát adjunk Istennek, elgondolkodjunk és új elhatározásokat tegyünk! II. János Pál pápa, az Ifjúsági Világnap mindnyájunk által szeretett kezdeményezője szívesen emlegette, hogy ennek a zarándoklatnak a főszereplői a fiatalok, és a pápa bizonyos értelemben követi őket. Tréfás a megjegyzés, de mély igazság rejlik benne: a fiatalok, akik keresik az élet teljességét, minden gyöngeségük és hibájuk ellenére rávezetik a pásztorokat arra, hogy hallgassanak oda kérdéseikre, és azért fáradozzanak, hogy az egyetlen igaz választ, tudniillik Krisztus válaszát érthetővé tegyék számukra. A mi feladatunk tehát, hogy ezt az ajándékot, melyet Isten az Egyháznak Németországban készített, fölhasználjuk úgy, hogy a kihívásait elfogadjuk és élünk a lehetőségeivel.
Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez az esemény rendkívüli ugyan, de nem elszigetelt jelenség. A kölni Ifjúsági Világnap nem „katedrális a pusztában” – amint mondják. Gondolok ugyanis a sokféle adottságra, melyeknek az Egyház Németországban oly nagy mértékben birtokában van. Öröm számomra, hogy ezeket röviden fölsorolhatom, mégpedig a hála és a dicsőítés szellemében, melyek ezeket a kegyelmi napokat lélekkel töltötték meg. Ebben az országban nem kevesen élik a hitüket példás módon nagy szeretettel az Egyház pásztorai és Péter utóda iránt. Számos hívő vállal önként súlyos feladatokat is az egyházmegye és a plébánia életében, egyesületekben és mozgalmakban, főként a fiatalok javára. Sok pap, szerzetes és laikus végzi hűségesen szolgálatát, gyakran nehéz lelkipásztori helyzetekben. Figyelemre méltó a német katolikusok nagylelkűsége a legszegényebbek iránt is. Sok német Donum-Fidei-pap és misszionárius dolgozik távoli országokban. A katolikus Egyház sok intézménnyel van jelen a közéletben. Említésre méltó a számos karitatív szervezet munka, amit a Misereor, az Adveniat, a Missio, a Renovabis és a Caritas végez egyházmegyei és plébániai szinten. Szerteágazó a katolikus iskolák és más katolikus intézmények és szervezetek nevelői tevékenysége az ifjúsági javára. És mindez csak néhány a nem teljes felsorolásból, mégis fontos utalások, melyek egy élő Egyház képét vázolják – az Egyházét, mely a hitben adott nekünk életet, s melynek szolgálni számunkra megtiszteltetés és öröm.
Tudjuk, hogy az Egyháznak ezen arcán sajnos vannak foltok és árnyékok is, melyek elhomályosítják a ragyogását. Szeretetből és szeretettel akarunk szólni ezekről is ebben az ünnepi és hálatelt pillanatban. Az elvilágiasodás és az elkereszténytelenedés folyamatosan terjed. A katolikus etika és erkölcs befolyása egyre kisebb. Nem kevesen elhagyják az Egyházat, vagy ha megmaradnak is benne, a katolikus tanításnak csak egy részét fogadják el. Aggasztó a vallási helyzet az ország keleti részében, ahol a lakosság többsége nincs megkeresztelve és semmiféle kapcsolata nincs az Egyházzal. Ezekben az adottságokban sok kihívást ismerünk föl, és Önök vannak ennek leginkább tudatában, amint ez Szent Bonifác vértanúságának 1250. évfordulója alkalmából 2004. szeptember 24-én írt pásztorlevelükből is kiderül. E pásztorlevélben a jezsuita Alfred Delp páter szavaival állapítják meg: „Missziós területté lettünk”. Mivel én magam is ebből az annyira szeretett országból jövök, problémái különösen is érintenek. Ezért szeretném ma kifejezni Önöknek az együttérzésemet és a szolidaritásomat az egész Püspöki Kollégiummal együtt, és bátorítom Önöket, hogy egységesen és bizakodva tartsanak ki küldetésük teljesítésében. Az Egyháznak Németországban mindig missziósnak kell lennie, s meg kell találnia az utakat, hogy a hitet közvetíteni tudja a következő nemzedékeknek.
Az Ifjúsági Világnap ezt a helyzetképet tárja a szemünk elé: felszólít, hogy tekintetünket a jövőre irányítsuk. A fiatalok az Egyház s különösen is a pásztorok, a szülők és a nevelők számára élő felszólítás a hitre és a reményre. Tisztelt Elődöm e XX. Ifjúsági Világnap témájának megválasztásával – „eljöttünk, hogy imádjuk Őt” (Mt 2,2) – megerősítette ezt a felszólítást. Világos irányt mutatott a fiatalok útja számára: buzdította őket, hogy keressék Krisztust és vegyenek példát a napkeleti bölcsekről; meghívta őket, hogy kövessék a csillagot, mely Krisztus tükröződése a személyes és társadalmi élet égboltján. Szeretetreméltó és határozott példájával nevelte őket, hogy boruljanak le az emberré lett Isten, Szűz Mária Fia előtt és ismerjék föl benne az ember üdvösségét. Ugyanezt az előképet, melyet a fiatalok elé állított, II. János Pál pápa a pásztoroknak is ajánlotta, hogy a felnövekvő generációk között és az Egyház egész családjában végzett szolgálatuknak irányt mutasson. Valójában ezt az utat, ezt az igazságot és ezt az életet – amit minden ember, egész különlegesen az ifjúság keres – maga Krisztus bízta ránk, pásztorokra, akiket a maga tanúivá és evangéliumának szolgáivá tett (vö. Mt 28,18-20). Ezért nem becsülhetjük le a keresést, és nem rejthetjük el az igazságot, hanem fenn kell tartanunk a termékeny feszültséget, mely e két pólus között uralkodik: olyan feszültség ez, mely a mai emberek természetének a leginkább megfelel. Ezen ajándék fényével és erejével, tudniillik az evangéliuméval, amit a Szentlélek folyamatosan éltet és aktuálissá tesz, hirdethetjük minden félelem nélkül Krisztust, és buzdíthatunk mindenkit, ne féljen föltárni feléje a szívét, hiszen meg vagyunk róla győződve, hogy Ő az élet és a boldogság teljessége.
Ez azt jelenti, hogy reménykedő Egyháznak kell lennünk, s mint ilyennek gazdagnak a felnövekvő nemzedékeknek szóló ígéretekben. A fiatal emberek ugyanis nem egy önmagát mesterségesen fiatalnak tettető Egyházat keresnek, hanem egy olyan Egyházat, mely lélekben fiatal, olyan Egyházat, amelyben látható Krisztus, az új ember. Épp ez az, amit ma feladatunkká akarunk tenni ebben a valóban egyedülálló pillanatban – a pillanat egyedülálló, mert egy nagy ifjúsági eseményhez kapcsolódik és sürget bennünket, hogy az Egyház és a társadalom holnapjára tekintsünk. E pozitív, reményteljes fényben bizakodva nyúlhatunk hozzá még a legnehezebb kérdésekhez is, melyek ma Németországban az egyházi közösségekben fölmerülnek. A fiatalok ismét üdvös provokációnak bizonyulhatnak felénk, pásztorok felé, mert azt várják tőlünk, hogy egyértelműek, egységesek és bátrak legyünk. A magunk részéről türelemmel kell őket nevelnünk a megkülönböztetőképességre és egyfajta egészséges realizmusra, de minden hamis kompromisszum nélkül, hogy föl ne hígítsuk az evangéliumot.
Kedves Testvérek, az elmúlt húsz év tapasztalata arra tanít, hogy bizonyos értelemben minden Ifjúsági Világnap új kezdetet jelent a vendéglátó ország ifjúsági lelkipásztorkodása számára. Az esemény előkészülete embereket és erőket mozgósít, maga az ünnep a lelkesedés hullámait kelti. Rendkívüli energiák szabadulnak föl, melyek még növekednek, ha tovaterjednek az országban. Gondolok a plébániákra, az egyesületekre, a mozgalmakra; gondolok a papokra, a szerzetesekre, a katekétákra és azokra, akik az ifjúsági lelkipásztorkodásban tevékenykednek. Föltételezem, hogy Németországban nagyon sokakat bevontak e történésbe. Imádkozom azért, hogy mindegyikükben növekedjék a Krisztus és az Egyház iránti szeretet, és bátorítok mindenkit, hogy a fiatalok közötti lelkipásztori munkát a szolgálat megújult szellemében folytassák.
A német fiatalok legnagyobb része jó szociális és gazdasági körülmények között él, de vannak nehéz helyzetek is. Minden társadalmi rétegben növekszik a csonka családból származó fiatalok száma. Sajnos Németországban nő a munkanélküliség az ifjúság körében. Sok fiú és leány nem talál irányt és választ az élet és a halál értelme, s a jelen és a jövő nagy kérdéseire. A modern társadalom sok kínálata semmibe vezet, és sok fiatalember az alkohol és a drog zátonyán vagy extrém csoportok örvényében végzi. A német fiatalok egy része, főként keleten, Jézus Krisztus evangéliumát személyesen soha nem hallotta. De még a hagyományosan katolikus területeken sem sikerül mindig tartósan bekapcsolni a fiatalokat a hitoktatásban és a katekézisben az egyházi közösségbe. Ezért az Egyház Németországban arra törekszik, hogy új utakat találjon a fiatal emberek elérése s arra, hogy Krisztust hirdetni tudja nekik. Az Ifjúsági Világnap e tekintetben mindig egy rendkívüli „laboratórium” (hogy II. János Pál pápa egyik kedvelt kifejezésével éljek). Laboratórium a hivatások tekintetében is, hiszen az Úr napjainkban is nem kevés fiatal ember szívében szólaltatja meg erőteljes hívását. E hívást azonban természetesen el kell fogadni és el kell mélyíteni, hogy erős gyökeret verhessen, és jó és maradandó gyümölcsöket hozhasson. Sok fiatal és házaspár tanúsága bizonyítja, hogy e világméretű találkozók tapasztalata, amennyiben a hit, a megkülönböztetés és az egyházi szolgálat útján folytatják, érett döntésekre vezethet a házasság, a szerzetesség, a papság vagy a missziós küldetés számára. Tekintettel az időközben Németországban is drámaivá vált pap- és szerzeteshiányra, szeretném kérni Önöket, kedves testvéreim, hogy új lendülettel fogjanak hozzá a hivatásgondozáshoz, úgy, hogy az a plébániákat, a nevelő központokat és a családokat is elérje. Az ifjúsági pasztoráció és a hivatásgondozás feltétlenül kapcsolódik a családi pasztorációhoz. Semmi újat nem mondok, ha kiemelem, hogy a család ma hány problémával és nehézséggel találja szembe magát. Szívből kérem Önöket, ne bátortalanodjanak el, hanem bizakodva folytassák erőfeszítéseiket a keresztény család érdekében. A cél, amit el akarunk érni, az, hogy a házastársak képesek legyenek feladataikat, különösen a gyermekek és fiatalok keresztény nevelését teljes terjedelmében megoldani.
A fiatalok világában fontos szerepe van az egyesületeknek és a mozgalmaknak, melyek kétségtelenül gazdagságot képviselnek. Az Egyháznak hasznossá kell tennie ezeket a jelenségeket, s ugyanakkor lelkipásztori bölcsességgel kell őket vezetni, hogy különböző ajándékaikkal a lehető legjobban járuljanak hozzá a közösség építéséhez, soha ne versengjenek egymással, hanem kölcsönös megbecsüléssel dolgozzanak együtt, hogy a fiatal emberekben föl tudják ébreszteni a hit örömét, az Egyház iránti szeretetet és az Isten Országáért való buzgóságot. E célból elkerülhetetlen, hogy mindazok, akik a fiatalokkal és a fiatalokért dolgoznak, Krisztusnak olyan meggyőződéses tanúi legyenek, akik hűségesek az Egyház tanításához. Ugyanez érvényes a katolikus nevelésre és katekézisre is: bizonyos vagyok benne, nem fogják elmulasztani, hogy a hitoktatás és a katekézis feladataira figyelmes gondoskodással olyan személyeket válasszanak ki, akik megfelelően fölkészültek és hűségesek az egyházi Tanítóhivatalhoz. A felnövekvő nemzedék nevelésének e feladatához értékes segítség a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma, amelyben a katolikus hit- és erkölcstan minden lényeges eleme világosan és mindenki számára érthetően össze van foglalva.
Kedves Püspöktestvéreim, ha Isten úgy akarja, további alkalmakat fog még nekünk nyújtani, hogy elmélyítsük a lelkipásztori gondjainkat érintő sok kérdést. Ez alkalommal föl akartam eleveníteni Önökkel együtt azt az üzenetet, melyet a fiatalok nagy zarándoklata hagyott ránk. Úgy látom, hogy ezen esemény végén a fiatalok rövidre fogott kérése így hangzik felénk: „Eljöttünk, hogy imádjuk Őt. Találkoztunk Vele. Most segítsetek, hogy tanítványaivá és tanúivá lehessünk!” Igényes felszólítás ez, de egy lelkipásztor szívének nagyon vigasztaló!
Támogassa Önöket és a szolgálatunkat a remény jegyében az itt, Kölnben eltöltött napok emlékezete. Szeretetteljes bátorításomat hagyom itt Önöknek, mely ugyanakkor szívbéli és testvéri kérésem, hogy mindig egyetértően járjuk utunkat és dolgozzunk azon közösség alapján, melynek csúcsponjta és kimeríthetetlen forrása az Eucharisztia. Mindannyiukat Máriára, Krisztus és az Egyház Anyjára bízom, és Önökre egyenként és közösségeikre teljes szívemből adom különös apostoli áldásomat.
