Kedves Fiatalok!
Tegnap este megkezdtük az imádás belső útját a szent Ostya előtt, melyben Jézus számunkra kenyérré tette magát, mely belülről hordozza és táplálja az életünket. Az Eucharisztiában az imádásnak egyesüléssé kell válnia. Az Eucharisztia ünneplésével Jézus „órájában” vagyunk, melyről a János-evangélium beszél. Az Eucharisztia által az Ő „órája” a mi óránkká, jelenlétté lesz közöttünk. A tanítványokkal Izrael húsvéti vacsoráját ülte meg, Isten szabadító tettének emlékezetét, mely Izraelt a rabszolgaságból a szabadságba vezette. Jézus követi Izrael szokásos szertartását. Elmondja a hálaadó és áldó imát a kenyér fölött. De most valami új történik. Nemcsak a múlt nagy tetteiért mond hálát Istennek, hanem hálát ad neki a saját fölmagasztalásáért, mely a kereszten és föltámadásban történik. A tanítványaihoz is szól, olyan szavakkal, melyek a törvény és a próféták beteljesedését jelentik: „Ez az én testem, mely értetek adatik. Ez a kehely az új szövetségé az én Véremben”, majd odanyújtja nekik a kenyeret és a kelyhet, és rájuk bízza, hogy amit Ő tesz, újra meg újra mondják és tegyék az Ő emlékezetére.
De mi történik valójában? Hogyan képes Jézus a testét és a vérét szétosztani? Amikor a kenyeret a testévé és a bort a vérévé változtatja és szétosztja, elővételezi a halálát, belülről elővételezi és átváltoztatja a szeretet tettévé. Ami kívülről nézve brutális erőszak, belülről a szeretet aktusa lesz, mely fenntartások nélkül egészen odaajándékozza magát. Ez a tulajdonképpeni átváltozás, ami az Utolsó Vacsora termében történt, és arra volt rendelve, hogy elindítsa az átváltozások folyamatát, melynek végső célja a világ átváltozása, azért, hogy Isten legyen minden mindenben (vö. 1Kor 15,28).
A szívében minden ember valamilyen módon a világ megváltozására és átváltozására vár. Itt van a központi átváltoztató aktus, mely egyedül képes valóban megújítani a világot: az erőszak szeretetté és így a halál életté változik át. Mert Ő a halált szeretetté formálja át, ezért a halál mint ilyen belülről már le van győzve, és a föltámadás Őbenne már jelen van. Azaz a halál belülről sebesült meg, és az utolsó szó nem lehet többé az övé. Úgyszólván ez a lét legbelsejében a magfeszültség – a szeretet győzelme a gyűlölet fölött, a szeretet győzelme a halál fölött. Csak a jónak – ami legyőzi a rosszat – ezen legbensőbb kirobbanásából indulhat el az átváltozások láncolata, mely lassan átformálja a világot. Minden egyéb változás felszínes marad és nem szabadít meg. Ezért beszélünk mi megváltásról: a legbelül szükséges dolog már megtörtént, és mi beléphetünk ebbe a folyamatba. Jézus kioszthatja az életét, mert Ő valóban önmagát adja.
Az alapvető átváltozás az erőszakból a szeretetre, a halálból az életre további átváltozásokat von maga után. A kenyér és a bor az Ő teste és vére lesz. De ennyiben nem állhat meg az átváltozás, itt csak elkezdődik. Jézus Krisztus teste és vére nekünk adatik, hogy mi átváltozhassunk. Nekünk magunknak kell Krisztus testévé, vele vérrokonná válnunk. Valamennyien egy kenyeret eszünk. Ez azonban azt jelenti: egymás között eggyé válunk. Amint mondtuk, az imádásból egyesülés lesz. Ezek után Isten nem csupán az egészen Más velünk szemben. Ő bennünk van, és mi Őbenne vagyunk. Az Ő dinamikája áthat bennünket és belőlünk tovább akar áradni mások és az egész világ felé, hogy az Ő szeretete valóban a világ uralkodó mércéjévé váljon. Úgy látom, hogy ezt az új lépést, melyet az utolsó vacsora ajándékozott nekünk, nagyon szépen mutatja az imádás görög és latin kifejezése közötti különbség. A görög szó a proszkünészisz. Az alávetettség gesztusát jelenti, annak elismerését, hogy Isten a mi igazi mércénk, akinek irányítását követjük. Azt jelenti, hogy a szabadság nem önmagunk kiélése és az öntörvényűség, hanem az igazság és a jó mércéjéhez való igazodás, és ezáltal válunk igazzá és jóvá. Ez a gesztus szükséges akkor is, ha eleinte szemben áll szabadságunkra való törekvésünkkel. De a meghajlásunk a maga teljességében a második lépcsőfokon történik, mely az utolsó vacsorán mutatkozik meg. Az imádás latin szava az adoratio – a száj szájhoz érése, a csók, az átölelés a legmélyebb szeretetben. Az alávetettségből egyesülés lesz, mert az, akinek alávetjük magunkat, a Szeretet. Így válik értelmessé az alávetettség, mert nem idegent rendel fölénk, hanem szabaddá tesz, hogy legbelül önmagunk legyünk.
Térjünk vissza még egyszer az utolsó vacsorához. Az újdonság, ami ott történt, Izrael ősi hálaadó imájának új mélységében rejlik, mely most az átváltozás szavává lesz és megajándékoz azzal, hogy Krisztus órájának részeseivé lehetünk. Jézus nem azt bízta ránk, hogy a Pászka vacsorát ismételjük; hiszen az egy évenként visszatérő ünnep, ami nem ismételhető bármikor. Ő azt bízta ránk, hogy „az Ő órájának” legyünk a részesei. Ebbe az órába az átváltoztatás szent hatalmának szava által lépünk be, mely a hálaadó ima által történik, mely folytonosságban kapcsol össze bennünket Izraellel és Isten egész üdvtörténetével, s ugyanakkor megajándékoz azzal az újdonsággal, melyre ez az ima lényegében várt. Ez az ima – melyet az Egyház kánonnak nevez – hozza létre az Eucharisztiát. A hatalom szava ez, mely a földi ajándékokat egészen új módon Isten önmaga ajándékozásává változtatja át, és bevon bennünket az átváltoztatás e folyamatába. Emiatt nevezzük ezt a történést Eucharisztiának, ami a héber beracha szó fordítása – hála, dicsőítés, áldás és az Úrtól eredő átváltoztatás: az Ő „órájának” jelenléte. Jézus „órája” az az óra, amelyben a szeretet győz. Azaz: Isten győzött, mert Ő a szeretet. Jézus „órája” a mi óránk akar lenni és azzá lesz, ha engedjük, hogy a szent Eucharisztia ünneplése bevonjon bennünket az átváltoztatás folyamatába, amit az Úr végez. Az Eucharisztiának életünk közepévé kell válnia. Nem pozitivizmus vagy hatalomkeresés, ha az Egyház azt mondja nekünk, hogy a vasárnaphoz hozzátartozik az Eucharisztia. Húsvét reggelén előbb az asszonyok, majd a tanítványok láthatták először a Föltámadottat. Ettől kezdve tudták, hogy most már a hét első napja, a vasárnap az Ő napja. A teremtés első napja a teremtés megújításának a napjává vált. A teremtés és a megváltás összetartozik. Emiatt olyan fontos a vasárnap. Szép dolog, hogy ma már sok kultúrában a vasárnap szabadnap vagy a szombattal együtt úgynevezett szabad hétvége, de ez a szabad idő üres marad, ha Isten nem fordul elő benne.
Kedves Barátaim, első pillantásra talán kényelmetlenségnek tűnik a vasárnapba a szentmisét is beletervezni, de meg fogjátok látni, hogy éppen ez jelenti a szabad idő igazi központját. Ne engedjétek, hogy elvonjanak a vasárnapi Eucharisztiától, és segítsetek másokat is abban, hogy föl tudják fedezni. Ahhoz azonban, hogy az az öröm, amelyre szükségünk van, fakadni tudjon a szentmiséből, egyre jobban értenünk kell és meg kell tanulnunk szeretni. Fáradozzunk érte – megéri. Fedezzük fel az Egyház liturgiájának belső gazdagságát és igazi nagyságát: tudniillik azt, hogy nem egyedül ünneplünk, hanem az élő Isten maga ad nekünk ünnepet. Ha szeretitek az Eucharisztiát, a kiengesztelődés szentségét is újra föl fogjátok fedezni, amelyben Isten megbocsátó jósága ismételten lehetővé teszi életünkben az újrakezdést.
Aki fölfedezte Krisztust, annak másokat is hozzá kell vezetnie. Egy nagy örömet az ember nem tud megtartani önmagában. Tovább kell adni. Ma a világ nagy részében feltűnő az Istenről való megfeledkezés. Úgy tűnik, nélküle is megy minden magától. Ugyanakkor terjed a kudarc s a mindennel és mindenkivel való elégedetlenség érzése: ez mégsem lehet az élet! Valóban nem. S így adódik, hogy az Istenről való megfeledkezéssel egyidejűleg a vallásosság robbanása figyelhető meg. Én nem akarok mindent rossznak tartani, ami ebből következik. Ebben a jelenségben a megtalálás élményének komoly öröme is ott lehet. De éppen ezért lehet a vallásból piaci termék. Az ember kikeresheti magának, ami neki tetszik, és egyesek értenek hozzá, hogy ebből nyereségre tegyenek szert. De az önző módon keresett vallás végső soron nem visz bennünket előbbre. Kényelmes, de a válság óráiban magunkra hagy. Az emberen az segít, ami segít nekünk fölfedezni az utat mutató, valódi csillagot: Jézus Krisztust.
Törekedjünk rá, hogy Őt egyre jobban megismerjünk, hogy másokat is meggyőző módon tudjunk hozzá elvezetni. Emiatt olyan fontos a Szentírás szeretete és ezért fontos ismerni az Egyház hitét, amelyben föltárul előttünk az Írás: a Szentlélek az, aki az Egyházat a maga növekedő hitében egyre tovább vezette és vezeti az igazság mélységeibe (vö. Jn 16,13). II. János Pál pápa egy csodálatos művel ajándékozott meg minket, mely az évszázadok hitét összefoglalóan tartalmazza: a Katolikus Egyház Katekizmusával. Én magam nemrég tehettem közzé e katekizmus Kompendiumát, mely az elhunyt Pápa kívánságára született. Két alapvető könyv ez, melyeket mindnyájatoknak a lelkére szeretnék kötni.
Természetesen a könyvek önmagukban nem elegendőek. Alkossatok közösségeket a hitből. Az utóbbi évtizedekben olyan mozgalmak és közösségek születtek, melyekben az evangélium eleven ereje mutatkozik meg. Keressetek közösséget a hitben, útitársakat, akikkel együtt járhatjátok tovább a nagy zarándokutat, melyet először a napkeleti bölcsek mutattak meg nekünk. Az új közösségek spontaneitása fontos; de az is fontos, hogy közösségben legyetek a pápával és a püspökökkel, akik biztosítják, hogy nem magánutakat keresünk, hanem valóban Isten nagy családjában élünk, melyet az Úr a tizenkét apostollal alapított meg.
Még egyszer vissza kell térnem az Eucharisztiára. „Mivel egy kenyér vagyunk, mi sokan egy test is vagyunk”, mondja Szent Pál (1Kor 10,17). Ezzel azt akarja mondani: mivel ugyanazt az Urat fogadtuk be és Ő fölvesz minket, magába von, egymás között is egyek vagyunk. Ennek az életben is meg kell mutatkoznia. Meg kell mutatkoznia a megbocsátóképességben. Meg kell mutatkoznia a mások szükségei iránti érzékenységben. Meg kell mutatkoznia az értékek megosztásának készségében. Meg kell mutatkoznia mind a közeli, mind a távoli felebaráttal való törődésben. Ma sok formája van az önkéntességnek és a kölcsönös szolgálatnyújtásnak, melyekre éppen a mi társadalmunknak annyira szüksége van. Például nem hagyhatjuk magukra az öregeket, nem mehetünk el a szenvedők mellett. Ha Krisztusból gondolkodunk és élünk, fölnyílik a szemünk, s többé már nem önmagunkért élünk, hanem meglátjuk, hol és hogyan van ránk szükség. Ha így élünk és cselekszünk, hamarosan észrevesszük, hogy sokkal szebb mások javát szolgálni, mint csak a felénk fölkínált kényelmességet keresni. Tudom, hogy ti, mint ifjú emberek, nagyot akartok, s hogy tenni akartok egy jobb világért. Mutassátok meg ezt az embereknek, mutassátok meg a világnak, mely éppen Jézus tanítványainak e tanúságtételére vár, és elsősorban a ti szeretetetek jele által fedezhetik föl a Csillagot, akit követünk.
Menjünk tovább Krisztussal, és életünket mint Isten igazi imádói éljük. Amen.
Tegnap este megkezdtük az imádás belső útját a szent Ostya előtt, melyben Jézus számunkra kenyérré tette magát, mely belülről hordozza és táplálja az életünket. Az Eucharisztiában az imádásnak egyesüléssé kell válnia. Az Eucharisztia ünneplésével Jézus „órájában” vagyunk, melyről a János-evangélium beszél. Az Eucharisztia által az Ő „órája” a mi óránkká, jelenlétté lesz közöttünk. A tanítványokkal Izrael húsvéti vacsoráját ülte meg, Isten szabadító tettének emlékezetét, mely Izraelt a rabszolgaságból a szabadságba vezette. Jézus követi Izrael szokásos szertartását. Elmondja a hálaadó és áldó imát a kenyér fölött. De most valami új történik. Nemcsak a múlt nagy tetteiért mond hálát Istennek, hanem hálát ad neki a saját fölmagasztalásáért, mely a kereszten és föltámadásban történik. A tanítványaihoz is szól, olyan szavakkal, melyek a törvény és a próféták beteljesedését jelentik: „Ez az én testem, mely értetek adatik. Ez a kehely az új szövetségé az én Véremben”, majd odanyújtja nekik a kenyeret és a kelyhet, és rájuk bízza, hogy amit Ő tesz, újra meg újra mondják és tegyék az Ő emlékezetére.
De mi történik valójában? Hogyan képes Jézus a testét és a vérét szétosztani? Amikor a kenyeret a testévé és a bort a vérévé változtatja és szétosztja, elővételezi a halálát, belülről elővételezi és átváltoztatja a szeretet tettévé. Ami kívülről nézve brutális erőszak, belülről a szeretet aktusa lesz, mely fenntartások nélkül egészen odaajándékozza magát. Ez a tulajdonképpeni átváltozás, ami az Utolsó Vacsora termében történt, és arra volt rendelve, hogy elindítsa az átváltozások folyamatát, melynek végső célja a világ átváltozása, azért, hogy Isten legyen minden mindenben (vö. 1Kor 15,28).
A szívében minden ember valamilyen módon a világ megváltozására és átváltozására vár. Itt van a központi átváltoztató aktus, mely egyedül képes valóban megújítani a világot: az erőszak szeretetté és így a halál életté változik át. Mert Ő a halált szeretetté formálja át, ezért a halál mint ilyen belülről már le van győzve, és a föltámadás Őbenne már jelen van. Azaz a halál belülről sebesült meg, és az utolsó szó nem lehet többé az övé. Úgyszólván ez a lét legbelsejében a magfeszültség – a szeretet győzelme a gyűlölet fölött, a szeretet győzelme a halál fölött. Csak a jónak – ami legyőzi a rosszat – ezen legbensőbb kirobbanásából indulhat el az átváltozások láncolata, mely lassan átformálja a világot. Minden egyéb változás felszínes marad és nem szabadít meg. Ezért beszélünk mi megváltásról: a legbelül szükséges dolog már megtörtént, és mi beléphetünk ebbe a folyamatba. Jézus kioszthatja az életét, mert Ő valóban önmagát adja.
Az alapvető átváltozás az erőszakból a szeretetre, a halálból az életre további átváltozásokat von maga után. A kenyér és a bor az Ő teste és vére lesz. De ennyiben nem állhat meg az átváltozás, itt csak elkezdődik. Jézus Krisztus teste és vére nekünk adatik, hogy mi átváltozhassunk. Nekünk magunknak kell Krisztus testévé, vele vérrokonná válnunk. Valamennyien egy kenyeret eszünk. Ez azonban azt jelenti: egymás között eggyé válunk. Amint mondtuk, az imádásból egyesülés lesz. Ezek után Isten nem csupán az egészen Más velünk szemben. Ő bennünk van, és mi Őbenne vagyunk. Az Ő dinamikája áthat bennünket és belőlünk tovább akar áradni mások és az egész világ felé, hogy az Ő szeretete valóban a világ uralkodó mércéjévé váljon. Úgy látom, hogy ezt az új lépést, melyet az utolsó vacsora ajándékozott nekünk, nagyon szépen mutatja az imádás görög és latin kifejezése közötti különbség. A görög szó a proszkünészisz. Az alávetettség gesztusát jelenti, annak elismerését, hogy Isten a mi igazi mércénk, akinek irányítását követjük. Azt jelenti, hogy a szabadság nem önmagunk kiélése és az öntörvényűség, hanem az igazság és a jó mércéjéhez való igazodás, és ezáltal válunk igazzá és jóvá. Ez a gesztus szükséges akkor is, ha eleinte szemben áll szabadságunkra való törekvésünkkel. De a meghajlásunk a maga teljességében a második lépcsőfokon történik, mely az utolsó vacsorán mutatkozik meg. Az imádás latin szava az adoratio – a száj szájhoz érése, a csók, az átölelés a legmélyebb szeretetben. Az alávetettségből egyesülés lesz, mert az, akinek alávetjük magunkat, a Szeretet. Így válik értelmessé az alávetettség, mert nem idegent rendel fölénk, hanem szabaddá tesz, hogy legbelül önmagunk legyünk.
Térjünk vissza még egyszer az utolsó vacsorához. Az újdonság, ami ott történt, Izrael ősi hálaadó imájának új mélységében rejlik, mely most az átváltozás szavává lesz és megajándékoz azzal, hogy Krisztus órájának részeseivé lehetünk. Jézus nem azt bízta ránk, hogy a Pászka vacsorát ismételjük; hiszen az egy évenként visszatérő ünnep, ami nem ismételhető bármikor. Ő azt bízta ránk, hogy „az Ő órájának” legyünk a részesei. Ebbe az órába az átváltoztatás szent hatalmának szava által lépünk be, mely a hálaadó ima által történik, mely folytonosságban kapcsol össze bennünket Izraellel és Isten egész üdvtörténetével, s ugyanakkor megajándékoz azzal az újdonsággal, melyre ez az ima lényegében várt. Ez az ima – melyet az Egyház kánonnak nevez – hozza létre az Eucharisztiát. A hatalom szava ez, mely a földi ajándékokat egészen új módon Isten önmaga ajándékozásává változtatja át, és bevon bennünket az átváltoztatás e folyamatába. Emiatt nevezzük ezt a történést Eucharisztiának, ami a héber beracha szó fordítása – hála, dicsőítés, áldás és az Úrtól eredő átváltoztatás: az Ő „órájának” jelenléte. Jézus „órája” az az óra, amelyben a szeretet győz. Azaz: Isten győzött, mert Ő a szeretet. Jézus „órája” a mi óránk akar lenni és azzá lesz, ha engedjük, hogy a szent Eucharisztia ünneplése bevonjon bennünket az átváltoztatás folyamatába, amit az Úr végez. Az Eucharisztiának életünk közepévé kell válnia. Nem pozitivizmus vagy hatalomkeresés, ha az Egyház azt mondja nekünk, hogy a vasárnaphoz hozzátartozik az Eucharisztia. Húsvét reggelén előbb az asszonyok, majd a tanítványok láthatták először a Föltámadottat. Ettől kezdve tudták, hogy most már a hét első napja, a vasárnap az Ő napja. A teremtés első napja a teremtés megújításának a napjává vált. A teremtés és a megváltás összetartozik. Emiatt olyan fontos a vasárnap. Szép dolog, hogy ma már sok kultúrában a vasárnap szabadnap vagy a szombattal együtt úgynevezett szabad hétvége, de ez a szabad idő üres marad, ha Isten nem fordul elő benne.
Kedves Barátaim, első pillantásra talán kényelmetlenségnek tűnik a vasárnapba a szentmisét is beletervezni, de meg fogjátok látni, hogy éppen ez jelenti a szabad idő igazi központját. Ne engedjétek, hogy elvonjanak a vasárnapi Eucharisztiától, és segítsetek másokat is abban, hogy föl tudják fedezni. Ahhoz azonban, hogy az az öröm, amelyre szükségünk van, fakadni tudjon a szentmiséből, egyre jobban értenünk kell és meg kell tanulnunk szeretni. Fáradozzunk érte – megéri. Fedezzük fel az Egyház liturgiájának belső gazdagságát és igazi nagyságát: tudniillik azt, hogy nem egyedül ünneplünk, hanem az élő Isten maga ad nekünk ünnepet. Ha szeretitek az Eucharisztiát, a kiengesztelődés szentségét is újra föl fogjátok fedezni, amelyben Isten megbocsátó jósága ismételten lehetővé teszi életünkben az újrakezdést.
Aki fölfedezte Krisztust, annak másokat is hozzá kell vezetnie. Egy nagy örömet az ember nem tud megtartani önmagában. Tovább kell adni. Ma a világ nagy részében feltűnő az Istenről való megfeledkezés. Úgy tűnik, nélküle is megy minden magától. Ugyanakkor terjed a kudarc s a mindennel és mindenkivel való elégedetlenség érzése: ez mégsem lehet az élet! Valóban nem. S így adódik, hogy az Istenről való megfeledkezéssel egyidejűleg a vallásosság robbanása figyelhető meg. Én nem akarok mindent rossznak tartani, ami ebből következik. Ebben a jelenségben a megtalálás élményének komoly öröme is ott lehet. De éppen ezért lehet a vallásból piaci termék. Az ember kikeresheti magának, ami neki tetszik, és egyesek értenek hozzá, hogy ebből nyereségre tegyenek szert. De az önző módon keresett vallás végső soron nem visz bennünket előbbre. Kényelmes, de a válság óráiban magunkra hagy. Az emberen az segít, ami segít nekünk fölfedezni az utat mutató, valódi csillagot: Jézus Krisztust.
Törekedjünk rá, hogy Őt egyre jobban megismerjünk, hogy másokat is meggyőző módon tudjunk hozzá elvezetni. Emiatt olyan fontos a Szentírás szeretete és ezért fontos ismerni az Egyház hitét, amelyben föltárul előttünk az Írás: a Szentlélek az, aki az Egyházat a maga növekedő hitében egyre tovább vezette és vezeti az igazság mélységeibe (vö. Jn 16,13). II. János Pál pápa egy csodálatos művel ajándékozott meg minket, mely az évszázadok hitét összefoglalóan tartalmazza: a Katolikus Egyház Katekizmusával. Én magam nemrég tehettem közzé e katekizmus Kompendiumát, mely az elhunyt Pápa kívánságára született. Két alapvető könyv ez, melyeket mindnyájatoknak a lelkére szeretnék kötni.
Természetesen a könyvek önmagukban nem elegendőek. Alkossatok közösségeket a hitből. Az utóbbi évtizedekben olyan mozgalmak és közösségek születtek, melyekben az evangélium eleven ereje mutatkozik meg. Keressetek közösséget a hitben, útitársakat, akikkel együtt járhatjátok tovább a nagy zarándokutat, melyet először a napkeleti bölcsek mutattak meg nekünk. Az új közösségek spontaneitása fontos; de az is fontos, hogy közösségben legyetek a pápával és a püspökökkel, akik biztosítják, hogy nem magánutakat keresünk, hanem valóban Isten nagy családjában élünk, melyet az Úr a tizenkét apostollal alapított meg.
Még egyszer vissza kell térnem az Eucharisztiára. „Mivel egy kenyér vagyunk, mi sokan egy test is vagyunk”, mondja Szent Pál (1Kor 10,17). Ezzel azt akarja mondani: mivel ugyanazt az Urat fogadtuk be és Ő fölvesz minket, magába von, egymás között is egyek vagyunk. Ennek az életben is meg kell mutatkoznia. Meg kell mutatkoznia a megbocsátóképességben. Meg kell mutatkoznia a mások szükségei iránti érzékenységben. Meg kell mutatkoznia az értékek megosztásának készségében. Meg kell mutatkoznia mind a közeli, mind a távoli felebaráttal való törődésben. Ma sok formája van az önkéntességnek és a kölcsönös szolgálatnyújtásnak, melyekre éppen a mi társadalmunknak annyira szüksége van. Például nem hagyhatjuk magukra az öregeket, nem mehetünk el a szenvedők mellett. Ha Krisztusból gondolkodunk és élünk, fölnyílik a szemünk, s többé már nem önmagunkért élünk, hanem meglátjuk, hol és hogyan van ránk szükség. Ha így élünk és cselekszünk, hamarosan észrevesszük, hogy sokkal szebb mások javát szolgálni, mint csak a felénk fölkínált kényelmességet keresni. Tudom, hogy ti, mint ifjú emberek, nagyot akartok, s hogy tenni akartok egy jobb világért. Mutassátok meg ezt az embereknek, mutassátok meg a világnak, mely éppen Jézus tanítványainak e tanúságtételére vár, és elsősorban a ti szeretetetek jele által fedezhetik föl a Csillagot, akit követünk.
Menjünk tovább Krisztussal, és életünket mint Isten igazi imádói éljük. Amen.
