1. A legszentebb Eucharisztiában az Anyaszentegyház szilárd hittel fölismeri, örömmel fogadja, imádással ünnepli és tiszteli a megváltás szentségét,[1] miközben Jézus Krisztus halálát és föltámadását hirdeti, és várja, hogy dicsőségesen eljön[2] mint a mindenség legyőzhetetlen Ura és Uralkodója, örök Főpapja és királya, hogy átadja a mindenható Atya végtelen fönségének az igazság és élet országát.[3]
2. Az Egyház a tanítást a legszentebb Eucharisztiáról – mely az Egyház minden lelki kincsének, azaz magának Krisztusnak, a mi Húsvétunknak foglalata,[4] az egész keresztény élet forrása és csúcsa,[5] és az Egyház születésének oka[6] – igen nagy gonddal és nagy tekintéllyel fogalmazta meg a századok folyamán a zsinatok és a pápák dokumentumaiban. Legutóbb II. János Pál pápa tárt elénk az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában az Eucharisztiáról néhány, a mai Egyház számára nagyon jelentős részletet.[7]
Pontosabban a Pápa annak érdekében, hogy az Egyház napjainkban is
a kellő módon megoltalmazza e nagy misztériumot a szent liturgia
ünneplésében, elrendelte az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem
Kongregációjának,[8]
hogy a Hittani Kongregációval egyetértésben készítse elő a jelen,
az Eucharisztia szentségi fegyelmét érintő néhány kérdésről szóló
Instrukciót. Ezért ezt az Instrukciót az Ecclesia de
Eucharistia enciklika idézett részleteivel párhuzamosan
kell olvasni.
Mindazonáltal nem áll szándékunkban a legszentebb Eucharisztiára
vonatkozó összes szabályt összegyűjteni. Hanem a liturgikus
előírások mély értelmének megerősítése érdekében[9] jelen Instrukció megismétel
néhány hatályban lévő és érvényes szabályt, s fölhívja a figyelmet
más szabályokra, melyek a hatályos törvényeket magyarázzák és
kiegészítik. Mindezeket elsősorban a püspökök, de a papok, a
diákonusok és a laikus hívek számára is megvilágítjuk, hogy
valamennyien a saját lehetőségeik és feladataik szerint éljenek
vele.
3. A szabályok, melyek ebben az Instrukcióban olvashatók, a római szertartás, továbbá – megfelelő változtatásokkal – a latin Egyház jogilag elismert többi szertartásának liturgiájára vonatkoznak.
4. „Kétségtelen, hogy a Zsinat liturgikus reformja nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hívők tudatosabban, tevékenyebben és gyümölcsözőbben vegyenek részt az oltár szent Áldozatában.”[10] Azonban „sajnos, nem hiányoznak az árnyékok sem”.[11] Ezért nem hagyhatók szó nélkül az olykor nagyon súlyos visszaélések, melyek ellenkeznek a liturgia és a szentségek természetével, továbbá az Egyház hagyományával és tekintélyével, s napjainkban különböző egyházi körökben gyakran megcsúfolják a liturgikus ünnepléseket. Néhol a liturgia területén elkövetett visszaélések mindennaposak, ami nyilvánvalóan megengedhetetlen és meg kell szűnnie.
5. Az egyházi tekintélytől eredő normák megtartása a gondolat és a szó, a külső magatartás és a lelkület összhangját követeli. A szabályok merő külsőséges megtartása nyilvánvalóan ellenkeznék a szent liturgia lényegével, melyben az Úr Krisztus egyesülni akar Egyházával, hogy „egy test és egy lélek” legyenek.[12] A külső cselekvést ezért annak a hitnek és a szeretetnek kell megvilágosítania, amelyek Krisztust és a hívőket egyesítik, és fölébresztik a szegények és a szenvedők iránti szeretetet. Ezen felül a liturgia szavai és szertartásai Krisztus érzületének a századok során érlelődött hűséges kifejezői, és arra tanítanak, hogy az Ő érzülete legyen bennünk:[13] miközben ennek megfelelően alakítjuk a lelkületünket, fölemeljük szívünket az Úrhoz. Mindaz, amit a jelen Instrukcióban mondunk, arra irányul, hogy érzületünk hasonlóvá váljék Krisztus érzületéhez, mely a liturgia szavaiban és szertartásaiban fejeződik ki.
6. A visszaélések ugyanis „hozzájárulnak az Egyháznak e csodálatos Szentségről vallott helyes hitének és tanításának elhomályosodásához”.[14] Ezáltal megakadályozzák, hogy „a hívők bizonyos módon átéljék a két emmauszi tanítvány élményét: »Megnyílt a szemük és fölismerték Őt«”.[15] Isten hatalma és istensége[16] és az Ő jósága ragyogásának színe előtt – melyek különösen is láthatók az Eucharisztia szentségében – tanuljuk meg ugyanis, hogy valamennyi hívőnek növelnie kell és ki kell fejeznie azt az Isten imádandó fensége iránti érzéket, melyet az egyszülött Fiú üdvözítő szenvedése által kapott.[17]
7. A visszaélések gyakran a szabadság hamis fogalmából születnek. Isten azonban Krisztusban nem azzal a képzelt szabadsággal ajándékoz meg minket, melynek alapján megtehetünk mindent, amit csak akarunk, hanem azzal a szabadsággal, mellyel képesek vagyunk megtenni azt, ami méltó és igazságos.[18] Ez nemcsak a közvetlenül Istentől eredő parancsolatokra érvényes, hanem – figyelembe véve a törvények jellegét – az Egyház által hozott törvényekre is. Ezért kell mindenkinek igazodnia a törvényes egyházi tekintély által megszabott rendelkezésekhez.
8. Emellett nagy keserűséggel kell megjegyeznünk, hogy vannak olyan „önmagukban jószándékú ökumenikus kezdeményezések, melyek helyt adnak az Egyház – hitét kifejező – fegyelmével ellenkező eucharisztikus gyakorlatnak”. Az Eucharisztia ajándéka azonban „túlságosan nagy ahhoz, hogy megengedhetne leszűkített és kétértelmű értelmezéseket”. Ezért nagyobb pontossággal kell meghatározni és helyesbíteni egyes elemeket, oly módon, hogy e területen is „az Eucharisztia továbbra is a maga misztériumának teljes fényében ragyoghasson”.[19]
9. Végül a visszaélések nagyon gyakran tudatlanságból fakadnak, mert legtöbbször olyasmit utasítanak el, aminek sem mélységes értelmét nem értik, sem ősiségéről nem tudnak. Ugyanis a Szentírás „lehelete és szelleme” „hatja át” éppen „a könyörgéseket, az imádságokat és a himnuszokat, és a Szentírásból ered a szent jelek és cselekvések jelentése”.[20]
Ami a látható jeleket illeti, „amelyeket a liturgia használ a láthatatlan isteni valóságok jelzésére, azokat Krisztus vagy az Egyház választotta ki”.[21] Végül a szent ünneplések szerkezete és formái, a keleti és nyugati szertartások hagyományainak megfelelően, összhangban vannak a folyamatos apostoli hagyomány[22] – melynek hűséges és gondos továbbadása az eljövendő nemzedékeknek az Egyház sajátos feladata – egyetemes szokásaival is. A liturgikus szabályok mindezt gondosan őrzik és megvalósítják.
10. Az Egyháznak nincs hatalma afölött, amit Krisztus határozott meg és ami a liturgia változhatatlan részét alkotja.[23] Ha ugyanis elszakítanánk azt a kapcsolatot, ami a szentségeket az őket alapító Krisztussal és az egyházalapítás eseményeivel összeköti,[24] az a hívőknek nem hogy használna, hanem súlyos kárára volna. A szent liturgia ugyanis szorosan kapcsolódik a tanítás elveihez,[25] ebből következően a jóvá nem hagyott szövegek és szertartások elgyöngítenék vagy elszakítanák a lex orandi és a lex credendi közötti szükségszerű kapcsolatot.[26]
11. Az Eucharisztia misztériuma túlságosan nagy ahhoz, „hogy bárki megengedhesse magának, hogy olyan önkényességgel bánjék vele, ami nincs tekintettel szent jellegére és egyetemes természetére”.[27] Aki, még ha pap is, ennek ellenére saját ötleteit követve így cselekszik, sérti a római szertartás lényegi egységét, amit nagyon gondosan őrizni kell,[28] és olyan cselekményeket hajt végre, melyek semmiképpen nincsenek összhangban az emberek részéről ma tapasztalható Isten utáni éhséggel és szomjúsággal, hiteles lelkipásztori tevékenységet sem végez és igazi liturgikus megújulást sem valósít meg, hanem inkább megfosztja a hívőket hagyományuktól és örökségüktől. Az önkényes cselekmények ugyanis nem megújulást jelentenek,[29] hanem sértik a hívők jogát az olyan liturgikus cselekményekhez, melyek az Egyház hagyományának és fegyelmének megfelelő életet fejezik ki. Emellett a torzulás és széthúzás elemeit viszik magába az eucharisztikus ünneplésbe, mely természete szerint is kiemelkedően arra irányul, hogy csodálatosan jelezze és megvalósítsa az isteni élettel való közösséget és Isten népének egységét.[30] Az ilyen cselekményekből tanbeli bizonytalanságok származnak, megzavarják és megbotránkoztatják Isten népét, és szinte elkerülhetetlenül keserű reakciókat váltanak ki: csupa olyan mozzanat, melyek a mi korunkban, amikor a keresztény élet gyakran különösen nehézzé válik a „szekularizáció” miatt, sok hívőt komolyan megzavarnak és elszomorítanak.[31]
12. Ezzel szemben minden hívőnek joga van ahhoz, hogy igazi liturgiája és különösen szentmiséje legyen, amely megfelel az Egyház által akart és meghatározott formának, ahogyan azt a liturgikus könyvekben és egyéb törvényekben és szabályokban előírja. Ugyanígy a katolikus népnek joga van ahhoz, hogy a szentmise áldozatát csorbítatlanul mutassák be érte, teljes összhangban az Egyházi Tanítóhivatal tanításával. Végül a katolikus közösségnek joga van ahhoz, hogy úgy mutassák be érte a legszentebb Eucharisztiát, hogy az valóban az egység szentsége legyen, teljesen kizárva minden hiányosságot és olyan gesztust, ami megoszlást vagy pártoskodást kelthetne az Egyházban.[32]
13. Minden szabály és észrevétel, amit a jelen Instrukció tartalmaz, a maga módján kapcsolódik az Egyház feladatához, melynek kötelessége felügyelni e nagy misztérium helyes és méltó ünneplését. A jelen Instrukció utolsó fejezete taglalja, hogy az egyes szabályok miként kapcsolódnak az egész egyházjog legfőbb törvényével, ami nem más, mint a lelkek üdvösségéről való gondoskodás.[33]
ELSŐ FEJEZET
A szent liturgia szabályozása
14. „A szent liturgia irányítása egyedül az egyházi tekintélytől függ: az Apostoli Szentszékre és a jogszabályok szerint a püspökre tartozik.”[34]
15. A római pápa „Krisztus helytartója és ezen a földön az egész egyház pásztora; tehát hivatalánál fogva a legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes rendes hatalma van az egyházban, és ezt a hatalmát mindig szabadon gyakorolja”,[35] azáltal is, hogy kapcsolatot tart a lelkipásztorokkal és a hívekkel.
16. Az Apostoli Szentszék illetékességi körébe tartozik az egyetemes Egyház szent liturgiájának rendezése, a liturgikus könyvek közzététele és azok nemzeti nyelvű fordításainak hitelesítése, továbbá a felügyelete annak, hogy a liturgikus rendelkezéseket, különösen azokat, melyek a szentmise áldozatának bemutatását szabályozzák, mindenütt gondosan betartsák.[36]
17. Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja „foglalkozik mindazzal, ami – tiszteletben tartva a Hittani Kongregáció illetékességét – az Apostoli Szentszékre tartozik a szent liturgia, elsősorban a szentségek szabályozása és előmozdítása körül. Elősegíti és védelmezi a szentségek fegyelmét, különösen azokat a kérdéseket, melyek az érvényes és megengedett kiszolgáltatással kapcsolatban merülnek föl.” Végül „gondosan felügyel arra, hogy a visszaélések elkerülése végett pontosan tartsák be a liturgikus rendelkezéseket, és ahol előfordultak visszaélések, szüntessék meg azokat”.[37] E témakörben az egész Egyház hagyománya szerint mindent megelőz a szentmise bemutatására és a legszentebb Eucharisztia szentmisén kívüli imádására irányuló gondosság.
A hívőknek joguk van ahhoz, hogy az egyházi tekintély kivételek nélkül és hatékonyan szabályozza a szent liturgiát, oly módon, hogy a liturgia soha ne tűnjék „senki magántulajdonának, sem a celebráns, sem a misztériumokat ünneplő közösség magántulajdonának”.[38]
1. A megyéspüspök nyájának főpapja
19. A megyéspüspök Isten misztériumainak első gondnoka, a rábízott részegyház egész liturgikus életének irányítója, előmozdítója és őre.[39] Ugyanis „a püspök az egyházi rend szentsége teljességének birtokában »a legfőbb papság kegyelmének sáfára«,[40] különösen az Eucharisztiában, melyet ő maga ajánl föl vagy gondoskodik fölajánlásáról,[41] melyből az Egyház folyamatosan él és növekszik.”[42]
20. Az Egyháznak ugyanis fő megnyilvánulása valósul meg, valahányszor bemutatják a szentmisét, különösen a székesegyházban, „amikor Isten egész szent népe tevékenyen és teljesen részt vesz az egy imádságban és az egy oltárban a püspök vezetésével”, akit körülvesznek papjai, diákonusai és asszisztensei.[43] Emellett „az Eucharisztia minden törvényes ünneplését a püspök irányítja, kinek feladata, hogy a keresztény vallás kultuszát bemutassa Istennek, illetve szabályozza az Úr parancsai és az Egyház törvényei szerint; ez utóbbiakat részleteiben ő határozza meg egyházmegyéje számára”.[44]
21. Ugyanis „a megyéspüspökre tartozik, hogy illetékességének határain belül mindenkire kötelező szabályokat adjon ki a rábízott egyházban a liturgiával kapcsolatban”.[45] A püspöknek azonban mindig ügyelnie kell, hogy meg ne kösse azt a szabadságot, amit a liturgikus könyvek szabályai biztosítanak arra, hogy az ünneplést meggondoltan alakítsák a szent hely, a hívők csoportja és a lelkipásztori körülmények igénye szerint, annak érdekében, hogy az egész szent szertartás hatásosan feleljen meg a személyek felfogóképességének.[46]
22. A megyéspüspök kormányozza a rábízott részegyházat,[47] és az ő feladata szabályozni és irányítani, bátorítani, s olykor dorgálni is.[48] Így gyakorolja a szent hivatalt, melyet a püspökszenteléssel kapott,[49] hogy gyarapítsa nyáját az igazságban és az életszentségben.[50] Meg kell világítania a liturgikus szövegek és szertartások eredeti értelmét, és táplálnia kell a liturgikus lelkiséget a papokban, diákonusokban és hívőkben,[51]hogy valamennyien eljussanak az Eucharisztia tevékeny és gyümölcsöző ünnepléséhez,[52] továbbá biztosítania kell, hogy az Egyház mint test egy lelkű legyen a szeretet egységében egyházmegyei, nemzeti és egyetemes szinten egyaránt.[53]
23. A híveknek „úgy kell ragaszkodniuk a püspökükhöz, ahogy az Egyház ragaszkodik Jézus Krisztushoz és Jézus Krisztus az Atyához, hogy mindenek nagy összhangba kerüljenek az egység által, és növekedjenek Isten dicsőségére”.[54] Valamennyien, még az Istennek szentelt élet Intézményei, az Apostoli Élet Társaságai és minden egyházi társulás vagy mozgalom tagjai is alá vannak vetve a megyéspüspök tekintélyének mindabban, ami a liturgiával kapcsolatos,[55] kivéve a törvényesen kapott jogokat. A megyéspüspököt illeti tehát annak joga és kötelessége, hogy felügyelje és jóváhagyja liturgikus szempontból a joghatósági területén lévő templomokat és kápolnákat, az imént említett intézmények tagjai által alapítottakat és irányítottakat is, amennyiben ezeket a hívők rendszeresen látogatják.[56]
24. A keresztény népnek joga van ahhoz, hogy a megyéspüspök ügyeljen arra, nehogy visszaélések szüremkedjenek be az egyházi fegyelembe, különösen az ige szolgálatába, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásába, az istentiszteletbe és a szentek tiszteletébe.[57]
25. A püspök által életre hívott bizottságok és tanácsok – annak érdekében, hogy hozzájáruljanak „az egyházmegyében a liturgia, a zene és a szent művészet gyarapodásához” – a püspök elgondolása és irányítása szerint járjanak el, és vegyék figyelembe tekintélyét és jóváhagyását saját feladataik megfelelő végzéséhez,[58] hogy így valóságos legyen a püspök kormányzása a maga egyházmegyéjében. A püspökök mérlegeljék, hogy mindezen csoportok, intézmények és bármi liturgikus kezdeményezés – miként ez már egy ideje sürget -, eddigi tevékenységük alapján eredményesek voltak-e,[59] és jól gondolják meg, hogy szervezetük és tevékenységük milyen kiigazításra vagy fejlesztésre szorul,[60] hogy újból hatékonyak legyenek. A szakértőket olyanok közül válasszák ki, akik elismerten szilárdak a katolikus hitben, s teológiailag és kulturálisan jól felkészültek.
2. A Püspöki Konferenciák
26. Ez érvényes azokra a liturgikus bizottságokra is, melyeket a Zsinat sürgetésére[61] a Püspöki Konferencia hozott létre, s tagjainak feltétlenül püspököknek kell lenniük és jól el kell különülniük a segítő szakértőktől. Amennyiben egy Püspöki Konferencia létszáma nem elegendő ahhoz, hogy minden nehézség nélkül liturgikus bizottságot alkothasson, nevezzen ki tanácsot vagy szakértő csoportot – föltétlenül egy püspök elnökletével -, s amennyire lehet ez oldja meg a feladatot, de ne nevezzék liturgikus bizottságnak.
27. Az Apostoli Szentszék 1970-ben jelezte,[62] hogy fejezzenek be mindenféle kísérletet a szentmise bemutatásával kapcsolatban, és ezt 1988-ban megerősítette.[63] Éppen ezért az egyes püspököknek és konferenciáiknak nincs semmiféle felhatalmazásuk arra, hogy kísérletezéseket engedélyezzenek a szövegek és egyebek tekintetében, amiket a liturgikus könyvek nem írnak elő. Ahhoz, hogy a jövőben ilyen kísérleteket lehessen végezni, az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációjának a Püspökök Konferenciája által benyújtott kérésre írásos engedélyére van szükség. Ilyen engedélyt azonban a Kongregáció csak súlyos okból ad. Az inkulturációval kapcsolatos liturgikus kezdeményezések terén szigorúan és teljesen meg kell tartani az ide vonatkozó külön szabályokat.[64]
28. Minden liturgiát érintő szabályt, amit egy Püspöki Konferencia a maga joghatósági területén a jog szabályai szerint megalkot, alá kell vetni az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja felülvizsgálatának, ami nélkül semmiféle kötelező erővel nem rendelkezik.[65]
3. A papok
29. A papok, akik a püspöki rend érvényes, gondviselésszerű és szükséges munkatársai,[66] s arra hivatottak, hogy Isten népét szolgálják, a püspökükkel együtt egyetlen presbitériumot alkotnak,[67] bár különböző szolgálatra vannak rendelve. „A híveknek egy-egy helyi közösségében valamiképpen jelenvalóvá teszik a püspököt, akihez bizalom és segítőkészség fűzi őket, s akitől átvállalják feladatainak és gondjainak egy részét mindennapi fáradozásukkal.” Ezért „a püspök vezetése alatt megszentelik és igazgatják az Úr nyájának egy rájuk bízott csoportját, állomáshelyükön láthatóvá teszik az egyetemes Egyházat és hathatósan járulnak hozzá Krisztus egész testének építéséhez”.[68] Emellett „mindenkor Isten gyermekeinek javára ügyelve arra törekszenek, hogy működésük szerves része legyen az egész egyházmegye, sőt az egész Egyház lelkipásztori munkájának.”[69]
30. Nagy felelősség terheli „az eucharisztikus ünneplésben elsősorban a papokat: az ő feladatuk, hogy Krisztus személyében vezessék, biztosítva a communiót és szolgálva azt nem csupán a közvetlenül jelenlévő közösségben, hanem az egyetemes Egyházban is, amely mindig érintett az Eucharisztiában. Sajnálatunkat kell kifejezni a visszaélések miatt, melyek főként a Zsinat utáni liturgikus reform éveitől kezdve, a kreativitás és az alkalmazkodás félreértéséből fakadtak és sokak számára okoztak szenvedést.”[70]
31. A szentelésükkor tett és évenként az olajszentelési misében megújított ígéretükkel összhangban a papoknak „áhítattal és hittel kell ünnepelniük Krisztus misztériumait Isten dicséretére és a keresztény nép megszentelésére az Egyház hagyománya szerint, egész különösen az Eucharisztia áldozatában és a bűnbánat szentségében”.[71] Nem szabad elsilányítaniuk szolgálatuk mélységes jelentését azzal, hogy változtatásokkal, rövidítésekkel vagy önkényes hozzáadásokkal eltorzítják a liturgikus ünneplést.[72] Miként ugyanis Szent Ambrus mondta: az Egyház nem önmagában sérül, (...) hanem bennünk. Őrizkedjünk tehát attól, hogy a mi hibáink megsebezzék az Egyházat.”[73] Hangsúlyozzuk tehát, hogy az Egyházat nem szabad megbántásnak érnie a papok részéről, akik oly nagy ünnepélyességgel ajánlották föl magukat a szolgálatára. Sőt a püspök irányítása alatt gondosan ügyelniük kell arra is, hogy ilyen torzulásokat mások se okozzanak.
32. „A plébános gondoskodjék arról, hogy a legszentebb Eucharisztia legyen a hívők plébániai együttlétének középpontja; azon fáradozzék, hogy a krisztushívőket a szentségek áhítatos kiszolgáltatásával táplálja, különösképpen pedig, hogy gyakran járuljanak a legszentebb Eucharisztiához és a bűnbánat szentségéhez; törekedjék arra is, hogy általában az imádságra és a családban végzett imádságra indítsa őket, és hogy tudatosan és tevékenyen vegyenek részt a szent liturgián, melyet a megyéspüspök felügyelete alatt plébániáján a plébánosnak kell irányítania; neki kell ügyelnie arra is, nehogy ezen a téren visszaélések támadjanak.”[74] Jóllehet nagyon megfelelő, hogy a liturgikus ünneplések, különösen a szentmise hatékony előkészítésében a hívők segítsék a plébánost, de semmiképpen nem hagyhat rájuk olyan teendőket, melyek meghaladják sajátos feladataikat.
33. Végezetül „legyen tehát a papoknak gondjuk arra, hogy a liturgia tudományában és gyakorlatában jártasak legyenek; liturgikus szolgálatukkal ugyanis el kell érniük, hogy a rájuk bízott keresztény közösségek egyre tökéletesebben dicsérjék Istent, az Atyát és a Fiút és a Szentlelket”.[75] Mindenekelőtt hassa át őket az a csodálat és megilletődöttség, amit a húsvéti misztérium Eucharisztiában történő ünneplése vált ki a hívők szívében.[76]
4. A diákonusok
34. A diákonusoknak, „akik nem papságra, hanem szolgálatra kapták a kézföltételt”[77] és jó hírnévnek örvendenek,[78] Isten segítségével úgy kell viselkedniük, hogy fölismerjék: annak igaz tanítványai,[79] aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon”,[80] és úgy volt tanítványai körében, „mint aki szolgál”.[81] És a kézföltétel által kapott Szentlélektől megerősítve szolgálják Isten népét, közösségben a püspökkel és annak presbitériumával.[82] Ezért atyjuknak tekintsék a püspököt, s legyenek segítségére neki és presbitériumának „az ige, az oltár és a szeretet szolgálatában”.[83]
35. Soha ne feledjék, hogy „a hit misztériumát, miként az Apostol mondja, tiszta lelkiismerettel kell őrizni,[84] hogy szavakkal és tettekkel hirdessék ezt a hitet az evangélium és az Egyház hagyománya szerint”,[85] szívből szolgálva hűségesen és alázattal a szent liturgiát, mint az Egyház életének forrását és csúcsát, „hogy mindazok, akik a hit és a keresztség által Isten gyermekei lettek, jöjjenek össze, az Egyház közösségében dicsérjék Istent, vegyenek részt az áldozatban, és vegyék az Úr vacsoráját”.[86] Éppen ezért amennyiben rajtuk áll, a diákonusok valamennyien legyenek elkötelezettek arra, hogy a liturgiát a kellőképpen jóváhagyott liturgikus könyvek szabályai szerint végezzék.
MÁSODIK FEJEZET
A laikus hívők részvétele a szentmisén
1. Aktív és tudatos részvétel
36. A szentmise bemutatása mint Krisztus és az Egyház cselekménye az egész keresztény élet központját jelenti mind az egyetemes Egyház, mind a részegyházak, mind az egyes hívők számára,[87] akik különféle módokon érintettek a szenteltség, a feladatok és az aktív részvétel módjai szerint.[88] Így a keresztény nép – „a választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Istennek lefoglalt nép”[89] – megjeleníti a maga harmonikus és hierarchikus rendjét.[90] „A hívők általános papsága és a szolgálati, a hierarchikus papság – jóllehet nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól – egymásra vannak rendelve; mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságából részesedik.”[91]
37. Az összes hívők, akik a keresztséggel megszabadultak bűneiktől és az Egyház tagjai lettek, a beléjük vésett szentségi karakter révén alkalmasak a keresztény vallás kultuszára,[92] arra, hogy királyi papságuk erejével[93] kitartva az imádságban és Istent dicsőítve[94] élő, szent és Istennek kedves áldozatnak bizonyuljanak minden cselekedetükben,[95] és mindenütt tegyenek tanúságot Krisztusról, s aki kérdezi őket, annak adjanak számot az örök életre irányuló reményükről.[96]
Ezért a laikus hívők részvétele az Eucharisztia ünneplésében és az Egyház egyéb szertartásaiban nem korlátozható a merő, többnyire passzív jelenlétre, hanem úgy kell tekinteni, mint a hit és a keresztségi méltóság igazi gyakorlását.
38. Az Egyház folyamatos tanítását arról, hogy az Eucharisztiának nem csupán lakoma, hanem mindenekelőtt áldozat természete is van, azon alapvető szempontok között kell számontartani, melyek szükségesek az összes hívő teljes részvételéhez e nagy szentségben.[97] „Megfosztván áldozati jellegétől a misztériumot, úgy tekintik, mintha nem volna egyéb, mint egy testvéri összejövetel, étkezéssel.”[98]
39. Annak érdekében, hogy kiemelje és támogassa a tevékeny részvételt, a liturgikus könyvek legutóbbi reformja a Zsinat szándékai szerint szorgalmazta a nép akklamációit, a válaszokat, a zsoltározást, az antifónákat, az énekeket, továbbá a cselekményeket, gesztusokat és testtartásokat, s gondoskodott a kellő idejű szent csend megtartásáról azáltal, hogy a rubrikákban szól a hívőket érintő részekről is.[99] Emellett tág teret nyit a megalapozott alkalmazkodás jogos szabadságának. A megalapozást az az elv adja, hogy minden ünneplésnek – a liturgikus szabályok által meghatározott lehetőségek szerint -meg kell felelnie a résztvevők befogadóképességének, lelki fölkészültségének és sajátosságainak. Az énekek, a dallamok, az imádságok és a szentírási olvasmányok megválasztásában, a homília elmondásában, a hívők közös könyörgésének megfogalmazásában, az esetleges figyelmeztetésekben, a templom évszaknak megfelelő díszítésében bőséges lehetőség van arra, hogy minden ünneplésnek meglegyen az a sajátossága, ami láthatóbbá teszi a liturgikus hagyomány gazdagságát, és figyelembe véve a lelkipásztori igényeket, segít az ünneplés sajátosságának megértésében és bensőséges átélésében. Emlékeztetnünk kell azonban arra, hogy a liturgikus cselekmények hatékonysága nem a szertartások állandó változtatásától, hanem Isten Igéjében és az ünnepelt misztériumban való elmélyedéstől függ.[100]
40. Mindazonáltal jóllehet a liturgikus ünneplésekben kétségtelenül az összes hívőnek tevékenyen részt kell vennie, ebből nem következik, hogy a hagyományos gesztusokon és testtartáson túlmenően valamennyiüknek tenniük kellene valamit, mintegy szükségszerű és sajátos liturgikus feladatuk teljesítéseként. A katekézisnek inkább arra kellene törekednie, hogy az utóbbi években bizonyos helyeken elterjedt felszínes fogalmakat és gyakorlatot helyesbítse, és fölébressze a hívőkben a hit misztériuma, az Eucharisztia mélysége előtti csodálatot, melynek ünneplésekor az Egyház folyamatosan átmegy „a régiből az új életre”.[101] Az Eucharisztia ünneplésekor ugyanis – mint az egész keresztény életben, mely belőle meríti erejét és feléje irányul – Szent Tamás apostolhoz hasonlóan az Egyház imádva borul le a megfeszített, meghalt, eltemetett és föltámadott Úr előtt „isteni ragyogásának nagyságában, és örökre kiáltja: én Uram, én Istenem!”[102]
41. A liturgikus részvétel érzékének fölkeltésére, támogatására és táplálására nagyon alkalmasak a Liturgia Horarum kitartó és hosszabb részeinek végzése, a szentelmények és a népi jámborság gyakorlatai. Az ilyen gyakorlatokat – „jóllehet nem tartoznak jogilag a szent liturgiához, mégis különleges jelentőségük és méltóságuk van” – úgy kell tekinteni, főként amikor az Egyházi Tanítóhivatal dicséri és jóváhagyja őket,[103] mint amik kapcsolatban vannak a liturgiával, kiváltképpen a rózsafüzér imádsága.[104] Továbbá ezek a jámbor gyakorlatok a keresztény népet a szentségekhez, főként az Eucharisztiához vezetik el, „nemkülönben a megváltásunk misztériumairól való elmélkedéshez és az égben lévő szentek példájának követésére, ezért a liturgikus kultusz részeseivé tesznek és üdvösségünkre válnak”.[105]
42. Tudatosítanunk kell, hogy az Egyház nem emberi akaratból gyűlik össze, hanem Isten hívta össze a Szentlélekben, és a hit által válaszol ingyenes meghívására: az ekklészia szó ugyanis a klészisz szóra utal, ami azt jelenti: „meghívás”.[106] Továbbá az eucharisztikus áldozatot nem lehet „koncelebrációnak” tekinteni, amit a pap a jelenlévő néppel együtt végez.[107] Épp ellenkezőleg, a papok által ünnepelt Eucharisztia „a közösség lehetőségeit gyökerében meghaladó ajándék (...). A közösségnek, mely az Eucharisztia ünneplésére gyűlik össze, ahhoz, hogy valóban eucharisztikus közösség lehessen, föltétlenül szüksége van a fölszentelt papra, aki vezeti a közösséget. Ugyanakkor a közösség nem képes magából kiállítani a fölszentelt szolgát.”[108] Feltétlenül szükségünk van a közös akaratra, hogy elkerüljünk e kérdésben minden kétértelműséget és megtaláljuk a gyógyírt az utóbbi években támadt nehézségekre. Éppen ezért nagyon óvatosan kell használni ilyen kifejezéseket, mint „ünneplő közösség” vagy „ünneplő gyülekezet”, illetve modern nyelveken „celebrating assembly”, „asamblea celebrante”, „assemblée célébrante” és hasonlók.
2. A laikus hívők feladatai a szentmisében
43. Jogos és dicséretes, hogy a közösség és Isten egész Egyháza javára egyes laikus hívők a hagyománynak megfelelően bizonyos feladatokat végeznek a szent liturgia keretében.[109] Jó, ha többen vannak és megosztják egymás között a különböző feladatokat vagy ugyanannak a feladatnak egyes részeit.[110]
44. A fölavatott akolitus és lektor szolgálatain kívül[111] a fent említett részfeladatok közé tartoznak az ideiglenesen megbízott akolitus[112] és lektor teendői,[113] melyekhez csatlakoznak a Római Misekönyvben leírt egyéb feladatok,[114] továbbá olyan tevékenységek, mint az ostya előkészítése, a textíliák mosása stb. Valamennyien „akár fölszentelt szolgák, akár laikus hívők, feladatukat végezve csak azt tegyék, ami őket illeti, de azt mind tegyék meg,”[115] és mind a liturgikus cselekményben, mind az arra való fölkészülésben úgy járjanak el, hogy az Egyház liturgiájának méltósága és szépsége láthatóvá váljék.
45. El kell kerülni annak veszedelmét, hogy elhomályosuljon a klerikusok és a laikusok tevékenységének komplementaritása (egymást kiegészítő természete), azaz a laikusok szerepét nem nyomhatja el a „klerikalizálódás”, ugyanakkor a fölszentelt szolgák indokolatlanul nem vállalhatnak olyan feladatokat, melyek a laikus hívők életének és tevékenységének sajátjai.[116]
46. Azt a laikus hívőt, akit meghívnak arra, hogy segédkezzen a liturgikus cselekményekben, kellően föl kell készíteni, s keresztény élete, hite, magatartása és az Egyház Tanítóhivatalához való hűsége példamutató legyen. Nagyon jó, ha az ilyen hívő életkorának, életállapotának, kultúrájának megfelelő liturgikus képzésben részesülhetett.[117] Senki olyat ne válasszanak ki, akinek kiemelése csodálkozást kelthet a hívők körében.[118]
47. Valóban kívánatos, hogy fenntartsuk azt a szokást, hogy legyenek „ministránsnak” nevezett kisfiúk vagy fiatalok, akik akolitus módján szolgálnak az oltárnál, és életkoruk szerint kapjanak megfelelő katekézist feladatuk végzéséhez.[119] Nem szabad elfelednünk, hogy e kisfiúk seregéből az évszázadok során tekintélyes számú pap lett.[120] Alapítsanak számukra egyesületeket és támogassák ezeket a szülők részvételével és segítségével is, akikkel együtt hatékonyabb lehet a ministránsok lelkipásztori gondozása. Amennyiben az ilyen egyesületek nemzetközi jelleget öltenek, fölállításuk és szabályzatuk vizsgálata, illetve jóváhagyása az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációjára tartozik.[121] Az ilyen oltárszolgálat a megyéspüspök megítélése szerint és a törvények megtartásával kislányoknak vagy asszonyoknak is megengedhető.[122]
HARMADIK FEJEZET
A szentmise helyes bemutatása
1. A legszentebb Eucharisztia anyaga
48. A szent eucharisztikus áldozat bemutatásakor használt kenyérnek kovásztalannak kell lennie, kizárólag búzából készülhet, és frissnek kell lennie, annyira, hogy a romlásnak semmi kockázata ne legyen.[123] Ebből következik tehát, hogy ha más anyagból készül, még ha gabonából is, vagy ha búzától különböző anyaggal keverik, oly mértékben, hogy az a közfelfogás szerint már nem mondható búzakenyérnek, nem érvényes anyag az áldozat bemutatásához és az Eucharisztia szentségéhez.[124] Súlyos visszaélés az Eucharisztia kenyerének készítéséhez más anyagokat, például gyümölcsöt, cukrot vagy mézet használni. Magától értetődik, hogy az ostyát olyan személyeknek kell készíteniük, akik nemcsak jó hírnevükkel tűnnek ki, hanem szakértelemmel és megfelelő felszereléssel is rendelkeznek.[125]
49. A jel kifejezőerejét figyelembe véve az a megfelelő, ha az eucharisztikus kenyér megtöréséből származó darabot osztják szét az áldozáskor legalább néhány hívőnek. „A kis ostya nincs megtiltva, amikor az áldozók száma vagy más lelkipásztori meggondolások azt igénylik;”[126] sőt általában annyira kicsi partikulát használjanak, ami nem igényel további megtörést.
50. A szent eucharisztikus áldozat bemutatásakor használt bornak természetesnek, szőlőből valónak, eredetinek, hamisítatlannak és idegen anyagoktól mentesnek kell lennie.[127]
A szentmise közben kevéske vizet kell hozzá vegyíteni. A legnagyobb gonddal kell ügyelni arra, hogy az Eucharisztiának szánt bort romlatlanul őrizzék, és meg ne ecetesedjen.[128] Kivétel nélkül tilos olyan bor használata, melynek tisztasága és eredete kétséges: az Egyház ugyanis a szentségek érvényességéhez szükséges feltételek esetében bizonyosságot követel. Nincs megengedve semmiféle törekvés bármely más ital használatára, ami nem érvényes anyagot jelentene.
2. A Prex Eucharistica (a szentmise kánonja)
51. Csak olyan kánonokat használjanak, melyeket a Római Misekönyv tartalmaz, vagy amelyeket az Apostoli Szentszék jóváhagyott, mégpedig az általa meghatározott módon és szöveggel. „Nem szabad eltűrni, hogy egyes papok maguknak követeljék a jogot eucharisztikus imádságok komponálására”,[129] vagy az Egyház által jóváhagyott szöveget módosítsák, illetve magánszemélyek által összeállított imádságot használjanak.[130]
52. A Prex Eucharistica imádkozása, ami természete szerint az egész szentmise csúcsa, szenteltségének erejéből egyedül a papot illeti. Ezért visszaélés az az eljárás, hogy a kánon egyes részeit egy diákonus, egy laikus ministráns akár egyedül, akár az összes hívőkkel együtt imádkozza. A kánont tehát teljes egészében egyedül a papnak kell imádkoznia.[131]
53. Miközben a miséző pap a kánont imádkozza, „ne hangozzék más imádság vagy ének, és hallgasson az orgona és minden más hangszer”,[132] kivéve a nép jóváhagyott akklamációit, melyekről alább lesz szó.
54. Mindazonáltal a nép mindig aktívan és soha nem csak passzív módon vesz részt: „Hittel és csendben csatlakozik a paphoz, és hangos szóval is a kánonban a meghatározott részeknél, mint például a prefáció bevezetése, a Szent vagy, a konszekráció utáni akklamáció, a Per ipsum utáni amen, és egyéb, a Püspöki Konferenciák által jóváhagyott és a Szentszék által megerősített akklamációk.”[133]
55. Néhány helyen elterjedt az a visszaélés, hogy a pap koncelebrált szentmisében a konszekráció pillanatában töri meg az ostyát. Ez a visszaélés azonban ellenkezik az Egyház hagyományával, tilos és nagyon sürgősen helyesbíteni kell.
56. Nem szabad elhagyni a Prex Eucharisticában a pápa és a megyéspüspök nevét, hogy őrizzünk egy nagyon régi hagyományt és kifejezzük az egyházi közösséget. Ugyanis „az eucharisztikus közösség egyházi communiója közösséget jelent saját Püspökével és a Római Pápával is.”[134]
3. A szentmise többi része
57. A hívők közösségének joga van ahhoz, hogy rendszeresen, mindenekelőtt a vasárnapi szentmisén megfelelő és alkalmas szent zene hangozzék, legyen oltár és legyenek a törvénynek megfelelően méltó, szép és tiszta ruhák és fölszerelések.
58. Hasonlóképpen minden hívőnek joga van ahhoz, hogy a szentmisét minden részében gondosan előkészítsék, oly módon, hogy méltó és hatékony módon hirdessék és magyarázzák Isten Igéjét; a törvényeknek megfelelően gondosan éljenek a liturgikus szövegek és szertartások megválasztásának lehetőségével; és a liturgia végzése közben az énekszövegek a kellő módon őrizzék és táplálják a hitüket.
59. Véget kell vetni annak az elvetendő szokásnak, hogy a papok, a diákonusok – vagy a hívek is – kényük-kedvük szerint bárhol megváltoztatják és kicserélik a szent liturgia általuk mondott szövegeit. Ezzel ugyanis bizonytalanná teszik a szent liturgia végzését, és nem ritkán megváltoztatják eredeti értelmét.
60. A szentmise ünneplésekor az igeliturgia és az eucharisztikus liturgia szorosan összetartozik és egyetlen kultikus cselekményt alkot. Éppen ezért – különböző helyeken vagy különböző időben végezve – nem szabad elszakítani azokat egymástól.[135] Továbbá nem szabad a szentmise egyes részeit a nap különböző időpontjaiban végezni.
61. A szentmise közben felolvasandó szentírási olvasmányok kiválasztásánál követni kell a liturgikus könyvekben található szabályokat,[136] azért, hogy „Isten Igéjének asztala valóban gazdagabban legyen megterítve a hívők számára, és a Szentírás kincsei jobban föltáruljanak”.[137]
62. Az előírt szentírási olvasmányokat nem szabad elhagyni vagy saját ötlet szerint más szentírási résszel helyettesíteni, különösen nem szabad helyettesíteni „más, nem szentírási szövegekkel az olvasmányokat és a válaszos zsoltárt, melyekben Isten Igéje hangzik”.[138]
63. Az evangélium felolvasása, ami „az igeliturgia csúcspontja”,[139] az Egyház hagyománya szerint a szent liturgia végzése közben a fölszentelt szolga feladata.[140] Ezért nem megengedett, hogy laikus, legyen akár szerzetes, olvassa föl az evangéliumot a szentmisében vagy egyéb alkalmakkor, kivéve amikor a törvények azt kifejezetten engedélyezik.[[141]
64. A homíliát, melyet a szentmise közben mondanak és része a liturgiának,[142] „általában maga a miséző pap mondja, vagy az általa megbízott koncelebráns, illetve – alkalomszerűen – diákonus, de soha nem mondhatja laikus”.[143] Különleges esetekben és megfelelő indokkal mondhatja a homíliát a szentmisén jelenlévő püspök vagy pap, akkor is, ha nem koncelebrálhat.[144]
65. A 767. kánon 1. § alapján emlékeztetünk arra, hogy hatályát vesztette minden korábbi szabály, ami lehetővé tette nem fölszentelt hívők számára homília mondását a szentmisében.[145] Az ilyen gyakorlat tilos, ezért nem szabad végezni semmiféle szokásra hivatkozva.
66. A laikusok szentmisében mondott prédikációjának tilalma a kispapokra és a teológiát tanulókra is érvényes, továbbá mindazokra, akik „lelkipásztori kisegítő” megbízást kaptak, illetve bármilyen laikus csoportra, közösségre vagy társulásra.[146] Nagyon ügyelni kell arra, hogy a homília szigorúan az üdvösség misztériumára koncentráljon azáltal, hogy a liturgikus esztendő folyamán a szentírási olvasmányok és a liturgikus szövegek alapján kifejti a hit misztériumait és a keresztény élet szabályait, illetve magyarázza a szentmise állandó és változó részeit vagy valamely más szertartást.[147] Magától értetődik, hogy minden szentírásmagyarázatnak Krisztusra, az üdvrend központjára kell irányulnia, de ennek a liturgikus ünneplés sajátos összefüggését figyelembe véve kell történnie. A homíliának Krisztus világosságát az élet eseményeire kell rávetítenie. Ez azonban úgy történjék, hogy Isten Igéje el ne veszítse eredeti és hiteles jelentését, például azáltal, hogy csak politikáról, világi témákról szól, vagy szókincse a korunkban nagyon elterjedt álvallásos mozgalmakból származik.[148]
68. A megyéspüspöknek gondosan felügyelnie kell a homíliára[149] azáltal is, hogy a papsággal közli a törvényeket, ismerteti velük az irányelveket, segíti és elősegíti a találkozókat és más ide vonatkozó kezdeményezéseket, hogy a fölszentelt szolgáknak gyakran legyen alkalmuk alaposan átgondolni a homília természetét, és kapjanak segítséget a fölkészüléshez.
69. Sem a szentmisében, sem más liturgikus szertartásban nincs megengedve olyan hitvallás használata, mely nem szerepel a kellően jóváhagyott liturgikus könyvekben.
70. Az adományok, melyeket a hívők a szentmise alatt az eucharisztikus liturgiához szoktak fölajánlani, nem korlátozandók az Eucharisztiához szükséges kenyérre és borra, hanem lehetnek más adományok is, amiket a hívők például pénz vagy a szegények megsegítésére szükséges dolgok formájában adnak. A tárgyi adományoknak azonban mindig azt a belső ajándékozást kell kifejezniük, amit az Úr vár tőlünk: a bűnbánó szívet, az istenszeretetet és a felebaráti szeretetet, melyek által hasonlóvá válunk Krisztus áldozatához, aki önmagát adta értünk. Leginkább ugyanis az Eucharisztiában ragyog föl annak a szeretetnek a misztériuma, melyet Jézus Krisztus az utolsó vacsorán nyilatkoztatott ki, amikor megmosta tanítványai lábát. Mindazonáltal a szent liturgia méltóságának megőrzése érdekében ezeket a tárgyi adományokat megfelelő módon kell összegyűjteni. Éppen ezért a pénzt és a többi, a szegényeknek szánt ajándékot megfelelő helyre gyűjtsék, de az oltárra ne tegyék.[150] Tanácsosabb, hogy a tárgyi ajándékokat a szentmisén kívül adják át a hívők, kivéve a pénzt és egészen kevés egyéb adományt olyan esetekben, amikor a szegények megsegítését külön hangsúlyozni akarják.
71. Meg kell tartani a római szertartás szokását, mellyel a szentáldozás előtt átadják a békét, ahogyan azt a szentmise szertartása meghatározza. A római szertartás hagyománya szerint ugyanis ez a gesztus nem a kibékülés, nem is a bűnök megbocsátását jelenti, hanem a békességet, a közösséget és a szeretetet fejezi ki az Eucharisztia vétele előtt.[151] Viszont a szentmise elején végzendő bűnbánati aktus, különösen annak első formulája a testvérek közötti kiengesztelődést is jelenti.
72. Ajánlott, „hogy mindenki csak azoknak adja át a békét, akik közvetlenül mellette vannak, mégpedig illő módon”. „A pap adhatja a békét a ministránsoknak, de a szentélyben kell maradnia, hogy meg ne zavarja a szentmisét. Megfelelő indokkal ugyanígy néhány hívőnek is átadhatja a békét.” A béke átadása közben ne legyen ének, hanem azonnal az Agnus Deivel folytatódjék a szentmise. „A béke átadásának gesztusát a Püspöki Konferenciák határozzák meg (...) a népek lelkülete és szokásai szerint”, és az Apostoli Szentszéknek meg kell erősítenie.[152]
73. A szentmise közben az eucharisztikus kenyér megtörése – amit csak a miséző pap végezhet esetleg egy diákonus vagy egy koncelebráns, de soha nem laikus segítségével – a béke átadása után kezdődik, miközben az Agnus Deit imádkozzák vagy éneklik. A kenyértörés gesztusa ugyanis, „amit Krisztus az utolsó vacsorán tett, és az apostoli időktől kezdve az egész eucharisztikus cselekmény neve lett, azt jelenti, hogy a sok hívő az élet egyetlen kenyerében – aki a világ üdvösségéért meghalt és föltámadott Krisztus – részesülve egyetlen testet alkot (1Kor 10,17)”.[153] Magát a kenyértörést éppen ezért nagy figyelemnel kell végezni,[154] de röviden. Nagyon sürgősen meg kell szüntetni azt a néhány helyen elterjedt visszaélést, hogy túlságosan elnyújtják ezt a szertartást, a törvény ellenére laikusok segítségét is igénybe veszik, és túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak neki.[155]
74. Ha szükség volna a hívők tájékoztatására vagy a keresztény életről szóló tanúságtételekre, ezeket általában a szentmisén kívül kell megtenni. Súlyos okból azonban ilyen tájékoztatások vagy tanúságtételek akkor adhatók, amikor a pap már elimádkozta a szentáldozás utáni könyörgést. Ebből azonban nem szabad szokást csinálni. E tájékoztatásoknak és tanúságtételeknek nem szabad olyan formát ölteniük, hogy összetéveszthetők legyenek a homíliával,[156] és nem okozhatják a homília elhagyását.
4. Különböző szertartások és a szentmise kapcsolata
75. A szentmisével vagy egy másik szertartással kapcsolatos teológiai meggondolás alapján a liturgikus könyvek olykor előírják vagy megengedik a szentmise ünneplését más szertartással, főként szentségekkel együtt.[157] Más esetekben azonban az Egyház nem engedélyez ilyen összekapcsolást, főként akkor nem, ha felszínes vagy üres körülményekről van szó.
76. A római Egyház ősi hagyománya szerint nem szabad a bűnbánat szentségét úgy összekapcsolni a szentmisével, hogy egyetlen liturgikus cselekményt alkossanak. Ez azonban nem akadályozza azt, hogy a miséző és a koncelebránsok kivételével a papok gyóntassanak akkor is, ha szentmise van a templomban vagy ugyanazon a helyen, hogy eleget tegyenek a hívők igényeinek.[158] Ennek azonban megfelelő módon kell történnie.
77. A szentmisét semmiképpen ne kapcsolják össze közös étkezéssel, sem hasonló típusú együttléttel. A súlyos szükség esetét kivéve ne mutassák be a szentmisét étkezőasztalon[159] vagy ebédlőben vagy étkezésre használt helyen, sem olyan teremben, ahol élelmet tárolnak, sem a szentmisén résztvevők ne üljenek asztalhoz a szentmise alatt. Ha súlyos szükség miatt a szentmisét olyan helyen kell végezni, ahol később étkeznek, tartsanak megfelelő hosszú szünetet a szentmise vége és az étkezés kezdete között, és ne kínáljanak a hívőknek a mise alatt ennivalót.
78. Nem szabad összekapcsolni a szentmise végzését politikai vagy világi eseményekkel, vagy olyan körülményekkel, melyek nincsenek teljes összhangban a katolikus egyház Tanítóhivatalával. Továbbá, hogy az Eucharisztia el ne veszítse eredeti jelentését, egészen kerülni kell a csupán pompa kedvéért, illetve más, esetleg teljesen profán szertartások stílusában végzett misézést.
79. Végezetül nagyon komolyan kell venni azt a visszaélést, mely szerint a szentmise ünneplésébe a liturgikus könyvek előírásaival ellenkező, más vallások szertartásaiból kölcsönzött elemeket vezetnek be.
NEGYEDIK FEJEZET
A szentáldozás
1. A szentáldozás feltételei
80. Az Eucharisztiát a hívők úgy is kapják, „mint ellenszert, ami megszabadít minket a mindennapos vétkektől és megőriz a halálos bűnöktől”,[160] miként ez kiviláglik a szentmise különböző részeiből. A szentmise elején lévő bűnbánati aktus célja a résztvevők fölkészítése a szent misztériumok méltó ünneplésére,[161] de „nincs olyan hatása, mint a bűnbánat szentségének”,[162] és a súlyos bűnök megbocsátása tekintetében nem pótolhatja a bűnbánat szentségét. A lelkipásztorok gondosan figyeljenek a katekézisre, hogy a hívők megkapják az ide vonatkozó keresztény tanítást.
81. Az Egyház hagyománya vallja, hogy mindenkinek őszintén meg kell vizsgálnia önmagát,[163] és aki tudja, hogy súlyos bűnben van, ne mutassa be a szentmisét, és ne is vegye magához az Úr Testét, csak ha előbb meggyónt, kivéve valami súlyos indokot és a gyónási lehetőség hiányát; ebben az esetben azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy föl kell indítani a tökéletes bánatot, ami magában foglalja a minél előbbi gyónásra vonatkozó szándékot.[164]
82. Továbbá „az Egyház megfogalmazott olyan törvényeket, melyek egyrészt elősegítik a hívők gyakori és gyümölcsöző áldozását, ugyanakkor meghatározzák a pontos feltételeket, melyek esetében nem szabad valakit megáldoztatni”.[165]
83. Kétségtelenül az az ideális, ha a szentmise valamennyi résztvevője kellő felkészültség birtokában megáldozik. Olykor azonban előfordul, hogy a hívők tömegesen, de a szükséges megfontolás nélkül járulnak a szent asztalhoz. A lelkipásztorok feladata, hogy okos határozottsággal javítsák ezt a visszaélést.
84. Továbbá ha sokaság vesz részt a szentmisén, például nagy városokban, ügyelni kell arra, hogy tudatlanságból ne járuljanak szentáldozáshoz nem katolikusok vagy esetleg nem keresztények is, akik nem veszik figyelembe az Egyház Tanítóhivatalának ide vonatkozó tanítását és fegyelmét. A lelkipásztorok feladata, hogy a kellő pillanatban figyelmeztessék a jelenlévőket a szigorúan tiszteletben tartandó fegyelemre és igazságra.
85. A katolikus áldoztatóknak csak a katolikus hívőket szabad megáldoztatniuk, akiknek viszont csak katolikus áldoztatóhoz szabad járulniuk, kivéve a 844. kánon 2-4. és a 861. kánon 2. §-ának esetét.[166] Továbbá a 844. kánon 4. §-ában meghatározott föltételeket – melyeket semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni[167]- nem szabad egymástól elszakítani, következésképpen valamennyinek egyidejűleg meg kell lennie.
86. A hívőket gondosan rá kell vezetni arra a gyakorlatra, hogy a szentmisén kívül járuljanak a bűnbánat szentségéhez, főként a meghatározott órákban, úgy, hogy a gyóntatás nyugodt körülmények között eredményes legyen, és ne akadályozza a hívőt a szentmisén való aktív részvételben. Akik naponta vagy gyakran áldoznak, azokat is meg kell tanítani, hogy a megfelelő időben gyónjanak, ki-ki a lehetőségei szerint.[168]
87. A gyermekek elsőáldozását mindig meg kell előznie a szentségi gyónásnak és feloldozásnak.[169] Továbbá az első áldoztatást mindig pap végezze, és soha nem szentmisén kívül. Kivéve a különleges eseteket, nem alkalmas elsőáldozásra nagycsütörtök napja. Inkább más napot válasszanak, mint például Húsvét 2-6. vasárnapját, Úrnapját vagy valamely évközi vasárnapot, mert a vasárnap méltán az Eucharisztia napjának tekinthető.[170] Szentáldozáshoz „ne járuljanak olyan gyerekek, akik értelmük használatára nem jutottak el, vagy akikről a plébános úgy ítéli, hogy nincsenek kellően felkészülve”.[171] Mindazonáltal ha egy gyermeket kivételesen, életkora ellenére, érettnek tart a szentáldozásra, ne tagadja meg tőle az elsőáldozást, föltéve, hogy a gyermek kellően föl van készítve.
2. Az áldoztatás
88. A hívők rendszerint a szentmisében áldozzanak, a szentmise rendjében megszabott pillanatban, azaz közvetlenül a miséző pap áldozása után.[172] A miséző pap áldoztasson, esetleg más papok vagy diákonusok segítségével, és a szentmisét csak akkor folytassa, amikor az utolsó hívő is megáldozott. Rendkívüli áldoztatók csak akkor segíthetnek a miséző papnak, ha a szükség ezt kívánja.[173]
89. Annak érdekében, hogy „a szentáldozás a jelek által is jobban megjelenítse a bemutatott áldozatban való részesedést”,[174] előnyben kell részesíteni azt, hogy a hívők magában a szentmisében konszekrált ostyával áldozzanak.[175]
90. „A hívők térdelve vagy állva áldozzanak, ahogyan azt a Püspöki Konferencia meghatározta” és az Apostoli Szentszék megerősítette. „Amikor pedig állva áldoznak, ajánlott, hogy a szentség vétele előtt az ugyanazon szabályozásban meghatározott módon fejezzék ki a kellő tiszteletet.”[176]
91. Az áldoztatásról tudni kell, hogy „a szent szolgálatot teljesítők nem tagadhatják meg a szentségeket azoktól, akik megfelelően kérik, kellőképpen felkészültek és jogilag nincsenek eltiltva felvételüktől”.[177] Éppen ezért minden megkeresztelt katolikust, akit a jog ebben nem akadályoz, oda kell engedni a szentáldozáshoz. Nem szabad tehát megtagadni a hívőtől az áldoztatást olyan egyszerű indokkal, hogy például térden akar áldozni, vagy épp ellenkezőleg, állva.
92. Jóllehet a hívőnek mindig megvan a joga ahhoz, hogy saját választása szerint a nyelvére kérje a szent ostyát,[178] ha egy áldozó – olyan régiókban, ahol a Püspöki Konferencia szentszéki jóváhagyással engedélyezte a kézbeáldozást – kézbe akar áldozni, a kezébe kell tenni a szent ostyát. Arra azonban különleges figyelemmel kell ügyelni, hogy az áldozó az áldoztató szeme láttára azonnal magához vegye a szent ostyát, és ne távozzon el kezében az Eucharisztiával. Ha a megszentségtelenítés veszedelme fenyeget, ne áldoztassanak kézbe.[179]
93. Fönn kell tartani az áldoztató tálca használatát a hívők áldoztatásánál, hogy a szent ostya vagy morzsája le ne essen.[180]
94. A hívőknek nem szabad „önmaguknak kézbe venni, még kevésbé kézről kézre adni”[181] a szent ostyát vagy a szent Vérrel a kelyhet. E téren meg kell szüntetni a visszaélést, mellyel nászmisében a jegyesek kölcsönösen egymást áldoztatják.
95. A laikus hívő, „aki a szent Eucharisztiát már magához vette, ugyanazon a napon ismét megáldozhat, de csak olyan eucharisztikus ünneplés keretében, melyen részt vesz, fenntartva a 921. kánon 2. §-ának előírását”.[182]
96. Helytelen az a gyakorlat, hogy a liturgikus könyvek előírásai ellenére a szentmise közben vagy előtte az áldoztatás módján nem konszekrált ostyát vagy élelmiszert vagy bármi mást osztanak szét. Ez a gyakorlat ugyanis nem egyeztethető össze a római szertartás hagyományával, és azzal a veszéllyel jár, hogy zavart kelt a hívőkben az Egyház eucharisztikus tanítása tekintetében. Ha bizonyos helyeken engedély alapján él a helyi szokás, hogy szentmise után kenyeret áldanak meg és osztanak szét, nagyon gondos és pontos katekézissel biztosítsák e gesztust. Más hasonló szokásokat azonban be ne vezessenek, és erre a célra soha ne használjanak nem konszekrált ostyát.
3. A papok áldozása
97. A papnak, valahányszor bemutatja a szentmisét, az oltárnál a misekönyvben megszabott pillanatban meg kell áldoznia, a koncelebránsoknak pedig akkor kell áldozniuk, mielőtt áldoztatni indulnak. A miséző vagy koncelebráló pap áldozásával soha ne várja meg a nép áldozásának befejezését.[183]
98. A koncelebráló papok áldozása a liturgikus könyvekben előírt szabályok szerint történjék, mindig a szentmisében konszekrált ostyával,[184] és minden koncelebráns két szín alatt áldozzék. Megjegyzendő, hogy amikor a miséző vagy a diákonus nyújtja a koncelebránsoknak a szent ostyát vagy a kelyhet, nem mond semmit, azaz nem mondja: „Krisztus Teste” és „Krisztus Vére”.
99. „A papok, akik nem tudnak misézni vagy koncelebrálni”, mindig áldozhatnak két szín alatt.[185]
4. A két szín alatti áldozás
Annak érdekében, hogy a hívők előtt világosabb legyen az eucharisztikus lakoma jelének teljessége, a liturgikus könyvekben felsorolt esetekben laikus hívők is áldozhatnak két szín alatt, feltéve, hogy megfelelő katekézist kapnak a trienti egyetemes zsinat ide vonatkozó dogmatikus elveiről.[186]
101. A laikus hívők két szín alatti áldozásához gondosan figyelembe kell venni a körülményeket, melyeket elsősorban megyéspüspöknek kell mérlegelnie. Ő pedig teljesen kizárja a két szín alatti áldoztatást, ha a legkisebb veszélye is fölmerül annak, hogy megszentségtelenítik a szent színeket.[187] A részletesebb szabályozás érdekében a Püspöki Konferenciák tegyék közzé a hívők két szín alatti áldozásának módjáról és lehetőségeiről szóló rendelkezést, az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja közbejöttével elnyert szentszéki jóváhagyással.[188]
102. Ne áldoztassák két szín alatt a laikus hívőket olyan esetben, amikor az áldozók száma oly nagy,[189] hogy nehéz volna megbecsülni a konszekrálandó bor mennyiségét, és az a veszély fenyegetne, hogy „a Szent Vér nagyobb mennyiségben maradna meg, mint amit a szentmise végén a miséző magához vehetne”;[190] akkor sem, ha a hívők csak nehezen jutnának oda a kehelyhez, vagy olyan mennyiségű borra volna szükség, aminek eredetét és minőségét csak nehezen lehetne biztosítani; vagy ahol nincs elegendő, megfelelő számú fölkészített rendes vagy rendkívüli áldoztató, vagy ahol a hívők jelentős része különböző indokkal nem akar a kehelyhez járulni, s így bizonyos értelemben sérül az egység jele.
103. A Római Misekönyv szabályai elvileg megengedik, hogy a két szín alatti áldozás esetében „Krisztus Vérét közvetlenül a kehelyből igyák, vagy kanálkával, illetve szívószállal vegyék magukhoz a hívők, vagy az áldoztató belemártsa a szent ostyát”.[191] A laikus hívők áldoztatásánál a püspökök a helyi szokások alapján kizárhatják a kanálkával vagy szívószállal való áldoztatást, de mindig megmarad a bemártással való áldoztatás lehetősége. Ha azonban így áldoztatnak, olyan ostyát használjanak, ami nem túl vékony, nem is nagyon kicsi, és az áldozó az áldoztatótól csak a nyelvére fogadhatja.[192]
104. Nem megengedett, hogy az áldozó maga mártsa bele az ostyát a kehelybe, sem a bemártott ostyát nem veheti kézbe. A bemártandó ostyának érvényes anyagból valónak és konszekráltnak kell lennie; teljesen kizárt nem konszekrált kenyér vagy más anyag használata.
105. Ha nem volna elegendő egyetlen kehely a koncelebráló papok vagy a hívők két szín alatti áldozásához, semmi akadálya annak, hogy a miséző több kelyhet használjon.[193] Tudni kell ugyanis, hogy az összes koncelebránsnak két szín alatt kell áldoznia. A jel miatt dicséretes, ha egy nagyobb és több kisebb méretű kehelyben konszekrálnak.
106. Mindenképpen tartózkodni kell attól, hogy a konszekráció után Krisztus Vérét egyik edényből a másikba öntsék, hogy minden tiszteletlenség ki legyen zárva egy nagy misztériummal kapcsolatban. Az Úr Vérének vételéhez semmiképpen se használjanak palackot, korsót vagy más, a szabályoknak teljesen meg nem felelő edényeket.
107. A kánonjogban meghatározott szabály szerint „aki az átváltoztatott színeket meggyalázza vagy szentségtörő célra elviszi vagy magánál tartja, az Apostoli Szentszéknek fenntartott, önmagától beálló kiközösítésbe esik; a klerikust ezenfelül más büntetéssel is lehet még büntetni, beleértve a klerikusi állapotból való elbocsátást is”.[194] Ilyen esetnek kell tekinteni minden szándékos és a szent színeket súlyosan gyalázó cselekményt. Ha tehát valaki a fenti törvény ellen vét, s a szent színeket például szakráriumba, méltatlan helyre vagy a földre dobja, a megszabott büntetésbe esik.[195] Továbbá mindenkinek tudnia kell, hogy miután a szentmisében befejeződött az áldoztatás, meg kell tartania a Római Misekönyv előírásait, mindenekelőtt azt, hogy Krisztus Vérét, amennyiben az áldoztatásból megmaradt, azonnal teljesen magához kell vennie a papnak vagy az előírások szerint egy másik áldoztatónak, a megmaradt konszekrált ostyákat pedig vagy az oltárnál magához veszi a pap, vagy az Eucharisztia őrzésének helyére viszik.[196]
ÖTÖDIK FEJEZET
Az Eucharisztiával kapcsolatos más kérdések
1. A szentmise bemutatásának helye
108. „Az eucharisztikus ünneplést szent helyen végezzék, hacsak egyes esetekben a szükség mást nem kíván; ilyenkor az ünneplésnek illő helyen kell történnie.”[197] Az ilyen szükséghelyzetet rendes körülmények között a megyéspüspöknek kell mérlegelnie esetenként saját egyházmegyéje számára.
109. Egy papnak soha nem szabad miséznie nem keresztény vallás templomában vagy szent helyén.
2. A szentmise körülményei
110. „A papok sohase feledkezzenek meg arról, hogy az eucharisztikus áldozat misztériumában újra meg újra a megváltás műve valósul meg; gyakran misézzenek, sőt a mindennapi misézés nagyon ajánlott, hiszen a mise, még ha hívők nem lehetnek is jelen, Krisztus és az egyház cselekménye, amelynek végzésével a papok legfőbb feladatukat teljesítik.”[198]
111. „A papot engedjék misézni akkor is, ha a templom igazgatója nem ismeri, feltéve, hogy bemutatja (...) ajánlólevelét”, ami a Szentszéktől vagy ordináriusától vagy elöljárójától származik, s egy éven belül van kiállítva, vagy „józanul föltételezhető, hogy a misézéstől nincs eltiltva”.[199] A püspökök gondoskodjanak arról, hogy az ellentétes szokások megszűnjenek.
112. A szentmisét latinul vagy más nyelven végezzék, csak a jog szabályai szerint jóváhagyott liturgikus szöveget használjanak. Fenntartva, hogy a szentmisét a nép nyelvén s az egyházi hatóság által meghatározott időkben és órákban kell bemutatni, a papok mindig és mindenütt misézhetnek latinul.[200]
113. Amikor több pap koncelebrál, a Prex Eucharisticát vagy az összes koncelebráns közös nyelvén vagy a jelenlévő nép nyelvén imádkozzák. Ha a papok között vannak olyanok, akik nem ismerik a hsznált nyelvet, olyannyira, hogy nem képesek a kellő módon elmondani a Prex Eucharistica megfelelő részét, azok ne koncelebráljanak, hanem csak asszisztáljanak a koncelebrációhoz megfelelő ruhában.[201]
114. „A plébániának mint eucharisztikus közösségnek a vasárnapi szentmiséjén helyes ha jelen vannak a területen működő különféle csoportok, mozgalmak, társulatok, kisközösségek.”[202] Jóllehet a jog lehetővé teszi a kisebb csoportok számára a misézést, ez azonban nem menti föl az ilyen csoportokat a liturgikus szabályok gondos megtartása alól.[203]
115. Elítéljük azt a visszaélést, mellyel önkényes módon megszakítják a néppel együtt bemutatott szentmisét – a Római Misekönyv szabályai és a római szertartás egészséges hagyományai ellenére – azzal a szándékkal, hogy előmozdítsák a „szentségi böjtöt”.
116. A jog szabályait betartva ne szaporítsák a misék számát, s ami a szentmise-intenciókat illeti, tartsák be az összes hatályos jogszabályt.[204]
3. A szent edények
117. A szent edényeket, melyek Krisztus Testét és Vérét fogadják magukba, szigorúan a hagyomány és a liturgikus könyvek előírásai szerint kell készíteni.[205] A Püspöki Konferenciák felhatalmazást kaptak arra, hogy a Szentszék jóváhagyásával eldöntsék, vajon alkalmas-e szent edényeket más szilárd anyagból készíteni. Mindenesetre szigorúan kötelező, hogy a fölhasznált anyagok az adott régió közfelfogása szerint valóban nemesnek számítsanak,[206] annyira, hogy használatuk tiszteletet fejezzen ki az Úr felé, és ki legyen zárva annak kockázata, hogy a hívők szemében elhomályosuljon Krisztus eucharisztikus színek alatti valóságos jelenlétének tanítása. Ezért elvetendő minden gyakorlat, mely szerint a szentmisében mindennapi, vagy silány minőségű, vagy minden művészi értéket nélkülöző edényeket, kosárkát, illetve üveg, agyag, gipsz vagy más törékeny anyagból készült kelyhet használjanak. Ez érvényes a fémekre és más könnyen sérülő anyagokra is.[207]
118. Mielőtt használatba vennék a szent edényeket, papnak a liturgikus könyvekben előírt szertartással meg kell áldania.[208]
Dicséretes, ha az áldást a megyéspüspök végzi, aki mérlegelheti, hogy az edények alkalmasak-e rendeltetésükre.
119. Miután a pap az áldoztatás után visszatért az oltárhoz, az oltárnál vagy egy asztalnál állva purifikálja a paténát vagy a cibóriumot a kehely fölött a Misekönyv előírásai szerint, a kelyhet pedig törölje ki a purifikatóriummal. Ha diákonus van jelen, a pappal együtt térjen vissza az oltárhoz, és ő purifikálja az edényeket. Az is megengedett, különösen ha sok edényt használtak, hogy a szent edényeket megfelelően letakarva hagyják az oltáron vagy a kredencián korporálén, és a nép elbocsátása után, azonnal a szentmise után a diákonus vagy a pap purifikálja azokat. Hasonlóképpen a fölavatott akolitus segítsen a papnak vagy a diákonusnak purifikálni és összerakni a szent edényeket akár az oltárnál, akár a kredenciánál. Diákonus híján az avatott akolitus vigye a kredenciához a szent edényeket, és purifikálja, törölje ki és rakja össze azokat a szokott módon.[209]
120. A lelkipásztorok gondoskodjanak arról, hogy a szent asztal terítői mindig tiszták legyenek, főként azok a textíliák, melyek a szent színekkel érintkeznek, és a hagyományos szokás szerint gyakran mossák azokat. Dicséretes, ha az első mosást kézzel végzik, és ezt a mosóvizet a templom szakráriumába vagy egy erre fönntartott helyen a földre öntik. A következő mosásokat a szokott hétköznapi módon lehet végezni.
4. A liturgikus ruhák
121. „A szent ruhák különböző színeinek az a célja, hogy külső jellel is kifejezzék egyrészt a hit ünnepelt misztériumainak sajátos jellegét, másrészt a keresztény élet értelmét, ahogyan az a liturgikus esztendőn át folyik.”[210] Valóban „a szent liturgián belüli feladatok különbözősége mutatkozik meg a szent ruhák különbözőségében. Illő, hogy ezek a szent ruhák a szent cselekmény szépségéhez is hozzájáruljanak.”[211]
122. „Az albát derékban cingulus köti meg, kivéve ha a szabás olyan, hogy cingulus nélkül is a testhez simul. Amennyiben az alba nem takarja a nyakat, fölvétele előtt föl kell venni a vállkendőt.”[212]
123. „A szentmisében és a szorosan hozzá kapcsolódó szent cselekményekben a miséző pap ruhája a kazula, és ha nincs más előírva, az alba és a stóla fölé kell fölvenni.”[213] Hasonlóképpen amikor a pap a rubrikák szerint kazulát visel, el ne mulassza fölvenni a stólát. Minden ordinárius gondoskodjék róla, hogy minden ezzel ellenkező szokás megszűnjön.
124. A Római Misekönyv engedélyezi a koncelebráló papoknak, hogy az előírt színű kazulába öltözött főcelebráns mellett állva, megfelelő okkal – mint például a koncelebránsok nagy száma és a ruhák hiánya – „ne öltsenek kazulát, hanem csak stólát az alba fölé”.[214] Amennyiben azonban ilyen helyzet előre látható, ha lehetséges, gondoskodjanak kazuláról is. A főcelebráns mellett a koncelebránsok is szükséghelyzetben viselhetnek fehér kazulát. Egyebekben meg kell tartani a liturgikus könyvek előírásait.
125. A diákonus saját ruhája a dalmatika, amit albára és stólára kell fölvenni. Az egyházi hagyomány őrzése érdekében dicséretes, ha nem élnek a dalmatika elhagyásának lehetőségével.[215]
126. Elítélendő az a visszaélés, mely szerint a fölszentelt szolga – akkor is, ha egyedül misézik – a liturgikus könyvek előírásai ellenére a szentmisét szent ruhák nélkül mutatja be, vagy csak stólát vesz a monasztikus kukulla, az egyéb szerzetesi ruha vagy a köznapi ruha fölé.[216] Az ordináriusok gondoskodjanak arról, hogy ez a visszaélés minél előbb megszűnjön, és a joghatósági területükön lévő templomok és kápolnák el legyenek látva elegendő számú és az előírásoknak megfelelően készített liturgikus ruhákkal.
127. A liturgikus könyvek különleges engedélyt adnak arra, hogy a nagyobb ünnepeken díszesebb, azaz ünnepélyesebb szent ruhákat használjanak, akkor is, ha nem felelnek meg a nap színének.[217] E lehetőséget azonban, mely a régi vagy az egyházi hagyomány őrzése céljából készített ruhákra vonatkozik, indokolatlanul kiterjesztik az újításokra is, úgy, hogy elhagyják a hagyományos mintát, és egyéni ízlést követő formákat és színeket alkalmaznak, s ezzel kiforgatják az engedély értelmét a hagyomány kárára. Ünnepnapokon az arany vagy ezüst színű szent ruhákat alkalomszerűen más színre lehet cserélni, kivéve a lila és a fekete színt.
128. A szentmisét és a többi liturgikus ünnepléseket – melyek Krisztus és Isten hierarchikusan rendezett népének cselekményei – úgy kell elrendezni, hogy a fölszentelt szolgák és a laikus hívők a saját állapotukat világosan tükröző módon vehessenek benne részt. Ezért ajánlott, „hogy a szentmisén jelenlévő papok, hacsak megfelelő indok ebben nem akadályozza őket, gyakorolják papi rendjük szolgálatát, azaz koncelebránsként vegyenek részt, szent ruhákat öltve magukra. Ellenkező esetben saját korális ruhájukat vagy reverendára vett karinget viseljenek.”[218] Illetlenség indokolatlanul külső szemlélőként, a laikus hívők módján részt venniük a szentmisén.
HATODIK FEJEZET
A legszentebb Eucharisztia őrzése és tisztelete a szentmisén kívül
1. A legszentebb Eucharisztia őrzése
129. „Az Eucharisztiának a szentmise áldozatában történő ünneplése a szentmisén kívüli eucharisztikus kultusz forrása és célja. Szentmise után elsősorban azért őrizzük a szent színeket, hogy a hívők, különösen a betegek és az öregek, akik nem lehetnek jelen a szentmisén, szentáldozás által egyesüljenek a szentmisében fölajánlott és föláldozott Krisztussal és az Ő áldozatával.”[219] Az Eucharisztiának ez az őrzése lehetővé teszi e nagy szentség imádását is, s ezáltal azt, hogy megkapja a csak Istennek kijáró kultuszt. Éppen ezért elő kell mozdítani az imádásnak nem csupán magán-, hanem nyilvános és közösségi formáit is, melyeket maga az Egyház hozott létre vagy hagyott jóvá.[220]
130. „Minden templom szerkezetének és a helyi törvényes szokásoknak megfelelően az Oltáriszentséget tabernákulumban kell őrizni a templomnak különösen méltó, kiemelt, jól látható és szépen díszített helyén.” Ezen a helyen biztosítani kell a nyugalmat, a megfelelő teret a tabernákulum előtt és „az imádságra alkalmas”[221] padokat vagy székeket és térdeplőket. Gondosan ügyelni kell a liturgikus könyvek és az egyházjog minden előírásának betartására,[222] főként a megszentségtelenítés veszedelmének elkerülése végett.[223]
131. A 934. kánon 1. §-án túlmenően tilos olyan helyen őrizni az Oltáriszentséget, mely nem áll a megyéspüspök joghatósága alatt, illetve ahol a megszentségtelenítés veszélye áll fenn. Ilyen esetben a megyéspüspök közvetlenül vonja vissza az Eucharisztia őrzésére vonatkozó korábbi engedélyt.[224]
132. A jog előírása ellenére senki ne vigye haza vagy máshova a legszentebb Eucharisztiát. Ezen felül tudni kell: szentségtörő céllal elvinni vagy magánál tartani a szent színeket, vagy azokat eldobni, azok közé a súlyosabb bűncselekmények (graviora delicta) közé tartozik, melyek alól csak a Hittani Kongregáció adhat feloldozást.[225]
133. A pap, a diákonus vagy – ezek akadályoztatása esetén – a rendkívüli áldoztató, akik beteghez viszik a legszentebb Eucharisztiát áldoztatás céljával, az Oltáriszentség őrzési helyétől a beteg házáig a lehető legrövidebb úton menjenek, és mellőzzenek minden egyéb tevékenységet, kerülve a megszentségtelenítés minden veszélyét, és a legnagyobb tiszteletet tanúsítva Krisztus Teste iránt. A beteg áldoztatásakor mindig meg kell tartani a Római Rituáléban előírt szertartást.[226]
2. A legszentebb Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletének néhány formája
134. „Az Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletének fölbecsülhetetlen értéke van az Egyház életében. Ez a tisztelet szorosan kapcsolódik az eucharisztikus áldozat ünnepléséhez.”[227] Éppen ezért komolyan elő kell segíteni a legszentebb Eucharisztiával kapcsolatos magán- és nyilvános ájtatosságokat a szentmisén kívül is, annak érdekében, hogy az igazán és valóságosan jelenlévő Krisztus – aki „az eljövendő javak főpapja”[228] és a mindenség Megváltója – megkapja a hívők részéről az imádó tiszteletet.[229] „A lelkipásztorok feladata, hogy személyes példájukkal is előmozdítsák a szentségimádást, különösen a szentségkitételt és a szent színek alatt jelenlévő Krisztus imádását.”[230]
135. A hívők „a nap folyamán ne mulasszák el az Oltáriszentség látogatását a jelenlévő Úr Krisztus iránti hála, szeretet és kellő hódolat kifejezésére”.[231] Az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus imádása ugyanis mint lelki áldozás szorosan egyesíti a hívőt Krisztussal, ahogy ez sok szent példájából kiviláglik.[232] „Hacsak súlyos indok nem gátolja, az a templom, melyben a legszentebb Eucharisztiát őrzik, legalább naponta néhány órán át álljon nyitva a hívők számára, hogy imádkozhassanak a Legszentebb előtt.”[233]
136. Az ordinárius nagyon szorgalmazza a szentségimádás rövidebb, hosszabb, esetleg örökimádás formáját is a nép részvételével. Az utóbbi években ugyanis „sokfelé lett gyakori és az életszentség kimeríthetetlen forrása a szentségimádás”, de sajnos „vannak olyan helyek is, ahol szinte teljesen kihalt az Eucharisztia imádása”.[234]
137. A szentségkitétel mindig a liturgikus könyvek előírásai szerint történjék.[235] A tabernákulumban őrzött vagy kitett Oltáriszentség előtt imádkozható a rózsafüzér is, ez a „maga egyszerűségében és emelkedettségében”[236] csodálatos imádság. Azonban, főként, ha a kitett Oltáriszentség előtt imádkozzák, meg kell világítani – különösen szentírási részletek felolvasásával – ennek az imádságnak azt a jellegét, hogy elmélkedés a megváltó Krisztus életének misztériumairól és a mindenható Atya üdvözítő tervéről.[237]
138. A legszentebb Szentség azonban nem maradhat kitéve, még nagyon rövid időre sem, megfelelő őrzés nélkül. Gondoskodni kell tehát arról, hogy a meghatározott időben – legalább egymást váltva – néhány hívő mindig legyen a templomban.
139. Ha a megyéspüspöknek vannak fölszentelt szolgái vagy más, e célra rendelhető emberei, a hívőknek akkor is joguk van ahhoz, hogy gyakran meglátogassák imádás céljából a legszentebb Szentséget, s legalább az esztendő folyamán néhányszor részt vehessenek a kitett Eucharisztia imádásában.
140. Különösen ajánlható, hogy a városokban vagy legalább a nagyobb községekben a megyéspüspök jelöljön ki egy templomot örökimádásra, ahol gyakran, lehetőség szerint naponta mutassák be a szentmisét, szigorúan ügyelve arra, hogy a szentmise idejében visszategyék a tabernákulumba az Oltáriszentséget.[238] Ajánlott, hogy a monstranciába kerülő ostyát a szentségimádást megelőző szentmisében konszekrálják és a szentáldozás után helyezzék az oltár fölé.[239]
141. A megyéspüspök ismerje el és lehetőség szerint bátorítsa a híveket azon jogok gyakorlására, hogy társulatokat és egyesületeket alkothatnak szentségimádásra, illetve örökimádásra. Amikor az ilyen társulások nemzetközi jelleget öltenek, alapításuk vagy szabályzataik jóváhagyása az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációjának hatáskörébe tartozik.[240]
3. A szentségi körmenetek és eucharisztikus kongresszusok
142. „A megyéspüspökre tartozik, hogy irányelveket adjon ki a körmenetekről, és ezekben gondoskodjék a rajtuk való részvételről és méltóságukról”[241] és a hívek imádásának előmozdításáról.
143. „Ahol a megyéspüspök megítélése szerint lehetséges, a legszentebb Eucharisztia iránti tisztelet nyilvános tanúságaként, különösen Krisztus Testének és Vérének ünnepén, tartsanak az utcákon körmenetet”,[242] mert „az úrnapi körmenet az Úr kegyelmi ajándékaként évről évre örömmel tölti be azokat, akik áhítattal vesznek részt benne”.[243]
144. Jóllehet bizonyos helyeken nem lehetséges, gondoskodni kell arról, hogy ne vesszen el a szentségi körmenetek hagyománya. Sőt keresni kell az új lehetőségeket
a jelen körülmények között, például kegyhelyek közelében, egyházi tulajdonban lévő területen vagy a polgári hatóság engedélyével közparkokban.
145. Nagyra kell becsülni az eucharisztikus kongresszusok lelkipásztori hasznát, melyeknek „a hit és a szeretet igazi jelének kell lenniük”.[244] Gondosan elő kell készíteni és az előírásoknak megfelelően kell őket lebonyolítani,[245] hogy a hívők Isten Fia Testének és Vérének szentséges titkát úgy tisztelhessék, hogy a megváltás gyümölcsét magukban szüntelenül érezhessék.[246]
HETEDIK FEJEZET
A laikus hívők rendkívüli feladatai
146. A szolgálati papságot semmiképpen nem lehet helyettesíteni. Ha ugyanis egy közösségben nincs pap, akkor az meg van fosztva Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak szentségi tevékenységétől, ami a közösség életének lényegéhez tartozik.[247] Ugyanis „egyedül az érvényesen felszentelt pap az a kiszolgáltató, aki Krisztus személyében képes az Eucharisztia szentségét létrehozni”.[248]
147. Ha azonban az Egyház szükséglete megköveteli, a fölszentelt szolgák híján a laikus hívők az egyházjogi törvény szerint néhány liturgikus alkalommal pótolhatják őket.[249] Ezeket a hívőket fölkérik és megbízzák, hogy az Úr kegyelmétől támogatva kisebb-nagyobb fontosságú feladatokat végezzenek el. Már eddig is és most is sok laikus hívő szentelte magát ilyen szolgálatra, főként missziós területeken, ahol az Egyház még nem nagyon terjedt el, vagy üldözötten él,[250] de másutt is, ahol pap- illetve diákonushiány van.
148. Különösen nagy jelentőséget kell tulajdonítani a katekéták intézményének, akik páratlan és feltétlenül szükséges segítséget nyújtottak és nyújtanak a hit és az Egyház terjedéséhez.[251]
149. Néhány régen evangelizált egyházmegyében napjainkban „lelkipásztori kisegítő” megbízást kaptak laikus hívők, akik közül nagyon sokan javára váltak az Egyháznak, azáltal, hogy támogatják a püspök, a papok és a diákonusok lelkipásztori tevékenységét. Arra azonban ügyelni kell, hogy e feladat jellege ne hasonlítson túlságosan a klerikusok lelkipásztori szolgálatához. Azaz gondoskodni kell arról, hogy a „lelkipásztori kisegítők” ne végezzenek olyan tevékenységeket, amelyek kifejezetten a fölszentelt szolgák feladatkörébe tartoznak.
150. A lelkipásztori kisegítő tevékenységének arra kell irányulnia, hogy segítse a papok és diákonusok szolgálatát, támasszon papi és diákonusi hivatásokat, és az egyházjog törvénye szerint buzgón készítse elő a laikus hívőket bármely közösségben arra, hogy karizmáik sokféleségének megfelelően teljesítsék különféle liturgikus feladataikat.
151. Csak valódi szükséghelyzetben szabad a liturgia végzéséhez rendkívüli szolgák segítségét igénybe venni. Ez ugyanis nem arra való, hogy a laikusok fokozott részvételét biztosítsa, hanem természete szerint kisegítő és átmeneti jellegű.[252] Ha pedig a szükséghelyzet miatt rendkívüli szolgák tevékenységéhez folyamodnak, közvetlenül emiatt és gyakran
könyörögjenek az Úrhoz, hogy minél előbb küldjön egy papot a közösség szolgálatára és támasszon bőséges hivatásokat a szent rendekbe.[253]
152. Az ilyen kisegítő tevékenységek nem jelenthetik a papi szolgálat alternatíváját oly módon, hogy a papok elmulasszák a rájuk bízott népért bemutatandó szentmisét, a személyes törődést a betegekkel, a kicsinyek keresztelését, az esketést, a temetést, melyek mind elsősorban a papok feladatai a diákonusok segítségével. Éppen ezért ne történjék meg, hogy a papok a plébánián válogatás nélkül cserélgetik a lelkipásztori tevékenységet a diákonusokkal vagy a laikusokkal, mert ezzel mindegyikük sajátosságait elhomályosítják.
153. Továbbá a laikusoknak nem szabad diákonusi vagy papi szolgálatot vállalniuk, nem viselhetnek diákonusi vagy papi liturgikus ruhákat, sőt még azokhoz hasonlókat sem.
1. A rendkívüli áldoztató
154. Miként már mondtuk, „egyedül az érvényesen fölszentelt pap az a kiszolgáltató, aki Krisztus személyében képes az Eucharisztia szentségét létrehozni”.[254] Ezért az „Eucharisztia kiszolgáltatója” név sajátosan egyedül a papot illeti meg. A szent rend miatt is a rendes áldoztatók a püspökök, a papok és a diákonusok,[255] kiknek ezért feladata a szentmisében a laikus hívők áldoztatása. Így mutatkozik meg helyesen és teljesen szolgálati feladatuk az Egyházban, s tölti be a szentségi jel szerepét.
155. A rendes áldoztatók mellett áll az avatott akolitus, aki az avatásból következően rendkívüli áldoztató a szentmisén kívül is. Ha ezenfelül valódi szükségletek megkívánják, a megyéspüspök a jog szabálya szerint[256] más laikus hívőt is megbízhat mint rendkívüli áldoztatót ad actum vagy ad tempus
[egy konkrét alkalomra vagy bizonyos időre; ford. megj.], megáldván őt a megfelelő formulával. E megbízó aktusnak azonban nem kell liturgikus formát öltenie, vagy ha mégis, akkor nem szabad hasonlítania az ordinációhoz. Csak váratlan és egész különleges esetekben adhat a miséző pap ad actum ilyen engedélyt.[257]
156. E feladatot szoros értelemben kell venni a szentáldozás rendkívüli kiszolgáltatója névnek megfelelően, nem pedig a „különleges áldoztató” [minister specialis communionis], vagy az „Eucharisztia rendkívüli kiszolgáltatója” [minister extraordinarius Eucharistiae], vagy az „Eucharisztia különleges kiszolgáltatója” [minister specialis Eucharistiae] elnevezések szerint, amely elnevezések szükségtelenül és illetéktelenül tágítják a jelentést.
157. Ha fölszentelt személyek megfelelő számban vannak jelen az áldoztatáshoz is, nem bízhatják e feladatot rendkívüli áldoztatókra. Ilyen körülmények között azok, akiknek e szolgálatra megbízatásuk van, ne éljenek a megbízással. Elvetendő azoknak a papoknak a gyakorlata, akik a szentmisén tartózkodnak az áldoztatástól és azt laikusokra bízzák.[258]
158. A rendkívüli áldoztató ugyanis csak akkor áldoztathat, amikor nincs pap vagy diákonus, amikor a pap beteg, öreg vagy más komoly indok van, vagy az áldozók száma oly nagy, hogy túlságosan elhúzódna a szentmise, ha csak a pap áldoztatna.[259]
Ha azonban a szentmise csak egy kis ideig húzódik el – a hely szokása és kultúrája szerint -, az nem elegendő indok.
159. Semmiképpen nem megengedett, hogy a rendkívüli áldoztató másra ruházza át az áldoztatást, mint például az áldoztatandó beteg apjára, férjére vagy fiára.
160. A megyéspüspök vizsgálja felül a legutóbbi évek gyakorlatát, ha kell helyesbítse és pontosabban írja körül. Ha valós szükséglet miatt nagy számban kaptak megbízást ilyen rendkívüli áldoztatók, a megyéspüspöknek – figyelembe véve az Egyház hagyományát – az egyházjogi törvény előírásainak megfelelően részleges törvényekkel kell meghatároznia e feladat gyakorlását.
2. A prédikáció
161. Miként már mondtuk, a homília – jelentőségének és természetének megfelelően – a szentmisében a papnak vagy a diákonusnak van fenntartva.[260] Ami a prédikáció más formáit illeti, ha rendkívüli körülmények között a szükség úgy hozza vagy hasznosnak látszik, az egyházjogi törvény szerint templomban vagy kápolnában, szentmisén kívül, laikus hívőknek is megengedhető a prédikáció.[261] Ez csak bizonyos helyeken, a fölszentelt szolgák csekély száma miatt történhet meg a pótlásukra, és a teljesen kivételes esetből nem szabad rendszert csinálni, és a laikátus hivatalos előléptetésének sem tekinthető.[262] Továbbá nem szabad megfeledkezni arról, hogy az ilyen engedély, mely mindig ad actum szól, egyedül a helyi ordináriustól nyerhető, mástól nem, sem a paptól, sem a diákonustól.
3. Különleges, pap nélküli ünneplések
162. Az Egyház azon a napon, melyet „az Úr napjának” (Dies Dominica) nevezünk, hűségesen összejön, hogy megemlékezzék – kiváltképpen a szentmise bemutatásával – az Úr föltámadásáról és az egész húsvéti misztériumról.[263] Ugyanis „egyetlen keresztény közösség sem épül föl, ha alapja és szegletköve nem a szent Eucharisztia ünneplése”.[264] A keresztény népnek tehát joga van ahhoz, hogy ünnepeljék érte az Eucharisztiát vasárnaponként, a parancsolt ünnepeken és más főbb ünnepnapokon, s amennyiben lehetséges minden áldott nap. Ha pedig egy plébánián vagy más közösségben nehéz megoldani a vasárnapi szentmisét, a megyéspüspök papságával együtt mérlegelje a megfelelő megoldást.[265] E megoldások között az első legyen az, hogy más papokat hívnak e feladatra, vagy hogy a hívők egy közeli helység templomába mennek szentmisére.[266]
163. Minden pap, akire a papság és az Eucharisztia mások „javára” lett rábízva,[267] tartsa észben, hogy az ő kötelessége fölkínálni minden hívőnek az alkalmat arra, hogy eleget tehessen a vasárnapi szentmisén való részvétel parancsának.[268] A maguk részéről a laikus hívőknek megvan a joguk ahhoz, hogy egyetlen pap se tagadja meg soha – kivéve a valós képtelenséget – a szentmise népért való bemutatását, vagy ne akadályozza meg, hogy egy másik pap misézzen, amennyiben ő maga másként nem tud eleget tenni a vasárnap és a parancsolt napok szentmiséin való részvétel törvényének.
164. „Ha szent szolgálatot teljesítő személy hiányában vagy más súlyos okból lehetetlenné válik az eucharisztikus ünneplésben való részvétel,”[269] a keresztény népnek joga van ahhoz, hogy a megyéspüspök gondoskodjék valamilyen lehetőségek szerinti szertartásról a közösség számára vasárnaponként, püspöki rendelkezés és az Egyház törvényei szerint. Az ilyen vasárnapi szertartásokat azonban mindig rendkívülinek kell tekinteni. Éppen ezért mindenkinek legyen rá gondja, mind a diákonusoknak, mind a laikus hívőknek, akikre a megyéspüspök az ilyen szertartáson belül feladatot bízott, hogy „ébren tartsák a közösségben az Eucharisztia utáni igaz éhséget. Ebből következően el ne mulasszanak egyetlen alkalmat sem, amikor szentmisén vehetnek részt, fölhaszálva olyan alkalmakat is, amikor csak megfordul náluk egy pap, akit a kánonjog nem tiltott el a misézéstől.”[270]
165. Gondosan el kell kerülni, hogy ne lehessen összetéveszteni az ilyen típusú összejöveteleket az Eucharisztia ünneplésével.[271] Ezért a megyéspüspökök okosan mérlegeljék, hogy az ilyen összejöveteleken kell-e áldoztatni. A tágabb körű összehangolás érdekében jó, ha a kérdésre a Püspöki Konferencia keres – az Apostoli Szentszéktől az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja közbejöttével nyert megerősítéssel – megoldást.
Továbbá előnyben kell részesíteni azt a megoldást, hogy pap vagy diákonus hiányában a szertartás részeit több hívő között osztják szét, ahelyett, hogy egyetlen laikus hívő vezetné az egész szertartást. Semmi esetre sem helyes azt mondani, hogy egy laikus hívő „elnököl” [praesidet] a szertartáson.
166. Hasonlóképpen a megyéspüspök, aki egyedül illetékes a kérdésben, ne engedje könnyedén, hogy az ilyen szertartásokat
- főként ha áldoztatnak is közben – hétköznapokon és olyan helyen tartsák, ahol az előző vagy a következő vasárnapon szentmise volt vagy lesz. A papokat nyomatékosan kérjük, hogy lehetőség szerint naponta mutassák be a szentmisét a népért a rájuk bízott templomok egyikében.
167. „Hasonlóképpen nem képzelhető el, hogy a vasárnapi szentmisét ökumenikus igeliturgiával, vagy az említett egyházi közösségek tagjaival közösen végett imádsággal vagy az ő liturgikus szolgálatukon való részvétellel helyettesítsék.”[272]
Ha pedig a megyéspüspök szükségtől indítva ad actum engedélyezte a katolikusok részvételét, a lelkipásztorok ügyeljenek arra, hogy a katolikus hívők el ne felejtsék, hogy nekik a parancsolt szentmisén is részt kell venniük ugyanazon a napon egy másik időpontban.[273]
4. A klerikusi státusból elbocsátottak
168. „Annak a klerikusnak, aki a jog szerint elveszti a klerikusi állapotot, (...) tilos gyakorolnia a rendi hatalmat.”[274] Éppen ezért
az ilyennek nem szabad semmilyen indokkal szentségeket kiszolgáltatnia, kivéve a jogban említett esetet,[275] sem hívőknek nem szabad hozzá fordulniuk szentségekért, amikor nincs meg az 1335. kánon által meghatározott ok.[276] Továbbá az ilyen személyeknek nem szabad homíliát sem mondaniuk,[277] és nem vállalhatnak olyan liturgikus feladatot vagy megbízást, ami zavart kelthetne a hívők körében és elfedné az igazságot.
NYOLCADIK FEJEZET
A teendők
169. Amikor a szent liturgia végzésében valami visszaélés történik, a katolikus liturgiával szemben valóságos ellenpontot állítanak. Aquinói Szent Tamás írta: „A hamisítás víciumába esik az, aki az Egyház nevében Isten felé az Egyház isteni tekintéllyel meghatározott és hagyományos kultuszával ellenkezőt folytat.”[278]
170. Az ilyen visszaélések orvoslásához „a legégetőbben szükséges Isten népének, a lelkipásztoroknak és a hívőknek biblikus és liturgikus képzése”,[279] oly módon, hogy az Egyháznak a szent liturgiára irányuló hitét és fegyelmét helyesen mutassák be és értsék meg. Ha a visszaélések ennek ellenére folytatódnak, a jog szabálya szerint kell eljárni az Egyház jogainak és spirituális örökségének védelmében, igénybe véve minden törvényes eszközt.
171. A visszaélések között vannak tárgyilag nézve graviora delicta (súlyosabb bűncselekmények), súlyos cselekmények és olyanok is, melyeket mindenképpen kerülni és helyesbíteni kell. Figyelembe véve mindazt, amit a jelen Instrukció első fejezetében mondtunk, ügyelni kell a következőkre:
1. Graviora delicta
172. A legszentebb Áldozat szentsége és az Eucharisztia elleni súlyosabb bűncselekmények (graviora delicta) esetében a „Norme relative ai graviora delicta risservati alla Congregazione per la Dottrina della Fede”[280] szerint kell eljárni. Azaz:
a) az Oltáriszentség elvitele vagy magánál tartása szentségtörő céllal vagy a konszekrált színek eldobása;[281]
b) a szentmise liturgikus cselekményének megkísérlése vagy színlelése;[282]
c) az eucharisztikus Áldozat tiltott koncelebrálása olyan egyházi közösségek szolgáival, akiknél nincs meg az apostoli jogfolytonosság és nem ismerik el a papszentelés szentségi méltóságát;[283]
d) szentmisében a kenyér vagy a bor egyedüli konszekrálása szentségtörő céllal, vagy mindkettő konszekrálása szentmisén kívül.[284]
2. Súlyos cselekmények
173. Jóllehet a cselekmény súlyosságának megítélése az Egyház általános tanítása és az ő törvényei szerint történik, objektíven mindig súlyos cselekményeknek kell tekinteni azokat, amelyek a legszentebb Eucharisztia érvényességét és méltóságát veszélyeztetik, illetve azokat, amelyek ellenkeznek a föntebbi (48-52, 56, 76, 77, 79, 91-92, 94, 96, 101-102, 104, 106, 109, 111, 115, 117, 126, 131-133, 138, 153, 168.) pontokban említett szabályokkal. Továbbá ügyelni kell az egyházjogi kódex előírásaira, különösen a 1364, 1369, 1373, 1376, 1380, 1384, 1385, 1386, 1398. kánonokra.
3. Egyéb visszaélések
174. Továbbá az azon szabályok ellen elkövetett cselekményeket, melyek a jelen Instrukcióban másutt és a kánonjog törvényeiben olvashatók, nem szabad könnyelműen kezelni, hanem a kerülendő és gondosan javítandó visszaélések között kell számontartani.
175. Nyilvánvaló, hogy a jelen Instrukció nem sorolja föl az Egyház és fegyelme elleni összes sértéseket, melyekről a kánonokban, a liturgikus törvényekben és az Egyház egyéb szabályaiban van szó a Tanítóhivatal tanítása vagy az egészséges hagyomány szerint. Ha valami tévedést elkövettek, a jog szabályai szerint kell helyesbíteni.
4. A megyéspüspök
176. A megyéspüspök, „mivel különösen ő Isten misztériumainak kezelője, állandóan törekedjék arra, hogy a gondjára bízott krisztushívők a szentségek kiszolgáltatása által növekedjenek a kegyelemben, s megismerjék és éljék a húsvéti misztériumot”.[285] Őrá tartozik, „hogy illetékességének határain belül mindenkire kötelező szabályokat adjon ki a liturgiával kapcsolatban”.[286]
177. „Mivel az egyetemes egyház egységét védenie kell, a püspök köteles az egész egyház közös fegyelmét előmozdítani és ezért az összes egyházi törvények megtartását sürgetni.
Ügyeljen, nehogy az egyházi fegyelembe visszaélések férkőzzenek, különösen az ige szolgálatát, a szentségek és a szentelmények kiszolgáltatását, Isten és a szentek kultikus tiszteletét, valamint a vagyonkezelést illetően.”[287]
178. Éppen ezért valahányszor a helyi ordináriusnak vagy egy szerzetes intézmény, illetve apostol élet társasága elöljárónak tudomására jut akár csak a valószínűsége is egy, a legszentebb Eucharisztiát érintő bűncselekménynek vagy visszaélésnek, gondosan vizsgálja ki személyesen vagy egy másik alkalmas klerikus által a tényeket, a körülményeket és a beszámíthatóságot.
179. A hit elleni bűncselekményeket és a szentmise vagy a többi szentség kiszolgáltatása közben elkövetett súlyosabb bűncselekményeket késlekedés nélkül jelenteni kell a Hittani Kongregációnak, mely ezeket kivizsgálja és, „ha valósnak bizonyultak, eljár az általános vagy a részleges jog szabályai szerinti kánoni büntetés kirovásában vagy kihirdetésében”.[288]
180. Ezzel szemben az ordinárius a kánonjog szabályai szerint járjon el, alkalmazva esetenként a kánonjogi büntetéseket, különösen is ügyelve az 1326. kánon előírására. Ha súlyos cselekményekről van szó, tájékoztassa az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációját.
5. Az Apostoli Szentszék
181. Valahányszor az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációjának tudomására jut egy, a legszentebb Eucharisztiával kapcsolatos bűncselekménynek vagy visszaélésnek akár csak a valószínűsége is, tájékoztatja róla az ordináriust, hogy vizsgálja ki az esetet. Ha súlyosnak találta, az ordinárius a lehető leggyorsabban küldje el a végzett vizsgálat és az esetlegesen kirótt büntetés aktáinak egy példányát ugyanehhez a dikasztériumhoz.
182. A nagyobb nehézséggel járó esetekben az ordinárius ne mulassza el az egyetemes Egyház java érdekében – melynek gondjaiban szentelése révén ő is részesedik – úgy kezelni az ügyet, hogy előbb kikéri az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációjának a véleményét. E Kongregáció a pápától kapott fölhatalmazás birtokában a konkrét esetnek megfelelően fogja támogatni az ordináriust, megadva neki a szükséges fölmentéseket,[289] vagy eligazításokat és előírásokat ad neki, melyeket gondosan meg kell tartania.
6. Jelentések a liturgia területén elkövetett visszaélésekről
183. A maga lehetőségeihez mérten mindenki egész különlegesen figyeljen arra, hogy az Eucharisztia legszentebb szentségét megőrizze a tiszteletlenség és eltévelyedés minden formájától, és minden visszaélést hiánytalanul javítsanak. Ez a legfontosabb feladata mindenkinek és minden egyes hívőnek, és mindenki köteles bármi kivételezés nélkül ezt megtenni.
184. Minden katolikus hívőnek, legyen pap, diákonus vagy laikus, megvan a joga panaszt emelni liturgikus visszaélés miatt a megyéspüspöknél vagy a vele egyenrangú illetékes ordináriusnál, vagy a római Pápa primátusa alapján az Apostoli Szentszéknél.[290] Mindazonáltal jó, ha a jelentést vagy a panaszt, amennyiben lehetséges, először a megyéspüspökhöz nyújtják be. Mindez mindig az igazság és a szeretet szellemében történjék.
BEFEJEZÉS
185. „A széthúzás csíráival – melyek a mindennapos tapasztalat szerint nagyon jelen vannak a bűn miatt az emberiségben – szemben áll Krisztus Testének egységesítő ereje. Az Eucharisztia éppen ezért, miközben építi az Egyházat, közösséget teremt az emberek között.”[291] Ezért az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja kívánja, hogy – a jelen Instrukció figyelmes alkalmazásával is – az Eucharisztia legszentebb szentségének működését az emberi törékenység egyre kevésbé akadályozza; és megszüntetve minden szabálytalanságot és kizárva minden elítélt gyakorlatot, a Boldogságos Szűz Mária, „az eucharisztikus asszony”[292] közbenjárására Krisztusnak az Ő Teste és Vére szentségében való üdvözítő jelenléte ragyogjon rá minden emberre.
186. Lehetőségei szerint minden hívő teljesen tudatosan és tevékenyen vegyen részt a legszentebb Eucharisztiában,[293] és teljes szívből tisztelje ájtatosságaiban és életében egyaránt. A püspökök, a papok és a diákonusok szent szolgálatuk végzése közben tartsanak lelkiismeretvizsgálatot, hogy hiteles-e és hűséges-e a tevékenységük, amit Krisztus és az Egyház nevében a szent liturgia ünneplésekor végeznek. Minden fölszentelt szolga komolyan kérdezze meg magától, hogy tiszteletben tartotta-e a laikus hívők jogait, akik bizalommal rábízták önmagukat és a gyermekeiket, azzal a meggyőződéssel, hogy valamennyien kifogástalanul teljesítik a hívők javára azokat a feladatokat, melyeket Krisztus parancsa alapján az Egyház rájuk bízott, hogy teljesítsék a szent liturgia ünneplésében.[294] Végül valamennyiüknek mindig emlékezniük kell arra, hogy a szent liturgia szolgái.[295]
Bármely ellenkező rendelkezés hatályát veszti.
A jelen Instrukciót II. János Pál pápa rendelkezésére az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja állította össze egyetértésben a Hittani Kongregációval, és a pápa 2004. március 19-én, Szent József ünnepén jóváhagyta, és elrendelte közzétételét és azonnali végrehajtását azok számára, akiket illet.
Róma, az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációjától, 2004. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén
Francis Arinze bíboros prefektus
Domenico Sorrentino érsek titkár
Közzétették: 2004. április 30.
A jegyzetekben használt rövidítések feloldása
Actio pastoralis: Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Actio pastoralis instrukció a kisebb csoportok szentmiséiről, 1969. V. 15: AAS 61 (1969) 806-811. o.
Christi Ecclesia: Istentiszteleti Kongregáció: Christi Ecclesia direktórium a pap nélküli vasárnapi szertartásokról, 1988. VI. 2: Notitiae 24 (1988) 366-378.
Communionis notio: Hittani Kongregáció: Communionis notio levél a katolikus egyház püspökeinek a kommunió-Egyház néhány szempontjáról. 1992. V. 28: AAS 85 (1993).
Dies Domini: II. János Pál pápa: Dies Domini apostoli levél, 1998. V. 31., 31-34. pp.: AAS 90 (1998) 713-766. o.
Dominicae Cenae: II. János Pál pápa: Dominicae Cenae levél az áldozópapoknak, 1980. II. 24: AAS 72 (1980)
Ecclesia de Eucharistia: II. János Pál pápa: Ecclesia de Eucharistia enciklika. 2003. IV. 17: AAS 95(2003).
Ecclesia in Europa: II. János Pál pápa: Ecclesia in Europa apostoli buzdítás 2003. VI. 28: AAS 95(2003).
Ecclesiae de mysterio: Klérus Kongregáció és mások: Ecclesiae de mysterio instrukció, 15 agosto 1997. VIII. 15: AAS 89 (1997)
Eucharisticum mysterium: Rítuskongregáció: Eucharisticum mysterium instrukció. 1967. V. 25: AAS 59 (1967).
Fönntartott legsúlyosabb bűnök: Hittani Kongregáció: Levél a püspökökhöz, ordináriusokhoz és elöljárókhoz az e Kongregációnak fönntartott legsúlyosabb bűnökről: AAS 93 (2001).
Immensae caritatis: Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Immensae caritatis instrukció, 29 gennaio 1973. I. 29: AAS 65 (1973) 264-271.o.
Inaestimabile donum: Szentségi és Istentiszteleti Kongregáció: Inaestimabile donum instrukció. 1980. IV. 3: AAS 72 (1980).
Inter Oecumenici: Rítuskongregáció: Inter Oecumenici instrukció: AAS 56 (1964).
La recherche: A Keresztény Egység Pápai Tanácsa: La recherche de l'unité, Direktórium az ökumenizmus törvényeinek és elveinek alkalmazásáról. 1993. III. 25: AAS 85 (1993) 1039-1119.
Liturgiam authenticam: Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Liturgiam authenticam instrukció, 2001. III. 28: AAS 93 (2001).
Liturgicae instaurationes: Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Liturgicae instaurationes instrukció 1970. IX. 5: AAS 62 (1970).
Mediator Dei: XII. Piusz pápa: Mediator Dei enciklika. 1947. XI. 20: AAS 39 (1947).
Ministeria quaedam: VI. Pál pápa: Ministeria quaedam motu proprio, 1972. VIII. 15: Pontificale Romanum editio typica, 1973.
Missale Romanum: Missale Romanum ex decreto sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II. instauratum, auctoritate Pauli Pp. VI. promulgatum, Ioannis Pauli Pp. II. cura recognitum, editio typica tertia. 2000. IV. 20. Typis Vaticanis, 2002.
Mysterium Fidei: VI. Pál pápa: Mysterium Fidei enciklika, 1965. IX. 3: AAS 57 (1965).
Novo Millennio ineunte: II. János Pál pápa: Novo Millennio ineunte apostoli levél 2001. I. 6: AAS 93 (2001).
Pastor bonus: János Pál pápa: Pastor bonus apostoli konstitúció, 1988. VI. 28: AAS 80 (1988) 841-924. o.
Redemptoris missio: II. János Pál pápa:. Redemptoris missio enciklika, 1990. XII. 7: AAS 83 (1991).
Rituale Romanum, 1972: Rituale Romanum ex decreto sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II. instauratum, auctoritate Pauli Pp. VI. promulgatum, Ordo Unctionis infirmorum eorum que pastoralis curae, editio typica, 1972. XII. 7., Typis Polyglottis Vaticanis, 1972.
Rituale Romanum, 1984: Rituale Romanum ex decreto sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum, auctoritate Ioannis Pauli Pp. II promulgatum: De Benedictionibus, editio typica, 1984. V. 31., Typis Polyglottis Vaticanis, 1984.
Rituale Romanum, 1991: Rituale Romanum ex decreto sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II. renovatum, auctoritate Pauli Pp. VI. editum Ioannis Pauli Pp. II. cura recognitum: Ordo celebrandi Matrimonium, editio typica altera, 1990. III. 19. Typis Polyglottis Vaticanis, 1991.
Rosarium Virginis Mariae: II. János Pál pápa: Rosarium Virginis Mariae apostoli levél. 2002. X. 16: AAS 95 (2003) 5-36. o.
RR: Rituale Romanum: De sacra Communione et de cultu Mysterii eucharistici extra Missam.
Sacramentorum sanctitatis tutela: II. János Pál pápa: Sacramentorum sanctitatis tutela motu proprio. 2001. IV. 30: AAS 93 (2001).
Varietates legitimae: Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Varietates legitimae instrukció. 1994. I. 25: AAS 87 (1995).
Veritatis splendor: II. János Pál pápa: Veritatis splendor enciklika. 1993. VIII. 6: AAS 85(1993).
Vicesimus quintus annus: II. János Pál pápa: Vicesimus quintus annus apostoli levél 21. p.: AAS 81 (1989).
A II. Vatikáni Zsinat dokumentumainak rövidítései
AA Apostolicam actuositatem, Határozat a hívek apostolkodásáról
AG Ad gentes, Határozat az Egyház misszós tevékenységéről
CD Christus Dominus, Határozat a püspökök lelkipásztori hivatásáról
DH Dignitatis humanae, Nyilatkozat a vallásszabadságról
DV Dei Verbum, Dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról
GE Gravissimum educationis, Nyilatkozat a keresztény nevelésről
GS Gaudium et spes, Lelkipásztori
konstitúció az Egyház és a mai világ
viszonyáról
IM Inter mirifica, Határozat a tájékoztató eszközökről
LG Lumen gentium, Dogmatikai konstitúció az Egyházról
NAe Nostra aetate, Nyilatkozat az Egyház és a nemkeresztény vallások viszonyáról
OE Orientalium ecclesiarum, Határozat a keleti katolikus egyházakról
OT Optatam totius, Határozat a papnevelésről
PC Perfectae caritatis, Határozat a szerzetesi élet megújításáról
PO Presbyterorum ordinis, Határozat a papi szolgálatról és életről
SC Sacrosanctum Concilium, Konstitúció a szent liturgiáról
UR Unitatis redintegratio, Határozat az ökumenizmusról
Jegyzetek:
[1] Vö. Missale Romanum: Az Isteni Irgalmasságról szóló votív mise super oblata könyörgése, 1159. o.
[2] Vö. 1Kor 11,26; Missale Romanum: a konszekráció utáni akklamáció.
[3] Vö. Iz 10,33; 51,22; Missale Romanum: Krisztus Király ünnepének prefációja, 499. o.
[4] Vö. 1Kor 5,7; PO 7; Ecclesia in Europa apostoli buzdítás 75. p.
[5] Vö. LG 11. p.
[6] Ecclesia de Eucharistia enciklika 21. p.
[7] Vö. Uaz
[8] Vö. Uaz 52. p.
[9] Vö. Uo.
[10] Uaz 10. p.
[11] Uo.
[12] Missale Romanum: Prex Eucharistica III, 588. o.; vö. 1Kor 12,12-13; Ef 4,4.
[13] Vö. Fil 2,5.
[14] Ecclesia de Eucharistia enciklika 10. p.
[15] Uaz. 6. p.; vö. Lk 24,31.
[16] Vö. Róm 1,20.
[17] Vö. Missale Romanum: A szenvedés első prefációja 528. o.
[18] Vö. II. János Pál pápa: Veritatis splendor enciklika 35. p.; Uő.: Homília Camden Yards mellett, 1995. X. 9-én. 7. p.; Insegnamenti XVII. 2 (1995), 1998, 788. o.
[19] Vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 10. p.
[20] SC 24. p.; vö. Varietates legitimae instrukció 19, 23 pp.
[21] Vö. SC 33. p.
[22] Vö. Szt Ireneusz: Adversus haereses, III. 2: SCh., 211, 24-31; Szt Ágoston: Epistula ad Ianuarium, 54, 1: PL 33, 200: «Illa autem quae non scripta, sed tradita custodimus, quae quidem toto terrarum orbe servantur, datur intellegi vel ab ipsis Apostolis, vel plenariis conciliis, quorum est in Ecclesia saluberrima auctoritas, commendata atque statuta retineri»; Redemptoris missio enciklika 53-54. pp.; Communionis notio levél 7-10. pp.: AAS 85 (1993) 842-844. o.; Varietates legitimae instrukció 26. p.
[23] Vö. SC 21. p.
[24] Vö. XII. Piusz pápa: Sacramentum Ordinis apostoli konstitúció, 1947. XI. 30: AAS 40 (1948) 5. p.; Hittani Kongregáció: Inter insigniores nyilatkozat. 1976. X. 15: AAS 69 (1977) 107-108. o.; Varietates legitimae instrukció 25. p.
[25] Vö. Mediator Dei enciklika: AAS 39 (1947) p. 540.
[26] Vö. Inaestimabile donum instrukció: AAS 72 (1980) p. 333.
[27] Ecclesia de Eucharistia 52. p.
[28] Vö. SC 4, 38. pp.; OE 1, 2, 6. pp; VI. Pál pápa: Missale Romanum apostoli konstitúció: AAS 61 (1969) pp. 217-222; Missale Romanum: Institutio Generalis, 399. p.; Liturgiam authenticam instrukció 4. p.
[29] Vö. Ecclesia in Europa apostoli buzdítás 72. p.
[30] Vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 23. p.; Eucharisticum mysterium instrukció 6. p.
[31] Vö. Inaestimabile donum instrukció: AAS 72 (1980) 332-333. o.
[32] Vö. 1Kor 11,17-34; Ecclesia de Eucharistia enciklika 52. p.
[33] Vö. CIC 1752. k.
[34] SC 22. p. 1. §; vö. CIC 838. k. 1.§.
[35] CIC 331. k.; vö. LG 22. p.
[36] Vö. CIC 838. k. 2. §
[37] Pastor bonus apostoli konstitúció 62, 63, 66 art.
[38] Vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 52. p.
[39] Vö. Vö. CD 15. p.; vö. SC 41. p.; CIC 387. k.
[40] A bizánci szertartás püspökszentelő imádsága: Euchologion to mega. Róma, 1873, 139. o.
[41] Vö. Antiochiai Szent Ignác: Levél a szmirnaiakhoz. 8, 1: F. X. Funk, 1, 282. o.
[42] LG 26 LG 26. p.; vö. Eucharisticum mysterium instrukció 7. p.; II. János Pál pápa: Pastores gregis instrukció 32-41. pp.
[43] Vö. SC 41. p.; vö. Antiochiai Szent Ignác: Levél a Magnésziaiakhoz 7; a Filadefiaiakhoz 4; a Szmirnaiakhoz 8: F .X. Funk, 1, pp. 236, 266, 281; Missale Romanum: Institutio Generalis, 22. p.; CIC 389. k.
[44] LG 26. p.
[45] CIC 838. kán. 4. §
[46] Vö. A liturgikus konstitúció végrehajtásának tanácsa: Dubium: Notitiae 1(1965) 254. o.
[47] Vö. Apcsel 20,28; LG , 21, 27; CD 3. p..
[48] Vö. Liturgicae instaurationes instrukció: AAS 62 (1970) 694. o.
[49] Vö. LG 21.p.; CD 3. p.
[50] Vö. Caeremoniale Episcoporum editio typica 1984. 10. p.
[51] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis. 387. p.
[52] Uaz. 22. p.
[53] Vö. Liturgicae instaurationes instrukció: AAS 62 (1970) 694. o.
[54] LG 27; vö. 2Kor 4,15.
[55] Vö. CIC 397. k. 1. §; 678. k. 1. §
[56] Vö. CIC 683. k. § 1.
[57] Vö. CIC 392. k.
[58] Vö. Vicesimus quintus annus apostoli levél 21. p.; SC 45-46. pp.; Mediator Dei enciklika: AAS 39 (1947) 562. o.
[59] Vö. Vicesimus quintus annus apostoli levél, 20. p.
[60] Vö. uo.
[61] Vö. SC 44. p.; Püspöki Kongregáció: Levél a Püspöki Konferenciák elnökeinek 1999. VI. 21. 9. p.: AAS 91 (1999) 999. o.
[62] Vö. Liturgicae instaurationes instrukció 12. p.
[63] Vö. Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Dichiarazione circa le Preghiere eucaristiche e gli esperimenti liturgici, 1988. III. 21: Notitiae 24 (1988) 234-236. o.
[64] Vö. Varietates legitimae instrukció: AAS 87 (1995) 288-314. o.
[65] Vö. CIC 838. k. 3. §; Inter Oecumenici instrukció 31. p.; Liturgiam authenticam instrukció 79-80. pp.
[66] Vö. PO 7.p.; Pontificale Romanum 1962: Papszentelés prefációja; Pontificale Romanum 1990. II., De Ordin. presbyterorum, Praenotanda, 101. p.
[67] Vö. Antiochiai Szt Ignác: Levél a Philadelphiaikhoz. 4: ed: F.X. Funk, 1, p. 266; S. Kornél pápát idéz Szt Ciprián Epist. 48,2: ed. G. Hartel, III, 2, 610. o.
[68] LG 28.
[69] Uo.
[70] Ecclesia de Eucharistia enciklika 52 p.; vö. 29. p.
[71] Pontificale Romanum: De Ordinatione Episcopi, presbyterorum et diaconorum, editio typica altera: De Ordinatione presbyterorum, 124. p.; vö. Missale Romanum: Olajszentelési mise, a papi ígéretek megújítása. 292. o.
[72] Vö. DS 1613; SC 22. p.; Mediator Dei enciklika: AAS 39 (1947) pp. 544, 546-547, 562; CIC 846. k. 1. §; Missale Romanum: Institutio Generalis, n. 24.
[73] Szt Ambrus: De Virginitate, 48. p.: PL 16, 278.
[74] CIC 528. kán. 2. §
[75] PO 5. p.
[76] Vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 5. p.
[77] LG 29; vö. Constitutiones Ecclesiae Aegypticae, III, 2: ed. F .X. Funk; Didascalia, II, 103; Statuta Ecclesiae Ant., 37-41: ed. D. Mansi 3, 954.
[78] Vö. ApCsel 6,3.
[79] Vö. Jn 13,35.
[80] Mt 20,28.
[81] Vö. Lk 22,27.
[82] Vö. Caeremoniale Episcoporum, 9, 23. pp.; vö. LG 29.
[83] Vö. Pontificale Romanum: De Ordinatione Episcopi, presbyterorum et diaconorum, editio typica altera, III, De Ordin. diaconorum, 199. p.
[84] Vö. 1Tim 3,9.
[85] Vö. Pontificale Romanum: De Ordinatione Episcopi, presbyterorum et diaconorum, editio typica altera, III. De Ordin. diaconorum, 200. p.
[86] SC 10. p.
[87] Vö. SC 41.; LG 11; PO 2, 5, 6; CD 30; UR 15; Eucharisticum mysterium instrukció 3, 6; Missale Romanum: Institutio Generalis, 16.
[88] Vö. SC 26; Missale Romanum: Institutio Generalis, n. 91.
[89] 1Pt 2,9; vö. 2,4-5.
[90] Missale Romanum: Institutio Generalis, n. 91; vö. SC 14.
[91] LG 10. p.
[92] Vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 63, 2.
[93] Vö. LG 10. p.; vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 28. p.
[94] Vö. ApCsel 2,42-47.
[95] Vö. Róm 12,1.
[96] Vö. 1Pt 3,15; 2,4-10.
[97] Vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 12-18. pp.; Dominicae Cenae levél 9. p.
[98] Ecclesia de Eucharistia enciklika 10. p.
[99] Vö. SC 30, 31. p.
[100] Vö. Liturgicae instaurationes instrukció 1. p.
[101] Vö. Missale Romanum: Nagyböjt ötödik hétfője, napi könyörgés.
[102] Novo Millennio ineunte apostoli levél 21. p.; vö. Jn 20,28.
[103] Vö. Mediator Dei enciklika: AAS 39 (1947) 586. o.; vö. LG 67; VI. Pál pápa: Marialis cultus apostoli buzdítás, 11 febbraio 1974. II. 11. 24. p: AAS 66 (1974) 134. o.; Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: A népi jámborság és a liturgia. 2001. XII. 17.
[104] Vö. Rosarium Virginis Mariae apostoli levél
[105] Mediator Dei enciklika: AAS 39 (1947) pp. 586-587.
[106] Vö. Varietates legitimae instrukció 22. p.
[107] Vö. Mediator Dei enciklika: AAS 39 (1947) 553. o.
[108] Ecclesia de Eucharistia enciklika 29. p.:; vö. DS 802 (IV. Lateráni egyetemes zsinat 1. f.); DS 1767-70 (Treienti egyetemes zsinat: A papságról 4. f.); Mediator Dei enciklika: AAS 39 (1947) 553. o.
[109] Vö. CIC 230. k. 2. §; Missale Romanum: Institutio Generalis, 97. p.
[110] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 109. p.
[111] Vö. Ministeria quaedam motu proprio VI-XII. pp.; CIC 230. k. 1. §; Missale Romanum: Institutio Generalis 98-99, 187-193. pp.
[112] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 187-190, 193. pp.; CIC 230. k. 2-3. §
[113] Vö. SC 24. p.; Inaestimabile donum instrukció 2, 18. pp; Missale Romanum: Institutio Generalis 101, 194-198 pp.; CIC 230. k. 2-3. §
[114] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 100-107. pp.
[115] Uaz. 91. p.; vö. SC 28. p.
[116] Vö. II. János Pál pápa: Beszéd az Antillák-szigetek püspökeihez 2002. V. 7. 2. p.: AAS 94 (2002) 575-577. o.; Uő.: Christifideles laici szindus utáni apostoli buzdítás 1988. XII. 30. 23. p.; Ecclesiae de mysterio instrukció 4. p.: AAS 89 (1997) 860-861. o.
[117] Vö. SC 19. p.
[118] Vö. Immensae caritatis instrukció: AAS 65 (1973) p. 266.
[119] Vö. Rítuskongregáció: De Musica sacra instrukció 1958. IX. 3. 93c.: AAS 50 (1958) 656. o.
[120] Vö. Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a feltett kérdésre 1992. VII. 11-én: AAS 86 (1994) pp. 541-542; Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Levél a püspöki konferenciák elnökeihez a laikusok liturgikus szolgálatáról. 1994. II. 15: Notitiae 30 (1994) 333-335, 347-348. o.
[121] Vö. Pastor bonus apostoli konstitúció, 65. art.
[122] Vö. Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a feltett kérdésre 1992. VII. 11-én: AAS 86 (1994) pp. 541-542; Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Levél a püspöki konferenciák elnökeihez a laikusok liturgikus szolgálatáról. 1994. II. 15: Notitiae 30 (1994) 333-335, 347-348. o.; Levél néhány püspökhöz 2001. VII. 27: Notitiae 38 (2002) 46-54.
[123] Vö. CIC 924. k. 2. §; Missale Romanum: Institutio Generalis, 320. p.
[124] Vö. A Szentségi Fegyelem Kongregációja: Dominus Salvator noster instrukció 1929. III. 26. 1. p.: AAS 21 (1929) pp. 631-642.
[125] Vö. Uaz II. p.: AAS 21 (1929) 635. o.
[126] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 321. p.
[127] Vö. Lk 22,18; CIC 924. k. 1, 3. §; Missale Romanum: Institutio Generalis, 322. p.
[128] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 323. p.
[129] Vicesimus quintus annus apostoli levél 13. p.
[130] Inaestimabile donum, instrukció 5. p.
[131] Vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 28. p.; Missale Romanum: Institutio Generalis, n. 147; Liturgicae instaurationes instrukció 4. p.; Inaestimabile donum instrukció 4. p.
[132] Missale Romanum: Institutio Generalis, 32. p.
[133] Uaz 147. p.; vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 28. p.; Inaestimabile donum instrukció 4. p.
[134] Ecclesia de Eucharistia enciklika 39. p.
[135] Vö. Liturgicae instaurationes instrukció 2b.
[136] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 356-362. pp.
[137] Vö. SC 51. p.
[138] Missale Romanum Institutio Generalis 57. p.; vö. Vicesimus quintus annus apostoli levél 13. p.; Hittani Kongregáció: Dominus Iesus nyilatkozat, 2000. VIII. 6: AAS 92 (2000) 742-765. o.
[139] Missale Romanum: Institutio Generalis, 60. p.
[140] Vö. Uaz 59-60. pp.
[141] Vö. Rituale Romanum, 1991, n. 125.; Rituale Romanum, 1972, 72. p.
[142] Vö. CIC 767. k. 1. §
[143] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 66. p.; CIC 6. k. 1-2. §; 767. k. 1. §; továbbá figyelembe veendő: Ecclesiae de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések, 3. art., 1. §
[144] Missale Romanum: Institutio Generalis, 66. p.; vö. CIC 767. k. 1. §
[145] Vö. Ecclesiae de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések, 3. art., 1. §; CIC 6. k. 1-2. §; Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a föltett kérdésre 1987. VI. 20-án: AAS 79 (1987) 1249. o.
[146] Vö. Ecclesiae de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések, 3. art., 1. §
[147] Vö. DS 1749 (Trienti egyetemes zsinat, XXII. sessio, 1562. IX. 17: A szentmise áldozata, 8. f. ); Missale Romanum: Institutio Generalis, 65. p.
[148] Vö. II. János Pál pápa: Beszéd az USA néhány püspökéhez »ad limina« látogatásuk alkalmából 1993. V. 28-án, 2. p.: AAS 86 (1994) 330. o.
[149] Vö. CIC 386 1. §
[150] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 73. p.
[151] Vö. Uaz 154. p.
[152] Vö. Uaz. 82, 154. p.
[153] Vö. Uaz. 83. p.
[154] Vö. Liturgicae instaurationes instrukció 5. p.
[155] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 83, 240, 321. pp.
[156] Vö. Ecclesiae de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések 3. art. 2. §: AAS 89 (1997) p. 865.
[157] Vö. Institutio generalis de Liturgia Horarum, 93-98 pp.; Rituale Romanum 1984, Praenotanda, 28. p.; Ordo coronandi imaginem beatae Mariae Virginis, editio typica, 1981. III. 25., Typis Polyglottis Vaticanis, 1981, 10, 14, pp.; Actio pastoralis instrukció: AAS 61 (1969) pp. 806-811; Pueros baptizatos, Direktórium a gyermekmisékről, 1973. XI. 1: AAS 66 (1974) 30-46. o.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 21. p.
[158] Vö. II. János Pál pápa: Misericordia Dei motu proprio, 2002. IV. 7., 2. p.: AAS 94 (2002) 455. o.; Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Válasz a föltett kérdésekre: Notitiae 37 (2001) 259-260. o.
[159] Vö. Liturgicae instaurationes instrukció 9. p.
[160] DS 1638 (Trienti egyetemes zsinat XIII. sessio, 1551. X. 11: Határozat az Eucharisztiáról, 2. f.); vö. DS 1740, 1743; Eucharisticum mysterium instrukció 35. p.
[161] Vö. Missale Romanum, Ordo Missae, 4, p.
[162] Missale Romanum: Institutio Generalis, 51. p.
[163] Vö. 1Kor 11,28.
[164] Vö. CIC 916 k.; DS 1646-1647; Ecclesia de Eucharistia 36. p.; Eucharisticum mysterium instrukció 35. p.
[165] Vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 42. p.
[166] Vö. CIC 844. k. 1. §; Ecclesia de Eucharistia enciklika 45-46 pp.; La recherche 130-131. pp.
[167] Vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 46. p.
[168] Vö. Eucharisticum mysterium instrukció 35. p.
[169] Vö. CIC 914. k.; A Szentségi Fegyelem Kongregációja: Sanctus Pontifex nyilatkozat, 1973. V. 24: AAS 65 (1973) 410. o.; A Szentségi és Istentiszteleti Kongregáció és a Klérus Kongregáció: In quibusdam Levél a Püspöki Konferenciák elnökeihez, 1977. III. 31. Enchiridion Documentorum Instaurationis Liturgicae, II. Roma 1988, 142-144. o. ; Uazok: Válasz a föltett kérdésre, 1977. V. 20: AAS 69 (1977) 427. o.
[170] Vö. Dies Domini apostoli levél 31-34. p.
[171] Vö. CIC 914. k.
[172] Vö. SC 55. p.
[173] Vö. Eucharisticum mysterium instrukció 31. p.; Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a föltett kérdésre 1988. VI. 1-én: AAS 80 (1988) 1373. o.
[174] Missale Romanum: Institutio Generalis, 85. p.
[175] Vö. SC 55. p.; Eucharisticum mysterium instrukció 31. p.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 85, 157, 243. pp.
[176] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 160. p.
[177] CIC 843. k. 1. §; vö. 915. k.
[178] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 161. p.
[179] Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Kérdés: Notitiae 35 (1999) 160-161. o.
[180] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 118. p.
[181] Uaz. 160. p.
[182] CIC 917. k.; vö. Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a föltett kérdésre, 1984. VII. 11: AAS 76 (1984) 746. o.
[183] Vö. SC 55. p.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 158-160, 243-244, 246. pp.
[184] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 237-249; 85, 157. pp.
[185] Vö. uaz 283a. p.
[186] Vö. DS 1725-1729 (Trienti egyetemes zsinat, XXI. sessio 1562, VII. 16: Határozat a szentáldozásról, 1-3. f.); SC 55. p.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 282-283. pp.
[187] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 283. p.
[188] Vö. Uo.
[189] Vö. Istentiszteleti Kongregáció: Sacramentali Communione instrukció, 1970. VI. 29: AAS 62 (1970) 665. p.; Liturgicae instaurationes instrukció 6a p.
[190] Missale Romanum: Institutio Generalis, 285a. p.
[191] Uaz. 245. p.
[192] Vö. uaz. 285b, 287. pp.
[193] Vö. uaz., 207, 285a pp.
[194] Vö. CIC 1367. k.
[195] Vö. Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a föltett kérdésre 1999. VII. 3-án: AAS 91 (1999) 918. o.
[196] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 163, 284. pp.
[197] CIC 932. CIC 932. k. 1. §; vö. Liturgicae instaurationes instrukció 9. p.
[198] CIC 904. k.; vö. LG 3. p.; PO 13.p.: DS 1747; Mysterium fidei; Ecclesia de Eucharistia enciklika 11. p.; Eucharisticum mysterium instrukció 44. p.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 19. p.
[199] Vö. CIC 903. k.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 200. p.
[200] Vö. SC 36. p. 1. §; CIC 928. k.
[201] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 114. p.
[202] Dies Domini apostoli levél 36. p.; vö. Eucharisticum mysterium instrukció 27. p.
[203] Dies Domini apostoli levél, főként a 36. p.; Actio pastoralis instrukció: AAS 61 (1969) 806-811. o.
[204] Vö. CIC 905, 945-958. k.; Klérus Kongregáció: Mos jugiter határozat, 1991. II. 22: AAS 83 (1991) 443-446. o.
[205] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 327-333. pp.
[206] Vö. uaz 332. p.
[207] Vö. uo.; Inaestimabile donum instrukció 16. p.
[208] Vö. Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 333. p.; Függelék IV: Ordo benedictionis calicis et patenae intra Missam adhibendus, 1255-1257. pp.; Pontificale Romanum ex decreto sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum, auctoritate Pauli Pp. VI promulgatum: Ordo Dedicationis ecclesiae et altaris, 1977. V. 29. Typis Polyglottis Vaticanis, 1977, VII. f. 125-132. pp.
[209] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 163, 183, 192. pp.
[210] Uaz 345. p.
[211] Uaz 335. p.
[212] Vö. uaz 336. p.
[213] Vö. uaz 337. p.
[214] Vö. uaz. 209. p.
[215] Vö. uaz 338. p.
[216] Vö. Liturgicae instaurationes instrukció 8c.
[217] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 346g. p.
[218] Uaz 114; vö. 16-17. p.
[219] Eucharistiae sacramentum: AAS 65 (1973) 610. o.
[220] Vö. uo.
[221] Vö. Eucharisticum mysterium instrukció 54. p.; Inter Oecumenici instrukció 95. p.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 314. p.
[222] Vö. Dominicae Cenae levél 3. p.: Eucharisticum mysterium instrukció 53. p.; CIC 938. k. 2. §; Rituale Romanum: De sacra Communione et de cultu Mysterii eucharistici extra Missam, Praenotanda, 9. p.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 314-317. pp.
[223] Vö. CIC 938. k. 3-5. §
[224] A Szentségi Fegyelem Kongregációja: Nullo unquam instrukció, 1938. V. 26., 10d p.
[225] Vö. Sacramentorum sanctitatis tutela motu proprio: AAS 93 (2001) 737-739. o.; Fönntartott legsúlyosabb bűnök: AAS 93 (2001) 786. o.
[226] Vö. RR 26-78. pp.
[227] Ecclesia de Eucharistia enciklika, 25. p.
[228] Vö. Zsid 9,11; Ecclesia de Eucharistia enciklika 3. p.
[229] Vö. DS 1643; Mediator Dei enciklika: AAS 39 (1947) 569. o.; Mysterium Fidei enciklika: AAS 57 (1965) 769-770. o.; Eucharisticum mysterium instrukció 3f; Inaestimabile donum instrukció 20. p.; Ecclesia de Eucharistia enciklika 25. p.
[230] Uaz. 25. p.
[231] Mysterium fidei enciklika: AAS 57 (1965) 771. o.
[232] Vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 25. p.
[233] CIC 937. k.
[234] Ecclesia de Eucharistia enciklika 10. p.
[235] Vö. RR 82-100. p.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 317. p.; CIC 941. k. 2. §
[236] Rosarium Virginis Mariae apostoli levél 2. p.
[237] Vö. Az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja: Levél 1997. I. 15-én: Notitiae 34 (1998) 506-510. pp.; Penitentiaria Apostolica: Levél néhány paphoz 1996. III. 8-án: Notitiae 34 (1998) 511. p.
[238] Vö. Eucharisticum mysterium instrukció 61. p.; RR 83. p.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 317. p.; CIC 941. k. 2. §
[239] Vö. RR 94. p.
[240] Vö. Pastor bonus apostoli konstitúció 65. art.
[241] CIC 944. k. 2. §; vö. RR, Praenotanda, 102 p.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 317. p.
[242] CIC 944. k. 1.§ CIC 944. k. 1. §; vö. RR, Praenotanda, 101-102. pp.; Missale Romanum: Institutio Generalis, 317. p.
[243] Ecclesia de Eucharistia enciklika 10. p.
[244] Vö. RR, Praenotanda, 109. p.
[245] Vö. uaz 109-112. pp.
[246] Vö. Missale Romanum: Úr napi szentmise napi könyörgése, 489. o.
[247] Vö. Ecclesiae de mysterio instrukció, Teologiai alapelvek, 3.
[248] CIC 900. k. 1. §; vö. DS 802 (IV. Lateráni egyetemes zsinat 1. f.); DS 1084 (Super quibusdam, VI. Kelemen p. levele Mechitár örmény katolikoszhoz 1351. IX. 29-én); DS 1767-1770 (Trienti zsinat: XXIII. sessio, 1563. VII. 15: A szent rendekről, 4. f.); Mediator Dei enciklika: AAS 39 (1947) 553. o.
[249] Vö. CIC 230. k. 3. §; II. János Pál pápa: Beszéd a „Laikus hívők részvétele a papok lelkipásztori szolgálatában” szimpozionhoz. 1994. IV. 22., 2. p.: L'Osservatore Romano, 1994. IV. 23.; Ecclesiae de mysterio instrukció, Előszó: AAS 89 (1997) 852-856. o.
[250] Vö. Redemptoris missio enciklika 53-54. p.; Ecclesiae de mysterio instrukció, Előszó
[251] Vö. AG 17. p.; Redemptoris missio enciklika 73. p.
[252] Vö. Ecclesiae de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések 8 art. 2. §
[253] Vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 32. p.
[254] CIC 900. k. 1. §
[255] Vö. CIC 910 k. 1. §; vö. Dominicae Cenae levél 11. p.: Ecclesiae de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések 8 art. 2. §
[256] Vö. CIC 230. k. 3. §
[257] Vö. Immensae caritatis instrukció, Előszó; Ministeria quaedam motu proprio: AAS 64 (1972) 532. o.; Missale Romanum, III: Függelék: Ritus ad deputandum ministrum sacrae Communionis ad actum distribuendae, 1253. p.; Ecclesiae de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések 8 art. 2. §
[258] Vö. Inaestimabile donum instrukció 10. p.; Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a feltett kérdésre 1984. VII. 11-én: AAS 76 (1984) 746. o.
[259] Vö. Immensae caritatis instrukció 1. p.; Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács. Válasz a feltett kérdésre 1988. VI. 1-én: AAS 80 (1988) 1373. o.; Ecclesiae de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések 8. art. 2. §
[260] Vö. CIC 767. k. 1. §
[261] Vö. CIC 766. k.
[262] Vö. Ecclesiae de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések 2. art. 3-4. §
[263] Vö. Dies Domini apostoli levél különösen a 31-51. pp.; Novo Millennio ineunte apostoli levél, 35-36. p.; Ecclesia de Eucharistia enciklika 41. p.
[264] PO 6. p.; vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika 22, 33. pp.
[265] Vö. Eucharisticum mysterium instrukció 26. p.; Christi Ecclesia direktórium 5, 25. pp.
[266] Vö. uaz 18. p.
[267] Vö. Dominicae Cenae levél 2. p.
[268] Vö. Dies Domini apostoli levél 49. p.; Ecclesia de Eucharistia enciklika 41. p.; CIC 1246-1247. k.
[269] CIC 1248. k. 2. §; vö. Christi Ecclesia direktórium 1-2. p.
[270] Ecclesia de Eucharistia enciklika 33. p.
[271] Vö. Christi Ecclesia direktórium 22. p.
[272] Ecclesia de Eucharistia enciklika 30. p.; La recherche 115. p.
[273] Vö. uaz 101. p.
[274] CIC 292. k.; vö. Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács: nyilatkozat az 1335. k. helyes értelmezéséről, 2. rész, 3. p. 1997. V. 3: AAS 90 (1998) 64. o.
[275] Vö. CIC 976. k.; 986 k. 2. §
[276] Vö. Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács: nyilatkozat az 1335. k. helyes értelmezéséről, 2. rész, 1-2. pp: AAS 90 (1998) 63-64. o.
[277] A cölibátus alól fölmentést kapott papokra vonatkozóan lásd: Hittani Kongregáció: Normae substantiales, 1980. X. 14., 5. art.; vö. Ecclesiae de mysterio instrukció, Gyakorlati rendelkezések 3. art. 5. §
[278] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, II. 2, 93, 1.
[279] Vö. Vicesimus quintus annus apostoli levél 15. p.; SC 15-19. p.
[280] Vö. Sacramentorum sanctitatis tutela motu proprio: AAS 93 (2001) pp. 737-739. o.; Fönntartott legsúlyosabb bűnök: AAS 93 (2001) 786. o.
[281] Vö. CIC 1367. k.; Törvényszövegeket magyarázó Pápai Tanács: Válasz a föltett kérdésre 1999. VII. 3-án: AAS 91 (1999) 918. o.; Fönntartott legsúlyosabb bűnök: AAS 93 (2001) 786. o.
[282] Vö. CIC 1378. k. 2 § 1. p., 1379. k.; Fönntartott legsúlyosabb bűnök: AAS 93 (2001) 786. o.
[283] Vö. CIC 908, 1365. k.; Fönntartott legsúlyosabb bűnök: AAS 93 (2001) 786. o.
[284] Vö. CIC 927. k.; Fönntartott legsúlyosabb bűnök: AAS 93 (2001) 786. o.
[285] CIC 387. k.
[286] CIC 838. k. 4. §
[287] CIC 392. k.
[288] Pastor bonus apostoli konstitúció 52. art.
[289] Vö. uaz 63. p.
[290] Vö. CIC 1417. k. 1. §
[291] Ecclesia de Eucharistia enciklika 24. p.
[292] Uaz 53-58. p.
[293] Vö. SC 14; 11, 41, 48. pp.
[294] Vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 64, 9 ad primum.
[295] Vö. Missale Romanum: Institutio Generalis, 24. p.
