POPULORUM PROGRESSIO

A népek fejlődése

1. A katolikus egyház élénk figyelemmel és lelkesedéssel kíséri a népek fejlődését, a népekét, akik minden erejükkel meg akarnak szabadulni az éhség, a nyomor, a járványok és a tudatlanság igazságtalanságaitól; akik nagyobb részt kérnek a civilizáció áldásaiból; akik értékes emberi tulajdon-ságaiknak munkájuk által kívánnak nagyobb elismerést szerezni, és akik eltökélten keresik a teljesebb kibontakozás útját. A II. Vatikáni Zsinat befejeztével ugyanis, miután még világosabban, még mélyebben végiggondolta és tudatosította az Evangélium erre vonatkozó követelményeit, az Egyház úgy ítélte meg, hogy az ő feladata az emberek mind eltökéltebb szolgálata, segítése – nem csak abban, hogy tisztázzák e roppant súlyos probléma minden összetevőjét, hanem abban is, hogy meggyőződésükké váljék: az emberiség történelmének e válságos, döntő órájában halaszthatatlan szükség van minden ember közös cselekvésére.

A pápák szociális tanítása

2. Elődeink nagy enciklikáikban – XIII. Leó a Rerum novarumban [1], XI. Pius a Quadragesimo annoban [2], XXIII. János a Mater et Magistrában [3] s a Pacem in terrisben [4], nem is említve XII. Piusnak a világhoz intézett rádióüzeneteit [5] – mindig eleget tettek annak a tisztükből folyó kötelességüknek, hogy az Evangélium fényével megvilágítsák koruk társadalmi kérdéseit.

A szociális kérdés világméretűvé válása

3. A szociális kérdés az egész emberiséget súlyosan érintő világméretű kérdéssé vált: ma az a legelemibb érdek, hogy ezt mindenki pontosan megértse és átérezze, amint boldog emlékezetű elődünk, XXIII. János félreérthetetlenül leszögezte [6], és a zsinat is megismételte „Az Egyház a mai világban” című lelkipásztori konstitúcióban [7]. Ezeknek az írásoknak a következtetései rendkívül súlyosak és nagy horderejűek, a belőlük adódó intézkedések nem tűrnek halasztást. Drámai kiáltás száll a bőségben élő népek felé, az éhező népeké. Az egyház elborzad e szorongó hang hallatán, és külön-külön arra szólít fel mindenkit, ha van benne szeretet, legalább nyissa fel fülét testvére segélykiáltására!

A pápa hozzászólása

4. Mielőtt felemeltettük volna a pápai méltóságra, Latin-Amerikába (1960) és Afrikába (1962) tett utazásunk során közvetlenül megismertük azokat az aggasztó problémákat, amelyek át- meg átszövik ezeket az élettel és reménnyel teli földrészeket. Miután pedig magunkra vettük az egyetemes atyaság gondját, a Szentföldre és Indiába látogatván saját szemünkkel láthattuk, s mintegy tulajdon kezünkkel tapinthattuk meg újra azokat a súlyos terheket, gondokat, amelyeket a fejlődés problémáival viaskodó ősi kultúrájú népeknek hordozniok kell. Amíg Rómában folyt a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, a körülmények Isten segítségével lehetővé tették, hogy személyesen is szólhassunk az Egyesült Nemzetek Közgyűlésén, hogy e tiszteletre méltó világméretű fórumon a szegény nemzetek szószólójaként nyilvánosan kiállhassunk ügyük érdekében.

Igazságosság és béke

5. Végül pedig attól a vágytól hajtva, hogy teljesítsük a Zsinat óhaját, s hogy megmutassuk, mennyire szívén viseli a Szentszék a fejlődő országok nagy és igazságos ügyét, a közelmúltban kötelességünknek tekintettük, hogy az Egyház központi szervei mellett egy külön pápai bizottságot is létesítsünk, amelynek „az a célja, hogy Isten egész népét teljes felelősségtudatával ráébressze küldetésére a mai világban, vagyis hogy elősegítse a szegényebb népek haladását, hogy egyengesse a népek közötti társadalmi igazságosság útját, és hogy a kevésbé fejletteknek felajánlja azt a támogatást, amivel maguk munkálhatják tovább fejlődésüket” [8]. Igazságosság és Béke e bizottság neve, de a feladata is. Nem kételkedünk abban, hogy ezeknek az elgondolásoknak a végrehajtása érdekében minden jóakaratú ember szívesen egyesíti erőfeszítéseit, szívesen munkálkodik együtt katolikus gyermekeinkkel, keresztény test-véreivel. Ezért ma felhangzó ünnepélyes szavunk is mindenkinek szól: minden egyes ember teljes értékű élete, s az emberiség egészének szolidáris fejlődése érdekében hívunk fel mindenkit a közös gondolkodásra, az összehangolt cselekvésre.

I. Az ember sokoldalú fejlődéséért

1. A PROBLÉMA

Az ember vágyai

6. Kitörni a nyomorból, biztosabb megélhetéshez jutni, egészségesen élni és biztos állásban dolgozni, elnyomás nélkül, s az emberi méltóságot megcsúfoló, megalázó helyzetektől mentesen nagyobb felelősséggel rendelkezni, képzettebbnek lenni – egyszóval többet tenni, többet tudni, többet birtokolni, hogy így több lehessen: íme, ilyennek látjuk a mai ember vágyait. Ugyanakkor azonban látjuk azt is, hogy az emberek nagy része olyan körülmények között él, amelyek mindezeket a jogos törekvéseket meghiúsítják. Pedig a közelmúltban függetlenné vált népek szükségét érzik, hogy nemzeti, politikai függetlenségüket méltó társadalmi és gazdasági növekedéssel párosítsák, olyannal, amit önerejükből érnek el, mert csak így biztosíthatják minden más előtt polgáraik jogos, embernek kijáró gyarapodását, így foglalhatják el az őket megillető helyet a népek közösségében.

7. Jóllehet az elvégzendő munka méreteihez és sürgős voltához képes elégtelenek a múltból örökölt eszközök, mégsem lehet őket nem létezőknek tekinteni. Tagadhatatlan, hogy a gyarmatosító hatalmak gyakran csak a maguk érdekeit, hatalmát és dicsőségét hajszolták, és távozásukkal olykor – például egyetlen termék hozamára épülő, s ezért hirtelen és nagy áringadozásnak kitett, monokultúrás – sebezhető gazdasági rendszert hagytak hátra. Az ilyen gyarmatosító tevékenység hibáinak, s a belőle fakadó káros következményeknek az elismerése mellett mégis dicséret illeti meg a gyarmatosítók tehet-ségét és munkáját, akik megannyi koldusszegény vidékre vitték el tudásukat és technikájukat, s hagyták ott jelenlétük áldásos gyümölcseit. Bár a gyarmatosítók által hátrahagyott termelési rendszerek egyáltalán nem tekinthetők tökéletesnek, mégis ezek tették lehetővé a tudatlanság és a betegségek visszaszorítását, az emberek közötti érintkezés megfelelő feltételeinek kialakítását: végeredményben tehát javították az életkörülményeket.

Megbillen az egyensúly

8. Bár mindezt el kell ismerni, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az ilyen gazdasági rendszerek teljességgel alkalmatlanok arra, hogy helytálljanak a modern gazdaság szigorú feltételei között. Ha tehát a mai gazdasági szisztémát nem ellensúlyozzák valamilyen tervszerű beavatkozással, annak szük-ségszerűen az lesz a következménye, hogy a világban meglévő életszínvonalbeli különbségek nem fognak csökkenni, hanem növekednek. A gazdag népek rohamos gyarapodást könyvelhetnek el, a szegényebbek pedig csak lassan fejlődnek. Az egyensúly mindinkább megbillen: egyes országokban bekövetkezik az élelmiszer-túltermelés, mások viszont súlyos élelmiszerhiányban szenvednek, vagy kétséges lesz a számukra, exportálhatják-e azt a keveset, amit megtermelnek.

A helyzet tudatosul

9. Ezzel egyidejűleg a társadalmi konfliktusok is világméretűvé terebélyesednek. Az ipari országok szegényebb rétegeit hatalmába kerítő nyugtalanság átterjed az agrárállamok lakóira: a parasztok is tudatára ébrednek, hogy „elviselhetetlen nyomorban élnek” [9]. Ehhez járul még az a botrányos és kiáltó egyenlőtlenség is, ami nem csak a javak élvezetében, hanem – és még inkább – a hatalom birtoklásában nyilvánul meg. Míg egyes régiókban egy kiváltságos kisebbség a legmagasabb luxusszínvonalon él, addig a föld számos pontján a szegények „csaknem teljesen nélkülözik a személyes kezdeményezés és felelősség lehetőségét, sőt gyakran emberhez méltatlan élet- és munkakörülmények között tengődnek” [10].

A hagyományos és a modern civilizáció konfliktusa

10. Harcban áll egymással a hagyományos és a modern, bérmunkára alapozott civilizációra jellemző életmód, és rendszerint az történik, hogy a modern körülményekhez nem alkalmazkodó társadalmi szerkezetek leépülnek. Az idősebb emberek az egyéni és a családi élet alapját a korábbi életmódban látják, s ragaszkodnak ahhoz, ez azonban egyre szűkebb keretek közé szorul vissza; a fiatalok viszont lerázzák magukról ezeket a kötelékeket, mint felesleges béklyókat, amelyek gátolják őket az újabb társadalmi létformák felé való közeledésben. A nemzedékek ellentéte tragikus dilemmává éleződik: vagy fenntartják a régi intézményeket és gondolkodásmódot, de akkor le kell mondjanak a haladásról, vagy kaput nyitnak a kívülről jövő fejlettebb technika és civilizáció előtt, de akkor a múlt hagyományaival együtt el kell vetniök annak gazdag emberi tartalmát is. Így aztán nagyon gyakran tanúi lehetünk, amint az idős emberek erkölcsi, lelki, vallási erejét megtörik a nehézségek, és nem jutnak el odáig, hogy ebben a modern világban megtalálják a helyüket.

A következmények

11. Ebben a zűrzavaros rohanásban egyesek lépre mennek magukat messiásként reklámozó emberek nagyszabású, ámde csalóka ígérgetéseinek. Ki ne látná az ezzel járó sok veszedelmet, azt, hogy ez a helyzet tömeges zavargásokat, lázadásokat, felkeléseket gerjeszt, s végül a totális diktatúra felé sodródik? A problémának tehát ilyen aspektusai is vannak, s nem hisszük, hogy volna valaki, aki ne látná ezek óriási horderejét és súlyosságát.

2. AZ EGYHÁZ ÉS A FEJLŐDÉS

A misszionáriusok munkája

12. Jézus Krisztus azzal adta bizonyságát küldetése isteni voltának, hogy „meghirdette a szegényeknek az Evangéliumot” [11], s az egyház mint alapítója tanításának és példájának leghűségesebb őre, soha nem adta fel azt, hogy emberi fölemelkedésükben is támogassa azokat a népeket, amelyekben elültette Krisztus hitét. Az egyház misszionáriusai nem csak templomokat, hanem kórházakat, menhelyeket, iskolákat, egyetemeket is építettek. Megtanították a bennszülötteket, hogyan használhatják fel a legjobban környezetük természeti adottságait, s ezzel gyakran megvédelmezték őket az idegenek kapzsiságától. Munkájuk, emberi mű lévén, kétségkívül nem volt tökéletes, és egyesek olykor szülőhazájuk élet- és gondolkodásmódját is hozzákeverték a krisztusi üzenethez. Mégis ápolták, sőt fejlesztették a helyi civilizáció intézményeit is, olyannyira, hogy sokukat az anyagi haladás és a kulturális fellendülés úttörői között tarthatjuk számon. Ennek igazolására legyen elég Charles Foucauld példájára hivatkozni, aki szeretetével kiérdemelte, hogy „mindenki testvérének” nevezzék, és aki megszerkesztette a tuareg nyelv nagyszótárát. Kötelességünknek tartjuk, hogy tiszteljük és nagyra tartsuk azokat, akik bár a méltányosnál jóval gyakrabban elfeledték őket, Krisztus szeretetétől hajtva mintegy az Ő előhírnökei lettek, hogy tiszteljük s nagyra tartsuk azokat is, akik példájukat követve a nyomukba léptek, s ma is nagylelkűen és önzetlenül adják oda magukat azok szolgálatára, akik az Evangélium meghallására köréjük gyülekeznek.

Az egyház és a világ

13. Az egyéni vagy csoportkezdeményezések azonban mindezekben a térségekben már nem eléggé célravezetőek, mert a világ jelenlegi helyzete megköveteli mindazok közös tevékenységét, akiknek e helyzet valamennyi gazdasági, társadalmi, kulturális és lelki összetevőjéről világos áttekintésük van. Krisztus egyháza, mint ilyen, egyrészt az emberélet legjobb ismerője, másrészt meg a legnagyobb mértékben és minden ízében különbözik is a földi országoktól; „egyetlen célja, hogy a Vigasztaló Szentlélek vezetésével annak a Krisztusnak a művét folytassa, aki azért jött a világra, hogy tanúságot tegyen az igazságról; aki azért jött, hogy üdvözítsen, nem pedig hogy ítélkezzék; aki azért jött, hogy szolgáljon, nem azért, hogy neki szolgáljanak” (v. ö. Jn 18,37; Mt 20,28; Mk 10,45) [12]. A egyház azért alapíttatott, hogy már most és itt, az evilágban megjelenítse a Mennyek Országát, nem pedig azért, hogy földi hatalmat szerezzen. Ezért világosan kijelenti, hogy a két illetőségi terület különbözik egymástól, mint ahogy a két – egyházi és világi – hatalom is szuverén a maga rendjében. [13] Mivel azonban a történelemben él, „kötelessége, hogy keresse és az Evangélium fényében értelmezze az idők jeleit” [14]. Igy, mivel az egyház törekvései összhangban vannak az emberek legjobb törekvéseivel, s fájdalom emészti ugyanakkor reményeik sűrű meghiúsulása miatt, minden vágya ezért az emberek mellett állni abban, hogy elérjék legteljesebb kibontakozásukat: ennek érdekében azt teszi az emberek elé, ami egyedül őnála van meg: az emberről és az emberiségről vallott egyetemes felfogását.

A fejlődés keresztény felfogása

14. Az a fejlődés, amiről itt szó lesz, nem szorítkozik a puszta gazdasági növekedésre. Hiszen a fejlődésnek, hogy valóságosnak legyen mondható, minden oldalúnak kell lennie, olyannak, amely minden ember és a teljes ember növekedését biztosítja. Joggal s méltán hangsúlyozta ezt a kérdés egyik kiváló szakértője: „Nem fogadhatjuk el, hogy a gazdasági szempontot elválasszák az emberitől, hogy a fejlődést attól a civilizációtól függetlenül ítéljék meg, amelyben végbemegy. Az embert kell a középpontba állítani, minden embert, minden embercsoportot, a legkisebbtől kezdve egészen az emberiségig.” [15]

A növekedés hivatása

15. Isten terve szerint mindenki arra születik, hogy növekedjék, mivel Isten minden egyes ember életét valamely hivatás betöltésére rendelte. Ezért születésekor mindenkiben megvannak a képességek és az erkölcsi értékek csírái, amelyeket úgy kell gondoznia, hogy gyümölcsöt teremjenek; a teljes érettségnek pedig – ami a környezettől kapott nevelés során és az egyéni erőfeszítés következtében áll be – az az eredménye, hogy az egyén ráirányul a Teremtő által éppen számára eleve kiszabott rendeltetésére. Értelme és szabadsága birtokában az ember maga viseli a felelősség kockázatát növekedéséért éppúgy, mint üdvösségéért. A nevelők és a környezet segítik, vagy olykor akadályozzák az egyént, de bármilyen nagy is a külső hatások jelentősége, sikerét vagy kudarcát mindenki elsősorban maga formálja, és mindenki képes pusztán belső adottságai és akarata erejére támaszkodva is növekedni emberségben, mind értékesebbé válni, azaz kiteljesíteni önmagát.

Az egyén önmagával kapcsolatos kötelessége

16. Az emberi személy ilyen értelmű növekedése azonban nem az egyén szabad döntésének van alávetve. Ahogy ugyanis minden teremtett dolog a Teremtőre irányul, úgy az ésszel bíró teremtménynek is az a kötelessége, hogy Isten mint elsődleges valóság és mint a legfőbb jó felé irányítsa életét. Ezért az emberi személyiség növekedését kell kötelességeink foglalatának tekinteni. Az emberi lényegnek az a szépségét megadó belső összefüggésrendje, amit az egyén munkájával és felelősségtudata által visz egyre közelebb a teljességhez, arra van rendelve, hogy végleges beteljesedését önmagán túl érje el. Az ember az életet adó Krisztusba oltva a növekedés minőségileg új fokozatára jut el, arra, ami túllépi az ember természeti lényegét: ez adja meg élete legnagyobb teljességét, ez a legmagasabb és végső cél, amire az ember növekedése irányul.

Az egyén közösséggel kapcsolatos kötelességei

17. Ugyanakkor minden ember tagja egy társadalomnak és hozzátartozik az emberiséghez. Következésképpen nem csak ez vagy az az ember hivatott az emberi közösség teljes értékű növekedésének segítésére, hanem mindenki. Az egyes civilizációk külső formái születnek, kibontakoznak és eltűnnek, de mint ahogyan dagály idején a tenger hullámai mind beljebb és beljebb hatolnak a szárazföldre, az emberi nem is így nyomul előre történelme során. Mi, akik letűnt korok nyomaiban járunk, örökösei vagyunk, mi, akik kortársaink munkájának gyümölcsét élvezzük, adósa vagyunk minden embernek, és ezért bűnt követünk el, ha nem törődünk azokkal, akik tovább növelik majd az emberiség családjának körét, ha mi már nem leszünk. Az emberek kölcsönös, elháríthatatlan összetartozása – a valóság ténye, és ez nem csak hasznunkra van, de kötelezettségeket is keletkeztet.

Értékrend

18. Az egyéni és a közösségi növekedés azonban veszélybe kerülhet, ha az értékek helyes rendjét nem kezeljük jelentőségének megfelelően. Minthogy teljesen jogos az embernek az a törekvése, hogy a szükséges javakat megszerezze, következésképp a munkavégzés, amelynek során ezek a javak létrejönnek, kötelezettségként jelentkezik: „aki nem akar dolgozni, ne is egyék” [16]. Az anyagi javak gyűjtése azonban kapzsisághoz vezethet, a mindig többet birtoklás vágyához, a hatalom növelésének kísértéséhez. Az egyéni, családi vagy nemzeti fösvénység hatalmába kerítheti a gazdagokat, s nem kevésbé a szegényeket is, és nyomasztó anyagiasságba fullaszthatja valamennyiüket.

Az anyagi gyarapodás két oldala

19. Sem az egyének, sem a nemzetek nem tarthatják végső céljuknak az anyagi javak egyre növekvő bőségét. Minden gyarapodásnak két oldala van ugyanis: egyfelől szükséges az ember számára, hogy növekedjék általa emberségben, másfelől azonban béklyóba veri ugyanezt az embert, ha úgy törekszik rá, mint a legfőbb értékre, ami nem is engedi azután önmagán túltekinteni. Ilyenkor végül a szív megkeményedik, a lélek bezárul a másik ember előtt, s az emberek nem azért alkotnak csoportokat, hogy barátokra, hanem hogy haszonra tegyenek szert, ez pedig csakhamar szembeállítja Őket és megbontja közösségüket. Ezért a puszta gazdasági javak megszerzése mint folyamat nemcsak hogy megakadályozza az ember emberségének növekedését, hanem objektíve ellentétes az ember valódi nagyságával. Azok a népek vagy emberek, akiket megfertőz a fösvénység ragálya, az erkölcsi alulfejlettség legkézzelfoghatóbb tüneteit produkálják.

Az emberibb élet útja

20. A fejlődés folyamatához nem csak mind több műszaki szakemberre van szükség, hanem még sokkal inkább érzékeny gondolkodású bölcsekre, akik a humanizmus új útjait kutatják; ezen az úton a modern ember a legmagasabbrendű javakat, a szeretetet, a barátságot, az imádságot, az elmélkedést magába fogadva [17] mintegy saját magát találhatja meg újra. Ha majd ez bekövetkezik, akkor fog megvalósulni a fogalmához méltó, teljes és mindenoldalú emberi haladás, az ugyanis egy mozgás: átmenet a kevésbé emberi életkörülményekből az emberibbek felé.

Az emberség eszménye

21. Kik élnek emberalatti életet?

Azok, akiket annyira sújt az anyagi javak hiánya, hogy még a létminimummal sem rendelkeznek, meg azok, akiket az erkölcsi javak hiánya alacsonyít le – ezt az ember okozza magamagának önzésével. Emberalatti életet élnek azok, akik a vagyonnal vagy a hatalommal való visszaélés, a dolgozók kizsákmányolása, vagy igazságtalan kereskedelmi egyesség következtében kialakult elnyomó társadalmi struktúrák foglyai. Ezzel szemben emberibb életkörülményekre utalnak, éspedig elég világosan, a következők: először is a haladás a nélkülözéstől a szükséges javak birtoklása felé, a társadalmi bajok elhárítása, az ismeretek bővülése, a kultúra elsajátítása; azután a másik ember méltóságának növekvő tisztelete, a lélekben szegénységre való készség [18], összefogás a közjó érdekében, a békevágy; továbbá a legmagasabbrendű értékek elismerése és Istennek e javak teremtőjeként és végcéljaként való elismerése; s végezetül és elsősorban a hitnek mint Isten ajándékának elfogadása a jóakaratú emberek részéről, és az egység Krisztus szeretetében, aki mindannyiunkat meghív, hogy vegyünk részt gyermekként az élő Isten, mindenek Atyja életében.

3. MI A FELADAT?

A javak egyetemes rendeltetése

22. „Töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá” [19]: a Biblia első lapjaitól kezdve arra tanít, hogy az egész teremtés az emberért van, és ez azt a kötelességet rója rá, hogy belső képességeivel továbbfejlessze, vagyis munkájával – a maga szolgálatába állítva – mintegy befejezze a teremtés művét. Ha tehát a föld arra teremtetett, hogy mindenkinek biztosítsa a megélhetéshez szükséges dolgokat, és mindenkit ellásson a haladás eszközeivel, akkor meg is van a joga mindenkinek arra, hogy megtalálja a földön, ami neki ehhez szükséges. A II. Vatikáni Zsinat így emlékeztet erre: „Isten a földet s mindazt, ami hozzá tartozik, minden ember és minden nép használatára rendelte, éspedig úgy, hogy méltányos elosztásban álljanak rendelkezésére mindenkinek; s ebben a vezető szempont a jogszerűség, a szeretettel kiegészítve.” [20] Minden egyéb jog, még a javak tulajdonlásához és szabad cseréjéhez való jog is ennek rendelődik alá, olyannyira, hogy ez utóbbiak egyáltalán nem gátolhatják az előbbi jog érvényesülését, sőt egyenesen meg kell könnyítsék azt; éppezért súlyos és halaszthatatlan társadalmi kötelesség visszaállítani őket az eredeti rendeltetésüknek megfelelő helyre.

A tulajdon

23. „Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból, mégis – amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?” [21] Köztudomású, milyen szigorú szabatossággal fogalmazták meg az egyházatyák a gazdagok kötelességeit a szegények iránt: „Amit a szegénynek adsz, nem a magadéból adod – mondja Szent Ambrus –, csak azt adod vissza, ami az övék. Hiszen azt foglalod le magadnak, ami mindenki közös használatára adatott. A föld mindenkié, nem a gazdagoké.” [22] Vagyis a magántulajdon senki számára sem képez abszolút és feltétel nélküli jogot. Senkinek sem szabad a maga kizárólagos használatára fenntartania szükségleteit meghaladó javakat akkor, amikor a többiek még a szükséges létminimummal sem rendelkeznek. Röviden „az egyházatyák és a nagy teológusok hagyományos tanítása szerint a tulajdon jogával nem szabad a közjó rovására élni”. Ha pedig „a szerzett magánjogok ellentétbe kerülnek a közösség alapvető szükségleteivel”, az államvezetés feladata, hogy „az egyének és a társadalmi csoportok tevékeny közreműködésével megoldást keressen.” [23]

A jövedelem felhasználása

24. A közjó érdeke tehát olykor a kisajátítást is szükségessé teszi, éspedig abban az esetben, ha egy birtok a közösség jólétének kerékkötőjévé válik azzal, hogy túlságosan nagy, hogy hiányosan művelik meg, vagy parlagon hagyják, és ennek következtében az ott lakók nyomorognak, s az egész társadalmat jelentős veszteség éri. A Zsinat egyrészt kertelés nélkül kimondja ezt [24], másrészt pedig ugyanilyen világossággal tanítja azt is, hogy a tulajdonból szerzett jövedelem felhasználása nem hagyható rá az emberek szabad döntésére, valamint hogy ki kell zárni az ilyen típusú nyerészkedés lehetőségét. Nem tűrhető el, hogy azok a polgárok, akiknek kiugróan magas jövedelme a nemzeti erőforrásokból és mások munkájából származik, e jövedelem jelentős részét kizárólag személyes érdekből külföldön helyezzék el, fektessék be, nem vetve számot az ország, hazájuk érdekével, amelynek eljárásukkal kézzelfogható kárt okoznak. [25]

Az iparosodás

25. A gazdasági növekedésnek és az emberi haladásnak egyaránt elengedhetetlen feltétele a tág értelemben vett iparosodás, ami egyszerre a jele is és előrevivő tényezője is a fejlődésnek. Vagyis az ember belső képességeit és munkáját kitartóan latba vetve lassanként fölfedi a természet rejtett törvényeit, és a maga mind nagyobb hasznára fordítja gazdagságát. Ennek érdekében egyrészt életrendjében igyekszik alkalmazkodni ezekhez a törvényszerűségekhez, másrészt ugyanakkor egyre előbbre hajtja az a vágy, hogy új dolgokat fedezzen fel és találjon ki; hogy előre lássa a vállalandó kockázatokat, s ugyanakkor merészen vállalkozzék; hogy nagyvonalú legyen a kezdeményezésben, s ugyanakkor felelősségtudatát érzékennyé nevelje.

A liberális kapitalizmus

26. Ezekből az új körülményekből azonban – ki tudja, miképpen – olyan vélekedések sarjadzottak fel és ülepedtek rá az emberi közösségre, amelyek a puszta materiális hasznot tekintették a gazdasági haladás első számú ösztönzőjének, a szabad versenyt a gazdasági élet legfőbb törvényének, a termelőeszközök magántulajdonának jogát pedig abszolút, minden társadalmi rendeltetéstől és társadalmi funkciótól független, korlátlan jognak tartották. Ez a féktelen liberalizmus kövezte ki aztán az útját – a zsarnokságnak, éspedig a zsarnokság ama fajtájának, amelyet elődünk, XI. Pius joggal s méltán ítélt el, mint „a nemzetközi fináncimperializmushoz” vezető jelenséget. [26] A gazdasági javak efféle eltorzult használatát nem lehet elégszer, s eléggé érdeme szerint elítélni, hanem újra meg újra keményen ki kell mondani: a gazdaság arra való, hogy az embert szolgálja. [27] De, ha belátjuk is, hogy a kapitalizmus egy adott szisztémája rengeteg szenvedésnek, igazságtalanságnak, testvérharcnak volt a forrása, aminek a hatásait még ma is érezzük, teljesen hamis volna az iparosodás számlájára írni mindazokat a bajokat, amelyekért a valóságban az iparosodás fejlődéséhez kísérő jelenségként csatlakozó zavaros és zavarkeltő gazdasági elméletek a felelősek. Sőt, az igazság megköveteli, hogy elismerjük: a munka racionális megszervezése és az iparosodás semmi mással nem pótolható módon járult hozzá a fejlődés folyamatához.

A munka

27. A munkát ugyan időnként valamiféle túlzott misztikus légkör lebegi körül, de azért valójában teljesen világos, hogy Isten a munkát is akarta és megáldotta. Az Isten képmására teremtett embernek „együtt kell működnie Teremtőjével, társaként a teremtés befejezésében, azaz azt a képmást, a lelket, amit Isten az emberbe teremtett, most már az embernek kell beléteremtenie a földbe.” [28] Isten, amikor a belátás képességével, az analitikus gondolkodás készségével és érzékszervekkel ruházta föl az embert, akkor éppen azokkal az eszközökkel látta el ót, amelyekkel mintegy befejezheti az Isten megkezdette művet. Legyen bár művész vagy iparos, munkaadó vagy munkás és paraszt, minden dolgozó ember – teremtő. [29] Az ember az anyag fölé hajol, az anyag szembefeszül az ember erejének, de ó belevési személyiségének nyomait; és ezzel párhuzamosan saját magában pedig kitartást, ügyességet, leleményességet fejleszt ki. Az a munka meg, amit emberek együtt végeznek, közössé teszi reményeiket, fájdalmaikat, vágyaikat, örömeiket, vagyis az ilyen munkának az az adománya, hogy egyesíti az akaratokat, összeforrasztja a szíveket, közelebb hozza a lelkeket: az emberek felismerik egymásban a testvért.

A munka két oldala

28. A munkának kétirányú hatása van: egyrészt mivel pénzt, élvezetet, hatalmat ígér, egyeseket önzésre csábít, másokat meg lázadásra; másrészt azonban kifejleszti a hivatástudatot, a kötelességérzetet, a mások iránti szeretetet is. Bár ma a munkát tudományos alapon és a termelékenység növelése érdekében szervezik meg, ez mégis azzal a kockázattal jár, hogy a munka megfosztja méltóságától, rabszolgájává teszi az embert; márpedig csak az a munka nevezhető emberinek, amelyet az ember értelmi belátása alapján és szabadon végez. XXIII. János komolyan figyelmeztetett arra, hogy égető szükség a munkás méltóságának helyreállítása és a munkás valódi részvétele a közös munkában, éspedig azért, hogy „a vállalat az emberi együttélés magasrendű formájának legyen a színtere, hogy ez a szellemiség határozza meg a résztvevők kapcsolatait, a különböző felelősségek és funkciók elosztását” [30]. Az emberi munka fogalmának a keresztény értelmezés fényében van egy még magasabb rendű jelentése is, eszerint a munkának az is célja, hogy elvezessen a természetfeletti világ evilágon belüli megteremtéséhez, [31] ami viszont mindaddig nem lesz teljes és tökéletes, míg el nem jutunk oda, hogy mindannyian egységünkben építsük fel azt az egy tökéletes Embert, aki Szent Pál szavai szerint „Krisztus teljessége az idő teljességében” [32]

A feladat sürget!

29. Jó lesz, ha sietünk! Mert túl sok embert igáz le a szenvedés; mert egyre nő a távolság, mely elválasztja az embereket: egyesek haladnak előre, mások meg egy helyben állnak, sőt hátrafelé mennek. Ráadásul ebben a munkában csak alkalmas módszerekkel és a helyes arányok megtalálásával szabad előrehaladni, máskülönben a rendszer belső egyensúlya – ami oly igen fontos – felborul. Egy meggondolatlanul rögtönzött földreform esetleg nem azt eredményezi, amit célzott; az erőltetett iparosítás felbomlaszthatja az egyelőre még nélkülözhetetlen intézményi kereteket, és ez társadalmi zavarokhoz vezet, s visszaveti az élet emberi minőségét.

Az erőszak kísértése

30. Az kétségtelen, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyek igazságtaIan volta egyenesen égbekiáltó. És amikor egész népek élnek megfosztva még a minimális anyagi javaktól is, idegen uralom alatt, amelyben tilos minden egyéni kezdeményezés és felelős cselekvés, amelyben lehetetlen az életminőség magasabb szintjére emelkedni, tilos a társadalmi és a politikai életben részt venni – nos, akkor erős a kísértés arra, hogy erőszakkal vessenek véget emberi méltóságuk folyamatos megsértésének.

A forradalom

31. Csakhogy, s ezt mindenki nagyon jól tudja, a forradalom – kivéve a nyilvánvaló és huzamos ideig fönnálló diktatúra esetét, amely az elemi személyiségi jogokat sérti és az adott országban súlyosan károsítja a közjót – újabb jogsértéseket szül, újabb egyenlőtlenségeket gerjeszt, és ezzel az embereket újabb mészárlásra tüzeli. Márpedig egy rossz helyzetet, bármennyire valóságos is, nem szabad olyan módszerrel elhárítani, amely még nagyobb bajhoz vezet.

A változások szükségessége

32. Azt akarjuk, hogy jól megértsétek véleményünket. A világ állapota jelenleg olyan, hogy muszáj vele szembeszállni erős lélekkel; az igazságtalanságokat, melyek belőle fakadnak, le kell gyűrni, sőt le is kell győzni. A fejlődés merész, s a világot gyökeresen megújító változásokat követel. Késlekedés nélkül és nagy erőfeszítéssel végre kell hajtani a reformokat, amelyek oly igen sürgősek. Vegye ki mindenki a részét ebből nagylelkűen és serényen, főleg azok, akik tanultságuk, helyzetük, hatalmuk révén a legtöbbet tehetik. Adjanak példát azzal, hogy vagyonukból valamennyit erre a célra áldoznak, ahogy néhány püspök testvérünk tette [33]. Így fognak megfelelni az emberek várakozásának, így maradnak hívek Isten Szentlelkéhez, hiszen „az Evangélium kovásza az, ami az emberi szívben felébresztette és felébreszti a csillapíthatatlan vágyat a méltóság iránt.” [34]

Programok és tervezés

33. A puszta egyéni kezdeményezés és a szabadverseny játékszabályai nem fogják sikerre vinni a fejlődést. Hiszen az előrelépésnek nem szabad abba az irányba mennie, hogy a gazdagok vagyonát és hatalmát növelje, a szegények nyomorát pedig konzerválja, s az elnyomottak szolgaságát súlyosbítsa. Szükségszerű, hogy legyenek olyan programok, amelyek „támogatják, ösztönzik, szervezik, pótolják és kiegészítik” [35] az egyének és a közbülső szerveződések tevékenységét. Az államhatalom feladata viszont az, hogy megállapítsa és előírja az elérendő célokat, az elvégzendő részfeladatokat és a hozzájuk vezető utakat; az állam dolga ugyanis, hogy ösztönözze a közös tevékenységben részt vevő összes erőket. Az államnak azonban arról is gondoskodnia kell, hogy ebbe a munkába az egyéni kezdeményezéseket és a közbülső szerveződéseket is bevonja. Igy kerülhető el ugyanis a teljes kollektivizmus és az önkényes és esetleges tervezés veszélye egyaránt, hisz mind a kettő ellentétes a szabadsággal, mivel kizárja, hogy az ember alapvető személyiségi jogaival éljen.

Az ember szolgálatában

34. A termelés növelését célzó programoknak ugyanis csak egy céljuk lehet: az emberi személyiség szolgálata. Hiszen arra valók, hogy csökkentsék az egyenlőtlenséget, megszüntessék az emberek közötti megkülönböztetést, felszabadítsák az embert a szolgaságból, mégpedig úgy, hogy maga váljék képessé az evilági létrendben helyzetét jobbá tenni, erkölcsi fejlődését előmozdítani, belső adottságait kifejleszteni. A haladás azt jelenti, hogy a társadalmi fejlődésre éppúgy gondot kell fordítani, mint a gazdasági gyarapodásra. Mert nem elégséges csak azért gyarapítani a közösség gazdagságát, hogy aztán egyenlően lehessen azt elosztani; nem elégséges csak azért gyorsítani a műszaki haladást, hogy az ily módon emberibbé váloztatott föld alkalmasabb lakóhellyé váljék. Azokat, akik a haladásért dolgoznak, az előttük járók tévedései figyelmeztetik: kerüljék el azokat a veszélyeket, amelyek ezen az úton leselkednek rájuk. Hiszen a technika diktatúrája, az úgynevezett technokrácia, ha a méltányosnál nagyobb jelentőségre tesz szert a jövőben, éppen olyan rettenetes jelenségeket idézhet elő – semmivel sem kisebbeket –, mint a tegnapi liberalizmus. Teljességgel elveszíti értelmét a gazdaság is, a technika is, ha nem az ember javát szolgálja, amint ez rendeltetésszerű kötelessége. Az ember viszont csak abban a mértékben igazán ember, amilyen mértékben saját fejlődésének maga a kovácsa, tetteinek uraként, tettei következményeinek bírájaként, összhangban azzal a természettel, amit Teremtőjétől kapott, s amit szabadon elfogad, képességeivel és igényeivel együtt.

Az írástudatlanság leküzdése

35. Nyugodtan ki lehet jelenteni azt is, hogy a gazdasági növekedés elsősorban az éppen eme növekedés által elérni kívánt társadalmi haladás mint folyamat keretében megy végbe. Ezért azoknak, akik ezt a fejlődést tervezik, főképpen az elemi képzésre kell nagy gondot fordítaniok. A szellemi éhség nem kevésbé fájdalmas, mint a testi, mert aki nem ismeri a betűt, annak a szelleme szenved az éhségtől; míg aki tud írni-olvasni, az már alkalmas arra, hogy szakmát tanuljon, s munkájáért kellő felelősséget vállaljon: így önbizalomra tesz szert, megérti, hogy képes együtt haladni a többiekkel. Amint az 1965-ben Teheránban tartott UNESCO Kongresszushoz intézett üzenetünkben mondottuk, az írni tudás „azaz elsőrendű és legalapvetőbb tényező, amelynek révén az ember egyrészt beilleszkedik a társadalomba, másrészt gazdagítja önnön személyiségét; a társadalom számára pedig legmagasabb rendű eszköze a gazdaság fejlesztésének és a haladás biztosításának.” [36] Nagyon örülünk annak, hogy az egyéni kezdeményezések, az államok kormányai és a nemzetközi szervezetek számos eredményt értek már el ezen a téren: ők a haladás első számú munkásai, mert az embert éppen arra teszik alkalmassá, hogy haladását önerejével valósítsa meg.

A család

36. Az ember azonban csak abban a közösségben lehet igazán önmaga, amelyikhez tartozik, ebben pedig a családnak van a legnagyobb szerepe úgy is, mint a legősibb közösségnek. Jelentősége helyenként és koronként talán túlméretezett volt, amennyiben benne személyiségjogok károsodtak. A fejlődő országok sajátos ősi közösségi intézményeire azonban egy bizonyos ideig szükség van, és ezek túlságosan is erős kötelékeit csak lépésről lépésre szabad lazítani. Mindezekkel az intézményekkel szemben a természetes család, amelyet a monogámia jellemez, amely stabil, s amelynek ezt a formáját az isteni tery alakította, ilyenné [37] s a keresztény vallás szentelte meg, amely keretében „különböző nemzedékek élnek együtt és segítik egymást kölcsönösen az élet teljesebb ismeretének megszerzésében és az egyén jogainak a közösségi élet többi kívánalmával való összehangolásban – ez a társadalom alapja” [38]

A népesedés kérdése

37. Tagadhatatlan, hogy a népesség felgyorsult növekedése nagyon sok esetben megnehezíti a fejlődést, mert a népesség gyorsabban nő, mint a rendelkezésre álló anyagi javak, s ezért úgy látszik, mintha ebből nem is volna kiút. Így aztán könnyen arra vetemedik az ember, hogy a népszaporulatnak rendkívül kemény eszközökkel történő csökkentését fontolgassa. Kétségtelen, hogy az állami hatóságok saját hatáskörükben beavatkozhatnak az ilyen kérdésekbe felvilágosító munkával és alkalmas tervezéssel, amennyiben ez megfelel az erkölcsi törvények követelményének, és amennyiben a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartják a házaspárok szabadságát. Mert ahol a házasságnak és a gyermekek világrahozatalának legszentebb jogát csorbítják, ott vége az emberi méltóságnak. Végső soron a szülők dolga, hogy helyzetüket minden szempontból áttekintve döntsenek a gyermekek számáról; ezért a döntésért ők viselik a felelősséget Isten előtt, saját maguk előtt, már megszületett gyermekeik előtt s a közösség előtt, melynek tagjai; vállalják ezt lelkiismeretük parancsát követve, lelkiismeretükét, amit Isten hitelesen értelmezett Törvényének tudása s az Istenbe vetett bizalom erősít meg. [39]

Szakmai szervezetek

38. Az embert, aki a családban gyökeredzik és abban leli fel élete elsődleges és legősibb szerveződését, gyakran segítik fejlődésének munkálásában a szakmai szerveződések is. Ezeknek, mivel azzal a céllal alapították őket, hogy tagjaik javát és érdekeit szolgálják, igen nagy a felelősségük a nevelés feladatának betöltésében is, mármint abban a nevelésben, amit ők tudnak, s ezért tartoznak is nyújtani. Ezek a szervezetek ugyanis, mivel embereket képeznek és nevelnek, nagyon sokat tehetnek azért, hogy elmélyüljön bennük a közjó és az ahhoz elválaszthatatlanul kapcsolódó kötelezettségek helyes felfogása.

A pluralizmus legitimitása

39. Minden társadalmi tevékenység valamilyen elméleten alapul. A keresztény ember ezek közül viszautasítja azt, amely materialista és ateista filozófiai alapon áll, hiszen az ilyen elmélet sem a vallást, mint az életet örök és legmagasabbrendű végső rendeltetése felé kormányzó erőt, sem az ember szabadságát, sem pedig méltóságát nem tiszteli. Addig azonban, ameddig ezek a legalapvetőbb értékek nem vallják kárát, helyeselhető és bizonyos szempontból hasznos is a szakmai szerveződések és a szakszervezetek pluralizmusa, amennyiben az biztosítja a szabadságot és verse résre ösztönöz. Őszinte szívvel rójuk le tehát elismerésünket mindazoknak, akik ilyen szervezetekben dolgozva önzetlenül szolgálják testvéreiket.

A kultúra hasznossága

40. A szakmai szövetkezések mellett kulturális intézmények is nagy igyekezettel tevékenykednek, és szerepük a haladás előmozdításában semmivel sem csekélyebb az előbbiekénél. A Zsinat súlyos figyelmeztető szavai szerint: „Veszélyben van a világ jövője, ha nem támadnak bölcsebb emberek.” A dokumentum hozzáfűzi: „Meg kell jegyezni, hogy számos gazdaságilag szegény, de bölcsességben nagyon is gazdag nép rendkívül nagy segítséget tud nyújtani ebben a tekintetben a többinek”. [40] Minden népnek, akár gazdag, akár szegény, megvan a maga őseitől öröklött kultúrája, azaz vannak intézményei az anyagi szükségletek kielégítésére, és vannak szellemi életének magasabb rendű – művészi, tudományos és vallási – megnyilvánulásai. Mivel ez utóbbiak valóságos emberi értékeket tartalmaznak, súlyos hiba lenne veszni hagyni őket az előbbiek kedvéért, és az a nép, amelyik eltűrné ezt, legjobb részét dobná oda, az élet értelmét vetné el magától a megélhetésért. Krisztus figyelmeztetése egész népekre is vonatkozik: „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe lelkéért?” [41]

A materializmus kísértése

41. A szegényebb népek sohasem lehetnek elég óvatosak azzal a csábítással szemben, amely az anyagilag virágzó népek jóvoltából leselkedik rájuk. Ezek ugyanis műszaki fejlettségük és kulturális színvonaluk révén kiváló eredményeket tudnak felmutatni a maguk életében, példát adnak a szorgalmas munkálkodásra, aminek elsőrendű következménye – anyagi jólét. Nem úgy értjük, mintha ez önmagában véve akadálya volna a szellemi-lelki életnek; ellenkezőleg: a jólét birtokában „az emberi lélek felszabadul a tárgyak rabságából, és így akadálytalanabbul emelkedhet föl a Teremtő imádatára és szemlélésére”. [42] Mégis az a helyzet, hogy „az Istenhez való közeledést gyakran maga a modern civilizáció is megnehezíti, jóllehet nem önmagában véve, hanem csak akkor, ha túlságosan belebonyolódik a földi dolgokba” [43]. A fejlődő országok népei tehát helyesen válasszák ki, mérjék meg az értékeket: vessék el a hamis értékeket, amelyek az ideális emberi létformát lealacsonyítják; fogadják el viszont az azt fölemelő, annak szempontjából hasznos mintákat, és igyekezzenek azokat a maguk legértékesebb sajátosságaival együtt, a maguk sajátos szellemében továbbfejleszteni.

Összegzés

42. A teljes értelemben vett humanizmus az, amit elő kell mozdítani [44]. Mi más a teljes értelemben vett humanizmus, mint a teljes ember és minden ember mindenoldalú fejlődéséért való tevékenység? A lezártkért értelmezett, a lelki értékektől és Istentől, mint ezek forrásától és kiindulópontjától elszigetelt humanizmus hatékonysága csakis puszta látszat lehet. Az ember bizonnyal meg tudja szervezni a földi életet Isten nélkül is, de „Isten nélkül végső soron csakis az ember ellen tudja megszervezni. Ezért a minden önmagán kívüli szemponttól elszakított, abszolút humanizmus – embertelen humánizmus.” [45] Tehát kizárólag az a humanizmus valóságos humanizmus, amely a végtelen Istenre irányul, felismerve azt a közös rendeltetést, amelyre hivatottak vagyunk, s amely az emberi élet valóságos eszméjét adja meg. Vagyis az ember egyáltalán nem a legfőbb mértéke saját magának, hanem csak akkor válik azzá, aminek lennie kell, ha túllép önmagán, Pascal mélységesen igaz szavai szerint: „Az ember végtelenül túlszárnyalja az embert.” [46]

II. Az ember szolidáris fejlődése felé

Bevezetés

43. Az egyén mindenoldalú fejlődésének össze kell kapcsolódnia az emberiség egymás kölcsönös támogatásával megvalósuló fejlődésével. Bombayben ezt mondtuk: „Embernek az emberrel, nemzetnek a nemzettel úgy kell találkoznia, mint testvér a testvérrel, Isten gyermekeiként. Ebben a kölcsönös jóakaratban és barátságban, ebben a szent egységben kell együttesen hozzálátnunk a munkához, ami nem más, mint az emberiség jövőbeli közös jólétének megteremtése.” [47] Javasoltuk azt is, kutassák fel azokat a konkrét és hatékony eszközöket, amelyekkel létrehozhatók a megfelelő intézményi keretek és koordinálhatók a kezdeményezések a rendelkezésre álló erőforrások elosztása, sót végül a nemzetek valódi közösségének megszilárdítása érdekében.

A népek testvérisége

44. Olyan felelősségek kötelezik elsősorban a gazdagabbakat, amelyeknek egyes részelemeit az emberi és a természetfeletti testvériség elve fogja egységbe, megmutatva mindjárt ezen felelősségek három aspektusát is. Az első a két nép közötti, egyenlőtlen segítségnyújtás kötelezettsége, melynek során a gazdagabb népek adnak segítséget a fejlődő országoknak; második két nemzet kapcsolatában a jogszerűség kötelezettsége, vagyis az, hogy a jobb helyzetben lévő és a szegényebb népek között fönnálló kereskedelmi kapcsolatokat eszerint kell újjáalakítani; végül a mindenoldalú, egyetemes szeretet kötelezettsége, amely szerint elő kell segíteni a mindenki számára emberibb együttélést, és ez azt jelenti, hogy minden ember és nemzet ad és kap anélkül, hogy az egyik fél haladása akadályozná a másik fejlődését. Ez a probléma azért rendkívül komoly, mert megoldásától az egész emberiség civilizációjának jövője függ.

1. SEGÍTSÉG A GYENGÉKNEK

Harc az éhezés ellen

45. Szent Jakab mondja: „Ha valamelyik testvérnek nem volna ruhája és nem volna meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: »Menj békével, melegedj és lakjál jól!«, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna?” [48] Ma már senki sem hunyhat szemet a tény fölött, hogy egész kontinensek vannak, ahol számtalan férfi és nő éhezik, számtalan gyermek betegszik meg az alultápláltság miatt, s ezért sokan közülük elpusztulnak életük virágában, és a többiek testi, szellemi fejlődését is veszély fenyegeti: ezek a körülmények egész régiók nyomorgó lakosságát kárhoztatják reménytelenségre.

A mai helyzet

46. Aggódó vészkiáltások követeltek segítséget. Boldog emlékezetű elődünk, XXIII. János könyörgése készséges fogadtatásra talált, [49] s könyörgését Mi is megismételtük 1963-as karácsonyi üzenetünkben [50], és 1966-ban újra, India megsegítése érdekében [51]. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Világszervezetének, a FAO-nak az ilyen irányú kezdeményezése – amelyet a Szentszék is élénken támogatott – szintén lelkes követőkre talált. A világ számos pontján végzi munkáját a katolikus Nemzetközi Caritas Szervezet, püspök testvéreink ösztönzésére sok katolikus dolgozik fáradhatatlanul azért, hogy segítséget nyújtson a szükséget szenvedőknek: így egyre szélesebbre tágul azoknak a köre, akiket felebarátként támogathatnak.

A holnapi helyzet

47. Csakhogy mindez, meg a magánemberek vagy szervezetek erre a célra fordított pénzei, az adományok, a kölcsönök – nem elégségesek. Nem pusztán az éhezés megszüntetéséről, nem pusztán a szegénység enyhítéséről van szó. A nyomor elleni küzdelem, bármennyire sürgető, bármennyire elemi szükség – nem elég. Nem. Amiről szó van, az az emberi együttélés megteremtése, amelyben faji, vallási, nemzeti megkülönböztetés nélkül mindenki valóságos emberi életet élhet, mentesen a szolgaságtól, aminek okozói emberek, vagy nem kellően megfékezett természeti erők; amiről szó van, olyan együttélés, melyben a szabadság nem üres szó, melyben a szegény Lázár egy asztalhoz ülhet a gazdag emberrel [52]. És ez nem csekély nagylelkűséget követel ama gazdag embertől, sok kellemetlenség önkéntes elviselését, állandó erőfeszítést. Kérdjed lelkiismeretedet, mert új igéket sugall korunk számára. Kész vagy-e arra, hogy pénzeddel segítsd a szegényeket támogató szervezetek és missziók munkáját? Hogy nagyobb adót fizess, amiből az állam megsokszorozhatja a fejlődés érdekében tett erőfeszítéseket? Hogy drágábban vásárold meg az importcikkeket, és így a termelő is méltányosabb árat kapjon értük? Hogy, ha fiatal ember vagy, szükség esetén elhagyd hazádat, és segítsd más népek felemelkedését az emberségre?

A szolidaritás kötelezettsége

47. A népeket is ugyanaz a szolidaritás kötelezi, mint az egyes embereket: „a fejlett országok legfontosabb kötelessége, hogy segítsék a fejlődőket” [53]. Nos, ezt a zsinati tanítást kellene megvalósítani. Azt ugyan el lehet fogadni, hogy egy nép a többit megelőzve maga legyen az első számú haszonélvezője a gondviselő Istentől neki juttatott adományoknak, mint olyannak, ami saját munkájának hozadéka; de egyetlen nemzet sem veheti a bátorságot, hogy a maga kizárólagos hasznára rakja félre kincseit. Minden népnek kötelessége több és jobb minőségű terméket előállítani, többet és jobban dolgozni, egyrészt azért, hogy valóban emberi életet biztosíthasson minden polgárának, és másrészt hogy hozzájárulhasson az emberiség egészének együttes fejlődéséhez. Amikor a gyengén fejlett régiókban növekszik a nyomor, akkor természetes dolog, hogy a gazdag országok megtermelt javaik egy részét átengedjék az előbbiek szükségleteinek kielégítéssére; az is természetes, hogy tanítókat, mérnököket, műszakiakan, tudósokat képezzenek, akik tudásukat és szakértelmüket a gyengébbek szolgálatába állítják.

A felesleg

49. Újra meg újra el kell mondani: a gazdagabb országok feleslegét a szegény térségben kell felhasználni. Az a szabály, amely szerint régebben a hozzánk legközelebb állókat kellett javainkkal segíteni, vonatkozik az összes szűkölködőre is szerte a világon, és a gazdagok elsőként élvezik majd ennek áldásait. Mert fösvénységük, ha még sokáig tart, Isten ítéletét vonja majd magára, fölgerjeszti a szegények haragját, és ennek következményeit senki sem láthatja előre. A ma oly virágzó, de csak a maguk érdekével törődő országok legmagasabbrendű értékeiket rombolják, ha a mind többé válás vágyát alárendelik a többet birtoklás vágyának. Rájuk illik majd a gazdag emberről szóló példabeszéd, akinek földje olyan bőséges termést hozott, hogy azt sem tudta, hová gyűjtse; méltán teljesedik be rajtuk: „Ám az Isten így szól hozzá: Esztelen, még az éjjel számonkérik rajtad lelkedet.” [54]

Programok

50. Hogy ezeket az erőfeszítéseket teljes siker koronázza, nem maradhatnak szórványosak és elszigeteltek, még kevésbé keresztezhetik egymást némelyek presztízsszempontjai vagy hatalmi törekvései miatt, mert korunk összehangolt cselekvést követel. Az ilyen cselekvés valójában hatékonyabb és jobb, mint az, amelyik az egyes ember jóakaratától és attól függ, találkozik-e szemtől szemben valamilyen szükséghelyzettel. Mint már korábban mondtuk, hogy a jelenlegi szükségleteket és a jövő előre látható igényeit ki lehessen elégíteni, feltétele az elmélyült kutatás, a célok pontos meghatározása, az eszközök és módszerek megjelölése és a megfelelő emberek közös feladatvállalása. Mi több, az ilyen program túllép a gazdasági növekedés és a társadalmi haladás szempontjain, mégpedig azzal, hogy magának a munkavégzés folyamatának ad értelmet és önértéket: miközben megteremti az emberi világ helyes rendjét, az ember méltóságát és erejét növeli.

Világalapítvány

51. De még ennél is tovább lehet lépni. Bombayben az Eucharisztikus Világkongresszuson azt kértük a világ államainak vezetőitől, hozzanak létre Világalapítványt, fordítsák erre katonai kiadásaik egy részét, hogy meg lehessen segíteni a szegény népeket [55]. És ez, ahogyan hathatós eszköze első lépésben a nyomor elleni küzdelemnek, éppen úgy hathatós eszköze a népek fejlődésének is. Hiszen a világ valamennyi népének együttműködése, aminek ez a Világalapítvány előképe is, eszköze is lehetne, azzal a kétszeres eredménnyel járna, hogy egyrészt megszüntethetővé válna az értelmetlen vetélkedés, másrészt megindulna végre a népek termékeny és békés párbeszéde.

A javaslat előnyei

52. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy a két- vagy többoldalú egyezményeket is fenn kell tartani, hiszen ezek azt jelentik, hogy azt az alárendeltségi viszonyt és azokat az ellentéteket, amelyek a gyarmati uralom termékei voltak, szerencsésen felváltják a jogi és politikai egyenlőségen alapuló egészséges baráti kapcsolatok. Ha azután az ilyen egyezmények a nemzetek kölcsönös, segítő együttműködésének általánosabb keretében egymással is összekapcsolódnak, nyomban elhárul felőlük a gyanúnak még az árnyéka is, mert kevésbé lesz okuk a bizalmatlanságra azoknak, akik e kapcsolatok révén előnyökhöz jutnak, és kevésbé kell attól tartaniok, hogy a pénzügyi vagy műszaki segítségnyújtás örve alatt valamilyen neokolonialista típusú gyámkodás alá kerülnek, és így egyrészt csökken politikai szabadságuk, növekszik a rájuk nehezedő gazdasági nyomás, másrészt ugyanakkor stabilizálódnak, vagy egyáltalán megjelenik a kisebbség elnyomó uralma.

Sürgős volta

53. Továbbá ki ne látná, hogy az említett alapítvány módot adna a pazarlás azon típusának valamilyen mértékű kanalizálására, amelyre a félelem vagy a gőg ösztönzi az embert? Amikor annyi nép éhezik, amikor oly sok család tengődik nyomorban, amikor annyi ember vegetál mélységes tudatlanságban, amikor olyan sok iskolára, kórházra, emberhez méltó lakásra volna szükség, akkor minden közösségi vagy egyéni pazarlás, minden presztízsszempontra néző nemzeti és egyéni költekezés, az országok erejét kimerítő egész fegyverkezési verseny – ez, újra mondjuk: ez az egész botrányos, tűrhetetlen gyalázattá válik. Minket pedig az a roppant súlyos kötelesség terhel, hogy ezt nyíltan megmondjuk. És bárcsak meghallgatnának Minket azok, akik a legfőbb döntéseket hozzák, mielőtt a helyzet a végsőkig fajul.

Párbeszéd

54. Elemi szükségszerűség ezért, hogy valamennyi nép eljusson addig a párbeszédig, amit első, Ecclesiam suam kezdetű körlevelünkben oly sürgető szavakkal kértünk [56]. Ha a támogatást nyújtó és a segítséget élvező felek között ilyen párbeszéd indulna meg, könnyen el lehetne érni, hogy a támogatás mértékét méltányosan állapítsák meg, azaz ne csupán az egyik nagylelkűsége és készletbősége szerint, hanem a másik valóságos szükségletei és a segítség felhasználási lehetőségei szerint. Igy elhárul majd az a veszély, hogy a fejlődő országok adósságterheik alatt roskadozzanak, és azok visszafizetésére fordítsák nemzeti jövedelmük jelentős. részét. Igy a két fél megegyezhet majd továbbá a kamatról és a kölcsön visszafizetésének határidejéről is, mégpedig olyan feltételekkel, amelyek mindkettőjük számára elviselhetők, mert az egyensúlyt meg lehet teremteni ingyenes adományokkal, kamatmentes vagy alacsony kamatra nyújtott kölcsönökkel, a törlesztés éves ütemezésének megállapításával. Természetesen a segítségnyújtóknak garanciát kell kapniok arra, hogy a kölcsönt a szerződésben rögzítetteknek megfelelően és az összeggel arányos hatékonysággal használják föl, mert hiszen nem a tétlenkedőket vagy a parazitizmust kell támogatni. A kedvezményben részesülők viszont joggal s méltán követelhetik meg, hogy ne avatkozzanak politikájukba, ne keltsenek zavart társadalmi rendszerükben. Minthogy szuverén államok, belügyeik intézése kizárólag rájuk tartozik, az ő dolguk a nekik megfelelő társadalmi rend meghatározása, az államforma megválasztása. A népeknek tehát a kölcsönösen segítő és kényszertől mentes együttműködést kell szorgalmazniok, és ezzel párhuzamosan az egyenlő méltóság alapján termékenyen tudnak hozzájárulni a valóban emberhez méltó együttélés megteremtéséhez is.

Szükségessége

55. Ez a cél azonban megvalósíthatatlannak tűnhet azokban a régiókban, ahol a mindennapi megélhetés gondja a családok minden erejét felemészti, és ezért gondolni sem tudnak olyan tevékenységre, amely alkalmas volna egy kevésbé nyomorúságos jövő megalapozására. Nos, éppen ezeken az embereken kell minden eszközzel segíteni; arra kell buzdítani őket, hogy egyrészt bátran induljanak el fejlődésük útján, másrészt ezzel egy időben szerezzék meg a haladásukhoz szükséges eszközöket. Kétségtelen, ez a közös munka összehangolt, állhatatos és bátor erőfeszítést követel. Mindenki legyen azonban meggyőződve róla, hogy ezt vállalni kell, mert az éhező népek életéről, a fejlődő országok belső nyugalmáról, sőt az egész világ békéjéről van szó.

2. A JOGSZERŰSÉG ÉS A MÉLTÁNYOSSÁG
A KERESKEDELMI KAPCSOLATOKBAN

56. Minden, a fejlődő országok pénzügyi vagy műszaki támogatására tett erőfeszítés, legyen az akár mégoly nagy jelentőségű is, puszta látszateredményt hozhat csak, ha a gazdag és a szegény országok közötti kereskedelmi kapcsolatok kiszámíthatatlan változásai e segítség hatását nagyrészt megsemmisítik. A szegény országok várakozásteli bizalma ugyanis megrendül, ha attól kell tartaniok, hogy a tehetősek, amit az egyik oldalon adnak, azt visszaveszik tőlük a másik oldalon.

Növekvő aránytalanság

57. A fejlett ipari országok elsősorban hazai előállítású késztermékeket exportálnak, a kevéssé rejlett gazdaságoknak viszont nyersanyagokon és mezőgazdasági termékeken kívül nincs mit eladniok. A műszaki haladás következtében az ipari késztermékek értéke gyorsan emelkedik és jól értékesíthetők a piacon. Ezzel szemben a gyengén fejlett országokból származó alapanyagok ára nagy és váratlan ingadozásoknak van kitéve, és így növekedése messze elmarad a késztermékek árnöveke résétől. Ezért aztán a gyengén iparosodott országoknak nagy nehézségekkel kell számolniok, ha döntően kivitelükre kívánják alapozni pénzügyi helyzetük rendezését, a fizetési mérleg egyensúlyának megteremtését és gazdaságfejlesztési terveik megvalósítását. Igy a rosszul ellátott országok mind rosszabbul ellátottakká válnak, az anyagi javakban bővelkedők pedig egyre gazdagabbak lesznek.

A liberális gazdasági szisztéma megkérdőjelezése

58. Nyilvánvaló tehát, hogy a szabad piac szabályai nem felelnek meg arra a célra, hogy egymagukban irányítsák az államok nemzetközi kapcsolatait. Hasznosak ellenben minden olyan esetben, ha a felek gazdasági ereje nem különbözik túlságosan egymástól, sőt ilyenkor erősen ösztönöz a további haladásra és az erőfeszítéseket juttatja megérdemelt előnyhöz. Ezért a fejlett ipari országok a szabad piac törvényében valamilyen értelemben az igazságosság és a jogszerűség törvényét látják. Mégis másként kell ítélnünk, ha túlságosan eltérő helyzetű országok között jut érvényre ugyanez, mert a kereskedelmi partnerek között ilyen módon „szabad alku” útján kialakított árak teljességgel egyenlőtlen feltételeket eredményezhetnek. Be kell tehát látni, hogy a liberalizmus alaptétele ezen a területen, vagyis a kereskedelmi kapcsolatokat szabályozó törvényként alkalmazva – kétségbevonható.

Az országok közötti szerződések igazságossága

59. Halhatatlan emlékezetű elődünknek, XIII. Leónak a Rerum novarumban megfogalmazott tanítása ma is érvényes: eszerint nagy mértékben eltérő helyzetű felek között a megegyezés létrejöttének ténye egyáltalán nem elégséges ahhoz, hogy biztosítsa a szerződés méltányosságát, és a szabad egyezkedés törvényét a természetjognak megfelelően kell szabályozni [57]. Amit Leó ott az egyének igazságos munkabérével kapcsolatban tanít, azt méltán tartjuk érvényesnek a világ népei között létrejövő szerződésekre is, mivel a kereskedelmi kapcsolatok elve és gyakorlata ma már nem támaszkodhat egyedül a szabadverseny törvényére mint olyasvalamire, aminek leggyakoribb eredménye gazdasági diktatúra. A szabad piac gyakorlatát ezért csak akkor mondhatjuk méltányosnak, ha megfelel a társadalmi igazságosság követelményeinek.

Intézkedések

60. Egyébként a gazdaságilag fejlett országok maguk is belátták már ezt annyiban, hogy a saját gazdasági irányításukban igyekeznek valamiféle egyensúlyt megteremteni, amit máskülönben a szabadjára engedett piaci konkurencia meghiúsítana. Ezért gyakori eset ezekben az országokban, hogy speciális intézkedésekkel, ti. a terheket a nyereségesebb ágazatokra hárítva, a mezőgazdaságot támogatják. Továbbá az egymás közötti kereskedelem előmozdítása érdekében – főként a Közös Piacon belül – olyan pénzügyi, adóügyi és társadalompolitikai intézkedéseket hoznak, amelyek a kevésbé versenyképes ágazatok számára is helyzetüknek megfelelő piaci esélyeket biztosítanak.

Nemzetközi egyezmények

61. Márpedig ebben a dologban azonos mértékkel kell mérni. Amit betartunk az egyes országok javaival való gazdálkodásban, vagy ami megengedett a fejlett országok között, azt a gazdag és szegény országok kereskedelmi kapcsolataiban is érvényesíteni kell. A szabad piacot nem megszüntetni kell, hanem olyan keretek között kell tartani, amelyek valóban jogszerűvé és erkölcsössé, vagyis emberivé teszik. Márpedig ha fejlett és fejletlen országok kereskednek egymással, helyzetük nagyon különböző, és tényleges cselekvési szabadságuk nagyon egyenlőtlen. A jogszerűség, ha valóban erkölcsös és emberhez méltó, megköveteli, hogy a nemzetközi kereskedelem a feleknek legalább a piacon adja meg a méltányos és egyforma feltételeket. Jóllehet ez nem érhető el egyhamar, de az eredmény siettetésére már most szükséges volna a tárgyalásokban és az árak kialakításában a tényleges egyenjogúságot bizto-sítani. Széles körű, több országra kiterjedő nemzetközi egyezmények igen hasznosak lehetnének: szabályozhatnák az árakat, biztosíthatnák a termelés bizonyos feltételeit, támogathatnák bizonyos új iparágak kifejlődését. Senki sincs, aki ne látná, hogy ezek az országok kereskedelmi kapcsolatainak igazságosabb alakulását célzó közös erőfeszítések milyen hatékonyan segíthetnék a fejlődő népeket, mert nem pusztán átmeneti, de tartós eredményt hoznának.

A nacionalizmus

62. Az igazságosabb, a teljesen és szilárdabb szolidaritáson alapuló emberi társadalom megteremtése előtt azonban ma más akadályok is tornyosulnak: ilyen akadály a nacionalizmus és a fajgyűlölet. Köztudott dolog, hogy azok az országok, amelyek nemrég nyerték el politikai függetlenségüket, a legmeszszebbmenőkig ragaszkodnak frissen kivívott, s még meg nem szilárdult nemzeti egységükhöz, azt minden erejükkel meg akarják védeni. Szintén ismert tény, hogy az ősi kultúrájú nemzetek büszkék történelmük során rájuk hagyományozott örökségükre. Ezeket a legkevésbé sem elítélendő érzelmeket azonban az emberiség minden egyes tagját átfogó szeretetnek kellene a tökéletesség magasabb szintjére emelnie, hiszen a nacionalizmus megosztja a népeket, és szembeállítja őket saját legvalóságosabb érdekeikkel; méghozzá elsősorban ott okoz hatalmas károkat, ahol a gazdaság fejletlensége éppen ennek az ellenkezőjét követelné: az erők egyesítését, az ismeretek és az anyagi eszközök összpontosítását – annak érdekében, hogy meg lehessen valósítani a gazdaságfejlesztési terveket, hogy gyarapítani lehessen a kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat, és meg lehessen szilárdítani azokat.

A fajgyűlölet

63. A saját fajhoz való megkülönböztetett ragaszkodás nem csak a gyarmati uralom alól újonnan felszabadult népeket jellemzi. Náluk ez az érzés olykor a törzsi vagy a politikai pártok közötti gyűlölködés mögé rejtőzik, s nem csupán az igazságosságnak árt nagyon sokat, de veszélyezteti belső békéjüket is. A fajgyűlölet a gyarmatosítás idején gyakran idézett elő harcokat a gyarmatosítók és a bennszülöttek között, gátolva ezzel egyrészt azt, hogy a felek kölcsönösen termékeny egyetértésre jussanak, másrészt pedig ezzel párhuzamosan a valóban elszenvedett igazságtalanságok orvoslására az engesztelhetetlen gyűlölködés lángját szította fel. Ez a helyzet még ma is az egyik legfőbb akadálya a kedvezőtlenebb helyzetben lévő országok szolidáris együttműködési szándékának, sőt egy-egy állam keretében belül is elveti a meghasonlás és az ellenségeskedés magvát, mindahányszor az egyének és a családok azt tapasztalják, hogy az emberi személyt megillető jogaikat semmibe véve fajuk vagy bőrszínük miatt a jogszerűséggel ellentétes módon diszkriminatív rendszabályokat érvényesítenek velük szemben.

A szolidáris világ felé

64. Szorongással és szomorúsággal tölt el Bennünket ez a helyzet, mert a jövő súlyos veszélyeinek előjeleit mutatja. Mégis tápláljuk magunkban a reményt, hogy a népek kölcsönös gyanakvását, a nemzeti önzést egyszer majd le fogja győzni az együttes munkálkodás iránti mélyebb igény, vagy a szolidaritás követelő szükségszerűségének tudata. Éppen igy azt is reméljük, hogy a gazdaságilag kevésbé fejlett országok abból is ösztönzést nyernek, azzal is eredményeket érnek el, ha összefognak a más hasonló helyzetű népekkel, és így nagyobb földrajzi egységen belül összehangolt tervek alapján egyúttal minden résztvevő a maga régiójának fejlődését is elősegíti. Még abban is bízunk, hogy ezek a nemzetek közös munkaterveket dolgoznak majd ki, hogy termelési beruházásaikat megfelelően elosztva valósítják meg, hogy termelésüket ésszerűen szakosítják egymás között, s hogy ugyanilyen ésszerűen szervezik meg kereskedelmüket is. Végül nagy reménykedéssel fordulunk a nemzetközi szervezetek felé, úgy a néhány tagországot számláló, mint a világszervezetekhez: reméljük, hogy a szükséges szervezeti módosítások után megtalálják a módját a szűkölködő országok megsegítésének, hogy ezek a népek kikerülhessenek abból a zsákutcából, amelynek ma még, úgy tűnik, foglyai, és maguk lelhessenek rá a társadalmi és emberi fejlődés útjaira, éspedig úgy, hogy híven megőrizhetik eközben a maguk sajátos szellemiségét.

A népek felelőssége önnön fejlődésükért

65. Pontosan ez az, amire törekedni kell. Ha egyszer – ahogy látjuk – a népek közötti összefogás napról napra hatékonyabbá válik, akkor ennek szükségszerűen olyan összefogásnak kell lennie, amelyik minden népnek megadja a lehetőséget, hogy – hadd éljünk ezzel a kifejezéssel – saját szerencséjének maga legyen a kovácsa. A nemzetek közötti kapcsolatok mindmáig az elégnél többször alapultak az erőviszonyokon, s ez volt, csúfságunkra, a múltak legfőbb ismertetőjegye. Hát jöjjön el végre a derű napja, amikor a népek kapcsolatait ezek a jelek fogják kísérni: tisztelet, barátság, egymás kedvét kereső segítség, és olyan közös cselekvés, amely azon alapul, hogy minden nép az öntudat legmagasabb fokán vállalva a maga terheit és a maga kötelességeit, a közös fölemelkedésért dolgozik. A fejlődő népek, a szegény nemzetek is követelik, hogy kivehessék az őket megillető részt egy jobb embervilág megalkotásából, amelyben mindenki szentül betöltheti jogait és kötelességeit. Vágyukat, mivel teljesen jogos vágy, mindenkinek meg kell hallgatnia és be kell töltenie.

3. AZ EGYETEMES SZERETET

66. A világ súlyos beteg. Betegségének oka nem az, hogy megcsappantak a természet erőforrásai, s nem is annyira az, hogy a telhetetlenek kisebbsége kaparintotta meg azokat, hanem sokkal inkább az, hogy eloldódtak a testvériség embereket és népeket összetartó kötelékei.

A befogadás kötelessége

67. Ezért nem győzzük elégszer s elég nyomatékkal hangsúlyozni, hogy az emberi együttérzésből és keresztény szeretetből fakadó kötelesség, a befogadás kötelezettsége nemcsak a családokra vonatkozik, hanem az országok ebben leginkább illetékes társadalmi intézményeire is. Meg kell tehát sokszorozni az otthonok, a vendégházak számát, főként a fiatalok befogadására. Fel kell ezeket építeni, elsősorban azért, hogy a fiatalok megmeneküljenek a magányosság, a reménytelenség és a szorongás érzésétől, hisz ezek fölemésztik erejüket; azután azért, hogy kikerüljenek abból a pusztító helyzetből, amelyben élnek, s amelyben valamiféle elháríthatatlan végzetszerűség folyton arra sarkallja őket, hogy hazájuk végleges nyomorát összehasonlítsák a körülöttük tobzódó fényűzéssel és fékevesztett pazarlással; és még azért is, hogy mentesek tudjanak maradni a lázító eszméktől és ökölharcra tüzelő tanoktól, amelyek elméjükbe lopóznak, míg „botrányos nyomorúságukon” tűnődnek [58]; legvégül pedig azért, hogy szeretetteljes testvéri fogadtatásuk példát kínáljon nekik a teljes életre, hogy érdeme szerint becsülhessék a valóban hiteles, tevőleges keresztény szeretetet, s a legmagasabbrendű, a lelki értékeket.

A fiatal diákok tragédiája

68. Amikor mindezt végiggondoljuk, fájdalommal kell szólnunk arról a rengeteg fiatalról, aki azért jött el a fejlettebb országokba, hogy olyan kultúrát, vakértelmet, tudást szerezzen, amivel azután majd jobban szolgálhatja hazáját. Itt bizonnyal meg is kapják a magasfokú képzést, csakhogy közben nagyon gyakran kivész belőlük a ragaszkodás szülőföldjük becses kulturális örökségét alkotó fontos értékeihez.

A vendégmunkások

69. Ugyancsak jóindulatú fogadtatás illeti meg a vendégmunkásokat, akik sokszor emberhez méltatlan körülmények között tengődnek, sőt keresetük igen nagy részének megtakarítására kényszerülnek, hogy el tudják tartani otthon hagyott nyomorgó családjukat.

Szociális lelkiismeret

70. De mindezeken túl megszólítunk, buzdítunk mindenkit, aki az iparosítás kezdetén járó fejlődő országokba megy dolgozni, műszaki szakembereket, kereskedőket, vállalati igazgatókat, szervezőket. Nagyon valószínű, hogy hazájukban érzékeny szociális lelkiismerettel megáldott emberek: akkor hát miért alacsonyodnak le a csak saját érdekére tekintő individualizmus barbár színvonalára, amikor egy fejlődő országba mennek, hogy ott dolgozzanak? Hiszen osztályrészükül jutott szerencsés helyzetük inkább arra kellene ösztökélje őket, hogy a társadalmi haladás és az emberi fölemelkedés élenjáró munkásaivá váljanak mindazokon a helyeken, ahol tevékenykednek. Sőt, pontosan az S kifinomult üzleti szimatuk lehetne az, ami a gazdaság megszervezésénél ötleteket ad ahhoz, milyen utakon-módokon tehető gazdaságosabbá a bennszülöttek munkája, hogyan lehet kiváló szakmunkásokat nevelni belőlük, hogyan lehet mérnökké és más vezető szakemberekké képezni őket, mivel lehet segíteni kezdeményezéseiket, hogyan lehet egyre magasabb színvonalú munkákat bízni rájuk, felkészítve Őket mindezzel arra, hogy a nem is távoli jövőben hajdani nevelőikkel együtt vegyenek részt a vezetés feladataiban. Mindezen-közben a vezetők és a beosztottak kapcsolatát természetesen a jogszerűségnek kell irányítania, a kétoldalú kötelezettségeket rögzítő törvényes szerződéseknek kell szabályoznia. Vagyis ne legyen senki, bárhol is él, igazságtalanul kiszolgáltatva a másik ember önkényének!

A haladás munkásai

71. Azért az örömre is bőven van okunk. Hiszen egyre növekszik azoknak a szakértőknek a száma, akiket nemzetközi vagy kétoldalú szerződések alapján, vagy esetleg magánkezdeményezések révén küldenek külföldre, hogy a fejlődő országok felemelkedését segítsék, „nem azért, hogy zsarnokoskodjanak, hanem hogy segítőtársak, munkatársak legyenek” [59]. Mert a nép rögtön észreveszi, hogy akik segíteni jöttek, lelkesedéssel teszik-e a dolgukat, vagy sem, hogy a technika újdonságait hozták-e csupán, vagy az emberi méltóságot is szolgálni szeretnék. Nem is kétséges, hogy a nép nem fog kérni belőlük és üzenetükből, ha nem érzi meg rajtuk a testvéri szeretetet.

A haladás munkásainak jellegzetességei

72. A szaktudás persze nélkülözhetetlen dolog, de ahhoz hozzá kell kapcsolni az önzetlen szeretet hiteles vonásait. Azok a szakemberek, akikre Mi gondolunk, természetesnek veszik, hogy mindenféle emberrel együtt tudjanak működni, mert a nacionalista felsőbbségérzés idegen tőlük, mert a faji megkülönböztetés minden formájától borzadnak, hiszen szent meggyőződésük, hogy egyáltalán nem tarthatnak igényt az élet minden területén vezető szerepre csak azért, mert nagy tudással és szakértelemmel rendelkeznek. Az a kultúra, amelynek neveltjei, az egyetemes civilizációnak egy bizonyos formája, de nem tekinthető az egyetlen kultúrának, sem olyannak, amelynek magasából a többi kultúra elutasítható lenne, sőt ezt a kultúrát csak úgy lehet elvinni más népekhez, ha az ő viszonyaikhoz alakítják azt. Akik tehát ilyesféle küldetést teljesítenek, tekintsék szívügyüknek, hogy ennek a más kultúrának, amelynek vendégszeretét élvezik, történelméről, sajátos gyökereiről, szellemi értékeinek bőségéről alapos áttekintést szerezzenek. Ennek eredményeként a kétféle kultúra egymásba oltódik, s bőséges termést hoz mindkettejüknek.

Kultúrák dialógusa

73. Mert ahogy az egyes emberek esetében történik, ugyanúgy az egyes népekben is könnyen kialakul a szerető lelki közösség, ha őszinte beszélgetés szövődik közöttük. A haladás érdekében kovácsolt tervek valójában akkor fogják egyesíteni a népeket arra, hogy e terveket közös erőfeszítéssel teljesedésbe is vigyék, ha a legfelső vezetőktől kezdve a legegyszerűbb munkásig minden egyes embert a testvéri szeretet tüze lelkesít, sürgető vágy hajt az egység és az összetartozás civilizációjának felépítésére az egész földkerekségen. Akkor veszi majd kezdetét az a párbeszéd, melynek tétje nem a mezőgazdaság és nem az ipar, hanem – az ember. És ez akkor lesz igazán termékeny, ha a beszélgetőtársaknak, a népeknek olyan utakat mutat, amelyeken gazdasági haladásukat is, szellemi növekedésüket is elérhetik; akkor, ha a szakemberek tanítókká és nevelőkké is válnak, ha tudományuk a szellemi és erkölcsi magasabbrendűség jelével lesz ékes, mert nem csak a gazdaság, de az emberség dolgait is gyarapítja és fölemeli. Akkor majd a kapcsolatok egyszer megkötött kötelékei tartósak maradnak úgy is, ha a támogatásra meg a segítségre már szükség sincs többé. Ki ne látná, mekkora jelentőségük van az ilyen értelemben szoros kapcsolatoknak a világbéke megőrzése szempontjából?

Felhívás a fiatalokhoz

74. Tudjuk, milyen sok fiatal válaszolt máris lelkesen és szolgálatkészen boldog emlékezetű elődünknek, XII. Piusnak a világiak missziós mozgalmát buzdító szavaira [60]. Azt is tudjuk, hogy sok fiatal pedig állami vagy magánjellegű szervezetek keretében ajánlotta fel önkéntes segítségét és munkáját a fejlődő országok javára. Nagy örömmel hallottuk, hogy néhány országban a katonai szolgálatnak legalább egy meghatározott idejét le lehet tölteni úgynevezett „szociális szolgálatban” is, amit egyszerűen csak „szolgálatnak” mondanak. Hogyne mondanánk hát áldást egész szívünkből az ilyen kezdeményezésekre, meg azokra a jóakaratú emberekre, akik meg is valósították ezeket!? Bárcsak mindenki, aki Krisztus tanítványának vallja magát, megfelelne a szavának: „Éhes voltam és adtatok ennem. Szomjas voltam és adtatok innom. Nem volt ruhám és felruháztatok. Beteg voltam és meglátogattatok. Börtönben voltam és fölkerestetek.” [61] Senki nem nézheti közömbösen testvérei sorsát, akiket még ma is maga alá temet a nyomor, akik tudatlanságuk kiszolgáltatottjai, a létbizonytalanság áldozatai. Minden kereszténynek éppen úgy meg kell indulnia e szenvedések láttán, ahogyan Krisztus is megindult, szólván: „Szánom a tömeget” [62].

Imádság és cselekvés

75. Esdje hát ki mindenek buzgó könyörgése a Mindenható Atyaistennél, hogy az emberiség teljes elmével, teljes lélekkel, egész lényével lásson hozzá e bajok kiirtásához, melyek nagyságának teljes tudatában van. De a kérő szándékhoz ugyanilyen szilárd eltökéltségnek kell párosulnia, hogy amennyire ereje és lehetőségei engedik, mindenki felveszi a harcot a fejlődésben elmaradott népekért. Bárcsak kezet nyújtana egymásnak minden ember, minden társadalmi csoport, minden nemzet a testvéri összetartozásban, bárcsak megsegítenék az erősek a gyengéket fejlődésükben, bárcsak erre a műre fordítanák, mit sem gondolva magukkal, egész bölcsességüket, lelkesedésüket, szeretetüket! Mert akit az igazi szeretet vezet, mindenkinél nagyobb biztonsággal bukkan rá a nyomorúság gyökereire, és megtalálja azokat a módszereket is, amelyekkel küzdhet ellenük és végleg legyőzheti azokat. A béke embere „megy a maga útján, az öröm fáklyáját hordozza maga előtt, világosságot és kegyelmet áraszt szerte a világon az emberek szívébe, és megtanítja őket, hogy országhatárokkal mit sem törődve mindenütt csak testvéri arcokat, baráti arcokat lássanak.” [63]

III. A béke új neve: haladás

A valódi béke

76. Az országok között fennálló igen nagy gazdasági, társadalmi, kulturális különbségek meghasonlást és viszálykodást szítanak, így veszélyeztetik a békét. Ezért, ahogyan az ENSZ székhelyén a béke érdekében tett látogatásunkról visszatérve a zsinati atyák előtt már megvallottuk: „figyelmünknek a fejlődő országok felé kell fordulnia, illetve, világosabb szavakkal: szeretetünknek a világ megszámlálhatatlan szegénye iránt féltőbbé, hathatósabbá, bőségesebbé kell válnia” [64]. Amikor tehát ellene mondunk a nyomornak, amikor szembeszállunk az igazságtalansággal, akkor nem csupán az emberek anyagi jólétét segítjük elő, hanem szellemi és erkölcsi gyarapodásukat is, az emberiség egyetemes érdekét szolgáljuk. A békét ugyanis egyáltalán nem lehet elővarázsolni minden háborúskodás egyszerű beszüntetésével, mintha a béke holmi erőegyensúlyban állana, amiben nem is állhat, lévén az – ingatag. A béke napról napra, állandó munkával épül, ha közben szemünket a világ Isten akarta rendjére szegezzük, amely rend, Isten ugyanazon akaratából, az igazságosság tökéletesebb formáját követeli az emberek között. [65]

Kitörni az elszigeteltségből

77. Mivel minden nép maga alakítja fejlődését, ez akkora nagy teher és felelősség mindegyiken, amit semmiféleképpen nem tudnak viselni, ha egymástól elkülönülve élnek. Az azonos régióban 618 elmaradott országok kölcsönös támogatást rögzítő megállapodásai, az ennél szélesebb körű egyezmények az előbbiek támogatására, a támogatottak és támogatók összehangolt munka-terveit rögzítő szerződések: íme, annak az útnak mérföldkövei, amely, miközben a fejlődés irányába halad, a békéhez vezet.

Hatékony világtekintély

78. Ez az egész világra kiterjedő nemzetközi együttműködés olyan intézményeket követel, amelyek a munkát előkészítik, összehangolják, irányítják, míg végül majd olyan új jogrendet lehet megteremteni, amelyet mindenütt a világon általánosan elfogadnak és betartanak. Mi bizony teljes szívvel adjuk szavazatunkat olyan intézményekre, amelyek már régóta vállalják a népek haladásának támogatását munkájukkal, s melegen kívánjuk, hogy egyre jobban növekedjék tekintélyük. Ezért, amikor New Yorkban beszédet mondtunk az ENSZ delegátusai előtt, egyebek közt így szóltunk hozzájuk: „Az a hivatásotok, hogy ne csupán a népek egy részét, hanem minden népet egyesítsetek a testvériség kötelékével… Mert ki ne látná be, hogy lassanként el kell jutnunk valamiféle világtekintély megteremtéséhez, amely képes hatékonyan cselekedni úgy jogi, mint politikai kérdésekben.” [66]

Egy jobb világ reménye – megalapozott remény

79. Ezt a reményt sokan talán hiú ábrándnak tartják. Csakhogy megeshet, hogy éppen az ő fásult realizmusuk – amivel mindent úgy vesznek, ahogy épp van –, az bizonyul fogyatékosnak, mert nem figyelnek oda korunk dinamizmusára, amelyben az emberek testvéri közösségre vágyódnak; és jóllehet gyakran a vadak szintjére süllyednek erkölcseik, messze tévednek az üdvösség útjától, lassan-lassan, ha öntudatlanul is, mégis Teremtőjükhöz közelednek. Az élet emberibb rendjéért vívott küzdelem ugyan fáradozást követel, terheket rak az ember vállára, de a testvéri szeretetből, a testvér javáért vállalt szenvedés olyasvalami, ami hatalmas erővel képes hozzájárulni az egész emberi nem haladásához. Mert a Krisztusban hívők egészen pontosan tudják, hogy amikor isteni Megváltónk engesztelő áldozatával egyesülnek, akkor járulnak hozzá a legtöbbel „Krisztus testének felépítéséhez”, [67] hogy az elnyerje teljességét Isten egybegyűjtött népében.

A szolidáris felelősség mindannyiunké

80. Mivel ezen az úton mindenkinek egy lélekkel, egy akarattal kell haladnia, azért a magunk felelősségét itt abban látjuk, hogy minden embernek felhívjuk a figyelmét a baj rendkívül súlyos és kiterjedt voltára s orvoslásának abszolút sürgősségére. Most érkezett el a cselekvés utolsó órája, mert annyi sok bűnesincs csecsemő életbenmaradása, annyi sok nélkülözéssel vert család emberibb életre vergődése, a világ békéje, sőt az egész civilizációnak egyáltalán az épsége és fennmaradása is végveszélyben van. Minden embernek és minden nemzetnek kötelessége tehát, hogy ezért viselje a felelősséget.

IV. Záró felhívás

A katolikusokhoz

81. Felhívásunk elsősorban gyermekiekhez szól. A világiaknak úgy a fejlődő országokban, mint egyebütt fel kell ismerniök: az 6 speciális feladatuk az evilági élet rendjének jobbá alakítása. Ha ugyanis a papság rendeltetése, hogy tanítsa és tekintélye alapján értelmezze az e téren követendő törvényeket és erkölcsi elveket, akkor a világiaknak pedig az a feladatuk, hogy szabad döntéseik és kezdeményezéseik alapján – és semmiképpen sem tétlenül máshonnan várva az utasításokat és előírásokat – hatékonyan munkálkodjanak azon, hogyne pusztán az emberek értékrendjét és gondolkodásmódját járja át a keresztény életfelfogás, hanem az állam jogrendszerét és struktúráit is. [68] Bizonyos változások szükségszerűek, a jelen helyzet mélyreható megújítása elengedhetetlen. Akik mindebben részt vesznek, minden erejükkel azon kell legyenek, hogy a változtatásokat az Evangélium szelleme hassa át. Elsősorban a fejlett országok katolikusait kérjük erősen, hogy szakértelmüket és önzetlen segítő munkájukat ajánlják fel azoknak az állami vagy magánszervezeteknek, polgári vagy vallási társulásoknak, amelyek a fejlődő országokat sújtó nehézségek megoldásán fáradoznak. Biztosra vesszük, szívügyükké válik majd, hogy az élvonalában haladjanak annak a csapatnak, amely erejét nem kímélve fáradozik az erkölcsi renden alapuló, valóban igazságos és méltányos törvények megteremtéséért minden nemzetnél.

A keresztényekhez és az istenhívőkhöz

82. A legkisebb kételyünk sincs, hogy minden keresztény hitű ember – akik tehát mind testvéreink – egyre többet szeretne tenni közös és öszszehangolt munkával azért, hogy az emberek gátat vessenek a féktelen önszeretetnek és az elbizakodottságnak, levetkőzzék ellentéteiket és meghasonlottságukat, korlátok közé szorítsák becsvágyukat és az igazságtalanságot, hogy végül mindenki előtt nyitva álljon az emberibb élet útja, ahol mindenki mindenkit testvérként szeret és segít. Máig a hatása alatt állunk felejthetetlen bombayi találkozásunknak nem-keresztény vallásos testvéreinkkel, és most is testvérként kérjük őket, teljes lelkükkel és teljes erejükkel fáradozzanak azon, hogy minden ember számára Isten gyermekeihez méltó életfeltételeket teremtsünk.

Minden jóakaratú emberhez

83. Végül minden jóakaratú emberhez fordulunk, akik tudatában vannak annak, hogy a békéhez csak a civilizáció fejlődésén és a javak gyarapításán keresztül lehet eljutni. Nemzetközi szervezetek képviselői, államférfiak, újságírók, könyvkiadók, tanítók, nevelők! Azt szeretnénk, ha végiggondolnátok: mindegyikteknek a maga hivatásában a világ új rendjének megteremtéséért kell dolgoznotok. Térdenállva könyörgünk érettetek a mindenható Istenhez, világosítson meg benneteket; erősítsen meg benneteket, hogy az emberek tudatát fel tudjátok rázni e súlyos bajok átgondolására, hogy sarkallni tudjátok a népeket a megoldásukra. Nevelők, a ti dolgotok az, hogy már gyermekkorban felkeltsétek a szegénység sújtotta népek iránti szeretetet. Újságírók, azon igyekezzetek, hogy szemünk elé tárjátok a nemzetek kölcsönös megsegítésének példáit, de a nyomor siralmas képeit is, amitől az emberek könnyen elf ordítják tekintetüket, hogy ne zavarja lelkük nyugalmát. Mert nagy szükség van legalább arra, hogy megtudják a gazdagok, a szegények ott állnak ajtajuk előtt, és szemükkel falják lakomájuk maradékát.

Az államférfiakhoz

84. Államférfiak, a ti kötelességetek, hogy a népek közötti szolidaritásra mozgósítsátok közösségeteket, győzzétek meg polgáraitokat, hogy a népekfejlődése és a világ békéje érdekében viseljék el fényűző pazarlásuk némi csökkentését. Nemzetközi szervezetek képviselői, nagyrészt rajtatok áll, hogy a katonai gépezetek veszélyes és értelmetlen szembenállása átadja-e helyét anépek közös, baráti, békére törekvő és önzetlen munkálkodásának, amelynek célja az emberiség egyöntetű fejlődésének előmozdítása, hogy minden ember egyre inkább kibontakoztathassa önmagát.

A tudósokhoz

85. Mivel pedig – és ezt be kell vallanunk – az emberek nagyon gyakran azért érzik rosszul magukat, mert ilyen dolgokról nem gondolkodnak, nem elmélkednek, azért most a gondolat embereihez szólunk, a tudósokhoz, katolikusokhoz, keresztényekhez, istenhívőkhöz, az abszolutumra, a végső valóságra és az igazságosságra vágyódókhoz, vagyis minden jóakaratú gondolkodóhoz. Őket hívjuk és kérjük szenvedélyesen, Krisztus szavaival: „keressetekés találtok” [69]; nyissátok meg azokat az utakat, amelyeken segítséget adva és kapva, a világot mind mélyebben megismerve, a szeretet mind bőségesebb kiáradása által a testvéribb élet eszméjét találják meg az emberek, hogy az emberi közösség a valóságos egyetértésre alapozódjék.

Munkára!

86. Titeket pedig, akik meghallottátok a szegény nemzetek jajkiáltásait, és megpróbáltok segíteni sorsukon, titeket, mind az üdvös és nevére méltó haladás segítő apostolainak tartunk és mondunk. Ez a fejlődés oly messze van attól, hogy az egyének érdekére néző vagy önmagáért való gazdagság legyen; sokkal inkább a gazdagságnak az emberi személyiségre tekintő megszervezése ez a fejlődés, a mindenkinek naponta szétosztott kenyér, a testvéri szeretet forrása, az isteni Gondviselés látható jele.

Áldás

87. Végül, amikor most meleg szívvel áldunk meg benneteket, hívunk minden jóakaratú embert, csatlakozzék hozzátok testvérként. Mert ha ma nincs senki, aki kétségbevonná, hogy a haladás ugyanazt jelenti, mint a béke, akkor ugyan ki ne szeretne küzdeni és dolgozni ezért a haladásért? Hát ilyen ember nincsen! Kérünk tehát mindannyiotokat, Isten nevében, válaszoljatok elszánt szívvel szorongó könyörgésünkre!

Kelt Rómában Szent Péternél 1967. március 26-án, a Mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásának ünnepén, pápaságunk negyedik esztendejében

VI. Pál pápa