Pænitemini

„Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!”[1] Urunknak e szavait jónak látjuk megismételni most, miután a II. Vatikáni Egyetemes Zsinatot eredményesen befejeztük, és az Egyház lendületesebben halad a maga útján. Úgy gondoljuk, hogy lelkipásztori gondoskodásunknak súlyos és égető kérdései között nem utolsó helyen áll az a feladat, hogy felvilágosítsuk minden egyes gyermekünket, de egyszersmind korunk minden vallásos érzésű emberét is arról, hogy mi a velejárója, és mi a jelentősége az isteni parancsba adott bűnbánattartásnak. A Zsinat teljesebben megismertette az Egyház mivoltát és a világgal való kapcsolatát. Épp ez sürgeti, hogy az említett feladatnak valóban eleget tegyünk.

Az Egyház a Zsinat alkalmával mélyebbre hatóan át akarta elmélkedni saját mivoltának titkát, és egész terjedelmében megvizsgálta önnön természetét. Teljesen átlátta természetének emberi és isteni, látható és láthatatlan, mulandó és örök elemeit. Mindenekelőtt megfontolta azt az egységet, ami őt összeköti Krisztussal és Krisztus üdvözítő művével, így világosabban áll előtte egy kötelesség, amelynek teljesítésére minden egyes tagja isteni meghívást kapott, hogy még Krisztus engesztelő ténykedéséből is kivegye részét.[2]

Az Egyház ezenkívül mind jobban tudatára ébredt annak, hogy ámbár Isten akarata szerint szent és feddhetetlen,[3] mégis oly tagokból áll, akik bemocskolhatják. Ezért állandóan szükségük van arra, hogy újra meg újra Istenhez térjenek,[4] és megújhodjanak nemcsak bensőleg és önmagukban, hanem külsőleg és társadalmi vonatkozásban is.[5]

Az Egyház végül gondosabban fontolóra vette a földi világgal kapcsolatos feladatát is.[6] Tanítja ugyanis az embereket, hogy miként éljenek e világgal, és mit tegyenek annak megszentelésére, de ugyanakkor üdvös önmagtartóztatásra is buzdítja, nehogy a földi javak élvezete akadályozza őket a mennyei hazába vezető zarándokújukon.[7]

E megfontolásoktól vezetve ugyanazt ismételjük most gyermekeink előtt, amit pünkösdkor Péter mondott a néphez intézett első beszédében: „Tartsatok bűnbánatot ... bűneitek bocsánatára ...”,[8] továbbá amit Pál mondott egykor a lisztrai pogányoknak, ugyanazt a figyelmeztetést akarjuk ma minden néphez intézni: „Térjetek meg az élő Istenhez!”[9]


A Zsinat folyamán az Egyház pontosabban felmérte, hogy milyen kapcsolat fűzi egyrészt a kebeléből kivált testvérekhez, másrészt a nem-keresztény vallásokhoz. Ekkor örömmel állapította meg, hogy a vezeklést csaknem világszerte nagyra értékelik. A vezeklés ugyanis szorosan összefügg akár azzal a vallásos érzülettel, amely átjárja a régi népek életét, akár azokkal a tisztultabb fogalmakkal, amelyek a műveltebb környezetben magasabb fokra emelkedett vallásokban megtalálhatók.[10]


Az Ószövetségből egyre világosabban áll előttünk a vezeklés vallási jellege. Bármi címen vezekelnek ugyanis az emberek, akár engesztelni akarják a bűneik miatt neheztelő Istent,[11] akár nagy csapások idején[12] vagy egy-egy fenyegető veszélytől rettegve fordulnak hozzá,[13] akár isteni jótéteményeket törekszenek kiesdeni:[14] mindig Istenhez térő lelkülettel szokták összekötni a külső vezeklési cselekményt, szakítanak a bűnnel, és újult igyekezettel fordítják lelkűket Isten felé.[15] Sőt tartózkodnak az eledelektől és megfosztják magukat javaiktól - mert a böjthöz hozzá szokták fűzni nemcsak az Istent kérő vagy dicsőítő imádságot, hanem az alamizsnálkodást is[16] - számos olyan esetben, amikor már elnyerték a bűnbocsánatot, vagy nincs is kérnivalójuk Istentől, mert azért böjtölnek és azért öltenek szőrzsákot, hogy „sanyargassák lelkűket”,[17] hogy az Úr elé boruljanak,[18] hogy Jahvéhoz fordítsák arcukat,[19] hogy jobban ráhangolják magukat a könyörgésre,[20] hogy jobban megértsék az isteni dolgokat, vagy hogy készen legyenek az Isten színe elé járulni.[21] A vezeklés tehát - már az Ószövetség szerint is - kinek-kinek oly sajátos jámbor cselekedete, amely végeredményben arra irányul, hogy Isten iránt szeretetre ébredjünk, és teljességgel őreá hagyatkozzunk. Nem önmagunk miatt, hanem Isten miatt kell böjtölnünk.[22]

Ilyen jellegű legyen tehát minden vezeklés még akkor is, ha törvényben vannak előírva a bűnbánati szertartások. Amikor ez nem valósul meg, akkor az Úr szemrehányást tesz népének: „Ne úgy böjtöljetek, mint eddig, hogy kiáltástok meghallgatást nyerjen a magasságban!”[23] „A szigeteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat!”[24]

A közösségi jellegű vezeklés sem hiányzott az Ószövetségből. Az Ószövetségből ismeretes bűnbánati szertartások nemcsak a bűnök közös beismerését jelentették, hanem egyúttal annak is előfeltétele voltak, hogy Isten népéhez tartozik-e valaki, vagy sem.[25]
Megállapíthatjuk továbbá, hogy a vezeklést már Krisztus születése előtt is a tökéletesség és az életszentség eszközének és bizonyságénak tekintették. Nemcsak Judit,[26] Dániel,[27] Anna próféta-asszony, hanem sok más kiváló férfiú és nő „böjttel és imádsággal szolgálta Istent éjjel-nappal”,[28] örömmel és boldogan.[29]

Végül megtaláljuk az Ószövetségben azt a mozzanatot is, hogy az igaz emberek vezetésükkel az egész társadalom bűneiért is eleget tettek. Közülük külön is említést érdemel Mózes, aki negyven napon át böjtölt, hogy engesztelje Istent a hűtlen nép bűneiért.[30] De legesleginkább így áll előttünk „Jahve Szolgája”, aki „a mi betegségeinket viselte”, és akinek „az Úr ... vállára rakta mindnyájunk gonoszságát”.[31]


Mindez azonban csak előképe volt az eljövendőnek.[32] Krisztusban és az Egyházban ugyanis teljesen új és igen mély értelmet kapott az a vezeklés, amely az ember belső életéhez szükségképpen hozzátartozik, amelyet egyszersmind az egész emberi nem vallási tapasztalata szentesít, és amelyet a kinyilatkoztatott isteni törvény is előír.

Krisztus mindig a saját életének példájával kezdett tanítani. Mielőtt tisztének gyakorlásához hozzáfogott, negyven nap és negyven éjjel imádkozott és böjtölt. Nyilvános apostoli működésének kezdetén pedig nemcsak hirdette az örömhírt, hogy „Elközelgett az Isten országa”, hanem tüstént hozzáadta a parancsot is: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!”[33] Ezek a szavak mintegy dióhéjban foglalják össze a keresztény életnek csaknem az egész tartalmát. Krisztus országába csakis „metanoia” által léphetünk be, vagyis egész benső mivoltunknak átalakulásával. Ez abban áll, hogy az ember attól az isteni szentségtől és szeretettől indíttatva kezd gondolkodni, ítélni és viselkedni, ami az idők teljességében a Fiúisten által nyilvánult meg, és lett a miénk egészen.[34]

Isten Fiának „metanoiára” szólító hívása nemcsak azért sürget fokozottan, mert éppen ő az, aki buzdít, hanem mert ő példát is ad a vezeklésre. Krisztus ugyanis nagyszerű példaképe a vezeklőknek azáltal, hogy nem a saját bűneiért, hanem a mások bűneiért akarta vállalni a büntetést.[35]


A Krisztus nyomdokain járó ember új fényben lát mindent. Ennek következtében felismeri egyrészt Isten szent voltát, másrészt pedig a bűn gonoszságát.[36] Krisztus tanításából megtudja, hogy Isten nemcsak bűnbánatra hív minket, hanem bűnbocsánatban is részesít. Mindezt a keresztség által kapjuk ajándékba Istentől. Ez a szentség Krisztussal egyesíti az

embert, az ő kínszenvedésének, halálának és feltámadásának hasonlóságára,[37] és attól kezdve egész életünk ennek a szent titoknak jegyében folyik le.

Isteni Mesterünk nyomdokait követve minden keresztény ember köteles megtagadni önmagát, vállára venni keresztjét, és részt vállalni Krisztus kínszenvedéséből. így aztán az ő halálának mintája szerint átalakulva, kiérdemelheti a dicsőséges feltámadást.[38] Tehát már nem önmagának kell élnie,[39] hanem Istennek, aki úgy szerette, hogy önmagát adta érte.[40] De élnie kell ember-testvéreiért is, hogy „testében kiegészítse, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.”[41]

Az Egyház továbbá a legszorosabb kapcsolatban van Krisztussal. Ebből következik, hogy minden egyes hívő vezeklő elégtételének valamiképpen egyetemes emberi vonatkozása van. Az Egyházban ugyanis először a keresztség által kapja meg az ember a „metanoia” ajándékát, de az Egyház helyre is állítja és meg is szilárdítja ugyanezt az ajándékot bűnössé vált tagjaiban. „Akik a bűnbánat szentségéhez járulnak, azok bocsánatot kapnak az irgalmas Istentől az ellene elkövetett sértésért. Egyszersmind kibékülnek az Egyházzal, amelyet megsebeztek bűneikkel, és amely a szeretete által, példája és imája által közreműködik megtérésükben.”[42]

Az Egyházban végül Krisztus fölséges elégtételébe tagozódik bele különleges módon a csekély elégtételi cselekmény is, amelyet a bűnbánat szentségében minden egyes bűnbánóra kirónak, és amelyhez általános egyházi parancs alapján hozzákapcsolódik az a többi cselekmény is, amelyet a hívő végbevisz, elszenved és elvisel.[43]
Ez az oka annak, hogy a megkeresztelt ember egész életét mindig és minden megnyilvánulásában átjárja az Úr „halálának” testben és lélekben való szüntelen viselése.[44]


A vezeklés lelki és vallásos jellege értékesebb lett, és új szempontjai merültek fel az Egyházban, mégsem szűnt vagy gyengült meg azonban ennek az erénygyakorlatnak külső lefolyása, sőt a mi korunk társadalmi viszonyai között egyenesen még szükségesebbé vált.[45] Ez az oka annak, hogy az Egyház az idők jeleit szem előtt tartva a vezeklésnek egyre újabb formáit keresi. Olyan formákat, amelyek időről-időre a legkorszerűbben szolgálják a vezeklés célját.


Az igazi vezeklés erénygyakorlatában nem mellőzhető az olyan „aszkézis” sem, amely testi önmegtagadást jelent. Az ember ugyanis test és lélek egésze. Sőt - mint a Szentírás többször is említi[46] - még az értelemmel nem rendelkező természetnek is részt kell vennie ebben a vallásos gyakorlatban, hogy ezáltal az egész teremtett világ hirdesse Isten szentségét és felségét.

Az, hogy a test sanyargatására feltétlenül szükség van, még világosabban kitűnik, ha megfontoljuk, hogy mennyire gyarló a mi emberi természetünk. Ádám vétke óta a test a lélek ellen harcol, a lélek pedig a test ellen.[47] Semmi szükség persze arra, hogy vezeklési gyakorlataink a sztoikusok nézeteit sejtessék. Sem kárhoztatnunk, sem megvetnünk nem szabad az emberi testet, amelyet az Isten Fia is magára öltött.[48] A testi önsanyargatásnak épp az a célja, hogy szabaddá tegye az embert,[49] mert egyébként gyakran az érzékek bilincsébe verné a rendetlen kívánság,[50] továbbá hogy „a testi böjt által” erőt nyerjen az ember,[51] és hogy a mértéktartás gyógyító hatására helyreálljon az engedetlenségtől megsebzett emberi méltóság.”[52]

Akár az Újszövetséget, akár az Egyház múltját nézzük, elsősorban az a szempont indokolja a vezeklés kötelességét, hogy a szenvedő Krisztushoz hasonuljunk; ámde a testet fegyelmező és szolgaságra vető „aszkézis” szükségességét is éppen Krisztus példája sürgeti és nyomatékozza.[53]

Az újszövetségi korban az apostolok, az egyházatyák és a pápák - szembefordulva a túlzottan külsőséges, farizeusi módra gyakorolt ön megtagadással - isteni Mesterünk nyomán nyíltan elítéltek minden olyan vezeklésformát, amely megreked a külsőségekben. Szertartásaink szövegei és az összes korok egyházi írói bőségesen kifejtik, hogy mily lényeges összefüggés van a külső vezeklési cselekedet és a léleknek Istenhez fordulása, az imádkozás és az emberszeretet gyakorlása között.[54]



Ezek a szempontok vezetik az Egyházat, midőn hangoztatja, hogy a vezeklés erénygyakorlatában annak vallásos és természetfölötti jellegét kell a legtöbbre értékelni, mert ez segíti rá leginkább kortársainkat is, hogy megértsék, mi az Isten, milyen jogai vannak az emberhez, és miben áll a megváltás, amelyet Krisztus hozott.[55] Erőteljesen buzdít tehát minden keresztény hívőt, hogy kapcsolja össze Istenhez való lelki odafordulását a külső, testi önfegyelmezés cselekményeivel.

A) Elsősorban azt sürgeti az Egyház, hogy ki-ki mindenkor a vezeklés szellemében teljesítse a maga állapotbeli kötelességeit, és ily lélekkel viselje a mindennapi munkával és az evilági élettel együttjáró terheket, valamint az életkörülmények bizonytalanságából adódó lelki szorongást.[56]

B) Figyelmezteti mindazokat a tagjait, akik gyengeségük, betegségük, szegény sorsuk vagy különféle szerencsétlenségek súlya alatt roskadoznak, továbbá azokat, „akik az igazságért üldözést szenvednek”, hogy sajátítsák el, hogyan kell béketűrő módon összekapcsolniuk a maguk fájdalmát a Krisztuséval, és így ne csupán a vezeklés kötelességének tegyenek eleget, hanem kiérdemeljék embertársaiknak a kegyelmi életet, önmaguknak pedig az evangéliumban megígért boldogságot.[57]

C) Kiváltképp teljesíteniük kell az önmegtagadás kötelességét az áldozópapoknak, minthogy őket Krisztus jele még inkább ékesíti, mint a többi keresztényt; továbbá azoknak, akik elkötelezték magukat az evangéliumi tanácsok mellett, hogy az Úr „önkiüresítését” közvetlenebbül kövessék, és akadálytalanabbul és eredményesebben törekedjenek a tökéletes szeretetre.[58]

Arra az egyre azonban minden hívét buzdítja az Egyház, hogy a mindennapi élettel együttjáró kellemetlenségek és veszteségek elviselésén túlmenően testüket számos önmegtagadási cselekedettel is megzabolázva teljesítsék a bűnbánattartás isteni parancsát.[59]

Az Apostoli Szentszék figyelmezteti fiait a bűnbánattartás parancsára, és sürgeti annak megtartását. Ezért határozza el azt is, hogy a vezeklés fegyelmét korunk követelményeihez alkalmazkodva írja elő. Az egyes püspöki karok vagyis konferenciák gondosságára és bölcsességére tartozik, hogy saját területüknek és híveiknek ismeretében oly szabályokat bocsássanak ki, amelyekkel az említett cél jobban elérhető. Mindez nem érinti azonban az itt következők érvényét.

Az Egyház mindenekelőtt kijelenti, hogy az ősi hagyomány szerint főként háromféle módon tehetünk eleget a bűnbánattartás isteni parancsának, mégpedig az imádsággal, a böjttel és a segítő szeretet cselekedeteivel; bár az Egyház elsősorban a húseledeléktől való megtartóztatást és a böjtölést nyomatékozta. Ezek a bűnbánati gyakorlatok közkeletűek voltak. A mi korunk azonban különleges okokra hivatkozik, amelyek miatt - tekintettel a helyi körülményekre - az egyik vagy a másik vezeklési módot a többinél jobban kell szorgalmaznunk.[60] Eszerint a jobb gazdasági körülmények között élő népektől inkább a lemondás által történő tanúságtételt kell megkívánnunk, nehogy a hívek teljesen a világhoz szabják magukat,[61] egyszersmind pedig sürgetnünk kell, hogy példásan gyakorolják a jótékonyságot, segítve általa a tőlük távoli vidékeken élő embertestvéreken is, akik szegénységet és éhínséget szenvednek.[62]

A szegényebb körülmények közt élő népeknél viszont az lesz a kedvesebb Isten előtt, és az válik majd fokozottabban használva a krisztusi test tagjainak, ha a lakosság - miután kiaknázta a társadalmi helyzet méltányosabbá tételére nyíló alkalmakat - nélkülözéseit imádságos lélekkel hozzákapcsolja Krisztus szenvedéseihez, és felajánlja mennyei Atyánknak. Ezért tehát a bűnbánattartás külső gyakorlatát úgy, ahogyan az egyházi törvények évszázadokon át fenntartották, vagyis a húseledelektől való megtartóztatást és a böjtöt az Egyház továbbra is érvényben hagyja ott, ahol inkább nyílik alkalom a megtartására. De jónak látja előírni a vezeklés többi módját is mindenütt, ahol a püspöki karok vagyis konferenciák ajánlatosnak találják, hogy az imádkozást és a segítő szeretet gyakorlását tegyék a húseledeltől való megtartóztatás vagy a böjt helyébe.


Hogy pedig az egész kereszténység egységesen is gyakorolja a vezeklést, az Apostoli Szentszék megállapít bizonyos napokat és időszakokat,[63] amelyek az egyházi év folyamán közelebb viszik az embert Krisztus húsvéti szent titkához,[64] vagy amelyeket az Egyház különleges szükségletei követelnek.[65] Evégett a következőket jelenti ki és rendeli el:
1. § Minden hívő isteni törvény alapján köteles bűnbánatot tartani.
2. § Amit pedig e tekintetben az egyházi törvény parancsol, azt teljességgel újra rendezik a következő szabályok:
1. § A nagyböjti idő - a szent negyven nap - továbbra is megtartja bűnbánati jellegét.
2. § Az egész Egyházban kötelezően megtartandó bűnbánati napok: minden péntek az egész év folyamán, továbbá hamvazószerda vagy a különböző rítusoknak megfelelően a nagyböjt első napja. Ezek lényegi megtartása súlyos kötelesség.
3. § Az alábbi VI. és VIlI, pontban felsorolt engedményektől eltekintve, vezeklésként tartózkodni kell a húseledelektől az év minden péntekjén, hacsak parancsolt ünnep nem esik rá; a hústól való megtartóztatást pedig böjttel is össze kell kapcsolni hamvazószerdán (illetőleg a különféle rítusoknak megfelelően a nagyböjt első napján), valamint nagypénteken, Jézus Krisztus kínszenvedése és halála napján.
1. § A húsféléktől való megtartóztatás törvénye tiltja a húsételek evését, de megengedi a tojás és a tejtermékek fogyasztását, valamint mindenféle ízesítőt, beleértve az állati zsiradékból készülteket is.
2. § A böjtölés törvénye azt írja elő, hogy naponta csak egyetlen étkezés legyen, de nem tiltja, hogy reggel és este is magunkhoz vegyünk némi eledelt az elismert helyi szokásnak megfelelő mennyiségben és minőségben.
A húseledelektől való megtartózkodás törvénye kötelezi mindazokat, akik tizennegyedik (14) életévüket már betöltötték; a böjtölést előíró törvény pedig azokra vonatkozik, akik huszonegyedik (21) évüket már betöltötték, de a hatvanadikat (60) még nem kezdték meg. A lelkipásztorok és a szülők azonban komolyan törődjenek azzal, hogy a fiatalabb korúak is ránevelődjenek az igazi vezeklés szellemére.
Ezennel érvényét veszti minden általános vagy különleges kiváltság és engedmény; ez a szabályozás azonban nem változtat sem a természetes vagy erkölcsi személyek fogadalmain, sem a szerzetek vagy intézmények jóváhagyott alapszabályain és reguláin.
1. § A püspökök lelkipásztori szolgálatáról szóló, „Christus Dominus” kezdetű zsinati határozat értelmében (38. szám, 4.) a püspöki konferenciák hatáskörébe tartozik;
a) jogos okból máskorra helyezni át a bűnbánati napokat, mindig tiszteletben tartva azonban a nagyböjti időt;
b) részben vagy egészben másféle vezeklési formákkal - elsősorban a jótékonyság és az ájtatosság gyakorlataival - helyettesíteni a húseledelektől való megtartóztatást és a böjtöt.
2. § Amit e tárgyban határoztak, tudomásulvétel végett jelentsék az Apostoli Szentszéknek.
A „Christus Dominus” kezdetű zsinati határozat 8. számának b. pontjában foglalt és minden püspököt megillető felmentési jogosultság érvényben maradása mellett a plébános is adhat felmentést jogos okból és a megyés főpásztor előírásainak megfelelően akár egyes híveknek, akár egész családoknak, vagy átváltoztathatja részükre a húseledelektől való megtartóztatást és a böjtöt egyéb vallási cselekményekre. Ugyanezt megteheti a szerzet vagy intézmény főnöke is, de csak a saját alattvalóinak.
A keleti egyházakban a szinódussal együtt a pátriárkának, vagy a főpásztorok zsinatával együtt az illető egyház legfőbb tekintélyének jogában áll megszabni a böjt és a megtartóztatás napjait a keleti katolikus egyházakról szóló zsinati határozat 21. száma értelmében.
1. § Nagyon kívánatos, hogy a püspök és a többi lelkipásztor serényen támogassa kiváltképp a szent negyven nap idején az engesztelő vagy könyörgő jellegű rendkívüli vezeklő-gyakorlatokat, a bűnbánat szentségében való gyakori részesülés mellett.
2. § Minden hívőnek fokozottan a lelkére kötjük, hogy alakítsa ki magában a keresztény vezeklés szellemétől átitatott lelkületet, mert ez egyre hathatósabban készteti majd őt a bűnbánat és a jótékonyság gyakorlására.
1. § Ezeket a rendelkezéseket a szokástól eltérően az Osservatore Romano című napilapban közzétéve hirdetjük ki. Életbe lépnek ez év hamvazószerdáján, vagyis a folyó hó 23. napjától kezdve.
2. § Ahol pedig eddigelé bármilyen általános vagy különleges kiváltság vagy engedmény volt érvényben, ott a kihirdetéstől számítandó hathónapos törvényszünetelést engedélyezünk. Úgy akarjuk, hogy jelen szabályzatunk előírásai most és a jövőben is jogérvényesek és hatályosak legyenek, ha szükséges, még az elődjeink által kibocsátott apostoli rendelkezések ellenére, valamint egyéb - esetleg különleges figyelemre méltó és külön hatálytalanítást igénylő előírások ellenére is.

Kelt Rómában, Szent Péternél, az 1966. évi február 17-én, pápaságunknak harmadik évében.

---

Jegyzetek:

[1] Mk 1,15.
[2] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium konstitúció, 5. és 8.; Apostolicam actuositatem határozat, 1.
[3] Vö. Ef 5,27.
[4] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium konstitúció, 8.; Unitatis redintegratio határozat, 4., 7. és 8.
[5] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium konstitúció, 110.
[6] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes konstitúció, többhelyütt, de főként a 40. számban.
[7] Vö. 1Kor 7, 31; Róm 12,2. Vö. II. Vatikáni Zsinat, Unitatis redintegratio határozat 6.; Lumen gentium konstitúció, 8. és 9.;  Gaudium et spes konstitúció, 37. 39. és 93.
[8] ApCsel 2, 38.
[9] ApCsel 14, 14; vö. VI. Pál pápa, Szózat az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez (1965. október 4.): AAS 57 (1965) 885.
[10] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Nostra retate nyilatkozat, 2. és 3.
[11] Vö. 1Sám7, 6; 1Kir 21,20.27; Jer 36,9; Jón 3,4-5.
[12] Vö. 1Sám 31,13; 2Sám 1,12; 3,35; Bár 1,3-5; Jud 20,26.
[13] Vö. Jud 4,8.12; Eszt 4,15-16; Zsolt 34,13; 2Krón 20,3.
[14] Vö. 1Sám 14,24; 2Sám 12,16; Ezd 8,21.
[15] Épp az előbb említett helyek világosan megmutatják a vezeklés benső, lelki jellegét: vö. 1Sám 7,3; Jer 36,6-7; Bár 1,17-18; Jud 8,16-17; Jón 3,8; Zak 8,19-21.
[16] Vö. Iz 58,6-7; Tób 12,8-9.
[17] Vö. Lev 16,31.
[18] Vö. Dán 10,12.
[19] Vö. Dán 9,3.
[20] Vö. uo.
[21] Vö. Kiv 34,28.
[22] Vö. Zak 7,5.
[23] Iz 58,4.
[24] Joel 2,13; Vö. Iz 58,5-6; Ám 5 többhelyütt; Iz 1,13-20; Jer 14,12; Zak 7,4-14; Tób 12,8; 25.
[25] Vö. Lev 23,29.
[26] Vö. Jud 8,6.
[27] Vö. Dán 10,3.
[28] Vö. Lk 2,37; Sir 31,12.17-19; 37,32-34.
[29] Vö. Zak 8,19; Mt 6,17.
[30] Vö. MTörv 9,9.18; Kiv 24,18.
[31] Vö. Iz 53,4-11.
[32] Vö. Zsid 10,1.
[33] Mk 1,15.
[34] Vö. Zsid 1,2; Kol 1,19 és többhelyütt; Ef 1,23 és többhelyütt.
[35] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa Theologies, III, q. XV. a 1, ad 5.
[36] Vö. Lk 5,8; 7,36-50.
[37] Vö. Róm 6,3-11; Kol 2,11-15; 3,1-4.
[38] Vö. Fil 3,10-11; Róm 8,17.
[39] Vö. Róm, 6,10; 14,8; 2Kor 5,15; Fil 1,21.
[40] Gal 2,20. Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium konstitúció, 7.
[41] Kol 1, 24. Vö. II. Vatikáni Zsinat, Ad gentes határozat, 36.; Optatam totius határozat.
[42] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium konstitúció, 11.; Presbyterorum ordinis határozat, 5. és 6.
[43] Vö. Aquinói Szent Tamás, Quaestiones Quodlibetales, III. q. XIII. a.
[44] Vö. 2 Kor 4, 10.
[45] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis határozat, 16.; Gaudium et spes konstitúció, 49. és 52.; XII. Pius pápa, Beszéd a bíborosokhoz, érsekekhez, püspökökhöz és más helyi főpásztorokhoz, akik Rómába összegyűltek a Boldogságos Szűz Mária test szerinti mennybevitele hitágazatának ünnepélyes kihirdetésére (1950. november 2.): AAS 17 (1950) 786-788.; Szent Jusztinosz, Párbeszéd a zsidó Triphonnal, 141, 2-3; Kelemen második levele, 8, 1-3.
[46] Vö. Jón 3,7-8.
[47] Vö. Gal 5,16-17; Róm 7,23.
[48] Vö. Martyrologium Romanum, Urunk születésének előestéjén. Vö. 1 Tim 4, 4-5; Fii 4, 8; Origenész. Contra Celsum 7,36, ahol Kelszosz a keresztények szemére hányja, hogy nagyrabecsülik az anyagot, és „filoszomaton genosz” névvel illeti őket.
[49] Vö. a nagyböjt liturgiáját, többhelyütt.
[50] Vö. Róm 7,23.
[51] Vö. Római Misekönyv (1965), IV. prefáció a nagyböjtről.
[52] Vö. Római Misekönyv(1965), Kollekta a Szenvedés I. vasárnapja utáni csütörtökön.
[53] A) Az Újszövetségben:
1) Krisztus szavai és példája: vö. Mt 17,20; 5,29-30; 11,21-24; 3,4; 11,7-11; 4,2; Mk 1,13; Lk4,1-2.
2) Pál tanúságtétele és tanítása: 1Kor 9,24-27; Gal 5,16; 2Kor 6,5; 11,27.
3) az ősegyházban: ApCsel 13,3; 14,22; stb.
B) Az egyházatyáknál:
Íme néhány lelőhely időrendben: Didaché 1, 4; Római Kelemen, 1Kor 7,4-8; 2Kor 16,4 Arisztidész, Apologia 15,9; Hermász, A Pásztor, 5. hasonlat, 1,3-5; Tertullianus, A bűnbánatról, 9; A böjtről, 17; Origenész, Homíliák a Leviticushoz, 10,2 ; Szent Atanáz, A szüzességről, 6; 7,8; Nagy Szent Vazul, Homíliák, 2, 5; Szent Ambrus, A szüzekről, 3,2,5; Illésről és a böjtről, 2,2; 3,4; 8,22; 10,33; Szent Jeromos, Epist. 22,17; 130,10; Szent Ágoston, Sermo 208,2; Epist. 211,8; Kasszián Szent János, Coll. 21,13. 14 és 17; Szent Nílus, A nyolc gonosz lélekről, 1; Diadochus Photicensis, Száz fejezet a lelki tökéletességről, 47; Nagy Szent Leó, Sermo 12,4; 86,1; Sacramentarium Leonianum; Praef. Temp, autumni.
[54] A) Az Újszövetségben: Mt 6,16-18; 15,11; Zsid 13,9; Pál sürgeti a szeretetet azok iránt, akik gyengék a hitben: vö. Róm 14,15-23.
B) Az egyházatyáknál: vö. az 53. számú lábjegyzet B) részét.
[55] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes konstitúció, 10. és 41.
[56] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium konstitúció, 34. 36 és 41.; Gaudium et spes konstitúció, 4.
[57] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium konstitúció, 41.
[58] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis határozat, 12. 13. 16. és 17.; Lumen gentium konstitúció, 41.; Ad gentes határozat, 24.; Lumen gentium konstitúció, 42.; Perfectae caritatis határozat, 7. 12. 13. 14. és 25.; Optatam totius határozat, 2. 8. és 9.
[59] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium konstitúció, 42.; Sacrosanctum Concilium konstitúció, 9. 12. és 104.
[60] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium konstitúció, 110.
[61] Vö. Róm 12,2; Mk 2,19; Mt 9,15; II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes konstitúció, 37.
[62] Vö. Róm 15,26-27; Gal 2,10; 2Kor 8,9; ApCsel 24,17; II.Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes konstitúció, 88.
[63] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium konstitúció, 106.
[64] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium konstitúció, 107. A negyvennapos szent idő mint a húsvéti misztérium megünneplésének előkészülete, vö. uo., 109. A húsvét misztériumának megünneplése hétről hétre, vö. uo., 102. és 106.; Eusebius, A húsvét ünnepéről, 12 és 7.; Aranyszájú Szent János, A Timóteushoz írt első levélhez, 5,3.
[65] Vö. ApCsel 13,1-4.