Tartalomjegyzék
1. Előszó
2. A korszerűsítés alapelvei
3. Gyakorlati szempontok
4. Mindenki közreműködése
5. A szerzetesség lényege
6. A lelki élet
7. A szemlélődő szerzetek
8. Az aktív szerzetek
9. Monasztikus intézmények
10. A laikus szerzetesi intézmények
11.Világi intézmények
12. A szerzetesi tisztaság
13. A szerzetesi szegénység
14. A szerzetesi engedelmesség
15. A közösségi élet
16. A klauzúra
17. A szerzetesi habitus
18. A szerzetesek nevelése
19. Új alapítások
20. A szerzetek sajátos tevékenysége
21. Hanyatló intézmények
22. Szerzetesházak összefogása
23. A főbb elöljárók tanácsai
24. Szerzetesi hivatások
25. Befejezés
A II. Vatikáni Zsinat PERFECTAE CARITATIS
kezdetű dekrétuma a szerzetesi élet korszerű megújításáról.
PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL
Előszó
1. A Szentséges Zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciója már elmondta, hogy az evangéliumi tanácsok követése mint a tökéletes szeretetre törekvés az Isteni Mester tanításából és példájából ered, és nagyon kifejező jele a mennyek országának. Most pedig azoknak a (szerzetes) intézményeknek életével és fegyelmével akar foglalkozni, melyeknek tagjai szüzességet, szegénységet és engedelmességet fogadtak, és a kornak megfelelően akar gondoskodni szükségleteikről.
Az Egyházban kezdettől fogva voltak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsok megtartásával nagyobb szabadsággal akarták követni és szorosabban akarták utánozni Krisztust, s a maguk módján Istennek szentelt életet éltek; közülük sokan a Szentlélek indítására magányos remeteségbe vonultak, vagy szerzetes családokat alapítottak, melyeket az Egyház a maga tekintélyével szívesen elfogadott és jóváhagyott. Így az isteni tanácsból a szerzetes csoportok csodálatos változatossága nőtt ki, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház ne csak minden jócselekedetre (vö. 2Tim 3,17) és a Krisztus testét építő szolgálatra legyen kész (vö. Ef 4,12), hanem a gyermekei által birtokolt különféle adományoktól ékes is legyen, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony (vö. Jel 21,2), és általa nyilvánuljon ki Isten sokféle bölcsessége (vö. Ef 3,10).
Az adományok gazdag sokféleségében mindazok, akiket Isten az evangéliumi tanácsok megvalósítására hív, s e tanácsokat hűségesen követik, egész különlegesen az Úrnak szentelik magukat, s követik Krisztust, aki szűzen és szegényen (vö. Mt 8,20; Lk 9,58), s engedelmesen egészen a kereszthalálig (vö. Fil 2,8) megváltotta és megszentelte az embereket. Így a Szentlélek által a szívükbe árasztott szeretettől hajtva (vö. Róm 5,5) egyre inkább Krisztusért és az ő testéért, az Egyházért élnek (vö. Kol 1,24). Minél inkább Krisztushoz kapcsolódnak egész életüket átfogó odaadásukkal, annál bőségesebb lesz az Egyház élete és termékenyebb apostolkodása.
Annak érdekében, hogy az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmakkal megszentelt élet nagy értéke és el nem hanyagolható feladata a jelen körülmények között egyre jobban javára váljon az Egyháznak, e Szent Zsinat a következőket határozta; de határozatai csak általános elvek a szerzetek, sajátos jellegük fönntartásával a fogadalom nélküli közösségek és a világi intézmények számára. A részletes szabályokat a Zsinat után az illetékes tekintélyeknek kell megfogalmazniuk.
(A korszerűsítés alapelvei)
2. A szerzetesi élet korszerű megújítása magában foglalja egyrészt az állandó visszatérést minden keresztény élet forrásaihoz és a (szerzetes) intézmény eredeti szellemiségéhez, másrészt az intézmény alkalmazkodását a kor megváltozott körülményeihez. Ezt a megújítást a Szentlélek hatása és az Egyház vezetése alatt a következő elveknek megfelelően kell előmozdítani:
a) Mivel a szerzetesi élet legfőbb szabálya az Evangéliumban bemutatott Krisztus-követés, ezt tekintse minden (szerzetes) intézmény legfőbb regulájának.
b) Az Egyház javára szolgál, hogy minden (szerzetes) intézménynek megvan a maga sajátos jellege és feladata. Ezért hitelesen meg kell ismerni és meg kell őrizni az alapítók szellemét és sajátos célkitűzéseit, valamint az egészséges hagyományokat, melyek együtt alkotják minden (szerzetes) intézmény örökségét.
c) Minden (szerzetes) intézmény vegyen részt az Egyház életében, és szentírási, liturgikus, dogmatikus, lelkipásztori, ökumenikus, missziós és szociális stb. kezdeményezéseit és célkitűzéseit jellegének megfelelően tegye magáévá és támogassa.
d) A (szerzetes) intézmények segítsék elő, hogy tagjaik megfelelő ismereteket szerezhessenek az emberek és korunk állapotáról és az Egyház szükségleteiről, hogy a hit fényénél bölcs ítéletet alkotva a világ mai helyzetéről és apostoli buzgóságtól hevítve jobban tudjanak segíteni az embereknek.
e) Mivel a szerzetesi élet mindenekelőtt arra van rendelve, hogy a szerzetesek az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmak által Krisztust kövessék és Istennel egyesüljenek, nagyon komolyan megfontolandó, hogy a kor viszonyaihoz való legtökéletesebb alkalmazkodás sem lesz eredményes, ha nem lelki megújulásból fakad, amelynek első helyet kell biztosítani még a külső tevékenységben is.
(Gyakorlati szempontok)
3. Az élet, az imádság és a tevékenység rendje -- mindenütt, de főleg a missziós területeken, és minden szerzet jellegének megfelelően -- alkalmazkodjék a szerzetesek fizikai és lelki adottságaihoz, az apostolkodás szükségleteihez, a kultúra igényeihez, a társadalmi és gazdasági körülményekhez.
Ugyanezen szempontok alapján fölül kell vizsgálni a (szerzetes) intézmények vezetését is.
Ezért a konstitúciókat, "direktóriumokat", a szokás-, imádságos- és szertartáskönyveket, s minden ilyen jellegű törvénykönyvet vizsgáljanak meg, s az elavult előírásokat törölve alkalmazzák e Szent Zsinat okmányaihoz.
(Mindenki közreműködése)
4. A megújulás és a helyes alkalmazkodás csak akkor lesz eredményes, ha a (szerzetes) intézmény minden tagja részt vesz benne.
Csak az illetékes hatóság adhat helyet a szükséges és okosan végrehajtott kísérleteknek, adhat ki szabályokat és hozhat törvényeket a korszerű megújulásról, s amennyiben a jog szabályai szerint szükséges, megkérve a Szentszék vagy a helyi ordinárius jóváhagyását. Az elöljárók olyan kérdésekben, amelyek a (szerzetes) intézmény minden tagjára vonatkoznak, alkalmas módon kérjék ki a tagok véleményét, és hallgassák meg őket.
A női kolostorok korszerűsítése dolgában tanácsot és véleményt a kolostor-szövetségektől vagy más törvényesen összehívott gyűléstől is lehet kérni.
Azt azonban senki ne feledje, hogy a megújulás inkább a regula és a konstitúció gondosabb megtartásától, mint a törvények szaporításától remélhető.
(A szerzetesség lényege)
5. Bármely (szerzetes) intézményben elsősorban azt tudatosítsák a tagok, hogy az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal Isten meghívására feleltek, hogy ne csak a bűnnek haljanak meg (vö. Róm 6,11), hanem lemondva a világról, egyedül Istennek éljenek. Ugyanis egész életüket az Ő szolgálatára adták oda, ami egy -- mélyen a keresztségi fölszenteltségben gyökerező és azt teljesebben kifejező -- sajátos fölszenteltséget hoz létre.
Mivel pedig önátadásukat az Egyház elfogadta, legyenek tudatában, hogy az Egyház szolgálatára is elkötelezték magukat.
Isten szolgálatának kell serkentenie és erősítenie őket az erények -- főleg az alázatosság és engedelmesség, a lelki erősség és a tisztaság -- gyakorlásában, melyekkel részesednek Krisztus önkiüresítésében (vö. Fil 2,7--8) és az Ő lelki életében (vö. Róm 8,1--13).
A szerzetesek tehát, fogadalmukhoz híven, mindent elhagyva Krisztusért (vö. Mk 10,28) Őt kövessék (vö. Mt 19,21) mint az egy szükségeset (vö. Lk 10,42), s az Ő szavait hallgatva (vö. Lk 10,39) csak azzal törődjenek, ami az Övé (vö. 1 Kor 7,32).
Ezért bármely (szerzetes) intézmény tagjai -- mindenekelőtt és egyedül Istent keresvén -- a kontemplációt, mellyel szívvel-lélekkel Hozzá kapcsolódnak, kössék össze az apostoli szeretettel, mellyel a Megváltó művéhez csatlakoznak és Isten országát akarják terjeszteni.
(A lelki élet)
6. Akik fogadalmat tettek az evangéliumi tanácsokra a bennünket előbb szerető Istent (vö. 1Jn 4,10) mindennél jobban keressék és szeressék, és minden körülmények között a Krisztussal együtt Istenben elrejtett életet (vö. Kol 3,3) ápolják, melyből a felebaráti szeretet fakad és erőt merít a világ üdvösségére és az Egyház épülésére. Ez a szeretet élteti és vezérli az evangéliumi tanácsok gyakorlását is.
Ezért a (szerzetes) intézmények tagjai az imádságos lelkületet és magát az imádságot a keresztény lelkiség hiteles forrásaiból merítve állandó törekvéssel ápolják. Elsősorban a Szentírás legyen minden nap a kezükben, hogy az isteni írások olvasása és az azokon való elmélkedés által megszerezzék "Jézus Krisztus fönséges ismeretét" (Fil 3,8). A szent liturgiát -- főként a legszentebb Eucharisztiát -- szívvel és szájjal az Egyház lelkületével végezzék és e bőséges forrásból táplálják lelki életüket.
Így az isteni törvény és a szent oltár asztaláról táplálkozva testvériesen szeressék Krisztus tagjait, gyermeki lélekkel tiszteljék és szeressék a lelkipásztorokat; egyre inkább éljenek és érezzenek együtt az Egyházzal, és teljesen adják oda magukat küldetésének.
(A szemlélődő szerzetek)
7. Azok a (szerzetes) intézmények, melyek annyira a kontemplációra vannak rendelve, hogy tagjai magányban és teljes hallgatásban, szüntelen imádságban és vezeklésben csak Istennek élnek, Krisztus misztikus testében, melyben " nem minden tagnak ugyanaz a feladata" (Róm 12,4) mindig kiemelkedő helyet foglalnak el, bármennyire sürgető is a külső, az apostoli tevékenység. Fölajánlják ugyanis Istennek a dicséret áldozatát, Isten népét pedig az életszentség bőséges gyümölcseivel gazdagítják, példájukkal serkentik és titokzatos apostoli erővel gyarapítják. Ezért az Egyház ékességei és a mennyei kegyelem forrásai ők. Életüket mindazonáltal a korszerű megújulás fentebbi elvei alapján vizsgálják meg, de szentül őrizzék világtól való elvonultságukat és szemlélődő életük sajátos gyakorlatait.
(Az aktív szerzetek)
8. Nagyon sok papi és laikus (szerzetes) intézmény van az Egyházban, melyek apostoli tevékenységet folytatnak és a nekik juttatott kegyelemnek megfelelően különböző ajándékok -- a szolgálat, a tanítás, a buzdítás, a segítségnyújtás, az irgalmasság (vö. Róm 12,5--8) -- hordozói. "A lelki adományok ugyan különfélék, de a Lélek ugyanaz" (1Kor 12,4).
Ezekben a (szerzetes) intézményekben a szerzetesi élet természetéhez tartozik a karitatív és apostoli tevékenység, mint az Egyház által rájuk bízott és az ő nevében gyakorolt szent szolgálat és szeretetmű. Éppen ezért a tagok szerzetesi életét apostoli lelkület hassa át, ugyanakkor apostoli tevékenységüket a szerzetesi lelkület határozza meg. Hogy tehát elsősorban arra a meghívásra válaszoljanak, amely Krisztus követésére szólítja őket és tagjaiban magának Krisztusnak szolgáljanak, apostoli tevékenységüknek nagyon bensőséges Krisztus-kapcsolatból kell fakadnia. Így Isten és a felebarát iránti szeretetük is erősödni fog.
Ezek a (szerzetes) intézmények tehát szokásaikat és fegyelmüket hangolják össze apostoli tevékenységükkel. Mivel pedig az apostolkodó szerzetesi élet nagyon sok formát tud ölteni, a korszerű megújulásnál tekintettel kell lenni a különbségekre, és megfelelő eszközökkel támogatni kell a tagok Krisztust szolgáló életét.
(Monasztikus intézmények)
9. Mind Keleten, mind Nyugaton a maga eredeti szellemében hűségesen őrizzék meg és virágoztassák föl a monasztikus élet tiszteletreméltó intézményét, mely a századok hosszú során át nagy érdemeket szerzett az Egyház és a társadalom szolgálatában. A monasztikus szerzetesek fő feladata, hogy az isteni fölség színe előtt alázatos és nemes szolgálatot teljesítsenek a monostor falain belül, akár úgy, hogy rejtett élettel egészen az istentiszteletnek szentelik magukat, akár úgy, hogy az apostolkodás vagy a keresztény szeretet bizonyos műveiben törvényes keretek között részt vesznek. Megőrizvén tehát intézményük sajátos jellegét, élesszék föl áldásos ősi hagyományaikat, és úgy alkalmazzák a mai ember igényeihez, hogy a monostorok kisugárzó központok legyenek a keresztény nép épülésére.
Ugyanígy azok a szerzetek, amelyek szabályuk vagy alkotmányuk alapján egészen egybekapcsolják az apostolkodó életet a kórusban végzett zsolozsmával és a monasztikus szokásokkal, életmódjukat úgy hozzák összhangba a nekik megfelelő apostolkodás követelményeivel, hogy sajátos életformájukat hűségesen megőrizhessék, hiszen igen nagy érték az az Egyházban.
(A laikus szerzetesi intézmények)
10. A laikus szerzetesi élet mind a férfiak, mind a nők számára az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom önmagában teljes állapotát jelenti. Ezért ezt az Egyház lelkipásztori feladata szempontjából az ifjúság nevelésében, betegek ápolásában és egyéb szolgálatokban oly hasznos szerzetesi életformát a Szent Zsinat nagyra értékeli, tagjait hivatásukban megerősíti, és arra buzdítja, hogy életüket alkalmazzák a mai kor igényeihez.
A Szent Zsinat kijelenti: semmi akadálya, hogy a férfi szerzetekben, laikus jellegük fönntartása mellett az általános káptalan rendelkezése alapján házaik papi szolgálatának ellátására a tagok közül néhányat pappá szenteljenek.
(Világi intézmények)
11. A világi intézmények, bár nem szerzetesi intézmények, az evangéliumi tanácsokra tett igazi, teljes és az Egyház által elismert fogadalmat valósítják meg a világban. E fogadalom a világban élő férfiaknak és nőknek, világi híveknek és klerikusoknak fölszenteltséget hoz. Ezért elsősorban arra törekedjenek, hogy a tökéletes szeretetben teljesen átadják magukat Istennek. Az intézmények őrizzék meg sajátos és különleges, azaz világi jellegüket, hogy a világi életből adódó, s a világi életben végzett apostoli feladatukat, melyre alapították őket, hatékonyan és mindenütt teljesíthessék.
Azt azonban tudniuk kell, hogy e nagy feladatot csak akkor vállalhatják, ha tagjaik az isteni és az emberi dolgokban alapos képzést kapnak, hogy valóban kovász lehessenek a világban Krisztus testének erősödésére és gyarapodására. Ezért az elöljárók elsősorban a lelki dolgokban nagy gondot fordítsanak a tagok képzésére és szorgalmazzák továbbképzésüket is.
(A szerzetesi tisztaság)
12. A "mennyek országáért" (Mt 19,12) vállalt tisztaságot, amelyre a szerzetesek fogadalmat tesznek, a kegyelem igen nagy ajándékának kell tekinteni. Ugyanis egyedülálló módon fölszabadítja a szívet (vö. 1Kor 7,32--35), hogy erősebb szeretetre gyulladjon Isten és az összes emberek iránt, így tehát a mennyei javak különleges jele és a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a szerzetesek nagylelkűen az isteni szolgálatra és az apostolkodásra szenteljék magukat. Így minden Krisztus-hívőt emlékeztetnek arra a csodálatos, Isten adta és az eljövendő világban beteljesedő jegyesi kapcsolatra, melynek alapján az Egyháznak egyetlen vőlegénye van: Krisztus.
Ha tehát a szerzetesek hűségesen meg akarják tartani fogadalmukat, higgyenek az Úr szavának, bízzanak az isteni segítségben, ne támaszkodjanak a saját erejükre, vigyázzanak érzékeikre, legyenek önmegtagadóak. Ne hanyagolják el a lélek és a test egészségét szolgáló természetes eszközöket sem. Így nem fogja megingatni őket az a hamis tanítás, mely szerint a tökéletes tisztaság lehetetlen, illetve árt az emberi fejlődésnek, és szinte a lélek ösztönével fognak elkerülni mindent, ami veszélybe sodorhatná a tisztaságot. Mindenki, de főként az elöljárók tartsák emlékezetükben, hogy a tisztaságot biztonságosabban meg lehet őrizni, ha a rendtagok eleven közösségében valódi testvéri szeretet él.
Mivel a tökéletes tisztaság megtartása az emberi természet ösztöneit mélységesen érinti, a jelölteket csak megfelelő próbaidő és a kellő lelki és érzelmi érettség elérése után bocsássák a tisztasági fogadalomra. Nemcsak a tisztaságot fenyegető veszedelmekre kell figyelmeztetni, hanem arra is nevelni kell őket, hogy az Istenért vállalt cölibátust egész személyiségük javaként fogadják.
(A szerzetesi szegénység)
13. A Krisztus követése miatt vállalt önkéntes szegénységet, ami e követésnek ma különösen is megbecsült jele, a szerzetesek buzgón ápolják, s amennyiben szükséges, új formában is fejezzék ki. Általa annak a Krisztusnak szegénységében részesülnek, aki értünk szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy szegénysége által mi meggazdagodjunk (vö. 2Kor 8,9; Mt 8,20).
A szerzetesi szegénységhez azonban aligha elegendő, ha a szerzetes a javak használatában elöljárónak van alávetve: ténylegesen és lélekben is szegénynek kell lennie, hogy kincsei az égben legyenek (vö. Mt 6,20). Feladatkörében mindenki tartsa érvényesnek magára nézve a munka általánosan kötelező törvényét, és mindennapi eledelük, valamint a munkájukhoz szükséges eszközök megszerzése közben minden felesleges aggodalomtól mentesen bízzák rá magukat a mennyei Atya gondviselésére. (vö. Mt 6,25).
A szerzetesi kongregációk konstitúciói engedélyezhetik, hogy tagjaik korábbi vagy eljövendő örökségükről lemondjanak.
Maguk a (szerzetes) intézmények, a helyi körülményekre tekintettel törekedjenek közösségileg is tanúskodni a szegénységről, javaikból szívesen adjanak az Egyház más szükségleteire és a szegényeknek, akiket a szerzetesek Krisztus érzületével szeressenek (vö. Mt 19,21; 25,34--46; Jak 2,15--16; 1Jn 3,17). A rendtartományok és szerzetesházak osszák meg egymás közt javaikat, hogy a jobb helyzetben lévők segítsék a rászorultabbakat.
A (szerzetes) intézményeknek a regulák és konstitúciók szerint joguk van az életükhöz és tevékenységükhöz szükséges anyagi javak birtoklására, de a fényűzés, a féktelen nyereség és a javak fölhalmozásának minden formáját kerüljék.
(A szerzetesi engedelmesség)
14. A szerzetesek az engedelmesség fogadalma által saját akaratuk odaadását áldozatul ajánlják föl Istennek, ezáltal erősebben és biztonságosabban kapcsolódnak az üdvözítő isteni akarathoz. Ezért Jézus Krisztus példáját követve -- aki azért jött, hogy megtegye az Atya akaratát (vö. Jn 4,34; 5,30; Zsid 10,7; Zsolt 39,9), és "szolgai alakot öltve" (Fil 2,7) azokból tanult engedelmességet, amiket elszenvedett (vö. Zsid 5,8) -- a szerzetesek a Szentlélek indítására a hitben alávetik magukat az Istent helyettesítő elöljáróknak, akik Krisztusban a testvérek szolgálatára vezetik őket, miként maga Krisztus is az Atya iránti engedelmességből szolgált a testvéreknek és odaadta életét váltságul sokakért (vö. Mt 20,28; Jn 10,14--18). Így szorosabban elkötelezik magukat az Egyház szolgálatára és törekszenek eljutni Krisztus nagykorúságának mértékére (vö. Ef 4,13).
A rendtagok tehát a hit és az Isten akarata iránti szeretet lelkületével a regulák és a konstitúciók előírásai szerint alázattal engedelmeskedjenek elöljáróiknak úgy, hogy értelmi és akarati erejüket, természetes és kegyelmi ajándékaikat a kapott parancs teljesítésére és a rájuk bízott feladat megoldására fordítsák, tudván, hogy Isten terve szerint dolgoznak Krisztus testének épüléséért. Így a szerzetesi engedelmesség nem hogy csorbítaná az emberi személy méltóságát, hanem Isten fiainak bőségesebb szabadságával elvezet az érettséghez.
Az elöljárók viszont, mivel számot fognak adni a rájukbízottakról (vö. Zsid 13,17), hivataluk gyakorlásában tanulékonyan figyeljék Isten akaratát, a szolgálat szellemében éljenek tekintélyükkel a testvérek javára, úgyhogy azt a szeretetet fejezzék ki, amellyel Isten szereti őket. A rájukbízottakat Isten gyermekeiként és az emberi személyt tisztelve kormányozzák, segítve ezzel önkéntes alávetettségüket. Ezért különösen a bűnbánat szentsége és a lelki vezetés területén hagyják meg jogos szabadságukat. Úgy vezessék a rendtagokat, hogy a feladatok végzésében és a kezdeményezésekben tevékeny és felelős engedelmességgel működjenek együtt. Az elöljárók szívesen hallgassák meg a tagokat és támogassák az Egyház és a intézmény javát szolgáló kezdeményezéseiket, őrizvén a döntés és a végrehajtás elrendelésének tekintélyét.
A káptalanok és rendi tanácsok a kormányzásban hűségesen teljesítsék a rájuk rótt feladatokat, és a maguk módján fejezzék ki az összes rendtag gondoskodó részvételét az egész intézmény javának szolgálatában.
(A közösségi élet)
15. A közösségi élet az ősegyház példája szerint, melyben a hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke (vö. ApCsel 4,32), az evangéliumi tanítással, a Szent Liturgiával és főként az Eucharisztiával táplálkozva, maradjon meg az imádságban és sajátos lelkületben (vö. ApCsel 2,42).
A szerzetesek mint Krisztus tagjai a testvéri érintkezésben tiszteletadás dolgában előzzék meg egymást (vö. Róm 12,10) és hordozzák egymás terhét (vö. Gal 6,2). A szerzetesi közösség -- mivel Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a Szentlélek által (vö. Róm 5,5) -- mint az Úr nevében összegyűlt igazi család az Úr jelenlétének örvend (vö. Mt 18,20). A szeretet pedig a törvény teljessége (vö. Róm 13,10), a tökéletesség köteléke (vö. Ko1 3,14), és belőle tudjuk, hogy a halálból átvitettünk az életbe (vö. 1Jn 3,14). Sőt a testvérek egysége kinyilvánítja Krisztus eljövetelét (vö. Jn 13,35; 17,21) és nagy apostoli erő árad belőle.
Annak érdekében, hogy a rendtagok között bensőségesebb legyen a testvériség köteléke, azok a testvérek, akiket konverzusnak, segítő testvérnek, laikus testvérnek vagy bármi más néven neveznek, szorosan kapcsolódjanak a rendi élethez és közösséghez. Ha csak a körülmények mást nem követelnek, gondoskodni kell arról, hogy a női szerzetes intézményekben a nővérek egy kategóriába tartozzanak. Szükség esetén is csak olyan megkülönböztetés legyen a személyek között, amilyet a különféle tevékenységek kívánnak, melyekre a nővéreket alkalmasságuk vagy sajátos isteni hívás rendeli.
A nem tisztán laikális férfi monostorokba és (szerzetes) intézményekbe a konstitúciók előírásai szerint klerikusokat és világi híveket egyaránt fölvehetnek azonos jogokkal és kötelességekkel, kivéve a szent rendekből következő jogokat és kötelességeket.
(A klauzúra)
16. A kontemplatív női szerzetek pápai klauzúrája maradjon érintetlen, de meghallgatván az apácákat, alkalmazzák a hely és a kor körülményeihez, s az elavult szokásokat szüntessék meg.
A többi, intézményük természete szerint külső apostolkodással foglalkozó apácák mentesek a pápai klauzúra alól, hogy jobban el tudják végezni a rájuk bízott apostoli feladatokat, de a konstitúciók szabályai szerinti klauzúrát tartsák meg.
(A szerzetesi habitus)
17. A szerzetesi habitus (öltözet) mint a megszenteltség jele legyen egyszerű és szerény, szegény és méltó, továbbá feleljen meg az egészség, a hely és a kor körülményeinek és a végzett szolgálat követelményeinek. Azokat a férfi és női habitusokat, amelyek nem felelnek meg e szabályoknak, meg kell változtatni.
(A szerzetesek nevelése)
18. A (szerzetes) intézmények korszerű megújítása leginkább a rendtagok képzésétől függ. Ezért még a nem klerikus szerzeteseket és a szerzetesnőket se vonják be mindjárt a noviciátus után az apostoli munkákba, hanem szerzetesi és apostoli, tudományos és szakmai képzésük -- beleértve a megfelelő képesítések megszerzését is -- megfelelő tanulmányi házakban folytatódjék.
Nehogy azonban a szerzetesi élet korunk igényeihez való alkalmazása merő külsőség maradjon, s nehogy a külső apostoli tevékenységet végzők alkalmatlanok legyenek feladatukra, mindenkit a személyes és értelmi adottságainak megfelelően föl kell készíteni a mai társadalom szokásaira, gondolkodásmódjára és érzésvilágára. E képzés elemeit úgy kell összehangolni, hogy segítsék a rendtagok életének egységét.
A rendtagok egész életükön át törekedjenek lelki, elméleti és szakmai kultúrájuk fejlesztésére, az elöljárók pedig erőik szerint biztosítsanak ehhez számukra időt, helyet és alkalmakat.
Az elöljárók kötelessége az is, hogy a moderátorokat, lelki vezetőket és tanárokat nagyon gondosan válogassák meg és jól készítsék föl feladatukra.
(Új alapítások)
19. Új (szerzetes) intézmények alapításakor komolyan mérlegelni kell az alapítás szükséges vagy legalábbis nagyon hasznos voltát és növekedési lehetőségeit, nehogy meggondolatlanul hívjanak életre haszontalan vagy életképtelen intézményeket. Különösen támogatni kell a missziós egyházakban a szerzetesség formáit, de azokat bontakoztassák ki, melyek a bennszülöttek adottságainak és szokásainak, s a helyi körülményeknek jobban megfelelnek.
(A szerzetek sajátos tevékenysége)
20. A (szerzetes) intézmények -- az egész Egyház és az egyházmegyék javát szem előtt tartva -- hűségesen végezzék a maguk dolgát, a hely és a kor követelményeihez igazodva megfelelő és új eszközöket alkalmazzanak, s hagyják el azokat a tevékenységeket, melyek a (szerzetes) intézmény szellemének és eredeti jellegének ma kevésbé felelnek meg.
A missziós lelkületet mindenképpen meg kell őrizni a szerzetes intézményekben és sajátos jellegüknek megfelelően alkalmazni kell a mai körülményekhez, hogy az Evangélium hirdetése minden nemzetnél hatékony legyen.
(Hanyatló intézmények)
21. Az illetékes helyi ordináriusok meghallgatása után azoknak a monostoroknak vagy (szerzetes) intézményeknek, melyeknek továbbélésére nincs megalapozott remény, tiltsák meg újabb novíciusok fölvételét, s ha lehet, egyesítsék hozzájuk hasonló lelkületű és célú, életképesebb monostorral vagy intézménnyel.
(Szerzetesházak összefogása)
22. Ahol alkalmasnak, látszik a Szentszék jóváhagyásával az önálló jogú intézmények és monostorok alkossanak szövetségeket, ha ugyanahhoz a szerzetesi családhoz tartoznak; uniókat, ha szinte azonos a konstitúciójuk, életük és lelkiségük, főleg ha kislétszámú házaik vannak; társulásokat, ha azonos vagy hasonló külső tevékenységet folytatnak.
(A főbb elöljárók tanácsai)
23. Támogatni kell a nagyobb szerzetes elöljárók Szentszék által fölállított tanácsait vagy konferenciáit, melyek segíteni tudnak abban, hogy az egyes (szerzetes) intézmények jobban elérjék céljukat, hatékonyabban működjenek együtt az Egyház javára, jobban el tudják osztani az Evangélium munkásait egy-egy területen; továbbá a szerzetesek ügyeinek közös intézésében és a püspöki konferenciákkal való apostolkodó együttműködésben.
Ilyen konferenciákat a világi intézmények számára is létre lehet hozni.
(Szerzetesi hivatások)
24. A papok és a keresztény nevelők komoly gondot fordítsanak arra, hogy a jól megválogatott szerzetesi hivatások gyarapítsák az Egyházat. A rendszeres igehirdetésben is gyakrabban szóljanak az evangéliumi tanácsokról és a szerzetességről. A szülők a keresztény neveléssel óvják és ápolják gyermekeik szívében a szerzetesi hivatást.
A (szerzetes) intézmények a hivatások ébresztése érdekében -- kellő okossággal a Szentszék és a helyi ordinárius előírásait megtartva -- képet adhatnak magukról és kereshetnek jelölteket.
A rendtagok meg ne feledkezzenek arról, hogy saját életük példája a legjobb ajánlás intézményükről és a legjobb hívás a szerzetesi élet vállalására.
(Befejezés)
25. A (szerzetes) intézmények, melyeknek a korszerű megújulás e szabályai szólnak, készséges lélekkel válaszoljanak az isteni hívásra és az Egyházban ma betöltendő feladatukra. A Szent Zsinat nagyra becsüli szűzi, szegény és engedelmes életformájukat, melynek példaképe maga az Úr Krisztus; s szilárdan reménykedik -- rejtett vagy nyilvános -- nagyon termékeny tevékenységükben. A szerzetesek tehát valamennyien csorbítatlan hittel, Isten és a felebarátok iránti szeretettel, a kereszt szeretetével és jövendő dicsőség reményében hirdessék az egész világon Krisztus jó hírét, hogy tanúságukat mindenki lássa és dicsőítsék Atyánkat, aki a mennyekben van (vö. Mt 5,16). Így a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására, "kinek élete mindenki számára tanítás",[1] napról napra gyarapodni fognak és az üdvösség bőségesebb termését fogják hozni.
Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.
Kelt Rómában 1965. október 28-án
Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke
Következnek a Szent Zsinati atyák aláírásai
1. Előszó
2. A korszerűsítés alapelvei
3. Gyakorlati szempontok
4. Mindenki közreműködése
5. A szerzetesség lényege
6. A lelki élet
7. A szemlélődő szerzetek
8. Az aktív szerzetek
9. Monasztikus intézmények
10. A laikus szerzetesi intézmények
11.Világi intézmények
12. A szerzetesi tisztaság
13. A szerzetesi szegénység
14. A szerzetesi engedelmesség
15. A közösségi élet
16. A klauzúra
17. A szerzetesi habitus
18. A szerzetesek nevelése
19. Új alapítások
20. A szerzetek sajátos tevékenysége
21. Hanyatló intézmények
22. Szerzetesházak összefogása
23. A főbb elöljárók tanácsai
24. Szerzetesi hivatások
25. Befejezés
A II. Vatikáni Zsinat PERFECTAE CARITATIS
kezdetű dekrétuma a szerzetesi élet korszerű megújításáról.
PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL
Előszó
1. A Szentséges Zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciója már elmondta, hogy az evangéliumi tanácsok követése mint a tökéletes szeretetre törekvés az Isteni Mester tanításából és példájából ered, és nagyon kifejező jele a mennyek országának. Most pedig azoknak a (szerzetes) intézményeknek életével és fegyelmével akar foglalkozni, melyeknek tagjai szüzességet, szegénységet és engedelmességet fogadtak, és a kornak megfelelően akar gondoskodni szükségleteikről.
Az Egyházban kezdettől fogva voltak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsok megtartásával nagyobb szabadsággal akarták követni és szorosabban akarták utánozni Krisztust, s a maguk módján Istennek szentelt életet éltek; közülük sokan a Szentlélek indítására magányos remeteségbe vonultak, vagy szerzetes családokat alapítottak, melyeket az Egyház a maga tekintélyével szívesen elfogadott és jóváhagyott. Így az isteni tanácsból a szerzetes csoportok csodálatos változatossága nőtt ki, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház ne csak minden jócselekedetre (vö. 2Tim 3,17) és a Krisztus testét építő szolgálatra legyen kész (vö. Ef 4,12), hanem a gyermekei által birtokolt különféle adományoktól ékes is legyen, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony (vö. Jel 21,2), és általa nyilvánuljon ki Isten sokféle bölcsessége (vö. Ef 3,10).
Az adományok gazdag sokféleségében mindazok, akiket Isten az evangéliumi tanácsok megvalósítására hív, s e tanácsokat hűségesen követik, egész különlegesen az Úrnak szentelik magukat, s követik Krisztust, aki szűzen és szegényen (vö. Mt 8,20; Lk 9,58), s engedelmesen egészen a kereszthalálig (vö. Fil 2,8) megváltotta és megszentelte az embereket. Így a Szentlélek által a szívükbe árasztott szeretettől hajtva (vö. Róm 5,5) egyre inkább Krisztusért és az ő testéért, az Egyházért élnek (vö. Kol 1,24). Minél inkább Krisztushoz kapcsolódnak egész életüket átfogó odaadásukkal, annál bőségesebb lesz az Egyház élete és termékenyebb apostolkodása.
Annak érdekében, hogy az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmakkal megszentelt élet nagy értéke és el nem hanyagolható feladata a jelen körülmények között egyre jobban javára váljon az Egyháznak, e Szent Zsinat a következőket határozta; de határozatai csak általános elvek a szerzetek, sajátos jellegük fönntartásával a fogadalom nélküli közösségek és a világi intézmények számára. A részletes szabályokat a Zsinat után az illetékes tekintélyeknek kell megfogalmazniuk.
(A korszerűsítés alapelvei)
2. A szerzetesi élet korszerű megújítása magában foglalja egyrészt az állandó visszatérést minden keresztény élet forrásaihoz és a (szerzetes) intézmény eredeti szellemiségéhez, másrészt az intézmény alkalmazkodását a kor megváltozott körülményeihez. Ezt a megújítást a Szentlélek hatása és az Egyház vezetése alatt a következő elveknek megfelelően kell előmozdítani:
a) Mivel a szerzetesi élet legfőbb szabálya az Evangéliumban bemutatott Krisztus-követés, ezt tekintse minden (szerzetes) intézmény legfőbb regulájának.
b) Az Egyház javára szolgál, hogy minden (szerzetes) intézménynek megvan a maga sajátos jellege és feladata. Ezért hitelesen meg kell ismerni és meg kell őrizni az alapítók szellemét és sajátos célkitűzéseit, valamint az egészséges hagyományokat, melyek együtt alkotják minden (szerzetes) intézmény örökségét.
c) Minden (szerzetes) intézmény vegyen részt az Egyház életében, és szentírási, liturgikus, dogmatikus, lelkipásztori, ökumenikus, missziós és szociális stb. kezdeményezéseit és célkitűzéseit jellegének megfelelően tegye magáévá és támogassa.
d) A (szerzetes) intézmények segítsék elő, hogy tagjaik megfelelő ismereteket szerezhessenek az emberek és korunk állapotáról és az Egyház szükségleteiről, hogy a hit fényénél bölcs ítéletet alkotva a világ mai helyzetéről és apostoli buzgóságtól hevítve jobban tudjanak segíteni az embereknek.
e) Mivel a szerzetesi élet mindenekelőtt arra van rendelve, hogy a szerzetesek az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmak által Krisztust kövessék és Istennel egyesüljenek, nagyon komolyan megfontolandó, hogy a kor viszonyaihoz való legtökéletesebb alkalmazkodás sem lesz eredményes, ha nem lelki megújulásból fakad, amelynek első helyet kell biztosítani még a külső tevékenységben is.
(Gyakorlati szempontok)
3. Az élet, az imádság és a tevékenység rendje -- mindenütt, de főleg a missziós területeken, és minden szerzet jellegének megfelelően -- alkalmazkodjék a szerzetesek fizikai és lelki adottságaihoz, az apostolkodás szükségleteihez, a kultúra igényeihez, a társadalmi és gazdasági körülményekhez.
Ugyanezen szempontok alapján fölül kell vizsgálni a (szerzetes) intézmények vezetését is.
Ezért a konstitúciókat, "direktóriumokat", a szokás-, imádságos- és szertartáskönyveket, s minden ilyen jellegű törvénykönyvet vizsgáljanak meg, s az elavult előírásokat törölve alkalmazzák e Szent Zsinat okmányaihoz.
(Mindenki közreműködése)
4. A megújulás és a helyes alkalmazkodás csak akkor lesz eredményes, ha a (szerzetes) intézmény minden tagja részt vesz benne.
Csak az illetékes hatóság adhat helyet a szükséges és okosan végrehajtott kísérleteknek, adhat ki szabályokat és hozhat törvényeket a korszerű megújulásról, s amennyiben a jog szabályai szerint szükséges, megkérve a Szentszék vagy a helyi ordinárius jóváhagyását. Az elöljárók olyan kérdésekben, amelyek a (szerzetes) intézmény minden tagjára vonatkoznak, alkalmas módon kérjék ki a tagok véleményét, és hallgassák meg őket.
A női kolostorok korszerűsítése dolgában tanácsot és véleményt a kolostor-szövetségektől vagy más törvényesen összehívott gyűléstől is lehet kérni.
Azt azonban senki ne feledje, hogy a megújulás inkább a regula és a konstitúció gondosabb megtartásától, mint a törvények szaporításától remélhető.
(A szerzetesség lényege)
5. Bármely (szerzetes) intézményben elsősorban azt tudatosítsák a tagok, hogy az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal Isten meghívására feleltek, hogy ne csak a bűnnek haljanak meg (vö. Róm 6,11), hanem lemondva a világról, egyedül Istennek éljenek. Ugyanis egész életüket az Ő szolgálatára adták oda, ami egy -- mélyen a keresztségi fölszenteltségben gyökerező és azt teljesebben kifejező -- sajátos fölszenteltséget hoz létre.
Mivel pedig önátadásukat az Egyház elfogadta, legyenek tudatában, hogy az Egyház szolgálatára is elkötelezték magukat.
Isten szolgálatának kell serkentenie és erősítenie őket az erények -- főleg az alázatosság és engedelmesség, a lelki erősség és a tisztaság -- gyakorlásában, melyekkel részesednek Krisztus önkiüresítésében (vö. Fil 2,7--8) és az Ő lelki életében (vö. Róm 8,1--13).
A szerzetesek tehát, fogadalmukhoz híven, mindent elhagyva Krisztusért (vö. Mk 10,28) Őt kövessék (vö. Mt 19,21) mint az egy szükségeset (vö. Lk 10,42), s az Ő szavait hallgatva (vö. Lk 10,39) csak azzal törődjenek, ami az Övé (vö. 1 Kor 7,32).
Ezért bármely (szerzetes) intézmény tagjai -- mindenekelőtt és egyedül Istent keresvén -- a kontemplációt, mellyel szívvel-lélekkel Hozzá kapcsolódnak, kössék össze az apostoli szeretettel, mellyel a Megváltó művéhez csatlakoznak és Isten országát akarják terjeszteni.
(A lelki élet)
6. Akik fogadalmat tettek az evangéliumi tanácsokra a bennünket előbb szerető Istent (vö. 1Jn 4,10) mindennél jobban keressék és szeressék, és minden körülmények között a Krisztussal együtt Istenben elrejtett életet (vö. Kol 3,3) ápolják, melyből a felebaráti szeretet fakad és erőt merít a világ üdvösségére és az Egyház épülésére. Ez a szeretet élteti és vezérli az evangéliumi tanácsok gyakorlását is.
Ezért a (szerzetes) intézmények tagjai az imádságos lelkületet és magát az imádságot a keresztény lelkiség hiteles forrásaiból merítve állandó törekvéssel ápolják. Elsősorban a Szentírás legyen minden nap a kezükben, hogy az isteni írások olvasása és az azokon való elmélkedés által megszerezzék "Jézus Krisztus fönséges ismeretét" (Fil 3,8). A szent liturgiát -- főként a legszentebb Eucharisztiát -- szívvel és szájjal az Egyház lelkületével végezzék és e bőséges forrásból táplálják lelki életüket.
Így az isteni törvény és a szent oltár asztaláról táplálkozva testvériesen szeressék Krisztus tagjait, gyermeki lélekkel tiszteljék és szeressék a lelkipásztorokat; egyre inkább éljenek és érezzenek együtt az Egyházzal, és teljesen adják oda magukat küldetésének.
(A szemlélődő szerzetek)
7. Azok a (szerzetes) intézmények, melyek annyira a kontemplációra vannak rendelve, hogy tagjai magányban és teljes hallgatásban, szüntelen imádságban és vezeklésben csak Istennek élnek, Krisztus misztikus testében, melyben " nem minden tagnak ugyanaz a feladata" (Róm 12,4) mindig kiemelkedő helyet foglalnak el, bármennyire sürgető is a külső, az apostoli tevékenység. Fölajánlják ugyanis Istennek a dicséret áldozatát, Isten népét pedig az életszentség bőséges gyümölcseivel gazdagítják, példájukkal serkentik és titokzatos apostoli erővel gyarapítják. Ezért az Egyház ékességei és a mennyei kegyelem forrásai ők. Életüket mindazonáltal a korszerű megújulás fentebbi elvei alapján vizsgálják meg, de szentül őrizzék világtól való elvonultságukat és szemlélődő életük sajátos gyakorlatait.
(Az aktív szerzetek)
8. Nagyon sok papi és laikus (szerzetes) intézmény van az Egyházban, melyek apostoli tevékenységet folytatnak és a nekik juttatott kegyelemnek megfelelően különböző ajándékok -- a szolgálat, a tanítás, a buzdítás, a segítségnyújtás, az irgalmasság (vö. Róm 12,5--8) -- hordozói. "A lelki adományok ugyan különfélék, de a Lélek ugyanaz" (1Kor 12,4).
Ezekben a (szerzetes) intézményekben a szerzetesi élet természetéhez tartozik a karitatív és apostoli tevékenység, mint az Egyház által rájuk bízott és az ő nevében gyakorolt szent szolgálat és szeretetmű. Éppen ezért a tagok szerzetesi életét apostoli lelkület hassa át, ugyanakkor apostoli tevékenységüket a szerzetesi lelkület határozza meg. Hogy tehát elsősorban arra a meghívásra válaszoljanak, amely Krisztus követésére szólítja őket és tagjaiban magának Krisztusnak szolgáljanak, apostoli tevékenységüknek nagyon bensőséges Krisztus-kapcsolatból kell fakadnia. Így Isten és a felebarát iránti szeretetük is erősödni fog.
Ezek a (szerzetes) intézmények tehát szokásaikat és fegyelmüket hangolják össze apostoli tevékenységükkel. Mivel pedig az apostolkodó szerzetesi élet nagyon sok formát tud ölteni, a korszerű megújulásnál tekintettel kell lenni a különbségekre, és megfelelő eszközökkel támogatni kell a tagok Krisztust szolgáló életét.
(Monasztikus intézmények)
9. Mind Keleten, mind Nyugaton a maga eredeti szellemében hűségesen őrizzék meg és virágoztassák föl a monasztikus élet tiszteletreméltó intézményét, mely a századok hosszú során át nagy érdemeket szerzett az Egyház és a társadalom szolgálatában. A monasztikus szerzetesek fő feladata, hogy az isteni fölség színe előtt alázatos és nemes szolgálatot teljesítsenek a monostor falain belül, akár úgy, hogy rejtett élettel egészen az istentiszteletnek szentelik magukat, akár úgy, hogy az apostolkodás vagy a keresztény szeretet bizonyos műveiben törvényes keretek között részt vesznek. Megőrizvén tehát intézményük sajátos jellegét, élesszék föl áldásos ősi hagyományaikat, és úgy alkalmazzák a mai ember igényeihez, hogy a monostorok kisugárzó központok legyenek a keresztény nép épülésére.
Ugyanígy azok a szerzetek, amelyek szabályuk vagy alkotmányuk alapján egészen egybekapcsolják az apostolkodó életet a kórusban végzett zsolozsmával és a monasztikus szokásokkal, életmódjukat úgy hozzák összhangba a nekik megfelelő apostolkodás követelményeivel, hogy sajátos életformájukat hűségesen megőrizhessék, hiszen igen nagy érték az az Egyházban.
(A laikus szerzetesi intézmények)
10. A laikus szerzetesi élet mind a férfiak, mind a nők számára az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom önmagában teljes állapotát jelenti. Ezért ezt az Egyház lelkipásztori feladata szempontjából az ifjúság nevelésében, betegek ápolásában és egyéb szolgálatokban oly hasznos szerzetesi életformát a Szent Zsinat nagyra értékeli, tagjait hivatásukban megerősíti, és arra buzdítja, hogy életüket alkalmazzák a mai kor igényeihez.
A Szent Zsinat kijelenti: semmi akadálya, hogy a férfi szerzetekben, laikus jellegük fönntartása mellett az általános káptalan rendelkezése alapján házaik papi szolgálatának ellátására a tagok közül néhányat pappá szenteljenek.
(Világi intézmények)
11. A világi intézmények, bár nem szerzetesi intézmények, az evangéliumi tanácsokra tett igazi, teljes és az Egyház által elismert fogadalmat valósítják meg a világban. E fogadalom a világban élő férfiaknak és nőknek, világi híveknek és klerikusoknak fölszenteltséget hoz. Ezért elsősorban arra törekedjenek, hogy a tökéletes szeretetben teljesen átadják magukat Istennek. Az intézmények őrizzék meg sajátos és különleges, azaz világi jellegüket, hogy a világi életből adódó, s a világi életben végzett apostoli feladatukat, melyre alapították őket, hatékonyan és mindenütt teljesíthessék.
Azt azonban tudniuk kell, hogy e nagy feladatot csak akkor vállalhatják, ha tagjaik az isteni és az emberi dolgokban alapos képzést kapnak, hogy valóban kovász lehessenek a világban Krisztus testének erősödésére és gyarapodására. Ezért az elöljárók elsősorban a lelki dolgokban nagy gondot fordítsanak a tagok képzésére és szorgalmazzák továbbképzésüket is.
(A szerzetesi tisztaság)
12. A "mennyek országáért" (Mt 19,12) vállalt tisztaságot, amelyre a szerzetesek fogadalmat tesznek, a kegyelem igen nagy ajándékának kell tekinteni. Ugyanis egyedülálló módon fölszabadítja a szívet (vö. 1Kor 7,32--35), hogy erősebb szeretetre gyulladjon Isten és az összes emberek iránt, így tehát a mennyei javak különleges jele és a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a szerzetesek nagylelkűen az isteni szolgálatra és az apostolkodásra szenteljék magukat. Így minden Krisztus-hívőt emlékeztetnek arra a csodálatos, Isten adta és az eljövendő világban beteljesedő jegyesi kapcsolatra, melynek alapján az Egyháznak egyetlen vőlegénye van: Krisztus.
Ha tehát a szerzetesek hűségesen meg akarják tartani fogadalmukat, higgyenek az Úr szavának, bízzanak az isteni segítségben, ne támaszkodjanak a saját erejükre, vigyázzanak érzékeikre, legyenek önmegtagadóak. Ne hanyagolják el a lélek és a test egészségét szolgáló természetes eszközöket sem. Így nem fogja megingatni őket az a hamis tanítás, mely szerint a tökéletes tisztaság lehetetlen, illetve árt az emberi fejlődésnek, és szinte a lélek ösztönével fognak elkerülni mindent, ami veszélybe sodorhatná a tisztaságot. Mindenki, de főként az elöljárók tartsák emlékezetükben, hogy a tisztaságot biztonságosabban meg lehet őrizni, ha a rendtagok eleven közösségében valódi testvéri szeretet él.
Mivel a tökéletes tisztaság megtartása az emberi természet ösztöneit mélységesen érinti, a jelölteket csak megfelelő próbaidő és a kellő lelki és érzelmi érettség elérése után bocsássák a tisztasági fogadalomra. Nemcsak a tisztaságot fenyegető veszedelmekre kell figyelmeztetni, hanem arra is nevelni kell őket, hogy az Istenért vállalt cölibátust egész személyiségük javaként fogadják.
(A szerzetesi szegénység)
13. A Krisztus követése miatt vállalt önkéntes szegénységet, ami e követésnek ma különösen is megbecsült jele, a szerzetesek buzgón ápolják, s amennyiben szükséges, új formában is fejezzék ki. Általa annak a Krisztusnak szegénységében részesülnek, aki értünk szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy szegénysége által mi meggazdagodjunk (vö. 2Kor 8,9; Mt 8,20).
A szerzetesi szegénységhez azonban aligha elegendő, ha a szerzetes a javak használatában elöljárónak van alávetve: ténylegesen és lélekben is szegénynek kell lennie, hogy kincsei az égben legyenek (vö. Mt 6,20). Feladatkörében mindenki tartsa érvényesnek magára nézve a munka általánosan kötelező törvényét, és mindennapi eledelük, valamint a munkájukhoz szükséges eszközök megszerzése közben minden felesleges aggodalomtól mentesen bízzák rá magukat a mennyei Atya gondviselésére. (vö. Mt 6,25).
A szerzetesi kongregációk konstitúciói engedélyezhetik, hogy tagjaik korábbi vagy eljövendő örökségükről lemondjanak.
Maguk a (szerzetes) intézmények, a helyi körülményekre tekintettel törekedjenek közösségileg is tanúskodni a szegénységről, javaikból szívesen adjanak az Egyház más szükségleteire és a szegényeknek, akiket a szerzetesek Krisztus érzületével szeressenek (vö. Mt 19,21; 25,34--46; Jak 2,15--16; 1Jn 3,17). A rendtartományok és szerzetesházak osszák meg egymás közt javaikat, hogy a jobb helyzetben lévők segítsék a rászorultabbakat.
A (szerzetes) intézményeknek a regulák és konstitúciók szerint joguk van az életükhöz és tevékenységükhöz szükséges anyagi javak birtoklására, de a fényűzés, a féktelen nyereség és a javak fölhalmozásának minden formáját kerüljék.
(A szerzetesi engedelmesség)
14. A szerzetesek az engedelmesség fogadalma által saját akaratuk odaadását áldozatul ajánlják föl Istennek, ezáltal erősebben és biztonságosabban kapcsolódnak az üdvözítő isteni akarathoz. Ezért Jézus Krisztus példáját követve -- aki azért jött, hogy megtegye az Atya akaratát (vö. Jn 4,34; 5,30; Zsid 10,7; Zsolt 39,9), és "szolgai alakot öltve" (Fil 2,7) azokból tanult engedelmességet, amiket elszenvedett (vö. Zsid 5,8) -- a szerzetesek a Szentlélek indítására a hitben alávetik magukat az Istent helyettesítő elöljáróknak, akik Krisztusban a testvérek szolgálatára vezetik őket, miként maga Krisztus is az Atya iránti engedelmességből szolgált a testvéreknek és odaadta életét váltságul sokakért (vö. Mt 20,28; Jn 10,14--18). Így szorosabban elkötelezik magukat az Egyház szolgálatára és törekszenek eljutni Krisztus nagykorúságának mértékére (vö. Ef 4,13).
A rendtagok tehát a hit és az Isten akarata iránti szeretet lelkületével a regulák és a konstitúciók előírásai szerint alázattal engedelmeskedjenek elöljáróiknak úgy, hogy értelmi és akarati erejüket, természetes és kegyelmi ajándékaikat a kapott parancs teljesítésére és a rájuk bízott feladat megoldására fordítsák, tudván, hogy Isten terve szerint dolgoznak Krisztus testének épüléséért. Így a szerzetesi engedelmesség nem hogy csorbítaná az emberi személy méltóságát, hanem Isten fiainak bőségesebb szabadságával elvezet az érettséghez.
Az elöljárók viszont, mivel számot fognak adni a rájukbízottakról (vö. Zsid 13,17), hivataluk gyakorlásában tanulékonyan figyeljék Isten akaratát, a szolgálat szellemében éljenek tekintélyükkel a testvérek javára, úgyhogy azt a szeretetet fejezzék ki, amellyel Isten szereti őket. A rájukbízottakat Isten gyermekeiként és az emberi személyt tisztelve kormányozzák, segítve ezzel önkéntes alávetettségüket. Ezért különösen a bűnbánat szentsége és a lelki vezetés területén hagyják meg jogos szabadságukat. Úgy vezessék a rendtagokat, hogy a feladatok végzésében és a kezdeményezésekben tevékeny és felelős engedelmességgel működjenek együtt. Az elöljárók szívesen hallgassák meg a tagokat és támogassák az Egyház és a intézmény javát szolgáló kezdeményezéseiket, őrizvén a döntés és a végrehajtás elrendelésének tekintélyét.
A káptalanok és rendi tanácsok a kormányzásban hűségesen teljesítsék a rájuk rótt feladatokat, és a maguk módján fejezzék ki az összes rendtag gondoskodó részvételét az egész intézmény javának szolgálatában.
(A közösségi élet)
15. A közösségi élet az ősegyház példája szerint, melyben a hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke (vö. ApCsel 4,32), az evangéliumi tanítással, a Szent Liturgiával és főként az Eucharisztiával táplálkozva, maradjon meg az imádságban és sajátos lelkületben (vö. ApCsel 2,42).
A szerzetesek mint Krisztus tagjai a testvéri érintkezésben tiszteletadás dolgában előzzék meg egymást (vö. Róm 12,10) és hordozzák egymás terhét (vö. Gal 6,2). A szerzetesi közösség -- mivel Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a Szentlélek által (vö. Róm 5,5) -- mint az Úr nevében összegyűlt igazi család az Úr jelenlétének örvend (vö. Mt 18,20). A szeretet pedig a törvény teljessége (vö. Róm 13,10), a tökéletesség köteléke (vö. Ko1 3,14), és belőle tudjuk, hogy a halálból átvitettünk az életbe (vö. 1Jn 3,14). Sőt a testvérek egysége kinyilvánítja Krisztus eljövetelét (vö. Jn 13,35; 17,21) és nagy apostoli erő árad belőle.
Annak érdekében, hogy a rendtagok között bensőségesebb legyen a testvériség köteléke, azok a testvérek, akiket konverzusnak, segítő testvérnek, laikus testvérnek vagy bármi más néven neveznek, szorosan kapcsolódjanak a rendi élethez és közösséghez. Ha csak a körülmények mást nem követelnek, gondoskodni kell arról, hogy a női szerzetes intézményekben a nővérek egy kategóriába tartozzanak. Szükség esetén is csak olyan megkülönböztetés legyen a személyek között, amilyet a különféle tevékenységek kívánnak, melyekre a nővéreket alkalmasságuk vagy sajátos isteni hívás rendeli.
A nem tisztán laikális férfi monostorokba és (szerzetes) intézményekbe a konstitúciók előírásai szerint klerikusokat és világi híveket egyaránt fölvehetnek azonos jogokkal és kötelességekkel, kivéve a szent rendekből következő jogokat és kötelességeket.
(A klauzúra)
16. A kontemplatív női szerzetek pápai klauzúrája maradjon érintetlen, de meghallgatván az apácákat, alkalmazzák a hely és a kor körülményeihez, s az elavult szokásokat szüntessék meg.
A többi, intézményük természete szerint külső apostolkodással foglalkozó apácák mentesek a pápai klauzúra alól, hogy jobban el tudják végezni a rájuk bízott apostoli feladatokat, de a konstitúciók szabályai szerinti klauzúrát tartsák meg.
(A szerzetesi habitus)
17. A szerzetesi habitus (öltözet) mint a megszenteltség jele legyen egyszerű és szerény, szegény és méltó, továbbá feleljen meg az egészség, a hely és a kor körülményeinek és a végzett szolgálat követelményeinek. Azokat a férfi és női habitusokat, amelyek nem felelnek meg e szabályoknak, meg kell változtatni.
(A szerzetesek nevelése)
18. A (szerzetes) intézmények korszerű megújítása leginkább a rendtagok képzésétől függ. Ezért még a nem klerikus szerzeteseket és a szerzetesnőket se vonják be mindjárt a noviciátus után az apostoli munkákba, hanem szerzetesi és apostoli, tudományos és szakmai képzésük -- beleértve a megfelelő képesítések megszerzését is -- megfelelő tanulmányi házakban folytatódjék.
Nehogy azonban a szerzetesi élet korunk igényeihez való alkalmazása merő külsőség maradjon, s nehogy a külső apostoli tevékenységet végzők alkalmatlanok legyenek feladatukra, mindenkit a személyes és értelmi adottságainak megfelelően föl kell készíteni a mai társadalom szokásaira, gondolkodásmódjára és érzésvilágára. E képzés elemeit úgy kell összehangolni, hogy segítsék a rendtagok életének egységét.
A rendtagok egész életükön át törekedjenek lelki, elméleti és szakmai kultúrájuk fejlesztésére, az elöljárók pedig erőik szerint biztosítsanak ehhez számukra időt, helyet és alkalmakat.
Az elöljárók kötelessége az is, hogy a moderátorokat, lelki vezetőket és tanárokat nagyon gondosan válogassák meg és jól készítsék föl feladatukra.
(Új alapítások)
19. Új (szerzetes) intézmények alapításakor komolyan mérlegelni kell az alapítás szükséges vagy legalábbis nagyon hasznos voltát és növekedési lehetőségeit, nehogy meggondolatlanul hívjanak életre haszontalan vagy életképtelen intézményeket. Különösen támogatni kell a missziós egyházakban a szerzetesség formáit, de azokat bontakoztassák ki, melyek a bennszülöttek adottságainak és szokásainak, s a helyi körülményeknek jobban megfelelnek.
(A szerzetek sajátos tevékenysége)
20. A (szerzetes) intézmények -- az egész Egyház és az egyházmegyék javát szem előtt tartva -- hűségesen végezzék a maguk dolgát, a hely és a kor követelményeihez igazodva megfelelő és új eszközöket alkalmazzanak, s hagyják el azokat a tevékenységeket, melyek a (szerzetes) intézmény szellemének és eredeti jellegének ma kevésbé felelnek meg.
A missziós lelkületet mindenképpen meg kell őrizni a szerzetes intézményekben és sajátos jellegüknek megfelelően alkalmazni kell a mai körülményekhez, hogy az Evangélium hirdetése minden nemzetnél hatékony legyen.
(Hanyatló intézmények)
21. Az illetékes helyi ordináriusok meghallgatása után azoknak a monostoroknak vagy (szerzetes) intézményeknek, melyeknek továbbélésére nincs megalapozott remény, tiltsák meg újabb novíciusok fölvételét, s ha lehet, egyesítsék hozzájuk hasonló lelkületű és célú, életképesebb monostorral vagy intézménnyel.
(Szerzetesházak összefogása)
22. Ahol alkalmasnak, látszik a Szentszék jóváhagyásával az önálló jogú intézmények és monostorok alkossanak szövetségeket, ha ugyanahhoz a szerzetesi családhoz tartoznak; uniókat, ha szinte azonos a konstitúciójuk, életük és lelkiségük, főleg ha kislétszámú házaik vannak; társulásokat, ha azonos vagy hasonló külső tevékenységet folytatnak.
(A főbb elöljárók tanácsai)
23. Támogatni kell a nagyobb szerzetes elöljárók Szentszék által fölállított tanácsait vagy konferenciáit, melyek segíteni tudnak abban, hogy az egyes (szerzetes) intézmények jobban elérjék céljukat, hatékonyabban működjenek együtt az Egyház javára, jobban el tudják osztani az Evangélium munkásait egy-egy területen; továbbá a szerzetesek ügyeinek közös intézésében és a püspöki konferenciákkal való apostolkodó együttműködésben.
Ilyen konferenciákat a világi intézmények számára is létre lehet hozni.
(Szerzetesi hivatások)
24. A papok és a keresztény nevelők komoly gondot fordítsanak arra, hogy a jól megválogatott szerzetesi hivatások gyarapítsák az Egyházat. A rendszeres igehirdetésben is gyakrabban szóljanak az evangéliumi tanácsokról és a szerzetességről. A szülők a keresztény neveléssel óvják és ápolják gyermekeik szívében a szerzetesi hivatást.
A (szerzetes) intézmények a hivatások ébresztése érdekében -- kellő okossággal a Szentszék és a helyi ordinárius előírásait megtartva -- képet adhatnak magukról és kereshetnek jelölteket.
A rendtagok meg ne feledkezzenek arról, hogy saját életük példája a legjobb ajánlás intézményükről és a legjobb hívás a szerzetesi élet vállalására.
(Befejezés)
25. A (szerzetes) intézmények, melyeknek a korszerű megújulás e szabályai szólnak, készséges lélekkel válaszoljanak az isteni hívásra és az Egyházban ma betöltendő feladatukra. A Szent Zsinat nagyra becsüli szűzi, szegény és engedelmes életformájukat, melynek példaképe maga az Úr Krisztus; s szilárdan reménykedik -- rejtett vagy nyilvános -- nagyon termékeny tevékenységükben. A szerzetesek tehát valamennyien csorbítatlan hittel, Isten és a felebarátok iránti szeretettel, a kereszt szeretetével és jövendő dicsőség reményében hirdessék az egész világon Krisztus jó hírét, hogy tanúságukat mindenki lássa és dicsőítsék Atyánkat, aki a mennyekben van (vö. Mt 5,16). Így a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására, "kinek élete mindenki számára tanítás",[1] napról napra gyarapodni fognak és az üdvösség bőségesebb termését fogják hozni.
Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.
Kelt Rómában 1965. október 28-án
Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke
Következnek a Szent Zsinati atyák aláírásai
Jegyzet
[1] Sz. Ambrus, De Virginitate, I. II. c. II. n. 15.
