Kedves Fivéreim és Nővérem Krisztusban,
a mi közös Urunkban!
Örömmel tölt el, hogy németországi látogatásom alkalmával találkozhatom Önökkel, a más egyházak és egyházi közösségek képviselőivel. Szívből köszöntöm mindnyájukat! Mivel én magam is ebből az országból való vagyok, ismerem azt a tragédiát, amit a hitszakadás sok emberre és sok családra hozott. Ezért is fejeztem ki mindjárt Róma püspökévé és Péter apostol utódává történt megválasztásom után határozott elszántságomat arra, hogy a keresztények teljes és látható egységének helyreállítását pápaságom egyik elsődleges feladatának tekintem. Ezzel tudatosan két nagy Elődöm lábanyomába akarok lépni: az első VI. Pál pápa, aki immár több mint negyven éve aláírta az ökumenizmusról szóló Unitatis redintegratio zsinati határozatot, a második II. János Pál pápa, aki ezt a dokumentumot pápaságának fő irányává tette. Németországnak az ökumenikus dialógusban különleges jelentősége van. Ugyanis nemcsak szülőföldje a reformációnak, hanem egyike azon országoknak is, melyekből a 20. századi ökumenikus mozgalom kiindult. A tömeges elvándorlás következtében az elmúlt évszázadokban ortodox és ősi keleti keresztények is új hazát találtak ebben az országban. Ez kétségtelenül elősegítette a szembenállást és az értékek cseréjét. Közös örömmel állapíthatjuk meg, hogy a dialógus az idők folyamán a testvériség új fölfedezéséhez vezetett, és a különböző egyházak és egyházi közösségek keresztényei között nyíltabb és bizalomteljesebb légkört hozott létre. Tisztelt Elődöm Ut unum sint enciklikájában (1995) éppen ezt jelölte meg a dialógus különösen jelentős eredményeként (vö. 41, 64. p.).
A keresztények közötti testvériség nem futó érzelem, és még kevésbé az igazság iránti bizonyos közömbösségből fakad. Hanem az egy keresztség természetfölötti valóságára alapszik, mely Krisztus egy testébe iktat be minket (vö. 1Kor 12,13; Gal 3,28; Kol 2,12). Közösen valljuk, hogy Jézus Krisztus Isten és Úr; közösen ismerjük el Őt egyetlen közvetítőnek Isten és az emberek között (vö. 1Tim 2,5), és hangsúlyozzuk mindannyiunk Őhozzá tartozását (vö. Unitatis redintegratio 22, Ut unum sint 42). Ezen az alapon a dialógus már hozott gyümölcsöket. Szeretném közülük megnevezni a kölcsönös kiközösítésre irányuló kutatásokat, amelyeket II. János Pál első németországi látogatásakor, 1980-ban indított el, s mindenekelőtt „A megigazulástanról szóló közös nyilatkozat”-ot (1999), mely ezen kutatások eredménye volt, és egyetértést hozott olyan alapkérdésekben, melyek a 16. század óta viták tárgyai voltak. Hálás elismerést érdemelnek azok az eredmények is, melyeket egy sor közös állásfoglalás jelent olyan fontos témakörökben, mint az élet védelmének, az igazságosság előmozdításának és a békének alapkérdései. Nagyon jól tudom, hogy sok keresztény ebben az országban – és nemcsak ebben – a közeledés további konkrét lépéseit várja. Én is várom őket. Valójában az Úr parancsa, de a jelen órának a parancsa is, hogy a dialógust az egyházi élet minden szintjén elszántan tovább kell folytatni. Ennek természetesen igazmondásban és realitásérzékkel kell történnie, türelemmel és kitartással, a saját lelkiismeret szava iránti hűséggel. Nem történhet dialógus az igazság árán; a dialógust szeretetben és igazságban kell folytatni. Nem szeretnék én itt bármi programot kifejteni a dialógus mai témáival kapcsolatban – ez a püspökökkel kapcsolatban álló teológusok dolga. Csak egy megjegyzés engedtessék meg nekem: az ekkleziológiai kérdések, különösen a lelkészi hivatal – papság – kérdései elválaszthatatlanul összefüggenek az Írás és az Egyház összetartozásának, Isten szava hiteles értelmezése fórumának és az Ige egyházi életben történő kibontakozásának kérdéseivel.
Az ökumenikus dialógusban sürgető elsőbbsége van azoknak a nagy etikai kérdéseknek, melyeket a mi korunk tesz föl; ezekre a mai kérdező ember joggal vár közös keresztény választ. Hála Istennek, ez már sok esetben, sajnos nem mindig, sikerült. Az e területen mutatkozó ellentmondások miatt az evangélium melletti tanúságtétel és az etikai iránymutatás, melyet az emberek és a társadalom számára adnunk kellene, erejét veszti és gyakran üres formákat ölt, olyannyira, hogy korunknak adósok maradunk a szükséges tanúságtétellel. Szakadásaink ellentétben vannak Jézus akaratával és hiteltelenné tesznek bennünket az emberek előtt.
Miről is van szó az összes keresztények egységének helyreállításában? A katolikus Egyház Krisztus tanítványainak teljes, látható egységének elérésére törekszik, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat a különböző dokumentumaiban meghatározta (vö. LG 8, 13; UR 2, 4). Ez az egység meggyőződésünk szerint elveszíthetetlenül a katolikus Egyházban áll fenn (vö. UR 4). Ez nem jelent egyöntetűséget a teológia és a lelkiség minden kifejezési formájában, a liturgikus formákban és a fegyelemben. Egység a sokféleségben és sokféleség az egységben: az elmúlt június 29-én, Szent Péter és Pál ünnepén hangsúlyoztam, hogy a teljes egység és az igaz katolicitás összetartozik. Hogy ez az együttes megvalósulhasson, annak szükséges föltétele, hogy az egység melletti elkötelezettség mind tisztább és megújuló legyen, hogy állandóan növekedjen és érettebb legyen. Ehhez tud hozzásegíteni a dialógus, amely több, mint a gondolatcsere: az ajándékok cseréje (vö. Ut unum sint 28.), melybe az egyházak és az egyházi közösségek behozhatják sajátos gazdagságukat (vö. LG 8, 15; UR 3, 14; Ut unum sint 10-14).
Ezen elkötelezettségnek köszönhetően folytatható az út lépésről lépésre mindaddig, amíg elérjük a teljes egységet, amikor végre „valamennyien eljutunk az egységre a hitben és Isten Fiának megismerésében, és meglett emberré leszünk, elérve a krisztusi teljességet” (Ef 4,13). Nyilvánvaló, hogy egy ilyen dialógus csak az igazmondó és mértéktartó lelkiség légkörében tud kibontakozni. Pusztán saját erőinkkel az egységet nem tudjuk „megcsinálni”. Mi csak elfogadhatjuk mint a Szentlélek ajándékát. Ezért alkotja az ökumenikus mozgalom szívét a lelki ökumenizmus, azaz az imádság, a megtérés és az élet megszentelése (vö. UR 8, Ut unum sint 15, 21). Azt is mondhatjuk: az ökumenizmus legjobb formája az evangélium szerinti élet.
Vigasztaló alapot látok az optimizmusra abban a tényben, hogy mostanában bizonyos lelki „hálózat” alakul a katolikusok és a különböző egyházak és egyházi közösségek keresztényei között: egyenként kezdeményeznek imádsággal, az élet felülvizsgálatával, az emlékezet megtisztításával és a felebaráti szeretetben való kitárulkozással. A lelki ökumenizmus atyja, Paul Couturier ebben az összefüggésben egy „láthatatlan kolostorról” beszélt, mely falai közé gyűjti a Krisztusért és Egyházáért lelkesedő embereket. Meg vagyok róla győződve: ha egyre több ember csatlakozik az Úr imájához, „hogy mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21), akkor Jézusnak ez az imája nem pusztába kiáltott szó marad (vö. Jn 14,13; 15,7.16). A felülről való segítséggel a különböző, még nyitott kérdésekre megvalósítható megoldásokat fogunk találni, s végül az egység utáni vágy eléri beteljesedését, akkor és úgy, ahogyan Ő akarja. Meghívom valamennyiüket, hogy velem együtt járjanak ezen az úton.
a mi közös Urunkban!
Örömmel tölt el, hogy németországi látogatásom alkalmával találkozhatom Önökkel, a más egyházak és egyházi közösségek képviselőivel. Szívből köszöntöm mindnyájukat! Mivel én magam is ebből az országból való vagyok, ismerem azt a tragédiát, amit a hitszakadás sok emberre és sok családra hozott. Ezért is fejeztem ki mindjárt Róma püspökévé és Péter apostol utódává történt megválasztásom után határozott elszántságomat arra, hogy a keresztények teljes és látható egységének helyreállítását pápaságom egyik elsődleges feladatának tekintem. Ezzel tudatosan két nagy Elődöm lábanyomába akarok lépni: az első VI. Pál pápa, aki immár több mint negyven éve aláírta az ökumenizmusról szóló Unitatis redintegratio zsinati határozatot, a második II. János Pál pápa, aki ezt a dokumentumot pápaságának fő irányává tette. Németországnak az ökumenikus dialógusban különleges jelentősége van. Ugyanis nemcsak szülőföldje a reformációnak, hanem egyike azon országoknak is, melyekből a 20. századi ökumenikus mozgalom kiindult. A tömeges elvándorlás következtében az elmúlt évszázadokban ortodox és ősi keleti keresztények is új hazát találtak ebben az országban. Ez kétségtelenül elősegítette a szembenállást és az értékek cseréjét. Közös örömmel állapíthatjuk meg, hogy a dialógus az idők folyamán a testvériség új fölfedezéséhez vezetett, és a különböző egyházak és egyházi közösségek keresztényei között nyíltabb és bizalomteljesebb légkört hozott létre. Tisztelt Elődöm Ut unum sint enciklikájában (1995) éppen ezt jelölte meg a dialógus különösen jelentős eredményeként (vö. 41, 64. p.).
A keresztények közötti testvériség nem futó érzelem, és még kevésbé az igazság iránti bizonyos közömbösségből fakad. Hanem az egy keresztség természetfölötti valóságára alapszik, mely Krisztus egy testébe iktat be minket (vö. 1Kor 12,13; Gal 3,28; Kol 2,12). Közösen valljuk, hogy Jézus Krisztus Isten és Úr; közösen ismerjük el Őt egyetlen közvetítőnek Isten és az emberek között (vö. 1Tim 2,5), és hangsúlyozzuk mindannyiunk Őhozzá tartozását (vö. Unitatis redintegratio 22, Ut unum sint 42). Ezen az alapon a dialógus már hozott gyümölcsöket. Szeretném közülük megnevezni a kölcsönös kiközösítésre irányuló kutatásokat, amelyeket II. János Pál első németországi látogatásakor, 1980-ban indított el, s mindenekelőtt „A megigazulástanról szóló közös nyilatkozat”-ot (1999), mely ezen kutatások eredménye volt, és egyetértést hozott olyan alapkérdésekben, melyek a 16. század óta viták tárgyai voltak. Hálás elismerést érdemelnek azok az eredmények is, melyeket egy sor közös állásfoglalás jelent olyan fontos témakörökben, mint az élet védelmének, az igazságosság előmozdításának és a békének alapkérdései. Nagyon jól tudom, hogy sok keresztény ebben az országban – és nemcsak ebben – a közeledés további konkrét lépéseit várja. Én is várom őket. Valójában az Úr parancsa, de a jelen órának a parancsa is, hogy a dialógust az egyházi élet minden szintjén elszántan tovább kell folytatni. Ennek természetesen igazmondásban és realitásérzékkel kell történnie, türelemmel és kitartással, a saját lelkiismeret szava iránti hűséggel. Nem történhet dialógus az igazság árán; a dialógust szeretetben és igazságban kell folytatni. Nem szeretnék én itt bármi programot kifejteni a dialógus mai témáival kapcsolatban – ez a püspökökkel kapcsolatban álló teológusok dolga. Csak egy megjegyzés engedtessék meg nekem: az ekkleziológiai kérdések, különösen a lelkészi hivatal – papság – kérdései elválaszthatatlanul összefüggenek az Írás és az Egyház összetartozásának, Isten szava hiteles értelmezése fórumának és az Ige egyházi életben történő kibontakozásának kérdéseivel.
Az ökumenikus dialógusban sürgető elsőbbsége van azoknak a nagy etikai kérdéseknek, melyeket a mi korunk tesz föl; ezekre a mai kérdező ember joggal vár közös keresztény választ. Hála Istennek, ez már sok esetben, sajnos nem mindig, sikerült. Az e területen mutatkozó ellentmondások miatt az evangélium melletti tanúságtétel és az etikai iránymutatás, melyet az emberek és a társadalom számára adnunk kellene, erejét veszti és gyakran üres formákat ölt, olyannyira, hogy korunknak adósok maradunk a szükséges tanúságtétellel. Szakadásaink ellentétben vannak Jézus akaratával és hiteltelenné tesznek bennünket az emberek előtt.
Miről is van szó az összes keresztények egységének helyreállításában? A katolikus Egyház Krisztus tanítványainak teljes, látható egységének elérésére törekszik, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat a különböző dokumentumaiban meghatározta (vö. LG 8, 13; UR 2, 4). Ez az egység meggyőződésünk szerint elveszíthetetlenül a katolikus Egyházban áll fenn (vö. UR 4). Ez nem jelent egyöntetűséget a teológia és a lelkiség minden kifejezési formájában, a liturgikus formákban és a fegyelemben. Egység a sokféleségben és sokféleség az egységben: az elmúlt június 29-én, Szent Péter és Pál ünnepén hangsúlyoztam, hogy a teljes egység és az igaz katolicitás összetartozik. Hogy ez az együttes megvalósulhasson, annak szükséges föltétele, hogy az egység melletti elkötelezettség mind tisztább és megújuló legyen, hogy állandóan növekedjen és érettebb legyen. Ehhez tud hozzásegíteni a dialógus, amely több, mint a gondolatcsere: az ajándékok cseréje (vö. Ut unum sint 28.), melybe az egyházak és az egyházi közösségek behozhatják sajátos gazdagságukat (vö. LG 8, 15; UR 3, 14; Ut unum sint 10-14).
Ezen elkötelezettségnek köszönhetően folytatható az út lépésről lépésre mindaddig, amíg elérjük a teljes egységet, amikor végre „valamennyien eljutunk az egységre a hitben és Isten Fiának megismerésében, és meglett emberré leszünk, elérve a krisztusi teljességet” (Ef 4,13). Nyilvánvaló, hogy egy ilyen dialógus csak az igazmondó és mértéktartó lelkiség légkörében tud kibontakozni. Pusztán saját erőinkkel az egységet nem tudjuk „megcsinálni”. Mi csak elfogadhatjuk mint a Szentlélek ajándékát. Ezért alkotja az ökumenikus mozgalom szívét a lelki ökumenizmus, azaz az imádság, a megtérés és az élet megszentelése (vö. UR 8, Ut unum sint 15, 21). Azt is mondhatjuk: az ökumenizmus legjobb formája az evangélium szerinti élet.
Vigasztaló alapot látok az optimizmusra abban a tényben, hogy mostanában bizonyos lelki „hálózat” alakul a katolikusok és a különböző egyházak és egyházi közösségek keresztényei között: egyenként kezdeményeznek imádsággal, az élet felülvizsgálatával, az emlékezet megtisztításával és a felebaráti szeretetben való kitárulkozással. A lelki ökumenizmus atyja, Paul Couturier ebben az összefüggésben egy „láthatatlan kolostorról” beszélt, mely falai közé gyűjti a Krisztusért és Egyházáért lelkesedő embereket. Meg vagyok róla győződve: ha egyre több ember csatlakozik az Úr imájához, „hogy mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21), akkor Jézusnak ez az imája nem pusztába kiáltott szó marad (vö. Jn 14,13; 15,7.16). A felülről való segítséggel a különböző, még nyitott kérdésekre megvalósítható megoldásokat fogunk találni, s végül az egység utáni vágy eléri beteljesedését, akkor és úgy, ahogyan Ő akarja. Meghívom valamennyiüket, hogy velem együtt járjanak ezen az úton.
