Nobilissima Gallorum gens

A békében s háborúban egyaránt nagy s nemes francia nemzet a katolikus egyház körül kiváló érdemeket szerzett, – amely érdemekért járó hálánk csak úgy nem fog feledésbe menni soha, mint az emléküket kísérő dicsőség. ... Ha pedig Franciaország néha-néha meg is feledkezett magáról s szakítva Istentől nyert hivatásával, ellenséges állásba helyezkedett az egyházzal szemben: ez az eltántorodás soha sem volt általános s csak ideig-óráig tartott. S bár szerencsésen és sértetlenül esett volna át a közelmúltnak egyházra és államra egyaránt végzetes veszedelmein is! De miután a .nép magába szívta a forradalom mérgét, korláttalan szabadság után lelkendezve visszautasította az egyház tekintélyét is s a lejtőn hanyatt-homlok rohant lefelé. Mikor pedig a tévtan halált hozó mérge beszivárgott erkölcseibe is, lassankint odáig jutott a társadalom, hogy a kereszténységtől végleg búcsút venni látszott. Hogy e veszély Franciaországban annyira elterjedt, annak nagyrészt a múltszázadbeli bölcselők esztelenkedése az oka, kik a keresztény igazságok alapjait támadták meg s utat nyitottak egy oly bölcselkedésnek, mely a túlzott szabadságra való törekvéseket még inkább szította. Első sorban azok fejtettek ki nagy tevékenységet, kiket társulatokba tömörített s folyton a katolicizmus elnyomására tüzelt egy Istent s hitet halálra kereső gyűlölet, mely legnagyobb arányokat, – mint nagyon is jól tudjátok, tisztelendő Testvérek, – éppen Franciaországban öltött. ... Ezen üzelmek nem csupán az egyháznak ártanak, hanem magára a köztársaságra nézve is veszélyegek és gyászosak[1]... Ellenkezőleg mindaz, ami az állam romlását idézi föl, könnyen elháríttatik, ha a családi s állami élet szervezetében és kormányzatában az egyház parancsai megtartatnak; mert a rend fönntartására s az állam jóllétének biztosítására azok a legalkalmasabbak.

A családot illetőleg föltétlenül szükséges, hogy a keresztény házasságból született gyermekek jókor megtanulják a vallás parancsait, és hogy a gyermek kiképeztetése szoros összeköttetésben legyen a vallásos neveléssel. A tanítástól a vallásos nevelést elválasztani annyit tesz, mint a gyermek lelkét Isten iránt való kötelmeiben közömbössé tenni: ez a rendszer hamis és különösen a gyermek zsenge korában fölötte veszélyes, mivel tényleg az Istentagadás útjait egyengeti, a vallásét pedig elzárja. Mindenesetre szükséges a jó szülőknek arról gondoskodni, hogy gyermekeik, midőn az elemi ismereteket elsajátítják, a vallás parancsaiban is nyerjenek oktatást s hogy az iskolákban semmi se forduljon elő, ami kárt ejtene hitükben vagy erkölcseikben. ... Azért az egyház az úgynevezett „közös” vagy „felekezet nélküli” iskolákat mindig nyíltan kárhoztatta s ismételten intette a családatyákat, hogy e nagyfontosságú dologban óvatosak legyenek. Az egyháznak ebben engedelmeskedni annyi, mint a társadalom érdekét előmozdítani s a közjóllét megteremtésében hathatósan közreműködni Akik u. i. zsenge korukban vallásos nevelést nem élveznek azon legfőbb igazságok ismerete nélkül nőnek fel, melyek az ember erényes vágyait élesztik s az ésszel ellenkező érzéki hajlamokat fékezni bírják. – Ezen igazságok ismerete nélkül a műveltség maga is beteges és erőtlen. – Isten félelme nélkül az ifjúság nem fogja eltűrni az erényes élet fegyelmezettségét sem, s nem szokván hozzá szenvedélyei fékezéséhez, könnyen ragadtatik az állam fölforgatására is.

Miután a forradalom rémei Franciaországban eltűntek, e század elején maguk a kormányférfiak belátták, hogy a romokban heverő államot csak úgy lehet felemelni, ha a katolikus vallás visszaállíttatik. Elődünk VII. Pius e visszaállításból folyó nagy áldás reményében, szíves örömest karolta fel az első konzul ez irányú törekvéseit s fensőbb kötelmeitől telhetőleg előzékeny és engedékeny volt, A főbb pontokban megállapodásra jutván, megvetették a kiegyezés alapjait s ezzel egyszersmind megindult a vallásos élet fölvirágzása. E kiegyezés üdvös kihatásait annál többre kell becsülnünk, minél siralmasabb állapotban senyvedt azelőtt Franciaország hite és egyháza. Fölemeltetvén pedig a vallás a köztisztelet polcára, nyomban fölvirágoztak a keresztény intézmények, s bámulatosán sok áldást hárítottak magára az államra. A zavarok hullámaiból alig kiemelkedő állam nyugalomra és fegyelmezett közéletre szorult s e két létföltételt is a katolikus vallás kezéből vette, - úgy, hogy mindenki beláthatja, hogy az egyház s az állam kiegyezése egy bölcs s a nép javát szívén viselő férfiúnak volt műve. Miért is, ha mások nem is forogna fönn, ugyanazon érdeknek kellene most az egyetértést fönntartania, mely a kiegyezést létesítette. Most u. i. midőn a forradalmi törekvések mindenfelé jelentékenyen erösbülnek s a jövő annyira bizonytalan: nagy meggondolatlanság s veszélyes kísérlet volna a két hatalom közt egyenetlenséget támasztani s az egyház jótékony befolyása elé akadályokat gördíteni.

Pedig a veszélyeket nagy aggodalmunkra közeledni látjuk. ... Mi ezen viszonyok közt semmit sem mulasztottunk el, amit az idők követelni látszottak. Apostoli követünknek, valahányszor szükség volt, meghagytuk, hogy szólaljon fel, – se felszólalásokat a kormányférfiak méltányos lelkülettel fogadták.[2] Mi magunk a szerzetes rendek eltörlésére vonatkozó törvény hozatalakor szeretett fiunk, a párisi bíboros érsekhez intézett levelünkben adtunk érzelmeinknek kifejezést. Hasonlóképen a múlt év június Havában a köztársaság elnökéhez írt levelünkben fájdalmunkat fejeztük ki mind a fölött, ami a lelkek üdvére kárhozatos és az egyház érdekeit sérti. Tettük pedig ezt egyrészt szent és fönséges apostoli tisztünktől indíttatva, – másrészt azért, mivel forrón óhajtjuk, hogy Franciaország az ősöktől örökölt vallást sértetlenül megőrizze. El vagyunk,szánva a katolikus ügyet a megkezdett irányban rendületlen kitartással megvédeni. E kötelességszerű föladatban Ti mindnyájan buzgó segítőtársaink voltatok. Első sorban azon kell lennetek, hogy a klérus mind alkalmasabb erőkkel gyarapodjék. Legyen szent a papok előtt a püspökök tekintélye. Legyenek meggyőződve, hogy papi hivatalukat szentül, hasznosan és erényesen – csak a püspökök iránt való engedelmességben gyakorolhatják. – Szükséges továbbá, hogy, minél nagyobb számmal legyenek buzgó, világi katolikusaitok, kiknek kedves, mindnyájunk közös anyja, az egyház, – s kik szóval és írásban nagy hasznára lehetnek a katolicizmusnak. A sikerhez azonban különösen szükséges az egyetértés s a működés egyöntetűsége. Az ellenségek valóban mitsem óhajtanak inkább, mint azt, hogy a katolikusok egymás közt egyenetlenkedjenek; de viszont ezek is szem előtt tartva az Üdvözítő szavát, hogy „minden maga ellen meghasonlott ország elpusztul”, főkötelmüknek s létfeltételüknek az egyetértést tartsák. Ha valakinek az egyetértés érdekében saját véleményéről le kell mondani, hozza meg az áldozatot készségesen a közjóért. Különösen, kik az irodalom terén működnek, iparkodjanak az egyetértést mindenben megőrizni és ápolni, – keressék a közjót s ne saját hasznukat, – mozdítsák, elő a közös, nagy ügy érdekében kifejtett törekvéseket, – vessék alá magukat azok hatalmának, kiket „a Szentlélek püspökökké tett az Isten anyaszentegyházának kormányzására”,– hódoljanak meg tekintélyüknek, – ne fogjanak semmibe azoknak ellenére, kik a vallásért folytatott küzdelmek született vezérei.

1884. február 8.

---

Jegyzetek:
[1] Ő szentsége itt, mint máshol is, úgy a társadalmi, mint a tisztán vallási érdek álláspontjára helyezkedik s a következőkben joggal kijelenti, hogy vallásos nevelés mi nélkül minden műveltség egészségtelenné fajul, – hogy az ateista iskolák szomorú következményei első sorban az államra háramlanak, – hogy a konkordátum a békéltetésnek oly műve, mely VII. Pius pápát s az „első konzult” örökre dicsőíti. (P. 0.)
[2] A francia katolicizmust nagy veszedelembe sodorja az a lábra kapott balhit, hogy az egyház a „Republique francaise” ellensége. Ebből kifolyólag a respublika a szektákkal azonosíttatik, melyek nagy buzgón le is foglalják a hatalmat, a hivatalokat, a kormányt, a befolyást, s a katolikusokat kiszorítják. Legújabban (1890. dec.) Rampolla államtitkár levelet írt Lavjgerie bíboroshoz, ki e felfogás ellen síkra szállt s a szent szék nevében helyeselte nézeteit. A katolikusoknak részt kell venniük az állami életben, – ez a levél lényege, – ugyanily értelemben írt a st. flouri püspöknek. (P. 0.)

---