MYSTERIUM FIDEI

---

TARTALOM

Tisztelendő Testvéreinknek... (1-8)
A lelkipásztori aggodalom és szorongás okai (9-14)
Az Oltáriszentség a hit szent titka (15-25)
Az Oltáriszentség misztériuma a szentmiseáldozatban jön létre (26-34)
A szentmiseáldozatban Krisztus szentségi módon van jelen (35-46)
Krisztus Urunk átlényegülés által van jelen az Oltáriszentségben (47-56)
Az Oltáriszentséget imádó hódolat illeti (57-64)
Buzdítás az Oltáriszentség tiszteletének előmozdítására (65-77)

---

Tisztelendő Testvéreinek és szeretett gyermekeinek! Üdvözlet és apostoli áldás!

1. Hitünk szent titkát, az Oltáriszentség kimondhatatlan ajándékát, mint Krisztus mérhetetlen szeretetének zálogát, magától isteni Jegyesétől kapta a katolikus Anyaszentegyház, és mint mindennél értékesebb, kimeríthetetlen kincstárat szüntelenül szentül őrizte, a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat pedig a hitnek és a tiszteletnek új és ünnepélyesebb megváltását fejtette ki.

2. A zsinati atyák a Szent Liturgia megújításán fáradozva semmit sem tartottak annyira fontosnak az egész Egyház lelkipásztori buzgóságából, mint buzdítani a híveket, hogy teljes hittel és a legnagyobb áhítattal, tevékenyen vegyenek részt a szentmiseáldozatban, hogy azt a maguk és a világ Üdvösségéért a pappal együtt mutassák be Istennek, és belőle, mint lelki eledelből táplálkozzanak.

3. A Szent Liturgiát ugyanis az Egyház életében az első hely illeti meg, és annak központja és szíve az Oltáriszentség, mint az élet forrása, és általa megtisztulva és megerősítve már nem magunknak, hanem Istennek élünk, és szorosabban kapcsolódunk össze egymás között a szeretetben.

4. Azért, hogy világosabban kitűnjék a feloldhatatlan kötelék, amivel a hit és a vallásos buzgóság egymáshoz kapcsolódik, a zsinati atyák megerősítették azt a tanítást, amit az Egyház mindig tartott és tanított, amit a Trienti Zsinat ünnepélyesen meghatározott az Oltáriszentség legszentebb misztériumáról szóló okmányában. Az okmányt így vezették be: „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával azon az éjszakán, amelyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy azáltal a kereszt áldozata az időkön át egészen az ő újra eljöveteléig örökre jelen levő valóság legyen. Ezért szeretett jegyesére, az Anyaszentegyházra bízta, hogy megünnepelje a halálára és föltámadására emlékeztető szent cselekedetet, mint Isten irántunk való jóságának szakramentumát, mint az egység jelét és a szeretet kötelékét, mint a húsvéti asztalközösséget, amelyen Krisztust fogadjuk szívünkbe, lelkünk megtelik kegyelemmel, és megkapjuk az örök dicsőség zálogát.”[1]

5. E szavak kiemelik mind az áldozatot, mely a naponként bemutatott szentmisének a lényegéhez tartozik, mind a szentséget, melynek az a sajátja, hogy azokban, akik a szentáldozásban részesülnek, azaz eszik Krisztus testét és isszák az ő vérét, létrehozza a kegyelmet, mely az örök élet kezdete, és a „halhatatlanság gyógyszere” is, az Úr szavai szerint: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van: és én feltámasztom őt az utolsó napon.”[2]

6. A megújított liturgiából tehát az Oltáriszentség iránti áhítat bőségesebben fakadó gyümölcsét reméljük, hogy az Anyaszentegyház az áhítatnak ezzel az üdvöt hozó jelével napról napra előbbre halad, míg tökéletesen eggyé válik,[3] és mindazokat, akiket a keresztény név illet, a hit és a szeretet egységébe hívja, és az isteni kegyelem munkájával gyengéden vonzza.

7. Úgy véljük, hogy ennek gyümölcsét látjuk, és mintegy zsengéit élvezzük abban a kitörő örömben és készséges lelkületben, amellyel a Katolikus Anyaszentegyház fiai a Szent Liturgiáról szóló rendelkezést és annak a megújítását fogadták; és sokaknak számos munkájában, melyet közzétettek, hogy a legszentebb Oltáriszentségről szóló tanítást, különösen, ami az Egyház titkával való szoros kapcsolatát illeti, mélyebben bemutassák és gyümölcsözőbben megértsék.

8. Mindez nagy örömet és vigasztalást adott nekünk. Nagy örömünkre szolgál, Tisztelendő Testvérek, hogy ezt veletek közöljük, és hogy velünk együtt ti is hálát adjatok Istennek, minden jó forrásának, aki Szentjeikével irányítja az Egyházat és az erények növekedését adja.

A lelkipásztori aggodalom és szorongás okai
9. Mégis, tisztelendő Testvérek, ezzel kapcsolatban, amiről most tárgyalunk, súlyos lelkipásztori aggodalmunknak és szorongásunknak okai vannak, amiről az apostoli tekintélyünkből fakadó lelkiismereti ösztönzés miatt hasonlóképpen nem hallgathatunk.

10. Jól tudjuk ugyanis, hogy azok között, akik erről a legszentebb misztériumról szóban és írásban értekeztek, némelyek a magánosán mondott misékkel, az átlényegülés dogmájával és az Oltáriszentség tiszteletével kapcsolatban olyan véleményeket terjesztettek, amelyek a hívek lelkét megzavarják, és bennük a hitnek nem csekély dolgairól zavart támasztanak, mintha az Anyaszentegyház által egyszer már meghatározott tanítást el lehetne felejteni, vagy azt úgy lehetne értelmezni, hogy a szavak természetes jelentése vagy a fogalmak elfogadott tartalma meggyengült volna.

11. Nem szabad ugyanis példának okáért a „közösségi misét” úgy kiemelni, hogy a magányosan bemutatott mise tekintélyét csorbítsa; vagy hogy a szentségi jel fogalmát annyira hangsúlyozni, mintha a szimbolizmus, amely kétségtelenül megvan a legméltóságosabb Oltáriszentségben, teljességgel kifejezné és ki is merítené Krisztus jelenlétének fogalmát ebben a szentségben; vagy a transubstantiate titkáról értekezni anélkül, hogy szólnának arról a csodálatos átváltozásról, hogy a kenyér teljes lényege Krisztus testévé, a bor teljes lényege Krisztus vérévé lesz, amiről már a Trienti Zsinat is beszélt, és ezt úgy emlegetik, mintha transignificatio és transfinalisatio lenne csupán; vagy végül terjeszteni azt a véleményt, és bevezetni azt a gyakorlatot, amely szerint az átváltoztatott ostyákban, amelyek a szentmise befejezése után megmaradnak, Krisztus már többé nincs jelen.

12. Mindenki világosan látja, hogy ezek és a hasonló elterjedt vélemények az Oltáriszentség hitét és titkát súlyosan sértik.

13. Nehogy az a remény, melyet az egyetemes zsinat munkálkodása keltett az Oltáriszentség iránti áhítat fényéről, amely az egész Egyházat áthatja, a téves vélemények elhintett magvától kárba vesszen, szólni akarunk nektek, tisztelendő Testvérek, erről a dologról, és a véleményünket apostoli tekintélyünkkel tudomástokra akarjuk adni.

14. Mindenesetre nem tagadjuk, hogy akik ezeket a különleges véleményeket elhintették, tiszteletreméltó törekvéssel próbálták vizsgálni ezt a nagy titkot, annak kimeríthetetlen gazdaságáról értekezni, és annak értelmét korunk emberének megvilágítani, sőt ezt a törekvést elismerjük és helyeseljük is, de a véleményeket, amiket hirdetnek, nem hagyhatjuk jóvá, és kötelességünknek érezzük benneteket figyelmeztetni, hogy mily súlyosan veszélyeztetik az igaz hitet.

Az Oltáriszentség a hit szent titka
15. Legelőször is emlékeztetni akarunk titeket arra, ami ugyan előttetek nagyon jól ismert, de a racionalizmus mérgének elűzéséhez feltétlenül szükséges, amit nagyon sok nevezetes vértanú saját vérével tanúsított, és amit a kiváló egyházatyák és egyháztanítók folyamatosan vallottak és tanítottak, azt ugyanis, hogy az Oltáriszentség mérhetetlenül nagy titok, sőt sajátosan, ahogy a liturgia mondja: hitünk szent titka. „Ebben az egyben ugyanis – ahogyan elődünk, XIII. Leó nagyon bölcsen mondja – minden meghaladja a természetet, és egyedülálló módon tartalmazza a csodák bőségét, változatosságát és teljességét.”[4]

16. Szükséges tehát, hogy ehhez a szent titokhoz különlegesen alázatos hódolattal közeledjünk, nem az emberi okoskodást követve, amelynek itt el kell hallgatnia, hanem erősen ragaszkodva az Isteni kinyilatkoztatáshoz.

17. Aranyszájú Szent János, aki – mint ahogy tudjátok – az ékesszólás oly nagy emelkedettségével és áhítattól átitatott nagy értelemmel beszélt az Oltáriszentség titkáról, hajdani híveit intette, és erről a legalkalmasabb szavakkal így beszélt: „Mindenütt engedelmeskedünk Istennek, és nem mondunk ellene neki, még ha olyat mond is, ami az észnek és az értelemnek ellene mondani látszik; az ő szava ugyanis többet ér a mi eszünknél és értelmünknél. így járunk el (az Oltáriszentség) titkával, mert nemcsak azt tekintjük, ami az érzékeink alá esik, hanem erősen hisszük az ő igéit. Igéje ugyanis nem ejt tévedésbe minket.”[5]

18. Ezt a skolasztikus tanítók nemegyszer kifejtették. Krisztus igazi teste és igazi vére van jelen ebben a szentségben, ahogy Szent Tamás mondja: „Nem lehet érzékekkel megfogni, hanem egyedül csak a hittel azt, ami az isteni tekintélyen alapul.” Ezért mondja Szent Cirill az „Ez az én testem, mely értetek adatik” szavakról (Lk 22,19): „Ne kételkedj, vajon igaz-e, hanem inkább hittel fogadd el az Üdvözítő szavalt, mivel ő az igazság, és nem hazudik.”[6]

19. Innét van, hogy amit az Angyali Doktor leírt, gyakran énekli a keresztény nép: „Szem, ízlés, tapintás megcsalódhatik, de a hallás rólad hittel biztosít. Hiszem, amit hinni Isten Fia szab, igédnél, Igazság, mi van igazabb.”

20. Sőt Szent Bonaventura tanítja: „Az, hogy Krisztus jelen van a szentségben, mint jelben, semmi nehézséget nem okoz; de hogy valóságosan van jelen, mint az égben, ez a legnagyobb nehézséget jelenti: ezt elhinni a legérdemszerzőbb.”[7]

21. Egyébként megerősíti ezt maga a szent evangélium is, ahol hírt ad arról, hogy Krisztus tanítványai közül sokan, amikor hallották Jézus szavait, hogy enni kell az ő testét és inni kell az ő vérét, eltávoztak és elmaradtak az Úrtól, mert azt mondták: „Kemény beszéd ez, ki hallgathatja ezt?” Ezzel szemben Péter, amikor Jézus megkérdezte, hogy vajon a tizenkettő is el akar-e menni, a saját és a többi apostol hitét rögtön és határozottan megvallotta csodálatosan válaszolva: „Kihez menjünk? Uram, az örök élet Igéi nálad vannak.”[8]

22. Észszerű tehát, hogy az Egyház Tanítóhivatalát, amelyre az Isteni Megváltó a leírt vagy áthagyományozott isteni igét bízta, hogy megőrizze és hirdesse, ennek a titoknak vizsgálatánál mintegy csillagot kövessük, és meg legyünk győződve arról, hogy „jóllehet semmi értelem sem tudja kifürkészni, semmiféle beszéd nem tudja kifejteni; mégis igaz az, amit az ősi, igaz katolikus hittel hirdettek és hittek az egész Egyházban.”[9]

23. De ez nem elég. Megőrizve a hit sértetlenségét, a beszédmódnak is alkalmasnak kell lennie, nehogy a tudománytalan kifejezések nyomán – amitől Isten óvjon – a hit legnagyszerűbb dolgairól téves vélemény fakadjon. Komolyan figyelmeztet erre Szent Ágoston, amikor rámutat a filozófiai és a keresztény szóhasználat különbségére. „A filozófusok kötetlen szavakkal beszélnek – mondja – és az értelem számára túlságosan nehéz dolgoknál nem riadnak vissza attól, hogy a vallásos érzületet sértsék. Nekünk azonban kötött szabályok szerint szabad csak beszélnünk, nehogy a kötetlen kifejezésmód magukról a dolgokról is, amiket jelentenek, szentségtörő véleményt szüljön.”[10]

24. A beszéd szabálya, melyet az Egyház évszázadok hosszú munkájával és a Szentlélek oltalmával kidolgozott, és az egyetemes zsinatok tekintélyével megerősített, gyakran lett az igaz hit ismertetőjele és jelszava. Ezt szentül meg kell őrizni, és senki se merészelje tetszése szerint és az új tudomány ürügye alatt megváltoztatni. Ki állítaná, hogy azok a dogmatikai formulák, melyeket az egyetemes zsinatok a Szentháromság és a megtestesülés titkával kapcsolatban használnak, korunk emberei számára nem alkalmasak, és helyükre mást merészelne bevezetni? Ugyanígy nem tűrhetjük, hogy bármelyik formulát, melyet a Trienti Zsinat az Oltáriszentség titkával kapcsolatban hittételként megfogalmazott, bárki saját tetszése szerint megváltoztassa. Ezekben a formulákban ugyanis, melyeket az Egyház a hit tételeinek előterjesztésére használ, a fogalmat fejezi ki, és ez nem korlátozódik az emberi értelem bizonyos műveltségére, sem a tudomány bizonyos fejlettségi fokára, sem egyik vagy másik teológiai iskolára, hanem azt fejezi ki, amit az emberi értelem egyetemes és szükséges tapasztalata alapján a dolgokról felfog, és akár a köznapi, akár a csiszoltabb beszédben alkalmas és határozott szavakkal közvetlenül kifejez. Éppen ezért minden idő és minden hely emberének megfelelő.

25. Lehetséges ugyan – ami nagyon gyümölcsöző -, hogy valamit világosabban és bővebben kifejtenek, de sohasem más értelemben, mint ami elfogadott, hogy a hit megértésének növekedésével megmaradjon a hit változatlan igazsága. Ugyanis az I. Vatikáni Egyetemes Zsinat azt tanította a dogmákról, „hogy abban az értelemben kell változatlanul örökre megőrizni, amelyben az Anyaszentegyház egyszer meghatározta őket, és attól az értelemtől magasabb megértés címén és ürügye alatt sem szabad eltérni.”[11]

Az Oltáriszentség misztériuma a szentmiseáldozatban jön létre
26. Általában mindenki épülésére és örömére foglaljuk össze veletek, Tisztelendő Testvérek, a reánk hagyományozott tanítást, amit az Oltáriszentség titkáról megegyező értelemben tanított és tanít a Katolikus Egyház.

27. Elsősorban azt kell megemlítenünk, ami ennek a tanításnak a sajátossága, mintegy lényege és összessége, hogy tudniillik az Oltáriszentség titka által a Kálvárián egyszer végbement keresztáldozat csodálatos módon jelenvalóvá lesz, szüntelenül eszünkbe idéződik, és annak üdvösségszerző ereje a naponként elkövetett bűneink megbocsátására válik.[12]

28. Krisztus Urunk ugyanis az Oltáriszentség misztériumát megalapítva, az új szövetséget, amelynek ő a közvetítője, a saját vérével kötötte meg, mint hajdan Mózes az ószövetséget a borjak vérével.[13] Ahogy az evangélista hírül adja: az utolsó vacsorán kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Ugyanígy, a vacsora után fogta a kelyhet és így szólt: Ez a kehely az új szövetség az én véremben, mely értetek kiontatik.”[14] És megparancsolta az apostoloknak, hogy az ő emlékezetére cselekedjék, és azt akarta, hogy ugyanúgy szüntelenül megújítsák. Ezt az ősegyház az apostolok tanításában kitartva hűségesen követte, és összejöttek az eucharisztikus áldozat megünneplésére. Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában – ahogyan Szent Lukács tanúsítja -, a kenyértörés közösségében és az imádságban.[15] Csak innét merítették a keresztények a léleknek azt a buzgóságát, hogy el lehetett róluk mondani: a hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke.[16]

29. Szent Pál apostol pedig – aki leghűségesebben hagyta ránk, amit az Úrtól kapott[17] – az eucharisztikus áldozatról nyíltan beszél, amikor kimutatja, hogy a keresztények a pogány áldozatokból nem részesülhetnek, minthogy ők az Úr asztaláról kaptak részt. Az áldás kelyhe, amit megáldunk – mondja – ugye a Krisztus vérében való részesedés, és a kenyér, amelyet megtörünk, ugye a Krisztus testében való részesedés; (...) ti nem ihatjátok az Úr kelyhét is, meg a sátán kelyhét is, nem részesedhettek az Úr asztaláról meg a gonosz asztaláról is.[18] Az Újszövetségnek ezt az új áldozatát, amelyet Malakiás próféta előre jelzett,[19] az Egyház az Úr és az apostolok tanítása nyomán mindig bemutatta „nem csupán az élő hívek bűneiért, büntetéseiért, elégtételéért és más szükségleteiért, hanem a Krisztusban elhunytakért is, akik még nem tisztultak meg teljesen.”[20]

30. Csak egy tanúbizonyságra emlékezzünk, és ne beszéljünk a többiről, tudniillik Jeruzsálemi Szent Cirillre, aki az újonnan megkeresztelteket a keresztény hitben tanítva, ezeket az emlékezetes szavakat mondta: „Miután pedig befejeződött a lelki áldozat, a vérontás nélküli tiszteletadás, az engesztelő áldozat fölött Isten jóságát kérjük az egész Egyház békéjéért, a világ helyes elrendeződéséért, a vezetőkért, a katonákért és társaikért, a betegekért, a megpróbáltatást szenvedőkért és általában mindenkiért, aki rászorul. Mindannyian könyörgünk, és ezt az áldozatot bemutatjuk. (...) Azután az elhunyt szent atyákért, püspökökért és általában mindenkiért, aki közülünk befejezte földi életét, és hisszük, hogy mindazoknak, akikért imádkozunk, lelkük legnagyobb segítsége lesz, amikor ezt a szent és szerfölött félelmetes áldozatot értük bemutatjuk.” Megerősíti ezt annak a koszorúnak a példájával, amelyet a győztes hadvezérnek fonnak, hogy a száműzötteknek bocsánatot esdjenek ki, és a szent tanító így fejezi be beszédét: „Ugyanígy mi, amikor a megholtakért könyörgést mondunk Istennek, jóllehet bűnösök voltak, nem koszorút fonunk, hanem a feláldozott Krisztust ajánljuk fel bűneikért, hogy elnyerjük Isten irgalmát számukra és magunk számára is.”[21]

31. Ezt a szokást, hogy „megváltásunk áldozatát” a megholtakért is be szokta mutatni a római Egyház, tanúsítja Szent Ágoston,[22] és egyben figyelmeztet, hogy az egész Egyház tartsa meg, mint az Atyáktól ránk hagyományozott szokást.[23]

32. De még más is van, amit hozzá kell adnunk, ami az Egyház titkának megvilágítására leginkább alkalmas, hogy az Egyház Krisztussal együtt pap is, és áldozat is egyszerre; hogy az egész Egyház mutatja be a szentmiseáldozatot, és abban Önmagát is egészen feláldozza. Ez a tanítás valóban csodálatos, amit hajdan az Atyák tanítottak,[24] amit néhány évvel ezelőtt elődünk, XII. Piusz pápa kifejtett,[25] és amit napjainkban a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat az Egyházról szóló rendelkezésében kifejtett, amikor Isten népéről beszél.[26] Szívből kívánjuk, hogy illendőképpen megőriztessék nemcsak a fokozatbeli, hanem a lényeges különbség, ami az egyetemes papság és a szolgálati papság között van,[27]  hogy újra meg újra kifejtve a hívek lelkében mélyebben gyökeret verjen; ez ugyanis az Oltáriszentség iránti áhítat elmélyítésére, valamint minden hívő méltóságának a kiemelésére és lelkületük ösztönzésére a legalkalmasabbnak látszik, hogy az életszentség csúcsára eljussanak, ami nem más, mint önmaguk nemeslelkű felajánlása, egész emberi mivoltunk átadása az Isteni Fölségnek.

33. Ezenkívül meg kell említenünk azt a következményt, amely onnét ered, hogy „minden egyes szentmise jellegénél fogva nyilvános és közösségi jellegű”.[28] Bármelyik szentmise ugyanis, még ha a pap csak egyedül mutatja is be, egyáltalán nem magánjellegű, hanem Krisztus és az Egyház cselekménye; az Egyház ugyanis az áldozatban, amit bemutat, tanulja önmagát egyetemes áldozatként bemutatni, és a Megváltó keresztáldozatának egyetlen és végtelen értékű erejét az egész világ üdvösségére irányítani. Minden egyes szentmisét nemcsak valakiért, hanem az egész világ üdvösségéért mutatjuk be. Ebből következik, hogy a szentmise bemutatásához mintegy a természetéből fakadóan a hívek gyakori és cselekvő részvétele illik. Mégsem szabad ócsárolni, hanem helyeselni kell az olyan szentmisét is, amelyet az Anyaszentegyház előírásai és a törvényes hagyományok szerint megfelelő okból a pap egyedül, csak egyetlen segédkező szolgálatával és válaszolásával mutat be. Abból ugyanis nem csekély, hanem bőséges, üdvöt hozó, különleges kegyelem árad mind magára a papra, mind a hívő népre és az egész Egyházra, mind pedig az egész világra, és a kegyelemnek ez a bősége egyedül a szentáldozással nem nyerhető el.

34. Atyailag és nyomatékosan ajánljuk tehát a papoknak – akik örömünk és koronánk az Úrban -, hogy emlékezzenek arra a hatalomra, amelyet a felszentelő püspök által kaptak, tudniillik hogy bemutathatják Istennek az áldozatot, és misézhetnek mind az élőkért, mind a holtakért az Úr nevében.[29] Mindennap méltón és áhítattal mutassák be a szentmisét, hogy önmaguk is, a többi keresztények is a keresztáldozatból bőségesen fakadó gyümölcsöket élvezzenek! így ugyanis jelentősen hozzájárulnak az emberi nem üdvösségéhez.

A szentmiseáldozatban Krisztus szentségi módon van jelen
35. Az a kevés, amit érintettünk a szentmiseáldozatról, gondolatot ad, hogy az Oltáriszentségről is beszéljünk egy keveset, mivel mind a kettő, az áldozat és a szentség ugyanahhoz a misztériumhoz tartozik, és egyiket a másiktól elválasztani nem lehet. A mi Urunk akkor áldozza fel önmagát vérontás nélkül a szentmiseáldozatban, akkor teszi újból jelenvalóvá a keresztáldozatot, és akkor közli annak üdvösséghozó erejét, amikor az átváltoztatás szavai által szentségi módon megjelenik mint a hívek lelki tápláléka a kenyér és a bor színe alatt.

36. Mindnyájan jól tudjuk, hogy Krisztus nem egyetlen módon van jelen Egyházában. Ezt az örömteli titkot, amit a Zsinat a Szent Liturgiáról szóló rendelkezésben röviden kifejtett,[30] bővebben foglaljuk össze. Krisztus jelenléte ott van imádkozó Egyházában, mivel ő maga az, aki „imádkozik értünk, imádkozik bennünk, és akihez mi imádkozunk: imádkozik értünk, mint Főpapunk, imádkozik bennünk, mint a Fejünk, és imádkozunk hozzá, mint Istenünkhöz”,[31] ő maga ugyanis megígérte; „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”[32] Jelen van Egyházában, amikor az az irgalmasság cselekedeteit gyakorolja, nemcsak azért, mert amikor jót teszünk eggyel is, akárcsak a legkisebbek közül, magának Krisztusnak tesszük,[33] hanem mivel Krisztus az, aki Egyháza által teszi mindezt, és isteni szeretetével szüntelenül az emberek segítségére siet. Jelen van Egyházában, amely zarándokútját járja, és vágyódik, hogy eljusson az örök élet kikötőjébe, mivel a hit által ő maga lakik a szívünkben,[34] és kiárasztja ránk a szeretetet a Szentlélek által, akit nekünk adott.[35]  

37. Más értelemben és mégis valóságosabban van jelen Egyházában, amikor az az igét hirdeti, hiszen az evangélium, amit hírül ad, Isten igéje, és Krisztusnak, a megtestesült Igének nevében és tekintélyével, az ő segítségével hirdeti, hogy „egy pásztort követő egy nyáj” legyen.[36]  

38. Jelen van Egyházában, mely Isten népét irányítja és kormányozza, mivel ez a szent hatalom Krisztustól van, és az apostoloknak tett ígérete szerint a pásztorokban, akik azt gyakorolják, ő van jelen, a „Pásztorok Pásztora”.[37]

39. Ezenfelül jelen van Krisztus az ő Egyházában – mégpedig felsőbbrendű módon -, amikor az Egyház az ő nevében a szentmiseáldozatot bemutatja, és kiszolgáltatja a szentségeket. Krisztus jelenlétéről a szentmiseáldozat bemutatásánál legjobban azzal emlékezhetünk meg, amit Aranyszájú Szent János ámulattól hevítve, nem kevesebb igazsággal, mint ékesszólással mondott: „Hozzá akarok fűzni valamit, ami teljesen bámulatra méltó, de ne csodálkozzatok, és ne is jöjjetek zavarba! Mi ez? Ugyanaz a felajánlott áldozat, bárki ajánlja is fel, akár Pál, akár Péter; ugyanaz, mint amit Krisztus adott tanítványainak, és amit most a papok tesznek. Ez pedig nem kevesebb, mint az, hogy nem emberek teszik azt szentté, hanem ő maga, aki szentté tette, amiként az igék is, amelyeket az Isten mondott, ugyanazok, mint amiket most a pap kimond, ugyanúgy az áldozat is egy és ugyanaz.”[38] Senki sincs továbbá, aki ne tudná, hogy a szentségekben Krisztus működik, és ő a kiszolgáltató, emberek közvetítésével. Ezért a szentségek magukban véve szentek, és Krisztus erejéből, míg a testet érintik, a lélekbe kegyelmet öntenek. A jelenlétnek ezek a szempontjai csodálattal töltik el a lelket, és az Egyház misztériumát szemléltetik. De más és a legkiválóbb értelemben van jelen Krisztus az Egyházban az Oltáriszentség révén, amely éppen ezért a többi szentség között „az áhítatnak édesebb, az értelemnek kedvesebb, tartalmára nézve a legszentebb”,[39] mert magát Krisztust foglalja magába, és ezért „mintegy a lelki élet betetőzése, és minden szentségnek a célja.”[40]

40. Ezt a jelenlétet valós jelenlétnek mondjuk, nem kizárólagosan, mintha a többi jelenlét nem volna valós, hanem kiemelkedő módon, mert ez lényegi, amelyben ugyanis az egész és teljes Krisztus, az Isten és ember van jelen.[41] Hibásan értelmezi valaki ezt a jelenlétmódot, ha Krisztus megdicsőült testének úgynevezett „pneumatikus” természetet tulajdonít, amely mindenütt jelen van; vagy ezt a jelenlétet a szimbolizmus határai közé akarná szorítani, mintha ez a legfölségesebb szentség semmi másból nem állana, mint hatásos jelből, amely jelzi „Krisztus lelki jelenlétét és bensőséges kapcsolatát a hívő tagokkal a titokzatos testben.”[42]

41. Igaz, hogy az Oltáriszentség jelkép voltáról – különösen, ami az Egyház egységét illeti – sokat beszéltek az Atyák, sokat a skolasztikus egyháztanítók, akiknek a tanításától áthatva a Trienti Zsinat tanította, hogy Üdvözítőnk Egyházára hagyta az Oltáriszentséget „mint annak az egységnek és szeretetnek jelképét, melyben azt akarta, hogy minden keresztény egymással összekapcsolódjék”, „ezért szimbóluma annak az egy testnek, amelyiknek ő maga a feje”.[43]

42. Épp az egyházi irodalomnak a kezdetén egy ismeretlen szerző Didakhé, vagyis a tizenkét apostol tanítása című művében erre vonatkozólag így ír: „Ami az Eucharisztiát illeti, így adjatok hálát: Miként ez a kenyér, amelyet megtörtünk, szétszórva volt a hegyeken, és összegyűjtve eggyé lett, úgy legyen összegyűjtve a te egyházad a föld különböző részeiről országodba!”[44]

43. Ugyanígy Szent Ciprián a szakadás ellen az Egyház egységét sürgetve azt mondja: „Végül a keresztények egységét erős és szétszakíthatatlan szeretettel összekapcsolva maga az Úr jelentette ki az áldozatban. Ugyanis, amikor az Úr testének nevezi a kenyeret, amit sok búzaszemből egyesítettek, népünket, amelyet hordozott, mondja ki egyesítettnek; és amikor a sok fürtből és szőlőszemből kisajtolt bort a vérének mondja, ugyancsak ezt a mi nyájunkat jelzi a sokaságból elvegyítve egyesítettnek és összekapcsoltnak.”[45]

44. Egyébként mindezeket megelőzve az Apostol írta a korintusiaknak, hogy egy kenyér és egy test vagyunk mi sokan, akik az egy kenyérből részesedünk.[46]

45. Ámbár az Oltáriszentség jelképisége jól megérteti velünk ennek a szentségnek sajátos hatását, Krisztus titokzatos testének egységét, mégsem fejti ki, és nem meríti ki ennek a szentségnek azt a természetét, amely által különbözik a többi szentségtől. Ugyanis a Katolikus Egyházban a hittanulóknak adott folyamatos tanítás, a keresztény nép hitérzéke, a Trienti Zsinat által kimondott dogma, és magának Krisztusnak az Oltáriszentség megalapításakor mondott szavai egyaránt annak megváltását kívánják tőlünk, hogy az Oltáriszentség Megváltónknak, Jézus Krisztusnak a teste, mely a mi bűneinkért szenvedett, és amelyet a mennyei Atya jóságosán feltámasztott.[47] Antiochiai Szent Ignácnak e szavaihoz hozzátehetjük még azt is, amit a néphez intézett Mopszvesztiai Theodórosz, aki ebben a dologban az Egyház hitének hűséges tanúja: „Az Úr ugyanis nem azt mondta, hogy ez az én testem jelképe, és ez az én vérem jelképe, hanem hogy »ez az én testem, ez az én vérem«. így tanít minket arra, hogy ne az előttünk fekvő dolog érzékeink számára adott természetét nézzük, mert az a hálaadás és a fölötte kimondott szavak által testté és vérré változott.”[48]

46. Az Egyháznak erre a hitére támaszkodik a Trienti Zsinat, amikor „egyszerűen és nyíltan megvallja, hogy az életet adó Oltáriszentségben a kenyér és a bor átváltoztatása után a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, igazán, valóságosan és lényegileg jelen van azoknak az érzékeink alá eső dolgoknak színe alatt.” Ezért a mi Üdvözítőnk a maga ember volta szerint nemcsak Atyja jobbján van jelen, mégpedig természetes létmódja szerint, hanem ugyanakkor az Oltáriszentségben is „a létezésnek olyan értelmében, amelyet szavainkkal ugyan aligha tudunk kifejezni, de mégis megközelíthetjük a hittől megvilágosított gondolkodás által, és állhatatosan hinni tartozunk, hogy Isten számára lehetséges.”[49]

Krisztus Urunk átlényegülés által van jelen az Oltáriszentségben
47. Nehogy bárki is rosszul értse a jelenlétnek ezt a módját, amely túllép a természet törvényein, és a maga nemében a legnagyobb minden csoda között,[50] tanulékony lélekkel követnünk kell a tanító és imádkozó Egyházat. Az a szó továbbá, amelyben Krisztus szava szüntelen visszhangzik, biztosít minket, hogy Krisztus jelenléte ebben a szentségben nem másként jön létre, mint a kenyér teljes lényegének testté és a bor teljes lényegének vérré való átváltozásával. Ezt az egyedülálló és mindenképpen csodálatos átváltozást nevezi a Katolikus Egyház – nagyon is megfelelően és sajátosan – átlényegülésnek.[51] Az átlényegülés megtörténtével a kenyér és bor színei kétségtelenül új jel-mivoltot öltenek magukra, és új célt is kapnak, mivel továbbra már nem közönséges kenyér és nem közönséges ital számba mennek, hanem egy szent dolog jelének és egy lelki táplálék jelének tekintendők; csakhogy épp azért kapták ezt az új jel-mivoltot és ezt az új célt, mert valami egészen új „valóságot” tartalmaznak, amelyet joggal mondunk ontológiai jellegűnek. Az említett színek alatt ugyanis továbbra már nem az rejlik, ami előbb, hanem valami egészen más; és nem pusztán azért, mert az Egyház hite annyiba veszi, hanem valóságosan. Mert amikor a kenyér és a bor lényege, azaz természete átváltozik Krisztus testévé és vérévé, már semmi egyéb meg nem marad a kenyérből és a borból, csak a színek; és ezek alatt a színek alatt jelen van az egész és teljes Krisztus, mégpedig a maga fizikai „valóságában” testileg is. Jóllehet nem azon a módon, ahogyan a testek egy adott helyen vannak.

48. Az egyházatyák ezért szüntelenül, nyomatékosan figyelmeztették a híveket, hogy ne érjék be azzal, amiről az érzékeink tanúskodnak, amelyek csak a kenyér és bor sajátságairól adnak számot, hanem ezt a legfölségesebb Szentséget szemlélve Krisztus szavaira hagyatkozzanak, mert azoknak akkora erejük van, hogy a kenyeret és a bort az ő testévé és vérévé alakítják át: átalakítják, átváltoztatják, más elemmé alakítják. Hiszen – mint ugyanazok az egyházatyák nemegyszer mondják – az erő, amely ezt létrehozza, a mindenható Istennek ugyanaz az ereje, amely az idő kezdetén a semmiből teremtette a világegyetemet.

49. „Mindezek ismeretében és a legbiztosabb hittől áthatva – mondja Jeruzsálemi Szent Cirill a hit titkairól szóló beszédének végén – nem kenyér az, ami kenyérnek látszik, hanem Krisztus teste, még ha ízlelésünk annak érzékeli is; és nem bor az, ami bornak látszik, hanem Krisztus vére, még ha az ízleléskor úgy is tűnik (...) erősítsd tehát szívedet ennek a kenyérnek mint szellemi tápláléknak vétele által, és vidítsd fel lelkednek arculatát!”[52]

50. Aranyszájú Szent János ugyanezt hangsúlyozza: „Nem ember az, aki megteszi, hogy az ide helyezett dolgok Krisztus testévé és vérévé legyenek, hanem maga Krisztus, akit érettünk keresztre feszítettek. A külső formát betöltve áll oda a pap, és mondja ki a szavakat, az erő azonban és a kegyelem Istené. »Ez az én testem« – mondja. Ez a szó alakítja át azt, amit odatettünk.”[53]

51. János konstantinápolyi püspökkel csodálatos összhangban fogalmaz Cirill alexandriai püspök, aki Szent Máté evangéliumának magyarázatában így ír: „Bizonyságképpen mondja, hogy ez az én testem, és ez az én vérem, nehogy a külső alakot gondold, amit látni lehet, hanem azt, hogy a mindenható Isten valami titokzatos módon átalakítja az igazán felajánlott dolgokat Krisztus testévé és vérévé, és ha részesülünk belőlük, Krisztus éltető és megszentelő erejét fogadjuk magunkba.”[54]

52. Milánó püspöke pedig, Szent Ambrus, aki igen világosan értekezik az oltáriszentségi átváltozásról, ezt mondja: „Ismerjük el, hogy ez nem az, amit a természet kialakított, hanem az, amivé az áldás szentelte; mert nagyobb ereje van az áldásnak, mint a természetnek, hiszen az áldás épp a természetet változtatja meg.” Mivel pedig támogatni akarja a titok Igazságát, sok csodás példára hivatkozik a Szentírásban, többek közt Krisztus születésére Szűz Máriától, és miután figyelmünket a teremtés művére irányította, így fejezi be: „Vajon Krisztus szava, amely a semmiből meg tudta teremteni azt, ami egyáltalán nem létezett, ne tudná átváltoztatni azt, ami már van, azzá, ami nem volt? Hiszen nem kisebb új természetet adni a dolgoknak, mint meglevő természetüket megváltoztatni.”[55]

53. De felesleges sok bizonyítékot felsorakoztatnunk. Jobb, ha újra megfontoljuk azt az erős hitet, amellyel az Egyház ellenállt Berengárnak, aki az emberi értelem nehézségei miatt elsőnek merészelte tagadni az oltáriszentségi átváltozást. Az Egyház őt több ízben elítélte arra az esetre, ha észre nem tér. Ezért elődünk, VII. Gergely eskü letételét rendelte el, kifejezetten a következő szavakkal: „Szívből hiszem és szóval is megvallom, hogy a kenyér és a bor, amit az oltárra helyezünk, a megszentelő imádságnak titka és Megváltónk szavai által lényegileg a mi Urunk, Jézus Krisztus igazi, saját és életadó szent testévé és vérévé változik át; és a konszekrálás után Krisztus valóságos szent teste, amely a Szent Szűztől született, és a világ üdvösségéért áldozatként a keresztfán függött, most pedig Atyjának jobbján ül; illetőleg Krisztus szent vére, amely oldalából ömlött; mindez nemcsak a szentségi jel és erő által, hanem a maga természetének sajátosságában és mivoltának igazságában.”[56]

54. Egybevág ezekkel a szavakkal, és a katolikus hit állandóságára csodálatos példát nyújt mindaz, ami egyetemes zsinatok, a Lateráni, a Konstanzi, a Firenzei és végül a Trienti Zsinat állandó tanítása volt az eucharisztikus átváltozás titkáról akár az Egyház tanításának kifejtésében, akár a tévedések elítélésében.

55. A Trienti Zsinat utáni korban elődünk VI. Piusz – szembefordulva a Pistoiai Zsinat tévedéseivel – nyomatékosan figyelmeztette a hitoktató plébánosokat, hogy el ne feledjék tanítani az átlényegülés tanát, amely hitünk tételei közé tartozik.[57] Egy másik elődünk, boldog emlékű XII. Piusz felhívta a figyelmet azokra a határvonalakra, amelyeket az átlényegülés titkának legmélyebbre hatoló megvitatása esetén sem szabad túllépni.[58] Mi magunk pedig a napjainkban Pisában rendezett olasz Nemzeti Eucharisztikus Kongresszuson nyíltan és ünnepélyesen apostoli hivatalunkból folyó tanúságot tettünk az Egyház hitéről.[59]

56. A Katolikus Egyház egyébként nemcsak tanítja azt a hitet, hogy az Oltáriszentségben Krisztus teste és vére van jelen, hanem életével is vallja, hiszen ezt a szentséget olyan imádó tisztelettel illette mindenkor, amely egyedül csak Istennek jár. Erről mondja Szent Ágoston: „Ebben a testben járt közöttünk (az Úr), és ezt a testet adta nekünk táplálékul az üdvösségre; de senki sem eheti ezt a testet, hacsak előbb nem imádta, (...) és nemcsak hogy nem vétkezünk, ha imádjuk, hanem épp akkor vétkeznénk, ha nem imádnánk.”[60]

Az Oltáriszentséget imádó hódolat illeti
57. Az Oltáriszentséget megillető imádó hódolatot nemcsak a szentmisében adta és adja meg a Katolikus Egyház, hanem a szentmisén kívül is. Az átváltoztatott ostyát a lehető leggondosabban kell őrizni, a hívek ünnepélyes tiszteletének tárgyául kell kitenni, és a népsokaság örömére körmenetekben körül kell hordozni.

58. Az Egyház legősibb iratai nem egy bizonyítékkal szolgálnak erről a tiszteletadásról. Az Egyház pásztorai mindenkor buzdították a híveket, hogy az Oltáriszentséget, melyet otthonukban maguknál tartottak, a legnagyobb gonddal őrizzék. Igen komolyan figyelmeztet Szent Hippolytus: „Krisztus teste a hívek táplálására, nem pedig megvetésre való.”[61]

59. És ahogyan Órigenész említi, valóban vétkesnek gondolták magukat a hívek, mégpedig méltán, ha – miután elfogadták az Úr testét, és teljes gondossággal és nagy tisztelettel őrizték – hanyagságuk folytán valami mégis elveszett belőle.[62]

60. Novatianus, aki ebben a dologban hitelre méltó tanú, hevesen támadta azokat a lelkipásztorokat, akiknél a köteles tiszteletnek valamiféle hiánya csúszott be. Kárhozatra méltónak ítélte azt, „aki miután az Úr házából elbocsátották, és szokás szerint magával viszi az Eucharisztiát, meghurcolja az Úr testét, mert nem hazamegy vele, hanem a látványosságok után fut.”[63]

61. Sőt Alexandriai Szent Cirill őrültségként utasította el azok véleményét, akik szerint az Eucharisztia már mit sem használ a megszentelődésre, ha másnapra is marad belőle valami. „Mert sem Krisztus nem lesz más – mondja -, sem az ő szent teste nem változik, hiszen szüntelenül megvan benne a megszentelő képesség és erő, és az éltető kegyelem.”[64]

62. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a régi időben a hívek mind a kegyetlen üldözések idején, mind a magányban, ahová a remeteélet kedvelése miatt visszavonultak, akár minden nap is magukhoz vették az Oltáriszentséget, mégpedig önnön kezükből részesültek a szentáldozásban, minthogy áldozópap vagy diakónus nem volt jelen.[65]

63. Ezt azonban nem azért mondjuk, hogy mostantól fogva valami megváltozzék az Oltáriszentség őrzésének és a szentáldozásnak szokásos módját előíró és most is érvényben levő egyházi törvényekben, hanem azért, hogy együtt örvendezzünk az Egyház hitének, amely mindenkor egy és ugyanaz.

64. Ebből az egységes hitből származott az Úr testének ünneplése is, amelyet először a Leuveni Egyházmegyében ültek meg, elsősorban Isten szolgálójának. Boldog Montcornilloni Juliannának szorgalmazására, és amelyet elődünk, IV. Orbán bevezetett az egész Egyházban; továbbá az Oltáriszentség iránti tisztelet sok-sok intézménye, amelyek Isten kegyelmi sugallatára napról napra jobban növekedtek, és amelyek által a Katolikus Egyház mintegy verseng abban a tekintetben, hogy kifejezze Krisztus iránti tiszteletét, vagy hogy neki egy ily nagy ajándékért hálát adjon, és az ő irgalmát kiesdje.

Buzdítás az Oltáriszentség tiszteletének előmozdítására
65. Kérünk tehát titeket, Tisztelendő Testvéreim, hogy ezt a hitet tisztán és épségben megőrizzétek a gondotokra bízott és felügyeletetek alatt álló nép szívében, hiszen ez a hit semmi mást nem kíván elérni, mint hűségesnek maradni Krisztus és az apostolok szavaihoz, teljességgel kizárva a bármi néven nevezendő hamis és veszedelmes vélekedéseket. Semmi szót és fáradságot nem kímélve mozdítsátok elő az Eucharisztia tiszteletét, amely felé szükségképpen vezetnek minket a többi vallásos gyakorlatok, és kell is, hogy benne találják meg végcéljukat!

66. Arra törekedjetek, hogy keresztény híveink egyre jobban megértsék és tapasztalják, hogy „Aki élni akar, annak megvan, hogy hol éljen, és hogy miből éljen. Járuljon ide, higgye, legyen egy testté vele, hogy életre támadjon! Ne rettenjen vissza attól, hogy beilleszkedjék tagjai közé, ne legyen elhalt tag, amely eltávolítást érdemel, ne is legyen torzult tag, hogy szégyenkezni kelljen miatta! Legyen szép, legyen arányos, legyen egészséges; ragaszkodjék a testhez, éljen Istennek és Istenből: fáradozzék most a földön, hogy majd uralkodjék az égben!”[66]

67. Kívánatos, hogy mindennap és minél számosabban vegyenek részt a hívek tevékenyen a szentmiseáldozatban, járuljanak tisztán és szentül a szentáldozáshoz, és illendő hálaadással adózzanak Krisztus Urunknak egy ily nagy ajándékért. Tartsák emlékezetükben e szavakat: „Jézus Krisztus és az Egyház arra vágyik, hogy minden keresztény hívő mindennap e szent lakomához járuljon. Legfőképp ezen fordul, hogy a szentség által Istenhez kapcsolódva erőt merítsenek belőle az élvezetvágy féken tartására, a mindennapi kis vétkeknek eltörlésére és a súlyos bűnöknek, amelyekre az emberi gyarlóság hajlamos, megelőzésére.”[67] Ezenfelül ne mulasszák el, hogy napközben meg ne látogassák a legméltóságosabb Oltáriszentséget, amelyet a liturgia törvényei szerint a templomok legszebb helyén, a legnagyobb tisztelettel kell őrizni. Ez ugyanis lelkünk hálájának bizonysága, szeretetünk záloga, és imádási kötelességünk teljesítése Krisztus Urunk iránt, aki az Oltáriszentségben jelen van.

68. Köztudomású, hogy az isteni Eucharisztia felbecsülhetetlen méltósággal ruházza fel a keresztény népet. Krisztus ugyanis a szó szoros értelmében Emmánuel, azaz „velünk lakó Isten” nemcsak akkor, amikor az áldozatot bemutatjuk, és a szentség létrejön, hanem az áldozat bemutatása és a szentség létrejötte után is, amíg az Oltáriszentséget templomainkban vagy kápolnáinkban őrizzük. Éjjel-nappal közöttünk van, közöttünk lakik, kegyelemmel és igazsággal teljesen,[68] neveli erkölcseinket, táplálja erényeinket, vigasztalja a szomorkodókat, erősíti a gyengéket, és mindenkit a maga követésére serkent, aki csak elébe járul, hogy így mindenki az ő példája nyomán tudjon szelíd és alázatos szívű lenni, és ne a magáét keresse, hanem azt, ami Istené. Ezért tehát mindenki, aki a fölséges Eucharisztiát kiváltképpen tiszteli, és a minket végtelenül szerető Krisztust készségesen és nagylelkűen viszontszeretni törekszik, megtapasztalja és világosan megérti, mégpedig lelkének nem csekély örömére és hasznára, hogy milyen nagy értékű a Krisztussal Istenben elrejtett élet,[69] és hogy mily hatásos Krisztussal párbeszédet kezdeni, hiszen ezen a világon semmi sincs, ami édesebb volna, és semmi sem segít annyira, hogy végigjárhassuk az életszentség útjait.

69. Tudjátok továbbá, Tisztelendő Testvéreim, hogy az Oltáriszentséget úgy őrizzük templomainkban és kápolnáinkban, mint a szerzetesközösségek, a plébániai közösségek, sőt az egyetemes Egyháznak és az egész emberiség szellemi középpontját. Az Oltáriszentség tartalmazza ugyanis a színek fátyla alatt Krisztust, az Egyház láthatatlan fejét, a világ Megváltóját, minden szív középpontját, aki által létezik minden, és mi is őáltala létezünk.[70]

70. Ennek következménye, hogy az isteni Eucharisztia tisztelete nagymértékben felindítja és kifejleszti lelkünkben a „szociális” szeretetet,[71] amelynek hatására a közjót az egyéni érdek elé helyezzük; a közösség, a plébánia és az egyetemes Egyház ügyét magunkénak tekintjük, és kiterjesztjük szeretetünket az egész világra, mert tudjuk, hogy Krisztusnak mindenütt vannak tagjai.

71. Mivel tehát, Tisztelendő Testvéreim, az Oltáriszentség Krisztus titokzatos Teste egységének jele és oka egyszersmind, és azokban, akik nagyobb buzgósággal tisztelik, kifejleszti az úgynevezett tevékeny „egyházias” szellemet, szüntelenül buzdítsátok híveiteket arra, hogy az Eucharisztia titkához járulva érezzék magukénak az Egyház ügyét, szakadatlanul kérleljék Istent, és önmagukat kedves áldozatként ajánlják fel az Úrnak az Egyház békéjéért és egységéért; hogy az Egyház minden gyermeke eggyé legyen és egyetértsen, ne legyenek köztük szakadások, hanem tökéletesen együtt érezzenek és egy véleményen legyenek, miként az Apostol parancsolja;[72] mindazok pedig, akik még nem kapcsolódnak tökéletes közösségben a Katolikus Egyházhoz, mert különváltak tőle, de a keresztény névvel ékeskednek és dicsekednek, az isteni kegyelem segítségével mielőbb velünk együtt élvezzék azt a hitegységet, amely Krisztus akarata szerint az ő tanítványainak sajátja!

72. Kiváltképp a férfi és a női szerzetesek érezzék a maguk dolgának ezt a könyörgést és ezt a törekvést, hogy magunkat az Egyház egységéért Istennek szenteljük. Azokra a szerzetesekre gondolunk, akik különleges módon is a legméltóságosabb Oltáriszentség imádására kötelezték el magukat, és így fogadalmaik által mintegy az ő közvetlen környezetét képezik ezen a földön.

73. Az összes keresztény egységére irányuló törekvésnél semmi nem volt komolyabb, semmi nem volt kedvesebb az Egyházban, és jelenleg is így van. Mi most újból felkínáljuk azt, amit egykor a Trienti Zsinat az Eucharisztia szentségéről szóló rendelkezését befejezve ugyanezekkel a szavakkal felkínált: „Végül pedig atyai érzülettel figyelmeztet, int, kér és kérlel a Szent Zsinat minden egyes keresztény névvel illethető embert, mégpedig »a mi Istenünk irgalmas szívére«,[73] hogy egyezzenek meg, és értsenek már egyet végre-valahára az egység eme jelében, a szeretet e kötelékében, az egyetértés e jelképében. Gondoljanak a mi Urunk, Jézus Krisztus nagy méltóságára és végtelen szeretetére, amellyel kedves élete árán üdvözített minket, és testét adta nekünk eledelül.[74] Az ő szent testének és vérének ezeket a szent titkait olyan állhatatos és erős hittel, oly nagy áhítatos érzéssel és tisztelettel higgyék és tiszteljék, hogy ezt a természetfölötti kenyeret[75] gyakran magukhoz vehessék, és valóban ez legyen lelkük élete és örök egészsége, „amelynek hatására megerősödve”[76] ezen a keserves zarándokúton át az égi hazába juthassanak, és ott ugyanezt az „angyali kenyeret”,[77] amelyet most szentségi lepel alatt esznek, teljesen leplezetlenül élvezhessék.”[78]

74. Bárcsak mielőbb kegyesen meghallgatná hő óhajtásunkat és az egyetemes Egyház kérését a mi jóságos Megváltónk, aki már-már a halálba indulva imádkozott az Atyához, hogy a benne hívők mind eggyé legyenek, miként ő és az Atya egységben vannak.[79] így mindnyájan egy szájjal és egy hittel ünnepelnénk az Eucharisztia titkát, és Krisztus testében részesülve egy testté lennénk,[80] ugyanazokkal a kötelékekkel egybekapcsolva, amelyekkel ő akarta azt egységbe szervezni.

75. Feltárjuk testvéri szeretetünk érzelmeit, és szólunk még hozzájuk is, akik a Kelet tiszteletreméltó egyházaihoz tartoznak: azokhoz az egyházakhoz, amelyekből oly sok dicsőséges egyházatya származott, akiknek az Eucharisztia hitéről tett tanúságát oly szívesen említettük meg ebben a levelünkben. Lelkünk nagy örömmel telik el, ha fontolóra vesszük az Oltáriszentségre irányuló hiteteket, amely ugyanaz, mint a miénk; ha hallgatjuk azokat a liturgikus imádságokat, amelyekkel ezt a nagy titkot ünneplitek, ha látjuk a tiszteletet, amelyet az Oltáriszentségnek megadtok; vagy ha olvassuk hittudósaitok írásait, amelyek tárgyalják vagy védelmezik ezt a fölséges Szentséget.

76. A Boldogságos Szűz Mária, akitől Krisztus Urunk magára vette azt a testet, amely ebben a szentségben a kenyér és a bor színe alatt „jelen van, áldozati adományunkká és táplálékunkká lesz”[81] és Istennek minden szentjei, kiváltképp azok, akikben nagyobb buzgóság lángolt az Isteni Eucharisztia iránt, járjanak közben a mi irgalmas Atyánknál, hogy az Oltáriszentség közös hitéből és tiszteletéből szülessék meg, és legyen életerőssé a tökéletes közösség és egység mindazok között, akiket a világ keresztény névvel illet. Nem feledhetjük a szent vértanú, Ignác filadelfiaiakhoz intézett intő szavait a széthúzások és szakadások betegsége ellen, amelyeknek épp az Oltáriszentség az orvossága. „Törekedjetek tehát arra, hogy egy közös hálaadásotok legyen! Amint egy teste van a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, és egy kelyhünk van az ő vérének egyesítő erejével, egy az oltárunk, egy a püspökünk...”[82]

77. Édes reménység tölti el lelkünket, midőn bizakodunk azokban a javakban, amelyek az Oltáriszentség fokozott tiszteletéből az egyetemes Egyházra és az egész világra háramlani fognak; és nagy szeretettől áradó lélekkel adjuk apostoli áldásunkat a mennyei kegyelmek előjeleként nektek, Tisztelendő Testvéreink, továbbá az áldozópapoknak, a szerzeteseknek és mindazoknak, akik segítségetekre vannak, valamint a gondotokra bízott összes híveknek.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1965. szeptember 3-án, Szent X. Piusz pápa ünnepén, pápaságunk harmadik évében

---

Jegyzetek:
[1] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium, 47: AAS 56 (1964), 113.
[2] Jn 6,55.
[3] Vö. Jn 17,23.
[4] XIII. Leó pápa: Mirae caritatis enciklika. Acta Leonis XIII, XXII, 1902-1903,122.
[5] Homíliák a Máté evangéliumhoz 82, 4: PG 58,743.
[6] Summa Theologiae, III, 75,1.
[7] In IV Sent. D. 10, P. I, a. un., q. 1. Opera omnia, IV, 217.
[8] Jn 6,61-69.
[9] Szent Ágoston: Contra lulianum, VI, 5,11 : PL 44, 829.
[10] De Civitate Dei, X,23: PL 41, 300.
[11] De fide catholica dogmatikus konstitúció 4.
[12] Vő. Trienti Zsinat: Doctrina de SS. Missae Sacrificio, 1.
[13] Vö. Kiv 24,8.
[14] Lk 22,19-20; Vö. Mt 26,26-28; Mk 14,22-24.
[15] ApCsel 2,42.
[16] ApCsel 4,32.
[17] 1Kor 11,23.
[18] 1Kor 10,16.
[19] Vö. Mal 1,11.
[20] Trienti Zsinat: Doctrina de SS. Missae Sacrificio, 4.
[21] Catechesis 23 (myst. 5), 8,18: PG 33,1115-1118.
[22] Vö. Vallomások, 9,12,32: PL 32, 777; Vö. uo. 9,11,27: PL 32, 775.
[23] Vö. Sermo, 172, 2: PL 38, 936; Vö. De cura gerenda pro mortuis, 13: PL 40, 593.
[24] Szent Ágoston: De Civitate Dei, X,6: PL 41, 284.
[25] Vö. Mediator Dei enciklika: AAS 39 (1947), 552.
[26] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium, 11,11: AAS 57 (1965), 15.
[27] Vö. uo. 11,10: AAS 57 (1965), 14.
[28] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium 1,27: AAS 56 (1964), 107.
[29] Vö. Pontificale Romanum.
[30] Vö. 1,7: AAS 56 (1964), 100-101.
[31] Szent Ágoston: In Psalmum 85,1: PL 37,1081.
[32] Vö. Mt 18,20.
[33] Vö. Mt 25,40.
[34] Vö. Ef 3,17.
[35] Vö. Róm 5,5.
[36] Szent Ágoston: Contra Litt. Petiliani, III, 10,11: PL 43, 353.
[37] Szent Ágoston: In Psalmum 86,3: PL 37,1102.
[38] In Epistolam 2 ad Timoth., Horn., 2,4: PG 62, 612.
[39] Egidius Romanus: Theoremata de Corpore Christi, theor. 50, Venezia 1521,127.
[40] Vö. Summa Theologiae, III, 73, 3.
[41] Trienti Zsinat: De SS. Eucharistia, 3.
[42] XII. Piusz pápa: Humani generis enciklika: AAS 42 (1950), 578.
[43] Vö. Trienti Zsinat: De SS. Eucharistia, Előszó, 3.
[44] Didakhé, 9,1.
[45] Epistola ad Magnum, 6: PL 3,1189.
[46] 1Kor 10,17.
[47] Antiochiai Szent Ignác: Epistola ad Smyrnenses, 7,1: PG 5, 714.
[48] Kommenta'r a Mdté-evangéliumhoz, 26: PG 66,714.
[49] Vö. Trienti Zsinat: De SS. Eucharistia, 1.
[50] XIII. Leó pápa: Mirae caritatis enciklika. Acta Leonis XIII, XXII, 1902-1903,123.
[51] Vö. Trienti Zsinat: De SS. Eucharistia, 4,2.
[52] Catechesis 22, 9 (myst. 4): PG 33,1103.
[53] De prodit, ludae, homiiia, 1,6: PG 49, 380; Vö. In Mt. hóm., 82,5: PG 58, 744.
[54] In Matth., 26,27: PG 72, 451.
[55] De mysteriis, 9,50-52: PL 16,422^124.
[56] Mansi: Collectio Amplissima Conciliorum, 20, 524 D.
[57] Auctorem fidei apostoli konstitúció, 1794. Vili. 28.
[58] Allocutio 1956. IX. 22: AAS 48 (1956), 720.
[59] AAS 57 (1965), 588-592.
[60] In Psalmum 98,9: PL 37,1264.
[61] Traditio Apostolica, Botte (szerk.): La tradition Apostolique de st. Hippolyte, Münster 1963. 84.
[62] In Exodum fragm: PG 12, 391.
[63] De spectaculis: CSEL 3, 8.
[64] Epist. ad Calosyriurn: PG 76,1075.
[65] Vö. Szent Baziliosz: Epistola 93: PG 32,483-486.
[66] Szent Ágoston: In /mnnem tract. 26,13: PL 35,1613.
[67] Zsinati Kongregáció határozata 1905. XII. 20. Szent X. Piusz jóváhagyásával: ÁSS 38 (1905), 401.
[68] Vö. Jn 1,14.
[69] Vö. Kol 3,3.
[70] Kor 8,6.
[71] Vö. Szent Ágoston: De Genesi ad litteram, XI, 15, 20: PL 34,437.
[72] Vö. 1Kor 1,10.
[73] Lk 1,78.
[74] Jn 6,48.
[75] Mt 6,11.
[76] 1Kir 19,8.
[77] Zsolt 77,25.
[78] Trienti Zsinat: De SS. Eucharistia, 8.
[79] Vö. Jn 17,20-21.
[80] Vö. 1Kor 10,17.
[81] CIC 1917. 801. k.
[82] Antiochiai Szent Ignác: Epistola ad Philadelphienses, 4: PG 5,700.