Kedves Szeminaristák!
1944 decemberében, amikor behívtak katonának, a parancsnok mindegyikünktől megkérdezte, hogy a jövőben milyen foglalkozásra készülnénk. Én azt válaszoltam, hogy katolikus pap szeretnék lenni. A parancsnok erre azt mondta: „Akkor önnek valami más után kell néznie. Az új Germániában nincs többé szükség papokra.” Én tudtam, hogy ez az „új Germánia” a végét járja, s hogy azután a pusztítás után, amit ez az őrültség hozott az országra még inkább szükség lesz papokra, mint bármikor korábban. Ma a helyzet teljesen más. De különböző módokon ma is sokan gondolják, hogy a katolikus papság nem a jövő „foglalkozása”, hanem a múlt tartozéka.
Ti, Kedves Barátaim, elhatároztátok, hogy szemináriumba léptek, és minden ilyen ellenvetés és vélemény ellenére elindultatok a papság felé vezető úton a Katolikus Egyházban. És jól tettétek. Mert az embereknek mindig szüksége lesz Istenre, a globalizáció és a világ fölötti technikai uralom idején is: Istenre, aki Jézus Krisztusban mutatkozott meg nekünk és összegyűjt bennünket az egyetemes Egyházba, hogy Ővele és Őáltala megtanuljuk az igazi életet, s megjelenítsük és hatékonnyá tegyük az igazi emberiesség összetevőit.
Ha az ember nem fogja fel Istent, az élet üressé válik; semmi sem elég. Azután az ember a kábulatban vagy az erőszakban keres menedéket, amelyek egyre inkább épp az ifjúságot fenyegetik. Isten él. Ő teremtett mindegyikünket, ezért mindegyikünket ismer. Nagy dolog, hogy van ideje a mi apró dolgainkra is: „Nektek minden hajszálatok számba vétetett”. Isten él, és szüksége van olyan emberekre, akik Érte élnek és elviszik Őt a többiekhez. Bizony, értelmes dolog pappá lenni: a világnak szüksége van pásztorokra ma, holnap és mindig, amíg csak világ e világ.
A szeminárium olyan közösség, amely úton van a papi szolgálat felé. És ezzel már valami nagyon fontos dolgot mondtam: pappá nem egyedül válik az ember. Szükség van a „tanítványok közösségére”, azok együttesére, akik az Egyház közösségét akarják szolgálni. Levelemmel szeretném felhívni a figyelmet néhány fontos dologra – saját szeminarista koromra is visszatekintve –, amelyek jelentősek ezekben az években, amikor úton vagytok a papság felé.
1. Aki pap akar lenni, annak elsősorban „Isten emberének” kell lennie, ahogyan Szent Pál írja (1Tim 6,11). Isten számunkra nem egy távoli hipotézis, egy nagy ismeretlen, aki a „Big Bang” után visszahúzódott. Isten Jézus Krisztusban megmutatkozott. Jézus Krisztus arcán Isten arcát látjuk. Szavaiban magát Istent halljuk, amint szól hozzánk. Ezért a papság felé vezető úton, és később az egész papi életben a legfontosabb a személyes kapcsolat Istennel Jézus Krisztusban. A pap nem valami társulat tisztviselője, aki meg akarja tartani és növelni akarja a tagok számát. A pap Isten hírnöke az emberek között. Istenhez akar elvezetni és ezáltal akarja erősíteni az emberek egymás közötti egységét is. Kedves Barátaim, ezért olyan fontos, hogy megtanuljátok az álladó kapcsolattartást Istennel.
Amikor az Úr azt mondja, „szüntelenül imádkozzatok”, természetesen nem azt várja, hogy állandóan szóbeli imákat mondjunk, hanem azt, hogy soha ne veszítsük el a személyes kapcsolatot Istennel. Imádságunk értelme ennek a kapcsolatnak az ápolása. Ezért fontos, hogy a nap imádsággal kezdődjék és imádsággal fejeződjék be. Hogy a Szentírás olvasásakor hallgassuk Istent. Hogy mondjuk el neki vágyainkat, reményeinket, örömeinket és fájdalmainkat, tévedéseinket, és hálánkat minden szépért és jóért, hogy ily módon Ő állandóan a szemünk előtt legyen mint életünk célpontja. így válunk érzékennyé a tévedéseinkre, és megtanulunk törekedni arra, hogy jobbak legyünk; de érzékenyebbé válunk minden szép és jó iránt is, amelyeket magától értetődően kapunk napról napra, s így növekszik bennünk a hála. A hálával együtt pedig növekszik az öröm amiatt, hogy Isten közel van hozzánk és szolgálhatunk Neki.
2. Isten nem csak egy hozzánk intézett szó. A szentségekben anyagi valóságokban személyesen adja magát nekünk. Istenhez fűző kapcsolatunk és életünk Hozzá hasonulásának középpontja az Eucharisztia. Az legyen egész napunk középpontja, hogy bensőséges részvétellel ünnepeljük az Eucharisztiát és benne személyesen találkozzunk Krisztussal.
Szent Ciprián a „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” evangéliumi kérést úgy értelmezte, hogy a „mi kenyerünk”, amelyet keresztényként az Egyházban magunkhoz vehetünk, maga az eucharisztikus Krisztus. A Miatyánk kérésében tehát azért imádkozunk, hogy Ö mindennap adja meg nekünk a „mi kenyerünket”, és ez legyen minden nap éltető táplálékunk. Hogy a feltámadott Krisztus, aki az Eucharisztiában nekünk adja magát, formálja át egész életünket a maga isteni szeretetének ragyogásával.
Az Eucharisztia helyes ünnepléséhez az is szükséges, hogy megismerjük, értsük és szeressük az Egyház liturgiáját a maga konkrét formájában. A liturgiában minden idők híveivel együtt imádkozunk – múlt, jelen és jövő összeolvad az imádság egyetlen hatalmas kórusában. Saját tapasztalatom alapján állíthatom, hogy lelkesítő dolog megtanulni és megérteni, hogy hogyan alakult ki lépésről lépésre a liturgia egésze, mennyi hívő tapasztalata koncentrálódik a szentmise liturgiájának szerkezetében, s hány de hány nemzedék alakította imádságaival.
3. Fontos a bűnbánat szentsége is. Megtanít arra, hogy Isten szempontjából lássam magamat, és arra kötelez, hogy becsületes legyek önmagammal szemben. Elvezet az alázathoz. Az arsi plébános mondta egyszer: „Ti azt gondoljátok, nincs értelme a mai feloldozásnak, mert tudjátok, hogy holnap ugyanazokat a bűnöket fogjátok elkövetni. De – mondja ő – abban a percben maga Isten is elfelejti holnapi bűneiteket, hogy ma kegyelmét adja.”
Bár állandóan ugyanazokkal a tévedésekkel kell küzdenünk, fontos, hogy szembeszálljunk a lélek eldurvulásával, a közömbösséggel, mely elkedvetlenít a tény miatt, hogy ilyenek vagyunk. Fontos megmaradni az úton, aggályoskodás nélkül, annak hálás tudatában, hogy Isten mindig újra megbocsát. De elkerülve a közönyt, amely már nem harcolna tovább az életszentségért és a jobbulásért. És miközben kapom a bocsánatot, megtanulom, hogy én is megbocsássak másoknak. Felismerve saját nyomorúságaimat egyre türelmesebbé és megértőbbé válhatok a felebarát gyengeségei iránt.
4. Őrizzétek érzékenységieket a népi vallásosság iránt, mely ugyan különböző minden kultúrában, de ugyanakkor mindig nagyon hasonló, mert végső soron az emberi szív ugyanaz. Kétségtelen, a népi vallásosság az irracionalitás, olykor talán a külsőségesség felé irányul. Mégis, mellőzése alapvető hiba volna. Általa ugyanis a hit hatotta át az emberek szivét, érzelemviláguk, szokásaik, közösségi érzésük és közös életük része lett. Ezért a népi vallásosság az Egyház nagy öröksége. Benne a hit testté és vérré vált. De természetesen ezt a jámborságot mindig tisztogatni kell, a középpont felé kell terelgetni, de megérdemli, hogy szeressük, és ez tesz minket magunkat is teljes valóságában „Isten népévé”.
5. A szemináriumban töltött idő a tanulás ideje is, és elsősorban az. A keresztény hitnek racionális és intellektuális természete van, és ez a lényegi természete. Enélkül a hit nem volna az, ami. Szent Pál beszél a tanításról, amelyre rábíztak minket a keresztség szentségében (Róm 6,17). Mindnyájan ismeritek Szent Péter szavait, melyeket a középkori teológusok úgy tekintettek mint a racionális és tudományos teológia igazolását: „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1 Pt 3,15).
A szemináriumi évek fő feladata elsajátítani az ilyen válaszok készségét. Csak kérni tudlak benneteket nyomatékosan: Odaadással tanuljatok! Használjátok ki jól a tanulmányi éveket! Nem fogjátok megbánni. Bizonyos, hogy a megtanulandók a keresztény élet gyakorlatától és a lelkipásztori szolgálattól távol állónak látszanak. Mégis, teljesen elhibázott dolog mindig azonnal a gyakorlati kérdést föltenni: „Használhatom ezt valamire a jövőben? Lesz valami gyakorlati, lelkipásztori haszna?” Nemcsak a nyilvánvalóan hasznos tudnivalók megtanulásáról van szó, hanem meg kell ismerni és meg kell érteni a hit belső szerkezetét a maga teljességében, úgy hogy válasszá válhasson az emberek kérdéseire, akik kívülről nézve állandóan változnak nemzedékről nemzedékre, de alapjában ugyanazok maradnak. Ezért fontos túllépni a pillanat mindig változó kérdésein, és megérteni az igazi és tulajdonképpeni kérdéseket, s ezáltal megérteni az igazi válaszokat is.
Fontos a teljes Szentírás, az Ó- és Újszövetség egységének elmélyült ismerete: a szövegek kialakulása, műfaji sajátosságaik, a könyvek fokozatos megszületése egészen a szent könyvek kánonjának kialakulásáig; a dinamikus belső egység felismerése, mely nem a felszínen található, de egyedül ez adja meg az egyes szövegek teljes jelentését.
Fontos megismerni az Egyházatyákat és nagy zsinatokat, melyeken az Egyház gondolkodva és hittel magáévá tette a Szentírás lényegi tanításait.
Ugyanígy folytathatnám: amit dogmatikának hívunk, a hit egyes tételeinek a megértése a maguk kerek egységében, sőt végső egyszerűségükben; az egyes részletek végül is abba az egy Istenben vetett hitnek a kibontása, aki kinyilatkoztatta és kinyilatkoztatja magát nekünk. – Azt, hogy fontos megismerni az erkölcsteológia lényeges kérdéseit és az Egyház szociális tanítását, nem is kell külön mondanom. – Nyilvánvaló, mennyire fontos ma az ökumenikus teológia, a többi keresztény közösség megismerése; ugyanígy az alapvető tájékozottság a nagy vallásokról, s nem utolsósorban a filozófiáról: az ember kérdéseinek és keresésének megértése, amelyekre a hit akar választ adni. De tanuljátok meg megérteni és – merem mondani – szeretni a kánonjogot is a maga belső szükségszerűségében és gyakorlati alkalmazásának különböző formáiban: egy jog nélküli társadalom ugyanis jogfosztott társadalom volna. A jog a szeretet feltétele.
Nem akarom folytatni a felsorolást, csak még egyszer szeretném mondani: szeressétek a teológia tanulását, és figyelmes érzékenységgel kövessétek, hogy a teológiát az Egyház élő közösségéhez tudjátok lehorgonyozni, mely a maga tekintélyével nem ellenlábasa a teológiának, hanem előfeltétele. A hívő Egyház nélkül a teológia elveszítené igaz mivoltát és belső egység nélküli tantárgyak halmazává válnék.
6. A szemináriumban töltött éveknek az emberi érlelődés idejének is kell lenniük. A pap számára, akinek majd másokat végig kell kísérnie az életen egészen a halál kapujáig, fontos, hogy valós egyensúlyban tartsa a szívét és értelmét, a gondolkodását és érzelmeit, a testét és lelkét, s hogy emberileg „ép” legyen.
Ezért a keresztény hagyomány a „teológiai erényekkel” mindig összekapcsolta a „sarkalatos erényeket”, amelyek az emberi tapasztalatból és a filozófiából fakadtak, és általában az emberiség egészséges etikai hagyományát. Szent Pál nagyon világosan megmondta a filippieknek: „Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos” (4,8).
Ebbe az összefüggésbe tartozik a szexualitás beépítése a személyiség egészébe. A szexualitás a Teremtő ajándéka, ugyanakkor feladat is, amely az emberi lét kibontakoztatásához tartozik. Ha nem épül be a személyiségbe, jelentéktelenné és ugyanakkor rombolóvá válik. Társadalmunkban sok példát látunk erre.
Újabban nagy sajnálkozással kellett megállapítanunk, hogy papok tönkretették a szolgálatukat azzal, hogy szexuálisan visszaéltek gyermekekkel és fiatalokkal. Ahelyett, hogy az embereket személyes érettségre vezették volna és példaképpé váltak volna, visszaéléseikkel olyan rombolást végeztek, amely miatt nagy fájdalmunkat és sajnálkozásunkat fejezzük ki.
Emiatt sokakban, s talán bennetek is fölmerül a kérdés, jó dolog-e papnak lenni; vajon a cölibátus útja tekinthető-e igazán emberi életnek? A visszaélés azonban, amelyet mélységesen el kell ítélnünk, nem teheti hiteltelenné a nagy értékű és tiszta papi küldetést. Hála Istenek valamennyien ismerünk meggyőző papokat, akiket a hit alakított ilyenné, akik tanúsítják, hogy ebben az állapotban, éppen a cölebsz életben el lehet jutni a hiteles, tiszta és érett emberségre.
A történteknek azonban éberebbé és figyelmesebbé kell tennie bennünket, pontosan abban, hogy gondosan tegyük fel magunknak a kérdést Isten színe előtt, úton a papság felé, hogy megértsük, vajon valóban ez-e Isten akarata velem. A gyóntatóatyák és elöljáróitok feladata, hogy kísérjenek és segítsenek benneteket e megismerési folyamatban. Utatok egyik lényeges összetevője az alapvető emberi erények gyakorlása úgy, hogy szemetek a Krisztusban megmutatkozó Istenre tekint és engeditek, hogy Ő újra meg újra megtisztítson benneteket.
7. Napjainkban a papi hivatások kezdete változatosabb mint a korábbi időkben. A papság melletti döntés gyakran egy megkezdett világi foglalkozás tapasztalatai közben születik meg. Gyakran valamilyen közösségben, mozgalomban születik, amelyek elősegítik a Krisztussal és az Egyházzal való közös találkozást, a spirituális tapasztalatot és a hívő szolgálat örömét. A döntés érlelődhet az emberi nagysággal és nyomorúsággal való személyes találkozásokban is. Így a papjelöltek gyakran teljesen különböző „spirituális kontinenseken” élnek. Nehéz lehet felismerni a későbbi küldetés és a sajátos lelki út közös elemeit. Pontosan ezért jelentős a szeminárium mint a különféle lelkiségek fölötti út közössége. A mozgalmak csodálatosak. Tudjátok, mennyire értékelem és szeretem őket, mint a Szentlélek Egyháznak adott ajándékait. Értékelni kell őket, de aszerint, ahogyan valamennyien nyitottak a katolikus valóság iránt, Krisztus Egyházának egyetlen és közös élete iránt, amely minden változatosságával egyetlen valóság.
A szeminárium az az időszak, amikor együtt és egymástól is tanultok. A néha talán nehéz együtt élésben kell megtanulnotok a nagylelkűséget és a toleranciát nem csak a nehézségek elviselésében, hanem egymás gazdagításában is úgy, hogy mindegyiktek adja a közösségnek azt, ami az ő sajátja, s közben valamennyien ugyanazt az Egyházat, ugyanazt az Urat szolgáljátok. A toleranciának, sőt a Krisztus Teste egységében tanult elfogadásnak és megértésnek ez az iskolája a szemináriumi évek egyik fontos összetevője.
Kedves Szeminaristák!
Soraimmal szerettem volna megmutatni, mennyit gondolok rátok éppen ezekben a nehéz időkben, s hogy mennyire közel vagyok hozzátok az imádságban. Ti is imádkozzatok értem, hogy jól tudjam végezni szolgálatomat, ameddig az Úr akarja. Papságra készüléseteket a Szentséges Szűz anyai oltalmára bízom, kinek háza a jóság és a kegyelem iskolája volt. Áldjon meg mindnyájatokat a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Kelt a Vatikánban, 2010. október 18-án,
Szent Lukács evangélista ünnepén.
1944 decemberében, amikor behívtak katonának, a parancsnok mindegyikünktől megkérdezte, hogy a jövőben milyen foglalkozásra készülnénk. Én azt válaszoltam, hogy katolikus pap szeretnék lenni. A parancsnok erre azt mondta: „Akkor önnek valami más után kell néznie. Az új Germániában nincs többé szükség papokra.” Én tudtam, hogy ez az „új Germánia” a végét járja, s hogy azután a pusztítás után, amit ez az őrültség hozott az országra még inkább szükség lesz papokra, mint bármikor korábban. Ma a helyzet teljesen más. De különböző módokon ma is sokan gondolják, hogy a katolikus papság nem a jövő „foglalkozása”, hanem a múlt tartozéka.
Ti, Kedves Barátaim, elhatároztátok, hogy szemináriumba léptek, és minden ilyen ellenvetés és vélemény ellenére elindultatok a papság felé vezető úton a Katolikus Egyházban. És jól tettétek. Mert az embereknek mindig szüksége lesz Istenre, a globalizáció és a világ fölötti technikai uralom idején is: Istenre, aki Jézus Krisztusban mutatkozott meg nekünk és összegyűjt bennünket az egyetemes Egyházba, hogy Ővele és Őáltala megtanuljuk az igazi életet, s megjelenítsük és hatékonnyá tegyük az igazi emberiesség összetevőit.
Ha az ember nem fogja fel Istent, az élet üressé válik; semmi sem elég. Azután az ember a kábulatban vagy az erőszakban keres menedéket, amelyek egyre inkább épp az ifjúságot fenyegetik. Isten él. Ő teremtett mindegyikünket, ezért mindegyikünket ismer. Nagy dolog, hogy van ideje a mi apró dolgainkra is: „Nektek minden hajszálatok számba vétetett”. Isten él, és szüksége van olyan emberekre, akik Érte élnek és elviszik Őt a többiekhez. Bizony, értelmes dolog pappá lenni: a világnak szüksége van pásztorokra ma, holnap és mindig, amíg csak világ e világ.
A szeminárium olyan közösség, amely úton van a papi szolgálat felé. És ezzel már valami nagyon fontos dolgot mondtam: pappá nem egyedül válik az ember. Szükség van a „tanítványok közösségére”, azok együttesére, akik az Egyház közösségét akarják szolgálni. Levelemmel szeretném felhívni a figyelmet néhány fontos dologra – saját szeminarista koromra is visszatekintve –, amelyek jelentősek ezekben az években, amikor úton vagytok a papság felé.
1. Aki pap akar lenni, annak elsősorban „Isten emberének” kell lennie, ahogyan Szent Pál írja (1Tim 6,11). Isten számunkra nem egy távoli hipotézis, egy nagy ismeretlen, aki a „Big Bang” után visszahúzódott. Isten Jézus Krisztusban megmutatkozott. Jézus Krisztus arcán Isten arcát látjuk. Szavaiban magát Istent halljuk, amint szól hozzánk. Ezért a papság felé vezető úton, és később az egész papi életben a legfontosabb a személyes kapcsolat Istennel Jézus Krisztusban. A pap nem valami társulat tisztviselője, aki meg akarja tartani és növelni akarja a tagok számát. A pap Isten hírnöke az emberek között. Istenhez akar elvezetni és ezáltal akarja erősíteni az emberek egymás közötti egységét is. Kedves Barátaim, ezért olyan fontos, hogy megtanuljátok az álladó kapcsolattartást Istennel.
Amikor az Úr azt mondja, „szüntelenül imádkozzatok”, természetesen nem azt várja, hogy állandóan szóbeli imákat mondjunk, hanem azt, hogy soha ne veszítsük el a személyes kapcsolatot Istennel. Imádságunk értelme ennek a kapcsolatnak az ápolása. Ezért fontos, hogy a nap imádsággal kezdődjék és imádsággal fejeződjék be. Hogy a Szentírás olvasásakor hallgassuk Istent. Hogy mondjuk el neki vágyainkat, reményeinket, örömeinket és fájdalmainkat, tévedéseinket, és hálánkat minden szépért és jóért, hogy ily módon Ő állandóan a szemünk előtt legyen mint életünk célpontja. így válunk érzékennyé a tévedéseinkre, és megtanulunk törekedni arra, hogy jobbak legyünk; de érzékenyebbé válunk minden szép és jó iránt is, amelyeket magától értetődően kapunk napról napra, s így növekszik bennünk a hála. A hálával együtt pedig növekszik az öröm amiatt, hogy Isten közel van hozzánk és szolgálhatunk Neki.
2. Isten nem csak egy hozzánk intézett szó. A szentségekben anyagi valóságokban személyesen adja magát nekünk. Istenhez fűző kapcsolatunk és életünk Hozzá hasonulásának középpontja az Eucharisztia. Az legyen egész napunk középpontja, hogy bensőséges részvétellel ünnepeljük az Eucharisztiát és benne személyesen találkozzunk Krisztussal.
Szent Ciprián a „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” evangéliumi kérést úgy értelmezte, hogy a „mi kenyerünk”, amelyet keresztényként az Egyházban magunkhoz vehetünk, maga az eucharisztikus Krisztus. A Miatyánk kérésében tehát azért imádkozunk, hogy Ö mindennap adja meg nekünk a „mi kenyerünket”, és ez legyen minden nap éltető táplálékunk. Hogy a feltámadott Krisztus, aki az Eucharisztiában nekünk adja magát, formálja át egész életünket a maga isteni szeretetének ragyogásával.
Az Eucharisztia helyes ünnepléséhez az is szükséges, hogy megismerjük, értsük és szeressük az Egyház liturgiáját a maga konkrét formájában. A liturgiában minden idők híveivel együtt imádkozunk – múlt, jelen és jövő összeolvad az imádság egyetlen hatalmas kórusában. Saját tapasztalatom alapján állíthatom, hogy lelkesítő dolog megtanulni és megérteni, hogy hogyan alakult ki lépésről lépésre a liturgia egésze, mennyi hívő tapasztalata koncentrálódik a szentmise liturgiájának szerkezetében, s hány de hány nemzedék alakította imádságaival.
3. Fontos a bűnbánat szentsége is. Megtanít arra, hogy Isten szempontjából lássam magamat, és arra kötelez, hogy becsületes legyek önmagammal szemben. Elvezet az alázathoz. Az arsi plébános mondta egyszer: „Ti azt gondoljátok, nincs értelme a mai feloldozásnak, mert tudjátok, hogy holnap ugyanazokat a bűnöket fogjátok elkövetni. De – mondja ő – abban a percben maga Isten is elfelejti holnapi bűneiteket, hogy ma kegyelmét adja.”
Bár állandóan ugyanazokkal a tévedésekkel kell küzdenünk, fontos, hogy szembeszálljunk a lélek eldurvulásával, a közömbösséggel, mely elkedvetlenít a tény miatt, hogy ilyenek vagyunk. Fontos megmaradni az úton, aggályoskodás nélkül, annak hálás tudatában, hogy Isten mindig újra megbocsát. De elkerülve a közönyt, amely már nem harcolna tovább az életszentségért és a jobbulásért. És miközben kapom a bocsánatot, megtanulom, hogy én is megbocsássak másoknak. Felismerve saját nyomorúságaimat egyre türelmesebbé és megértőbbé válhatok a felebarát gyengeségei iránt.
4. Őrizzétek érzékenységieket a népi vallásosság iránt, mely ugyan különböző minden kultúrában, de ugyanakkor mindig nagyon hasonló, mert végső soron az emberi szív ugyanaz. Kétségtelen, a népi vallásosság az irracionalitás, olykor talán a külsőségesség felé irányul. Mégis, mellőzése alapvető hiba volna. Általa ugyanis a hit hatotta át az emberek szivét, érzelemviláguk, szokásaik, közösségi érzésük és közös életük része lett. Ezért a népi vallásosság az Egyház nagy öröksége. Benne a hit testté és vérré vált. De természetesen ezt a jámborságot mindig tisztogatni kell, a középpont felé kell terelgetni, de megérdemli, hogy szeressük, és ez tesz minket magunkat is teljes valóságában „Isten népévé”.
5. A szemináriumban töltött idő a tanulás ideje is, és elsősorban az. A keresztény hitnek racionális és intellektuális természete van, és ez a lényegi természete. Enélkül a hit nem volna az, ami. Szent Pál beszél a tanításról, amelyre rábíztak minket a keresztség szentségében (Róm 6,17). Mindnyájan ismeritek Szent Péter szavait, melyeket a középkori teológusok úgy tekintettek mint a racionális és tudományos teológia igazolását: „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1 Pt 3,15).
A szemináriumi évek fő feladata elsajátítani az ilyen válaszok készségét. Csak kérni tudlak benneteket nyomatékosan: Odaadással tanuljatok! Használjátok ki jól a tanulmányi éveket! Nem fogjátok megbánni. Bizonyos, hogy a megtanulandók a keresztény élet gyakorlatától és a lelkipásztori szolgálattól távol állónak látszanak. Mégis, teljesen elhibázott dolog mindig azonnal a gyakorlati kérdést föltenni: „Használhatom ezt valamire a jövőben? Lesz valami gyakorlati, lelkipásztori haszna?” Nemcsak a nyilvánvalóan hasznos tudnivalók megtanulásáról van szó, hanem meg kell ismerni és meg kell érteni a hit belső szerkezetét a maga teljességében, úgy hogy válasszá válhasson az emberek kérdéseire, akik kívülről nézve állandóan változnak nemzedékről nemzedékre, de alapjában ugyanazok maradnak. Ezért fontos túllépni a pillanat mindig változó kérdésein, és megérteni az igazi és tulajdonképpeni kérdéseket, s ezáltal megérteni az igazi válaszokat is.
Fontos a teljes Szentírás, az Ó- és Újszövetség egységének elmélyült ismerete: a szövegek kialakulása, műfaji sajátosságaik, a könyvek fokozatos megszületése egészen a szent könyvek kánonjának kialakulásáig; a dinamikus belső egység felismerése, mely nem a felszínen található, de egyedül ez adja meg az egyes szövegek teljes jelentését.
Fontos megismerni az Egyházatyákat és nagy zsinatokat, melyeken az Egyház gondolkodva és hittel magáévá tette a Szentírás lényegi tanításait.
Ugyanígy folytathatnám: amit dogmatikának hívunk, a hit egyes tételeinek a megértése a maguk kerek egységében, sőt végső egyszerűségükben; az egyes részletek végül is abba az egy Istenben vetett hitnek a kibontása, aki kinyilatkoztatta és kinyilatkoztatja magát nekünk. – Azt, hogy fontos megismerni az erkölcsteológia lényeges kérdéseit és az Egyház szociális tanítását, nem is kell külön mondanom. – Nyilvánvaló, mennyire fontos ma az ökumenikus teológia, a többi keresztény közösség megismerése; ugyanígy az alapvető tájékozottság a nagy vallásokról, s nem utolsósorban a filozófiáról: az ember kérdéseinek és keresésének megértése, amelyekre a hit akar választ adni. De tanuljátok meg megérteni és – merem mondani – szeretni a kánonjogot is a maga belső szükségszerűségében és gyakorlati alkalmazásának különböző formáiban: egy jog nélküli társadalom ugyanis jogfosztott társadalom volna. A jog a szeretet feltétele.
Nem akarom folytatni a felsorolást, csak még egyszer szeretném mondani: szeressétek a teológia tanulását, és figyelmes érzékenységgel kövessétek, hogy a teológiát az Egyház élő közösségéhez tudjátok lehorgonyozni, mely a maga tekintélyével nem ellenlábasa a teológiának, hanem előfeltétele. A hívő Egyház nélkül a teológia elveszítené igaz mivoltát és belső egység nélküli tantárgyak halmazává válnék.
6. A szemináriumban töltött éveknek az emberi érlelődés idejének is kell lenniük. A pap számára, akinek majd másokat végig kell kísérnie az életen egészen a halál kapujáig, fontos, hogy valós egyensúlyban tartsa a szívét és értelmét, a gondolkodását és érzelmeit, a testét és lelkét, s hogy emberileg „ép” legyen.
Ezért a keresztény hagyomány a „teológiai erényekkel” mindig összekapcsolta a „sarkalatos erényeket”, amelyek az emberi tapasztalatból és a filozófiából fakadtak, és általában az emberiség egészséges etikai hagyományát. Szent Pál nagyon világosan megmondta a filippieknek: „Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos” (4,8).
Ebbe az összefüggésbe tartozik a szexualitás beépítése a személyiség egészébe. A szexualitás a Teremtő ajándéka, ugyanakkor feladat is, amely az emberi lét kibontakoztatásához tartozik. Ha nem épül be a személyiségbe, jelentéktelenné és ugyanakkor rombolóvá válik. Társadalmunkban sok példát látunk erre.
Újabban nagy sajnálkozással kellett megállapítanunk, hogy papok tönkretették a szolgálatukat azzal, hogy szexuálisan visszaéltek gyermekekkel és fiatalokkal. Ahelyett, hogy az embereket személyes érettségre vezették volna és példaképpé váltak volna, visszaéléseikkel olyan rombolást végeztek, amely miatt nagy fájdalmunkat és sajnálkozásunkat fejezzük ki.
Emiatt sokakban, s talán bennetek is fölmerül a kérdés, jó dolog-e papnak lenni; vajon a cölibátus útja tekinthető-e igazán emberi életnek? A visszaélés azonban, amelyet mélységesen el kell ítélnünk, nem teheti hiteltelenné a nagy értékű és tiszta papi küldetést. Hála Istenek valamennyien ismerünk meggyőző papokat, akiket a hit alakított ilyenné, akik tanúsítják, hogy ebben az állapotban, éppen a cölebsz életben el lehet jutni a hiteles, tiszta és érett emberségre.
A történteknek azonban éberebbé és figyelmesebbé kell tennie bennünket, pontosan abban, hogy gondosan tegyük fel magunknak a kérdést Isten színe előtt, úton a papság felé, hogy megértsük, vajon valóban ez-e Isten akarata velem. A gyóntatóatyák és elöljáróitok feladata, hogy kísérjenek és segítsenek benneteket e megismerési folyamatban. Utatok egyik lényeges összetevője az alapvető emberi erények gyakorlása úgy, hogy szemetek a Krisztusban megmutatkozó Istenre tekint és engeditek, hogy Ő újra meg újra megtisztítson benneteket.
7. Napjainkban a papi hivatások kezdete változatosabb mint a korábbi időkben. A papság melletti döntés gyakran egy megkezdett világi foglalkozás tapasztalatai közben születik meg. Gyakran valamilyen közösségben, mozgalomban születik, amelyek elősegítik a Krisztussal és az Egyházzal való közös találkozást, a spirituális tapasztalatot és a hívő szolgálat örömét. A döntés érlelődhet az emberi nagysággal és nyomorúsággal való személyes találkozásokban is. Így a papjelöltek gyakran teljesen különböző „spirituális kontinenseken” élnek. Nehéz lehet felismerni a későbbi küldetés és a sajátos lelki út közös elemeit. Pontosan ezért jelentős a szeminárium mint a különféle lelkiségek fölötti út közössége. A mozgalmak csodálatosak. Tudjátok, mennyire értékelem és szeretem őket, mint a Szentlélek Egyháznak adott ajándékait. Értékelni kell őket, de aszerint, ahogyan valamennyien nyitottak a katolikus valóság iránt, Krisztus Egyházának egyetlen és közös élete iránt, amely minden változatosságával egyetlen valóság.
A szeminárium az az időszak, amikor együtt és egymástól is tanultok. A néha talán nehéz együtt élésben kell megtanulnotok a nagylelkűséget és a toleranciát nem csak a nehézségek elviselésében, hanem egymás gazdagításában is úgy, hogy mindegyiktek adja a közösségnek azt, ami az ő sajátja, s közben valamennyien ugyanazt az Egyházat, ugyanazt az Urat szolgáljátok. A toleranciának, sőt a Krisztus Teste egységében tanult elfogadásnak és megértésnek ez az iskolája a szemináriumi évek egyik fontos összetevője.
Kedves Szeminaristák!
Soraimmal szerettem volna megmutatni, mennyit gondolok rátok éppen ezekben a nehéz időkben, s hogy mennyire közel vagyok hozzátok az imádságban. Ti is imádkozzatok értem, hogy jól tudjam végezni szolgálatomat, ameddig az Úr akarja. Papságra készüléseteket a Szentséges Szűz anyai oltalmára bízom, kinek háza a jóság és a kegyelem iskolája volt. Áldjon meg mindnyájatokat a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Kelt a Vatikánban, 2010. október 18-án,
Szent Lukács evangélista ünnepén.
Pápátok az Úrban XVI. Benedek
