Tisztelendő és Kedves Paptestvéreim!
Jézus Legszentebb Szívének ünnepén értelmünk és szívünk tekintetét a szeretet lankadatlan figyelmével emeljük Krisztusra, létünk és a világ egyetlen Üdvözítőjére. Jézusra figyelni annyi, mint arra az Arcra figyelni, amelyet – tudatosan vagy öntudatlanul – minden ember keres, amikor a saját kiolthatatlan boldogságvágyára keresi a kielégítő választ.
Mi találkoztunk ezzel az Arccal, és azon a napon, abban a pillanatban szeretetét oly mélyen szívünkbe zártuk, hogy onnantól kezdve nem tehettünk mást, mint szüntelenül kérni, hogy mellette lehessünk. „Uram, virradatkor már hallod kiáltozásomat, már reggel eléd tárom kérésemet és várok” (Zsolt 5,4).
A szent liturgia újra és újra alkalmat kínál, hogy az Ige megtestesülésének titkát szemléljük, amely forrása és belső valósága annak a közösségnek, amely maga az Egyház: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene Jézus Krisztusban nyilatkoztatja ki önmagát. „Senki nem láthatta volna dicsőségét, ha előbb nem nyert volna gyógyulást a test alázatából. A por vakított meg, és a porból nyersz gyógyulást: a test vakított meg, a test gyógyít meg téged” (Szent Ágoston, Kommentár János evangéliumához, 2,16).
Tekintetünket újra – a most élő és tevékenykedő – Jézus Krisztus tökéletes és magával ragadó emberségére kell emelnünk, aki kinyilatkoztatta magát nekünk, és azzal a megkülönböztetett szeretettel és teljes odaadással hajol le mindannyiunkhoz, amely sajátja. Hiszen csak így leszünk képesek engedni, hogy beragyoghassa és betölthesse emberlétünk szakadéknyi hiányát; biztosak lehetünk abban a reményben, amellyel találkoztunk, biztosak abban az irgalmasságban, amely átöleli korlátozottságunkat, és megtanít, hogyan bocsássuk meg azt, amit magunktól még csak elgondolni vagy felismerni sem tudunk. „Örvény hívja az örvényt zuhatagjaid harsogásában” (Zsolt 41).
A papság megszentelődéséért tartott hagyományos imanap
alkalmából, amelyet Jézus Szentséges Szívének ünnepén tartunk, a
cselekvéssel szemben az imádság elsőbbségére szeretnék
emlékeztetni, hiszen ettől függ a cselekvés hatékonysága. Az
Egyház küldetését az Úr Jézussal való egyenkénti, személyes
kapcsolatunk alapozza meg. A missziót az imádságnak kell
táplálnia. „Itt az ideje, hogy az aktivizmus és a fenyegető
szekularizmus láttán a karitatív munkában tevékenykedő sok
keresztényben újra megerősítsük az imádság jelentőségét.” (XVI.
Benedek, Deus caritas est, 37) Ne fáradjunk bele abba,
hogy az Ő irgalmasságából merítsünk! Engedjük, hogy nézze és
meggyógyítsa bűneink fájdalmas sebeit, hogy elámulhassunk
megváltott emberlétünk örökké tartó új csodáján!
Kedves Paptestvéreim, mi ismerjük Istennek önmagunkban is megtapasztalt irgalmasságát, és csak ez által vagyunk az ő eszközei, akik által mindig új módon öleli át a sebzett emberiséget. „Krisztus nem az emberségünktől szabadít meg minket, hanem az emberségünk általa; nem ment meg minket a világtól, hanem a világba jön, hogy általa üdvözüljön a világ (vö. Jn 3,17)” (XVI. Benedek 2006. december 25-i Urbi et orbi üzenete). Végül pedig Isten irgalmasságának – és egyben megkülönböztetett szeretetének – legmagasabb fokú megnyilvánulása, az egyházi rend szentsége által lettünk pappá.
Iránta való csillapíthatatlan és epedő szomjúságunkban papságunk
leghitelesebb dimenziója a koldulás, az egyszerű és
folyamatos kérlelés, amelyet a csendes imádságban tanul meg az
ember. Ez jellemezte mindig is a szentek életét, és ezt kell
kérnünk kitartóan. A Vele való kapcsolatunknak ez a tudatossága
mindennap próbára tétetik, hogy megtisztuljon. Nap mint nap újra
megtapasztaljuk, hogy ez a dráma minket sem kímél, akik in
Persona Christi capitis, Krisztusnak mint főnek a nevében
végezzük szolgálatunkat: egyetlen pillanatig sem élhetünk
jelenlétében anélkül az édes vágy nélkül, hogy megismerjük őt, és
még szorosabban az övéi legyünk. Ne engedjünk a kísértésnek, hogy
papi mivoltunkat valamiféle elkerülhetetlen és át nem ruházható,
immár felvállalt tehernek tekintsük, amely „mechanikusan”
teljesíthető, például egy részletes és következetes pasztorációs
programmal. A papság hivatás, út, az a mód, amely révén Krisztus
üdvözít minket, amellyel elhívott, és hív most is, hogy vele
éljünk.
Szent hivatásunk egyedüli mértéke a radikalitás. Ez a teljes önátadás – tudatában hűtlenségünknek – csak az újra és újra meghozott imádságos döntéseinkkel jöhet létre, amelyet azután Krisztus nap nap után megvalósít. A papi nőtlenség ajándékát is a teljes Krisztushoz való hasonulás távlatában kell elfogadnunk és megélnünk. Bármely más módon szemlélnénk vele való kapcsolatunk valóságát, fennáll a veszély, hogy valamely ideológia rabjaivá válnánk.
Ne bátortalanodjunk el, ha szolgálatunk jelenkori körülményei olykor rendkívül sok munkát kívánnak tőlünk, inkább késztessen arra, hogy még nagyobb odafigyeléssel gondozzuk papi önazonosságunkat, amely megingathatatlanul Istenben gyökerezik. Ebben az értelemben – szemben azzal, amit a világ logikája diktál – szolgálatunk körülményei éppen arra ösztönözzenek, hogy „felemeljük” lelki életünk „hangját”, nagyobb meggyőződéssel és hatásfokkal téve tanúságot arról, hogy egyedül az Úrhoz tartozunk.
Ő, aki elsőként szeretett minket, a teljes odaadásra tanít. „Hagytam, hogy megtaláljanak, akik nem kerestek. »Íme, itt vagyok!« – így szóltam a nemzethez, amely nem hívta segítségül a nevemet.” A teljesség legtökéletesebb megnyilvánulása az Eucharisztia, mert „Jézus az Eucharisztiában nem »valamit« ad, hanem önmagát adja; a tulajdon testét ajánlja föl és a tulajdon vérét ontja. Így ajándékozza saját létének teljességét, kinyilatkoztatva ennek a szeretetnek ősforrását.” (Sacramentum caritatis, 7)
Testvéreim, legyünk hűségesek a legszentebb Eucharisztia naponkénti megünnepléséhez, nemcsak azért, hogy eleget tegyünk egy lelkipásztori feladatnak vagy kielégítsük a ránk bízott közösség igényét, hanem abból az abszolút személyes szükségletből fakadóan, amelyet iránta érzünk: szükségünk van rá, mint a lélegzetvételre, mint életünk világosságára, mint teljes papi életünk egyetlen kielégítő magyarázatára.
A Szentatya a Sacramentum caritatis kezdetű szinódus
utáni apostoli buzdításában nagy határozottsággal állítja elénk
Szent Ágoston kijelentését: „Senki ne egye ezt a kenyeret anélkül,
hogy előbb ne imádta volna; vétkeznénk, ha nem imádnánk” (Szent
Ágoston, Enarrationes in Psalmos 98,9). Nem élhetünk, nem
szemlélhetjük önmagunk valóságát anélkül, hogy – a mindennapi
szentségimádásainkban – ne hagynánk, hogy Krisztus szemléljen és
újjáalkosson minket; Mária, az eucharisztikus asszony, ahogy ott
áll Fiának keresztje alatt, az isteni áldozat szemlélésének és
imádásának leginkább ékesszóló példája.
Ahogy az Egyház természeténél fogva missziós lelkületű, úgy a mi küldetésünk is hozzá tartozik papi identitásunkhoz; ezért a misszió sürgető vágya hassa át papi önismeretünket, amely napról napra épül és megújul a mi Urunkkal „együtt töltött idő” által. A vele való kapcsolatunkból, amelyet folyamatosan táplál a szüntelen imádság, egyenesen következik az az igény, hogy a körülöttünk élőket is részesítsük abban. Az életszentséget ugyanis, amelyért mindennap imádkozunk, nem foghatjuk fel steril és elvont, individualista feltételezés alapján, hanem szükségszerűen Krisztus szentségeként, amely mindenkire kiárad: „A Jézus Krisztussal való közösség bevon bennünket az ő »mindenkiért« való létébe, és ezt teszi a mi létmódunkká is” (XVI. Benedek, Spe salvi, 28).
Krisztusnak ez a „mindenkiért való léte” számunkra a Tria
Munera (hármas feladat) által valósul meg, amellyel a
papság természete felruház minket. A három feladat, amely
szolgálatunk egészét összefoglalja, nem az elidegenedés terét,
vagy ami még rosszabb, önmagunk puszta eszközzé redukálását
jelenti, hanem krisztusi létünk legigazabb kifejeződését; a vele
való kapcsolat színterét. A ránk bízott nép, amelyet tanítanunk,
megszentelnünk és vezetnünk kell, nem olyan tényező, amely elvon
bennünket „életünktől”, hanem ez a nép magának Krisztusnak az
arca, amelyet nap mint nap szemlélünk, olyan számunkra, mint a
vőlegény számára kedvese arca, mint Krisztus számára Jegyese, az
Egyház. A ránk bízott nép életszentségünk nélkülözhetetlen
útja, ezen keresztül nyilatkoztatja ki Krisztus
közreműködésünkkel az Atya dicsőségét.
„Ha annak, aki csak egyet is megbotránkoztat a legkisebbek közül,
jobb volna, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe
vetnék, […] mekkora szenvedés, milyen büntetés vár majd azokra,
akik egy egész népet […] visznek a romlásba?” (Aranyszájú Szent
János, De Sacerdotio, VI,1. 498) E súlyos feladat láttán,
az életünk és üdvösségünk iránti nagy felelősségünk tudatában,
amelyben a Krisztus iránti hűség egyet jelent azzal, hogy
„engedelmeskedünk” a ránk bízott lelkek megváltásához szükséges
elvárásoknak, nincs helye kételkedni a kapott kegyelemben. Csak
kérhetjük, hogy a lehető legtöbbet adhassuk szeretetéért, hogy Ő
cselekedjék általunk, hiszen vagy engedjük, hogy Krisztus általunk
tevékenykedve megváltsa a világot, vagy fennáll a veszély, hogy
hivatásunknak a természetéből fakadó lényegét tagadjuk meg. Az
odaadás mércéje, Kedves Paptestvéreim, ismét csak a teljesség. „Öt
kenyér és két hal” nem sok, ez igaz, de ez minden! Isten kegyelme
a mi egész kicsinységünkből létre hívja azt a szentáldozást, communiót,
amely jóllakatja a népet. Ebben a „teljes önátadásban” különös
módon részesülnek az idős vagy beteg papok, akik nap mint nap
gyakorolják az isteni szolgálatot, egyesülve Krisztus
szenvedésével és felajánlva saját papi létüket az Egyház javára és
a lelkek üdvösségére.
A Szentséges Istenanya egész papi életünk nélkülözhetetlen alapja. A vele való kapcsolat nem merülhet ki jámbor áhítatban, szüntelenül rá kell bíznunk magunkat, a mindörökké Szűz Mária kezébe kell letennünk egész életünket, egész szolgálatunkat. A Legszentebb Szűz Mária újra elvezet minket – ahogyan Jánost – Fia, a mi Urunk keresztje alá, hogy vele együtt szemléljük Isten végtelen szeretetét: „Leszállt közénk az életünk, az igaz Élet, magára vette halálunkat, hogy megölje Életének túláradó bőségével” (Szent Ágoston, Vallomások, IV,12).
Az Atyaisten azt kívánta megváltásunk, emberlétünk beteljesedése, a Fiú megtestesülése feltételeként, hogy egy Szűz igent mondjon az angyal üdvözletére. Krisztus azt választotta, hogy saját életét mintegy rábízza az Anya szeretetteljes szabadságára. Mária „Krisztust méhébe fogadva, erre a világra szülve, gondozva, a templomban az Atyának bemutatva, és a kereszten haldokló Fiával együtt szenvedve – engedelmességével, hitével, reményével és lángoló szeretetével – egyedülálló módon együttműködött az Üdvözítő művével a lelkek természetfölötti életének helyreállítására. Éppen ezért a kegyelem rendjében anyánkká lett.” (Lumen gentium, 61)
Szent X. Piusz pápa mondta: „Minden papi hivatás Isten szívéből ered, de egy édesanya szívén megy keresztül”. Igaz ez a nyilvánvaló biológiai anyaság tekintetében, de a krisztusi meghíváshoz való hűség mindenfajta „megszületésére” is. Papi életünkhöz nélkülözhetetlen egyfajta lelki anyaság is: hagyatkozzunk bizalommal az egész Anyaszentegyház imádságára, annak a népnek az anyaságára, amelynek pásztorai vagyunk, s amelyre a mi védelmünk és életszentségünk is bízva van; kérjük ezt az alapvető támogatást!
Kedves Paptestvéreim, sürgető feladatként áll előttünk egy olyan „imamozgalom elindítása, amely középpontjába a szüntelen szentségimádást állítja, a nap huszonnégy órájában, hogy a föld minden szegletéből megszakítás nélkül szálljon Isten felé a hódolat, a hála, a dicsőítés, a kérés és az engesztelés, elsősorban azt kérve, hogy elegendő szent hivatás ébredjen a papi életre. Ugyanakkor a Titokzatos Test egészeként egyfajta szellemi anyaság jegyében ez az imádság hordozza azokat is, akik már meghívást kaptak a szolgálati papságra és létük legmélyéig hasonlóvá váltak az egyetlen és örök Főpaphoz, hogy egyre jobban szolgálhassák Őt és testvéreiket, ők, akik egyszerre vannak az »Egyházban«, és az »Egyház előtt« is (vö. II. János Pál, Pastores dabo vobis, 16), amennyiben Krisztust képviselik és őt jelenítik meg, mint az Egyház feje, pásztora és jegyese.” (A Papi Kongregáció levele, 2007. december 8.)
A lelki anyaságnak körvonalazódik egy további formája is, amely az Egyház történelme során mindvégig csendben kísérte a papok kiválasztott seregét: szolgálatunkat egy konkrét arcra bízzuk, egy megszentelt lélekre, akit Krisztus hívott el és aki felajánlja önmagát, az élet szükségszerű szenvedéseit és elkerülhetetlen fáradalmait, hogy közbenjárjon papi létünkért, így élve Krisztus édes jelenlétében.
Imádsággal kell kérnünk ezt az anyaságot – amelyben Mária szeretetteljes arca ragyog fel –, mert egyedül Isten ébresztheti fel és tarthatja meg. Nem hiányoznak az ezt felmutató csodálatos példák: gondoljunk csak Szent Mónika fiáért, Ágostonért hullajtott könnyeinek jótékony hatására, akiért „többet sírt, mint az anyák gyermekük testi halála felett” (Szent Ágoston, Vallomások, III, 11). Egy másik lenyűgöző példa Eliza Vaughan, aki tizenhárom gyermeket hozott világra és bízott az Úrra. A nyolc fiúból hat lett pap, az öt lányból négy apáca. Nem lehetünk az eucharisztikus titokban csodálatosan elrejtőző Krisztus koldusai anélkül, hogy ne kérnénk annak hathatós segítségét és imádságát, akit ő ad mellénk.
A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz, tudatában annak, hogy milyen nagy szükség van a papokért és legfőképpen a langyosakért mondott imádságra, ezt írja Celine nővéréhez szóló levelében: „A lelkekért éljünk, legyünk apostolok, mentsük meg mindenek előtt a papok lelkét […] Értük imádkozzunk, szenvedjünk, és Jézus az utolsó napon megfizet majd nekünk.” (Lisieux-i Szent Teréz, Levelek, 94)
Ajánljuk magunkat az Apostolok Királynéjának, az édes Szűz Máriának közbenjárásába, tekintsünk vele Krisztusra azzal a szüntelen vággyal, hogy teljesen, minden tekintetben az Övéi legyünk; ez a mi identitásunk!
Emlékezünk az ars-i plébánosnak, a plébánosok védőszentjének szavaira: „Ha fél lábbal már az égben lennék, és azt mondanák, térjek vissza a földre, hogy a bűnösök megtéréséért dolgozzam, nagy örömmel visszatérnék. És ha ehhez az kellene, hogy a világ végezetéig a földön maradjak, mindig éjfélkor keljek, és úgy szenvedjem, ahogyan most, tiszta szívemből elfogadnám.” (Athanase testvér, Procès de l'Ordinaire, 883)
Az Úr vezessen és oltalmazzon mindannyiunkat, különösen a
betegeket és azokat, akik a legtöbb szenvedést viselik, miközben
életünket szeretetben szüntelenül felajánlják.
Cláudio Hummes bíboros, prefektus
Mauro Piacenza, c. érsek, titkár
2008. május 30., Jézus Szentséges Szívének ünnepe
Papi imádságok
A pap imája
Uram, meghívtál a papi szolgálatra a történelem egy konkrét pillanatában, amelyben az első apostoli időkhöz hasonlóan azt kéred minden kereszténytől, különösképpen pedig papjaidtól, hogy tegyünk tanúságot Isten csodatetteiről és Lelkednek erejéről.
Add, hogy tanúságot tegyek az emberi élet méltóságáról, a szeretet nagyságáról, és a kapott titok erejéről: tanúságot tegyek életemmel, amelyet szeretetből, egyedül szeretetből, egy nagyobb szeretetért teljesen neked adtam át.
Add, hogy örömmel és boldogan mondjak igent papi nőtlenségemre, hogy az a neked és a többi embernek, az Egyház szolgálatára szóló önátadásomból fakadjon.
Adj erőt gyengeségeimben, és add, hogy megköszönjem neked győzelmeimet.
Anyánk, aki minden idők legnagyszerűbb és legcsodálatosabb
igenjét kimondtad, hadd alakíthassam át életem a nagylelkűség és a
teljes odaadás forrásává, és melletted, a világ nagy keresztjeinek
tövében hadd vegyek részt Fiad megváltó halálának fájdalmában,
hogy Vele örvendhessek feltámadása dicsőségében az örök életben.
Ámen.
Imádság, amelyet a papok naponta elismételhetnek
Mindenható Isten, kegyelmed segítsen minket, hogy mi, akik a
szolgálati papságban részesültünk, méltón és áhítattal, teljes
tisztaságban és jó lelkiismerettel szolgálhassunk. Ha nem sikerül
bűntelenül élnünk, add meg nekünk mégis, hogy méltón megsirassuk a
rosszat, amelyet elkövettünk, és mindenben buzgón, alázatos
lélekkel és a jóakarat szándékával szolgáljunk. Krisztus, a mi
Urunk által. Ámen.
Rövid fohász
Jóságos Jézus, add, hogy szíved szerinti pap legyek!
Imádság Jézus Krisztushoz
Szeretett Jézusom, te egyedülálló jóakarattal meghívtál engem az
emberek ezrei közül a te követésedre, és a kiemelkedő papi
méltóságra. Kérlek, részesíts engem isteni erődben, hogy igaz
módon teljesíthessem szolgálatomat. Hozzád könyörgök, Uram Jézus,
hogy éltess engem most és mindig azzal a kegyelemmel, amelyet a
püspöki kézrátétel által kaptam. Te, aki a lelkek legcsodálatosabb
orvosa vagy, gyógyíts meg engem is, hogy ne essek vissza bűneimbe,
megszabaduljak minden gyengeségemtől és kedves lehessek számodra
halálom pillanatáig. Ámen.
Imádság a tisztaság megőrzéséért
Uram, Jézus Krisztus, lelkem jegyese, szívem öröme, térdre borulok előtted kérve és könyörögve, hogy tartsd meg és erősítsd bennem az igaz hitet minden nap. Édes Jézusom, add, hogy visszautasítsak minden gonosz gondolatot, távol tartsak magamtól minden testi vágyat és földi kísértést, amelyek lelkemnek kárára vannak, és add, hogy a te segítségeddel feddhetetlenül megőrizzem tisztaságomat.
Szentséges Szűz Mária, szüzeknek szüze, az én szeretett édesanyám, tisztítsd meg szívemet és lelkemet minden nap, járj közben értem a szent istenfélelemért és különösen azért, hogy hűséges maradjak küzdelmeimben.
Szent József, Mária szüzességének őrzője, védd meg az én lelkemet minden bűntől.
Mindnyájan, szent szüzek, akik az Isteni Bárányt követtétek,
segítsetek nekem, bűnösnek, hogy ne legyenek vétkes gondolataim,
és soha ne szakadjak el Jézus tiszta szívétől. Ámen.
Imádság a papokért
Úr Jézus, aki jelen vagy a legméltóságosabb Oltáriszentségben, Te papjaidon keresztül akarod folytatni jelenlétedet közöttünk. Add, hogy szavaik mindig a te szavaid legyenek, tetteik mindig a te tetteid, életük hűségesen tükrözze a te életedet.
Hadd legyenek ők olyan emberek, akik népük nevében szólnak Istenhez, az embereknek pedig Istenről beszélnek. Ne féljenek attól, hogy szolgálniuk kell, úgy szolgálják az Egyházat, ahogyan arra az Egyháznak szüksége van.
Legyenek olyan emberek, akik az örökkévalóról tesznek tanúságot korunkban, a te lépéseiddel járva a történelem útjain, és jót téve mindenkivel.
Legyenek hűségesek kötelességeikhez, végezzék buzgón hivatásukat és küldetésüket, tükrözzék fényesen identitásukat, és járja át életüket a kapott kegyelmek öröme.
Édesanyád, a boldogságos Szűz Mária közbenjárására kérlek: Ő, aki életed során ott állt melletted, álljon ott szüntelenül papjaid mellett is életük folyamán. Ámen.
