Mélyen Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Fivéreim és Nővérem!
Salom léhem! Erős kívánságom volt, hogy Péter utódává választásom utáni első németországi látogatásom alkalmával találkozzam a kölni Zsidó Közösséggel és a német zsidóság képviselőivel. E látogatásommal szeretnék kapcsolódni ahhoz az 1980. november 17-i eseményhez, amikor tisztelt Elődöm, II. János Pál pápa első németországi útján Mainzban találkozott a németországi zsidók és a Rabbi-Konferencia Központi Tanácsával. Ez alkalommal is biztosítani szeretném Önöket arról, hogy törekszem tovább folytatni az utat a zsidó néppel való kapcsolatok és barátság erősítésére, amely úton II. János Pál pápa döntő lépéseket tett (vö. Ansprache an die Delegation des International Jewish Committee on Interreligious Consultations: L’Osservatore Romano, 2005. jún. 10., 5. o.).
A kölni Zsidó Közösség ebben a városban valóban „otthon” érezheti magát. Ugyanis ez a legrégibb helye egy zsidó közösségnek német földön: visszanyúlik egészen a római kori Kölnig. A zsidó és a keresztény közösségek kapcsolatának története bonyolult és gyakran fájdalmas. Voltak jószomszédi periódusok, de el is űzték a zsidókat Kölnből 1424-ben. A 20. században, a német és az európai tartomány legsötétebb időszakában egy eszelős újpogány faj-ideológia az európai zsidóság államilag megtervezett és szisztematikusan végrehajtott kiirtásának kísérletéhez vezetett, ahhoz, ami Soah néven vonult be a történelembe. Ennek a hallatlan és egészen addig elképzelhetetlen gaztettnek egyedül Kölnben 7000 név szerint ismert –valójában biztosan jelentősen több – zsidó esett áldozatul. Mivel Isten szentségét nem ismerték el, az emberi élet szentségét is lábbal tiporták.
Ebben az évben emlékezünk meg a nemzetiszocialisták koncentrációs táboraiból való kiszabadulás 60. évfordulójáról. Gázkamráik krematóriumaiban zsidók millióit – férfiakat, nőket és gyermekeket – öltek meg és égettek el. Magamévá teszem, amit tisztelt Elődöm Auschwitz fölszabadulásának 60. évfordulójára írt, és én is mondom: „Fejet hajtok mindazok előtt, akik a mysterium iniquitatis ezen megnyilvánulását átélték”. Az akkori rettenetes történéseknek „folyamatosan ébresztgetniük kell a lelkiismereteket, véget kell vetniük a konfliktusoknak, és figyelmeztetniük kell a békére” (Üzenet Auschwitz fölszabadulásának alkalmából. 2005. január 15.) Közösen kell megszívlelnünk, amit a Bölcsesség könyve Istenről és az általa teremtett világról elgondolt bölcs tervéről mond, hogy Ő „az Életnek Barátja” (11,26).
Éppen idén van negyven éve, hogy a II. Vatikáni Zsinat közzétette a Nostra aetate nyilatkozatot, és ezzel új távlatokat nyitott a zsidó-keresztény kapcsolatokban, melyeket a dialógus és a partnerség határoz meg. E nyilatkozat a negyedik fejezetében emlékeztet közös gyökereinkre, és arra a rendkívül gazdag szellemi örökségre, melyben a zsidók és a keresztények közösen osztoznak. Mind a zsidók, mind a keresztények Ábrahámban ismerik föl atyjukat a hitben (vö. Gal 3,7; Róm 4,11), és hivatkoznak Mózes és a próféták tanítására. Mind a zsidók, mind a keresztények lelkisége a zsoltárokból táplálkozik. A keresztények Pál apostollal együtt meg vannak győződve arról, hogy „Isten kegyelme és meghívása visszavonhatatlan” (Róm 11,29; vö. 9,6.11; 11,1). Tekintettel a kereszténység zsidó gyökereire (vö. Róm 11,16-24) mondta tisztelt Elődöm a német püspökök egyik ítéletének megerősítésekor: „Aki Jézus Krisztussal találkozik, találkozik a zsidósággal” (Insegnamenti III/2, 1980, 1272. o.).
Ezért sajnálkozik a Nostra aetate zsinati nyilatkozat „a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, melyek bármikor és bárki részéről érték a zsidókat” (4. p.). Isten valamennyiünket „a maga képmására” (Ter 1,27) teremtett, és ezáltal transzcendens méltósággal tüntetett ki minket. Isten előtt minden embernek azonos a méltósága, függetlenül attól, hogy mely néphez, mely kultúrához vagy milyen valláshoz tartozik. Ezen az alapon beszél a Nostra aetate nyilatkozat nagy tisztelettel a muszlimokról (vö. 3. p.) és a többi vallásokhoz tartozókról is (vö. 2. p.). E közös emberi méltóság alapján „az Egyház elítéli az emberek faj, bőrszín, társadalmi helyzet vagy vallás alapján történő bármilyen diszkriminációját”, mint olyan cselekedetet, amely ellentmond Krisztus akaratának (vö. 5. p.). Az Egyház kötelességének érzi, hogy e tanítást a katekézisben és élete minden mozzanatában továbbadja a felnövekvő nemzedéknek, melynek tagjai már nem voltak szemtanúi a II. világháború előtti és alatti szörnyű eseményeknek. Ez azért is különös jelentőségű feladat, mert napjainkban sajnos újra feltűntek az antiszemitizmus jelei és az általános idegenellenesség formái. Ezek aggodalomra és éberségre adnak okot. A katolikus Egyház – s ezt én ez alkalommal is ismételten hangsúlyozni szeretném – föllép az összes népek, kultúrák és vallások közötti tolerancia, megbecsülés, barátság és béke érdekében.
A Nostra aetate nyilatkozat óta eltelt 40 esztendőben Németországban is és nemzetközi szinten is sok minden történt a zsidók és keresztények közötti viszony jobbítása és elmélyítése érdekében. A hivatalos kapcsolatok mellett – különösen a szentírástudósok közötti együttműködésnek köszönhetően – sok barátság született. Ebben az összefüggésben emlékszem a Német Püspöki Konferencia különböző nyilatkozataira és a „Keresztény-Zsidó Együttműködés Kölni Társasága” áldásos tevékenységére, mely hozzájárult ahhoz. hogy a zsidó közösség 1945 óta itt Kölnben újra „otthon” érezheti magát, és jószomszédi együttélést talált a keresztény közösséggel. Természetesen még sok tennivaló maradt. Kölcsönösen sokkal jobban meg kell ismernünk egymást. Ezért bátorítok én a zsidók és keresztények közötti figyelmes és bizalommal teljes dialógusra. Csak így juthatunk el a még vitatott történeti kérdések mindkét részről elfogadott értelmezéséhez, mindenekelőtt ahhoz, hogy előbbre lépjünk a zsidóság és a kereszténység közötti kapcsolat teológiai értékelésében. A dialógusban természetesen nem arról van szó, hogy a fennálló különbözőségeket figyelmen kívül hagyjuk vagy eljelentéktelenítsük: abban is, és főként abban kell kölcsönösen megbecsülnünk egymást, ami megkülönböztet bennünket hitbeli meggyőződésünk legmélyén.
Végül tekintetünket nem csupán hátrafelé kell fordítanunk a történelemben, hanem előre is a mai és holnapi feladatokra. Gazdag örökségünk és a növekvő bizalomra irányuló testvéri kapcsolatok köteleznek arra, hogy közösen még világosabb tanúságot tegyünk az emberi jogok és az emberi élet szentségének védelme és támogatása, a család értékei, a szociális igazságosság és a világ békéje mellett, és ezekért a gyakorlatban együttműködjünk. A Tízparancsolat (vö. Kiv 20; MTörv 5) közös örökségünk és közös kötelességünk. A Tízparancsolat nem teher, hanem útmutató a boldog életre. Különösen az a fiatalok számára, akikkel ezekben a napokban találkozunk, s akik oly közel állnak a szívemhez. Azt kívánom, hogy a Tízparancsolatban ismerjék föl a lámpást a lépéseikhez és a fényt az ösvényükhöz (vö. Zsolt 119,105). A felnőtteket terheli a felelősség, hogy a fiatal embereknek továbbadják a remény fáklyáját, amit Isten a zsidóknak is, keresztényeknek is odaajándékozott, hogy a gonosz hatalma „soha többé” uralomra ne jusson, és a következő nemzedékek Isten segítségével igazságosabb és békésebb világban élhessenek, melyben minden embernek azonos polgárjoga van.
A 29. zsoltár szavaival fejezem be, mely egyszerre jókívánság és imádság: „Az Úr adjon erőt az Ő népének. Az Úr áldja meg az Ő népét békével.”
Hallgasson meg minket!
Kedves Fivéreim és Nővérem!
Salom léhem! Erős kívánságom volt, hogy Péter utódává választásom utáni első németországi látogatásom alkalmával találkozzam a kölni Zsidó Közösséggel és a német zsidóság képviselőivel. E látogatásommal szeretnék kapcsolódni ahhoz az 1980. november 17-i eseményhez, amikor tisztelt Elődöm, II. János Pál pápa első németországi útján Mainzban találkozott a németországi zsidók és a Rabbi-Konferencia Központi Tanácsával. Ez alkalommal is biztosítani szeretném Önöket arról, hogy törekszem tovább folytatni az utat a zsidó néppel való kapcsolatok és barátság erősítésére, amely úton II. János Pál pápa döntő lépéseket tett (vö. Ansprache an die Delegation des International Jewish Committee on Interreligious Consultations: L’Osservatore Romano, 2005. jún. 10., 5. o.).
A kölni Zsidó Közösség ebben a városban valóban „otthon” érezheti magát. Ugyanis ez a legrégibb helye egy zsidó közösségnek német földön: visszanyúlik egészen a római kori Kölnig. A zsidó és a keresztény közösségek kapcsolatának története bonyolult és gyakran fájdalmas. Voltak jószomszédi periódusok, de el is űzték a zsidókat Kölnből 1424-ben. A 20. században, a német és az európai tartomány legsötétebb időszakában egy eszelős újpogány faj-ideológia az európai zsidóság államilag megtervezett és szisztematikusan végrehajtott kiirtásának kísérletéhez vezetett, ahhoz, ami Soah néven vonult be a történelembe. Ennek a hallatlan és egészen addig elképzelhetetlen gaztettnek egyedül Kölnben 7000 név szerint ismert –valójában biztosan jelentősen több – zsidó esett áldozatul. Mivel Isten szentségét nem ismerték el, az emberi élet szentségét is lábbal tiporták.
Ebben az évben emlékezünk meg a nemzetiszocialisták koncentrációs táboraiból való kiszabadulás 60. évfordulójáról. Gázkamráik krematóriumaiban zsidók millióit – férfiakat, nőket és gyermekeket – öltek meg és égettek el. Magamévá teszem, amit tisztelt Elődöm Auschwitz fölszabadulásának 60. évfordulójára írt, és én is mondom: „Fejet hajtok mindazok előtt, akik a mysterium iniquitatis ezen megnyilvánulását átélték”. Az akkori rettenetes történéseknek „folyamatosan ébresztgetniük kell a lelkiismereteket, véget kell vetniük a konfliktusoknak, és figyelmeztetniük kell a békére” (Üzenet Auschwitz fölszabadulásának alkalmából. 2005. január 15.) Közösen kell megszívlelnünk, amit a Bölcsesség könyve Istenről és az általa teremtett világról elgondolt bölcs tervéről mond, hogy Ő „az Életnek Barátja” (11,26).
Éppen idén van negyven éve, hogy a II. Vatikáni Zsinat közzétette a Nostra aetate nyilatkozatot, és ezzel új távlatokat nyitott a zsidó-keresztény kapcsolatokban, melyeket a dialógus és a partnerség határoz meg. E nyilatkozat a negyedik fejezetében emlékeztet közös gyökereinkre, és arra a rendkívül gazdag szellemi örökségre, melyben a zsidók és a keresztények közösen osztoznak. Mind a zsidók, mind a keresztények Ábrahámban ismerik föl atyjukat a hitben (vö. Gal 3,7; Róm 4,11), és hivatkoznak Mózes és a próféták tanítására. Mind a zsidók, mind a keresztények lelkisége a zsoltárokból táplálkozik. A keresztények Pál apostollal együtt meg vannak győződve arról, hogy „Isten kegyelme és meghívása visszavonhatatlan” (Róm 11,29; vö. 9,6.11; 11,1). Tekintettel a kereszténység zsidó gyökereire (vö. Róm 11,16-24) mondta tisztelt Elődöm a német püspökök egyik ítéletének megerősítésekor: „Aki Jézus Krisztussal találkozik, találkozik a zsidósággal” (Insegnamenti III/2, 1980, 1272. o.).
Ezért sajnálkozik a Nostra aetate zsinati nyilatkozat „a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, melyek bármikor és bárki részéről érték a zsidókat” (4. p.). Isten valamennyiünket „a maga képmására” (Ter 1,27) teremtett, és ezáltal transzcendens méltósággal tüntetett ki minket. Isten előtt minden embernek azonos a méltósága, függetlenül attól, hogy mely néphez, mely kultúrához vagy milyen valláshoz tartozik. Ezen az alapon beszél a Nostra aetate nyilatkozat nagy tisztelettel a muszlimokról (vö. 3. p.) és a többi vallásokhoz tartozókról is (vö. 2. p.). E közös emberi méltóság alapján „az Egyház elítéli az emberek faj, bőrszín, társadalmi helyzet vagy vallás alapján történő bármilyen diszkriminációját”, mint olyan cselekedetet, amely ellentmond Krisztus akaratának (vö. 5. p.). Az Egyház kötelességének érzi, hogy e tanítást a katekézisben és élete minden mozzanatában továbbadja a felnövekvő nemzedéknek, melynek tagjai már nem voltak szemtanúi a II. világháború előtti és alatti szörnyű eseményeknek. Ez azért is különös jelentőségű feladat, mert napjainkban sajnos újra feltűntek az antiszemitizmus jelei és az általános idegenellenesség formái. Ezek aggodalomra és éberségre adnak okot. A katolikus Egyház – s ezt én ez alkalommal is ismételten hangsúlyozni szeretném – föllép az összes népek, kultúrák és vallások közötti tolerancia, megbecsülés, barátság és béke érdekében.
A Nostra aetate nyilatkozat óta eltelt 40 esztendőben Németországban is és nemzetközi szinten is sok minden történt a zsidók és keresztények közötti viszony jobbítása és elmélyítése érdekében. A hivatalos kapcsolatok mellett – különösen a szentírástudósok közötti együttműködésnek köszönhetően – sok barátság született. Ebben az összefüggésben emlékszem a Német Püspöki Konferencia különböző nyilatkozataira és a „Keresztény-Zsidó Együttműködés Kölni Társasága” áldásos tevékenységére, mely hozzájárult ahhoz. hogy a zsidó közösség 1945 óta itt Kölnben újra „otthon” érezheti magát, és jószomszédi együttélést talált a keresztény közösséggel. Természetesen még sok tennivaló maradt. Kölcsönösen sokkal jobban meg kell ismernünk egymást. Ezért bátorítok én a zsidók és keresztények közötti figyelmes és bizalommal teljes dialógusra. Csak így juthatunk el a még vitatott történeti kérdések mindkét részről elfogadott értelmezéséhez, mindenekelőtt ahhoz, hogy előbbre lépjünk a zsidóság és a kereszténység közötti kapcsolat teológiai értékelésében. A dialógusban természetesen nem arról van szó, hogy a fennálló különbözőségeket figyelmen kívül hagyjuk vagy eljelentéktelenítsük: abban is, és főként abban kell kölcsönösen megbecsülnünk egymást, ami megkülönböztet bennünket hitbeli meggyőződésünk legmélyén.
Végül tekintetünket nem csupán hátrafelé kell fordítanunk a történelemben, hanem előre is a mai és holnapi feladatokra. Gazdag örökségünk és a növekvő bizalomra irányuló testvéri kapcsolatok köteleznek arra, hogy közösen még világosabb tanúságot tegyünk az emberi jogok és az emberi élet szentségének védelme és támogatása, a család értékei, a szociális igazságosság és a világ békéje mellett, és ezekért a gyakorlatban együttműködjünk. A Tízparancsolat (vö. Kiv 20; MTörv 5) közös örökségünk és közös kötelességünk. A Tízparancsolat nem teher, hanem útmutató a boldog életre. Különösen az a fiatalok számára, akikkel ezekben a napokban találkozunk, s akik oly közel állnak a szívemhez. Azt kívánom, hogy a Tízparancsolatban ismerjék föl a lámpást a lépéseikhez és a fényt az ösvényükhöz (vö. Zsolt 119,105). A felnőtteket terheli a felelősség, hogy a fiatal embereknek továbbadják a remény fáklyáját, amit Isten a zsidóknak is, keresztényeknek is odaajándékozott, hogy a gonosz hatalma „soha többé” uralomra ne jusson, és a következő nemzedékek Isten segítségével igazságosabb és békésebb világban élhessenek, melyben minden embernek azonos polgárjoga van.
A 29. zsoltár szavaival fejezem be, mely egyszerre jókívánság és imádság: „Az Úr adjon erőt az Ő népének. Az Úr áldja meg az Ő népét békével.”
Hallgasson meg minket!
