KEK 541-565

ELSŐ FEJEZET
„SZERESD A TE URADAT, ISTENEDET TELJES SZÍVEDBŐL, TELJES LELKEDBŐL ÉS TELJES ELMÉDBŐL”

2083. Jézus az ember Isten iránti kötelezettségeit ezzel a paranccsal foglalta össze: „Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből (Mt 22,37)”.[1] E szavakban közvetlenül visszhangzik az ünnepélyes fölszólítás: „Halljad, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!” (MTörv 6,4).

Isten előbb szeretett. A „tíz szó” közül az első az egyetlen Isten szeretetére emlékeztet. A következő parancsolatok a szeretet válaszát – melyre az ember meghívást kapott, hogy adja Istenének - bontják ki.

1. Cikkely
AZ ELSŐ PARANCSOLAT

„Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kivezettelek téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyenek idegen isteneid előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lenn a földön, vagy a vizekben, a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket.” (Kiv 20,2-5)[2]

„Írva van ugyanis: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4,10) .

I. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”

2084. Isten úgy mutatja meg magát, hogy emlékeztet mindenható, jóakaratú és szabadító tettére annak történelmében, akihez szól: „Én (...), aki kivezettelek téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” (MTörv 5,6). Az első szó tartalmazza a Törvény első parancsolatát: „Uradat, Istenedet féljed, és neki szolgálj (...). Ne menjetek idegen istenek után.” (MTörv 6,13-14) Isten első fölszólítása és jogos követelése, hogy az ember fogadja el és imádja Őt.

2085. Az egy és igaz Isten elsősorban a maga dicsőségét nyilatkoztatja ki Izraelnek.[3] Az ember hivatásának és igazságának kinyilatkoztatása Isten kinyilatkoztatásához kötődik. Az ember hivatása, hogy kinyilvánítsa Istent egy olyan cselekvésmóddal, ami megfelel „Isten képére és hasonlóságára” teremtett voltának (Ter 1,26):

Nem lesz soha más Isten, ó Trifón, és nem is volt kezdettől fogva (...) rajta kívül, aki megteremtette és elrendezte a mindenséget. Mi nem gondoljuk, hogy a mi Istenünk különbözik a tiétektől. Ő ugyanaz, mint aki atyáitokat kihozta Egyiptomból „hatalmas kézzel és kiterjesztett karral”. Nem más Istenben reménykedünk – hiszen nincsen -, hanem ugyanabban, akiben ti reménykedtek, Ábrahám, Izsák, Jákob Istenében.[4]

2086. „Az első (parancsolatban) benne foglaltatik a hit, a remény és a szeretet parancsa. Mert amikor Istenről azt mondjuk, hogy mozdulatlan, változhatatlan, örökké ugyanaz, hűséges, helyesen valljuk azt, hogy Ő minden hamisság nélkül való; ebből következően szavai alapján teljes hittel kell tekintélyét elfogadnunk. Aki pedig az Ő mindenhatóságát, kegyességét, jóságát, jótéteményeit szemléli, megteheti-e, hogy nem belé veti minden reményét? Ha pedig jóságának és szeretének ránk áradó gazdagságát nézi, megteheti-e, hogy nem szereti Őt? Innen fakad a bevezetés és a záradék, mellyel a Szentírásban Isten akkor él, amikor parancsolatait adja: Én vagyok az Úr![5]

A HIT

2087. Erkölcsi életünk forrása az Istenbe vetett hitben van, aki kinyilatkoztatja nekünk szeretetét. Szent Pál „a hit engedelmességéről” (Róm 1,5)[6] mint az első kötelezettségről beszél. Ennek következménye, hogy „Isten nem ismerése” minden erkölcsi eltévelyedés kiindulópontja és magyarázata.[7] Kötelességünk tehát Isten iránt, hogy higgyünk benne és tanúságot tegyünk róla.

2088. Az első parancs azt követeli tőlünk, hogy okosan és éberen tápláljuk és őrizzük hitünket, és utasítsunk el mindent, ami vele ellenkezik. A hit ellen többféleképpen lehet vétkezni:

A szándékos kételkedés hit kérdéseiben mellőzi vagy elutasítja, hogy igaznak tartsa mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott és az Egyház elénk ad, hogy higgyük. Az akaratlan kételkedés bizonytalankodást jelent a hit aktusában, nehézkességet a hit ellen fölhozott érvek megcáfolására, vagy a félelmet a hit homályossága miatt. A kételkedés, ha szántszándékkal ápolják, a szellem vakságához vezethet.

2089. A hitetlenség a kinyilatkoztatott igazság elhanyagolása vagy elfogadásának szándékos megtagadása. „Eretnekségnek mondjuk, ha valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazságnak makacs tagadása vagy makacs kétségbevonása a keresztség fölvétele után; aposztáziának, ha a keresztény hit teljes elutasítása; és skizmának, ha a Pápának való alárendeltség vagy a neki alárendelt egyháztagokkal való közösség megtagadása.”[8]

A REMÉNY

2090. Amikor Isten kinyilatkoztatja magát és meghívja az embert, az ember a saját erejével képtelen tökéletesen válaszolni az isteni szeretetre. Remélnie kell, hogy Isten megadja neki a képességet, mellyel viszonozni tudja szeretetét és a szeretet parancsainak megfelelően tud cselekedni. A remény az isteni áldásnak és Isten boldog látásának bizakodó várása; félelem is, attól, hogy megbántja Isten szeretetét és kiváltja büntetését.

2091. Az első parancsolat a remény elleni bűnökre is vonatkozik, amelyek a kétségbeesés és a vakmerő bizakodás:

A kétségbeeséssel az ember nem bízik többé abban, hogy Istentől elnyeri üdvösségét; hogy segítséget kap az üdvösség eléréséhez, vagy hogy elnyeri bűnei bocsánatát. A kétségbeesés ellenkezik Isten jóságával, igazságosságával – mert Isten hűséges ígéreteihez – és irgalmasságával.

2092. A vakmerőségnek két fajtája van. Vagy vakmerően bízik az ember a saját képességeiben (remélve, hogy a magasból jövő segítség nélkül üdvözülhet); vagy az isteni mindenhatóságban és irgalmasságban bízik vakmerően (remélve, hogy bocsánatot nyer megtérés nélkül és dicsőséget érdem nélkül).

A SZERETET

2093. Az Isten szeretetébe vetett hit magában foglalja a meghívást és a kötelezettséget arra, hogy őszinte szeretettel válaszoljunk az isteni szeretetre. Az első parancsolat arra kötelez, hogy Istent mindenekfölött szeressük,[9] és minden teremtményt Őáltala és Őmiatta szeressünk.

2094. Isten szeretete ellen különböző módokon lehet vétkezni: A közömbösség megtagadja vagy elutasítja az isteni szeretettel való törődést; nem vesz tudomást megelőző természetéről és tagadja erejét. A hálátlanság elmulasztja vagy elutasítja az isteni szeretet elismerését és szeretettel való viszonzását. A langyosság habozva vagy hanyagsággal válaszol az isteni szeretetre, és magában foglalhatja a szeretet visszautasítását is. A lustaság vagy lelki restség eljut egészen az Istentől származó öröm elutasításáig, sőt az isteni jótól való borzadásig. Az Isten iránti gyűlölet a gőgből fakad. Ellenkezik Isten szeretetével, kinek jóságát tagadja, és átkozni akarja, mert tiltja a bűnöket és büntet.

II. Csak Neki szolgálj!”

2095. A teológiai erények: a hit, remény és szeretet formálják meg és éltetik az erkölcsi erényeket. Így a szeretet vezet rá arra, hogy megadjuk Istennek, amivel az igazságosság szerint mint teremtmények tartozunk neki. A vallásosság erénye tesz készségessé e magatartásra.

AZ IMÁDÁS

2096 Az imádás a vallásosság erényének első aktusa. Istent imádni annyit jelent, hogy elismerjük őt mint Istent, mint Teremtőt és Üdvözítőt, minden létezőnek Urát és Parancsolóját, a végtelen és irgalmas Szeretetet. „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Lk 4,8), mondja Jézus a Második Törvénykönyvet idézve (6,13).

2097. Istent imádni azt jelenti, hogy föltétlen tisztelettel és engedelmességgel elismerjük „a teremtmény semmiségét”, aki csak annyiban létezik, amennyiben Istentől kapja a létet. Istent imádni azt jelenti, hogy mint Mária a Magnificatban, dicsérjük és magasztaljuk Őt, és megalázzuk önmagunkat, hálával megvallva, hogy nagy dolgokat vitt végbe és szent az Ő neve.[10] Az egy Isten imádása megszabadítja az embert a magába zárkózástól, a bűn rabszolgaságától és a világ bálványozásától.

AZ IMÁDSÁG

2098. A hit, a remény és a szeretet cselekedetei, melyeket az első parancsolat parancsol, az imádságban valósulnak meg. A lélek Istenhez emelése imádásunk kifejezése: a dicsérő, hálaadó, közbenjáró és kérő imádság. Az imádság elengedhetetlen föltétele annak, hogy engedelmeskedni tudjunk Isten parancsolatainak. „Szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1).

AZ ÁLDOZAT

2099. Igazságos dolog Istennek áldozatokat bemutatni az imádás, a hálás lelkület, a könyörgés és a közösség jeléül: „Valódi áldozat minden cselekedet, amit azért teszünk, hogy szent társaságba kerüljünk Istennel, és annak a jó célnak érdekében tesszük, ami igazán boldoggá tehet bennünket.”[11]

2100. A látható áldozatnak, hogy igaz legyen, a lelki áldozat kifejezésének kell lennie: „Áldozat Istennek a töredelmes lélek ...” (Zsolt 51,19). Az ószövetségi próféták gyakran korholták a belső részvétel nélküli, a felebarát szeretetétől elszakadt[12] áldozatokat.[13] Jézus Ozeás próféta szavát idézi: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” (Mt 9,13; 12,7).[14] Az egyetlen tökéletes áldozat az, amelyet Jézus az Atya szeretete iránti teljes odaadással üdvösségünkért a keresztfán mutatott be.”[15] Az Ő áldozatához kapcsolódva életünket tehetjük Istennek szóló áldozattá.

ÍGÉRETEK ÉS FOGADALMAK

2101. A keresztény ember több alkalommal is fölszólítást kap arra, hogy ígéreteket tegyen Istennek. A keresztség és bérmálás, a házasságkötés és papszentelés mindig magában foglal ígéreteket. A keresztény ember személyes áhítatból is megígérhet Istennek bizonyos cselekedetet, imádságot, alamizsnát, zarándoklatot stb. Az Istennek tett ígéretekhez való hűség az isteni Fölséget megillető tiszteletet és a hűséges Isten iránti szeretetet fejezi ki.

2102. „A fogadalmat, vagyis az Istennek megfontoltan és szabadon valamely lehetséges és nagyobb jóra tett ígéretet a vallásosság erénye alapján teljesíteni kell.”[16] A fogadalom az áhítat cselekedete, mellyel a keresztény Istennek ajánlja önmagát, vagy egy jócselekedetet ígér meg. Fogadalmainak teljesítésével azt adja meg Istennek, amit rnegígért és amit neki szentelt. Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk, hogy Szent Pál gondos volt fogadalmai teljesítésében.[17]

2103. Az Egyház példás értéket tulajdonít az evangéliumi tanácsok gyakorlására tett fogadalmaknak:[18]

„Az Anyaszentegyház örül annak, hogy gyermekei között vannak olyan férfiak és nők, akik szorosabban követik és világosabban mutatják be az Üdvözítő önkiüresítését, Isten gyermekeinek szabadságával vállalva a szegénységet és lemondva saját akaratukról: ők ugyanis a tökéletesség dolgában Isten kedvéért a parancsolatok mértékén túl alávetik magukat egy másik embernek, hogy az engedelmes Krisztushoz hasonlóbbá váljanak.”[19]

Egyes esetekben az Egyház, megfelelő indoklás esetén, fölmenthet fogadalmak és ígéretek alól.[20]

A VALLÁS TÁRSADALMI KÖTELEZETTSÉGEI ÉS A VALLÁSSZABADSÁGHOZ VALÓ JOG

2104. „Minden embernek kötelessége tehát, hogy keresse az igazságot – főleg Istenre és az ő Egyházára vonatkozóan -, és azt megismerve tegye magáévá és ragaszkodjék hozzá.”[21] E kötelezettség magából az emberi természetből fakad.[22] Nem mond ellent sem a különböző vallások iránt tanúsított őszinte tiszteletnek, „melyek nem egy esetben annak az igazságnak egy sugarát tükrözik, mely megvilágosít minden embert,”[23] sem a szeretet követelményének, ami arra buzdít, hogy az ember „szeretettel, okosan, türelmesen bánjék a hitben tévedő vagy tudatlan felebarátaival”.[24]

2105. A hiteles kultusz Isten felé az embernek egyénileg és társadalmilag egyaránt kötelessége. Ez „hagyományos katolikus tanítás az embereknek és a csoportoknak az igaz vallás és Krisztus egyetlen egyháza iránti erkölcsi kötelességéről”.[25] Az Egyház, szüntelen hirdetve az evangéliumot az embereknek, azon fáradozik, hogy akik hallgatják az evangéliumot, át tudják hatni a közösség „gondolkodását és erkölcseit, törvényeit és szervezeteit”,[26] melyben élnek. A keresztények társadalmi kötelessége, hogy tiszteljék és ébresszék föl minden emberben az igaz és a jó szeretetét. Meg kell ismertetniük az egyedül igaz vallást, mely a katolikus és apostoli Egyházban létezik.[27] A keresztények arra hivatottak, hogy a világ világossága[28] legyenek. Az Egyház ezáltal mutatja meg Krisztus királyságát a teremtés és különösen az emberi társadalmak fölött.[29]

2106. „Vallási tekintetben senkit ne kényszerítsenek, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék, és ne akadályozzák meg, hogy a kellő határokon belül nyilvánosan saját lelkiismeretét követhesse egyedül vagy másokkal együtt.”[30] Ez a jog az emberi személyiség természetén alapszik, mely méltóságából adódóan szabadon kötelezi el magát a mulandó világot fölülmúló isteni igazság iránt. Ezért „még azokban is megmarad, akik nem tesznek eleget az igazság keresése és a hozzá való ragaszkodás kötelezettségének”.[31]

2107. „Ha egy nép különleges körülményeinek figyelembevételével az állam jogrendje valamely vallási közösséget megkülönböztetett elismerésben részesít, ugyanakkor el kell ismernie és tiszteletben kell tartania minden polgár és vallásos közösség vallásszabadsághoz való jogát.”[32]

2108. A vallásszabadsághoz való jog nem erkölcsi engedély a tévedéshez való ragaszkodáshoz,[33] nem is a tévedéshez való vélelmezett jog,[34] hanem az emberi személy természetes joga a polgári szabadsághoz, azaz a politikai hatalom külső kényszerétől való mentesség, jogos határok között a vallás dolgában. E természetes jogot „a társadalom jogrendjében úgy kell elismerni, hogy polgári joggá váljon”.[35]

2109. A vallásszabadsághoz való jog természete szerint nem lehet sem korlátlan,[36] sem egy pusztán „pozitivista” vagy „naturalista” módon fölfogott közrend által korlátozott.[37] Az e joghoz tartozó „jogos határokat” minden társadalmi helyzetben külön kell meghatározni politikai okossággal, a közjó követelményei szerint, és a polgári hatalomnak kell jóváhagynia „az objektív erkölcsi rend normáinak megfelelő jogszabályokban”.[38]

III. Ne legyenek idegen isteneid előttem”

2110. Az első parancsolat megtiltja más istenek tiszteletét az egyetlen Úron kívül, aki kinyilatkoztatta magát népének. A babonát és a vallástalanságot tiltja. A babona a vallásosságnak bizonyos torz túlzását (per excessum) képviseli; a vallástalanság a vallásosság erényével hiányosságok miatt (per defectum) ellenkező vícium.

A BABONA

2111. A babona a vallásos érzék és a vallásos gyakorlatok eltévelyedése. Érintheti az igaz Istennek nyújtott kultuszt is, amikor például mágikus jelentőséget tulajdonítanak egyébként törvényes és szükséges gyakorlatoknak. Az imádságok vagy a szentségi jelek hatását egyedül anyagi összetevőjükhöz kötni az általuk igényelt belső készültségektől függetlenül, babonába süllyedést jelent.[39]

A BÁLVÁNYIMÁDÁS

2112. Az első parancsolat elítéli a politeizmust. Megköveteli az embertől, hogy ne higgyen más istenekben, csak Istenben, hogy ne tiszteljen más istenségeket, csak az Egyetlent. A Szentírás állandóan fölszólít, hogy vessük el a bálványokat, melyek „ezüstből és aranyból emberi kéznek alkotásai”, melyeknek van „szájuk és nem szólanak, van szemük és nem látnak”. Ezek a semmi bálványok megsemmisítik az embert: „Legyenek hozzájuk hasonlók, kik ezeket csinálják, és akik azokban bíznak” (Zsolt 115,4-5.8).[40] Ezzel szemben Isten az „élő Isten” (Józs 3,10),[41] aki éltet és beavatkozik a történelembe.

2113. A bálványimádás nemcsak a pogányság hamis kultuszait jelenti. A hit állandó kísértése marad. Annak istenítése, ami nem Isten. Mindig bálványimádásról van szó, amikor az ember Isten helyett teremtményt imád és tisztel, legyen szó istenekről vagy démonokról (például sátánizmus), hatalomról, gyönyörről, fajról, ősökről, államról, pénzről stb. „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” – mondja Jézus (Mt 6,24). Sok mártír halt meg, mert nem volt hajlandó imádni a „vadállatot”, [42] s még a színlelt kultuszát is elutasították. A bálványimádás elutasítja Isten kizárólagos uralmát; ezért összeegyeztethetetlen az Istennel való közösséggel. [43]

2114. Az emberi élet az Egyetlen imádásában válik egységessé. A parancsolat, hogy az egyetlen Istent imádjuk, egyszerűvé teszi az embert és megóvja a határtalan szétszóródástól. A bálványimádás az ember veleszületett vallásos érzésének eltorzulása. Bálványimádók azok, „akik az Istentől a lélekbe vésett istenfogalmat nem Őrá, hanem bármi másra alkalmazzák”.[44]

A JÖVENDÖLÉS ÉS MÁGIA

2115. Isten föltárhatja a jövőt prófétái vagy szentjei előtt. Mindazonáltal az igazán keresztény lelkület a jövő tekintetében bizalommal ráhagyatkozik a Gondviselés kezére, és nem táplál semmiféle egészségtelen kíváncsiságot ez irányban. A meggondolatlanság a felelősség hiányát hozhatja létre.

2116. Mindenfajta jövendölés elvetendő: a Sátánhoz vagy a démonokhoz fordulás, a halottidézés és minden más praktika, mely hamisan azt hirdeti, hogy képes „lerántani a leplet” a jövendőről.[45] A horoszkópok, az asztrológia, a tenyérjóslás, a kártyavetés, a jelek értelmezése, a jövőbelátás, a jósokhoz (médiumokhoz) fordulás mind arra törekszik, hogy hatalma legyen az idő, a történelem és végső soron az emberek fölött; ugyanakkor kegyessé akarják tenni a titokzatos hatalmakat. Mindezek ellentmondanak a szerető félelemhez kapcsolódó tiszteletnek és imádásnak, mellyel egyedül Istennek tartozunk.

2117. A mágia és a varázslás valamennyi fajtája, melyek által úgy tesznek, mintha hatalmuk lenne az okkult hatalmak fölött, mintha szolgálatukra tudnák kényszeríteni őket és természetfölötti hatalomhoz jutnának általa felebarátjuk fölött - még ha az egészségét akarnák is visszaadni -, súlyosan ellenkeznek a vallásosság erényével. Ezek a praktikák még inkább elítélendők, ha ártani akarnak a másiknak, vagy ha a démonok beavatkozásához folyamodnak. Az amulettek viselése is elvetendő. A spritizmus gyakran jövendőmondó vagy mágikus cselekményeket takar. Ezért az Egyház inti a híveket, hogy tartózkodjanak tőle. A hagyományos gyógymódok (természetgyógyászat) alkalmazása nem törvényesíthetik a gonosz hatalmak segítségül hívását és mások hiszékenységének kihasználását.

A VALLÁSTALANSÁG

2118. Isten első parancsolata elveti a vallástalanság fő bűneit: a szóval vagy cselekedettel történő istenkísértést, a szentségtörést, és a simóniát.

2119. Az istenkísértés szóval vagy tettel próbára teszi Isten jóságát és mindenható erejét. Ezért akarta elérni a Sátán Krisztusnál, hogy vesse le magát a templom párkányáról, így kényszerítve Istent beavatkozásra.[46] Jézus Isten szavát szegezte szembe a Sátánnal: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet” (MTörv 6,16). Az ilyen istenkísértésben rejlő kihívás sérti azt a tiszteletet és bizalmat, mellyel Urunknak, Teremtőnknek tartozunk. Azt jelenti, hogy kételkedünk szeretetében, gondoskodásában és hatalmában.[47]

2120. A szentségtörés a szentségek és más liturgikus cselekmények, valamint Istennek szentelt személyek, dolgok és helyek profanizálása vagy méltatlan kezelése. A szentségtörés súlyos bűn, főképp ha az Eucharisztia ellen követik el, mert ebben a szentségben Krisztus Teste szubsztancialiter van jelen.[48]

2121. A simónia[49] a lelki javak adásvétele. Simon mágusnak, amikor meg akarta vásárolni azt a lelki hatalmat, melynek működését az Apostolokban fölfedezte, Péter azt válaszolta: „Vesszen el a pénzed veled együtt, mert azt hitted, hogy az Isten ajándékát pénzen meg lehet venni” (ApCsel 8,9-24). Így igazodott Jézus szavához: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8).[50] A lelki javakat lehetetlen kisajátítani és úgy viselkedni velük, mintha birtokosai vagy urai lennénk, tekintettel arra, hogy forrásuk Isten. Nem kaphatók meg másként, csak ingyen, Őtőle.

2122. „A kiszolgáltató az illetékes hatóságtól megszabott adományokon kívül a szentségek kiszolgáltatásáért semmit ne kérjen, és mindig ügyeljen, nehogy a szegények szegénységük miatt nélkülözzék a szentségi segítséget.” [51] Az illetékes hatóság állapítja meg e „fölajánlások” mértékét annak az elvnek megfelelően, hogy a keresztény népnek hozzá kell járulnia az Egyház szolgáinak létfenntartásához. „Méltó a munkás a maga bérére” (Mt 10,10).[52]

AZ ATEIZMUS

2123. „Kortársaink közül sokan egyáltalán nem fogják föl a bensőséges és éltető kapcsolatot Istennel, vagy kifejezetten elutasítják, ezért az ateizmust korunk legsúlyosabb tényei közé kell sorolni.”[53]

2124. Az ateizmus elnevezés nagyon különböző jelenségeket takar. Gyakori formája a gyakorlati materializmus, mely az ember szükségleteit és igényeit a tér és az idő korlátai közé szorítja. Az ateista humanizmus hamisan úgy tekinti az embert, „mint aki önmagának célja, történetének egyedüli főszereplője és szerzője”.[54] A mai ateizmus másik mai formája az ember fölszabadulását a gazdasági és társadalmi fölszabadulástól várja, „és hangoztatja, hogy a vallás természeténél fogva állja útját ennek a fölszabadulásnak, mert a jövendő élet ábrándjával kecsegteti az embert, és visszatartja őt a földi társadalom építésétől”.[55]

2125. Az ateizmus, amennyiben elutasítja vagy tagadja Isten létét, bűn a vallásosság erénye ellen.[56] E bűn beszámíthatóságát nagyban enyhíthetik a szándékok és a körülmények. „Ezért a hívőknek is nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében, amennyiben a hitre nevelés elhanyagolásával vagy a tanítás meghamisításával, esetleg vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos voltával inkább eltakarják, mint föltárják Isten és a vallás igazi arcát.”[57]

2126. Az ateizmus gyakran az emberi autonómia hamis fogalmára épül, s erre hivatkozva eljut minden Istentől való függés tagadásáig.[58] Valójában Isten elismerése soha nem ellenkezik az emberi méltósággal, „mivel e méltóság Istenben alapszik és válik tökéletessé”.[59] Az Egyház tudja, hogy „üzenete összhangban van az emberi szív legtitkosabb vágyaival”.[60]

AZ AGNOSZTICIZMUS

2127. Az agnoszticizmus nagyon sok formát ölt. Egyes esetekben az agnosztikus tiltakozik az istentagadás ellen; ezzel szemben egy olyan transzcendens létét tételezi föl, aki nem tudja kinyilatkoztatni önmagát és akiről senki nem tud semmit. Más esetekben az agnosztikus nem foglal állást Isten létezésével kapcsolatban, kijelentve, hogy lehetetlen bizonyítani, mint ahogy lehetetlen elfogadni vagy tagadni.

2128. Az agnoszticizmus olykor tartalmazhat bizonyos istenkeresést, de lehet közömbösség, megfutamodás a lét végső kérdései elől, vagy az erkölcsi lelkiismeret tunyasága. Az agnoszticizmus nagyon gyakran azonos a gyakorlati ateizmussal.

IV. Ne csinálj magadnak faragott képet ...”

2129. Az isteni parancs megtiltja Isten minden ábrázolását emberi kéz által. Ezt a Második Törvénykönyv így magyarázza: „Amikor az Úr a Hóreben a lángok közül szólt hozzátok, semmiféle alakot nem láttatok. Ne vetemedjetek hát arra, hogy bármiféle alakban képmást csináljatok magatoknak Istenről...” (4,15-16). Izraelnek az abszolút transzcendens Isten nyilatkoztatta ki magát. „Ő minden”, de ugyanakkor „minden műve fölött áll” (Sir 43,27-28). Ő „a szépség alkotója” (Bölcs 13,3).

2130. Mindazonáltal Isten az ó Szövetségben parancsolta vagy megengedte olyan képmások készítését, amelyek szimbolikusan elvezetnek a megtestesült Ige által végrehajtott üdvösséghez: ilyenek a rézkígyó,[61] a frigyláda és a kerubok.[62]

2131. A megtestesült Ige misztériumára támaszkodva 787-ben a hetedik egyetemes zsinat Niceában igazolta a képrombolókkal szemben az ikonok tiszteletét: és nemcsak Krisztusét, hanem Isten Anyjáét, az angyalokét és a szentekét is. Isten Fia a megtestesülésével a képek új „üdvrendjét” indította el.

2132. A képek keresztény tisztelete nem áll ellentétben az első parancsolattal, mely megtiltja a bálványok faragását. „A kép előtt nyilvánított tisztelet az eredetinek szól” [63] és „aki a képet tiszteli, valójában azt a személyt tiszteli, aki rá van festve”.[64] A szent képek tisztelete „tiszteletteljes megbecsülés”, és nem imádás, ami egyedül csak Istent illeti:

„A vallásos kultusz nem önmagukért tiszteli a képeket, hanem amennyiben megjelenítik a megtestesült Istent. Az ilyen megközelítés pedig nem áll meg magánál a képnél, hanem a valóság fölé tör, amit ábrázol.”[65]

Összefoglalás

2133. Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.” (MTörv 6,5).

2134. Az első parancsolat arra hívja az embert, hogy higgyen Istenben, reméljen Benne és mindenekfölött szeresse Őt.

2135. Uradat, Istenedet imádd” (Mt 4,10). Isten imádása, az imádság, az Istent megillető kultusz fölajánlása, a Neki tett ígéretek és fogadalmak teljesítése a vallásosság erényének cselekedetei, melyek az első parancsolat iránti engedelmességből fakadnak.

2136. Az Istennek nyújtandó igaz tisztelet kötelezettsége az embert személyében s mint társas lényt érinti.

2137. Az embernek rendelkeznie kell a lehetőséggel arra, hogy a vallást magán és nyilvános formában szabadon gyakorolhassa.[66]

2138. A babona az igaz Istennek nyújtott kultusz eltévelyedése. A bálványimádásban, valamint a jövendölés és a mágia különböző formáiban nyilvánul meg.

2139. Az istenkísértés szavakkal vagy cselekedetekkel, továbbá a káromkodás és a simónia a vallástalanságnak az első parancsolat által tiltott bűnei.

2140. Az ateizmus, amennyiben tagadja vagy elutasítja Isten létét, bűn az első parancsolat ellen.

2141. A szent képek kultusza Isten Igéje megtestesülésének misztériumára alapul. Nem ellenkezik az első parancsolattal.

2. Cikkely
A MÁSODIK PARANCSOLAT

„Ne vedd hiába a te Uradnak, Istenednek Nevét” (Kiv 20,7).[67].
„Mondatott a régieknek: »Ne esküdjél hamisan« (...) Én pedig azt mondom nektek: Egyáltalán ne esküdjetek.” (Mt 5,33-34) .

I. Az Úr Neve szent

2142. A második parancsolat előírja az Úr Nevének tiszteletét. Az első parancsolathoz hasonlóan a vallásosság erényéből fakad, és részletesebben szabályozza szóhasználatunkat a szent dolgokban.

2143. A kinyilatkoztatás szókészletében van egy egyedülálló szó, Isten Nevének kinyilatkoztatása. Isten a Nevét azokra bízza rá, akik hisznek benne; személyes misztériumában nyilatkoztatja ki magát nekik. A név közlése a bizalom és intimitás szférájába tartozik. „Az Úr Neve szent”. Ezért nem élhet vele vissza az ember. Emlékezetében szeretetteljes imádás csendjével körülvéve kell őriznie.[68] Csak akkor szőheti szavai közé, ha áldani, dicsérni és dicsőíteni akarja ezt Nevet.[69]

2144. Az Isten Neve iránti tisztelet azt a tiszteletet fejezi ki, ami Isten misztériumát és a névben kifejezett szent valóságot illeti. A szent iránti érzék a vallásosság erényéhez tartozik:

„Vajon a félelem és a szentség érzése keresztény érzés, vagy sem? Efelől senki nem kételkedhet értelmesen. Ezek az érzések ébrednének bennünk, csak még erősebben, ha meglátnánk Isten fenségét. Ezeket éreznénk, ha tapasztalnánk jelenlétét. Amilyen mértékben hisszük, hogy Isten jelen van, olyan mértékben fognak el bennünket ezek az érzések. Ha semmi ilyesmit nem érzünk, azt jelenti, hogy nem fogjuk föl, nem hisszük, hogy jelen van.”[70]

2145. A hívő embernek, amikor hitét megvallja, tanúságot kell tennie az Úr Nevéről, a félelem terhe nélkül.[71] A prédikálást és a katekézis végzését át kell hatnia a mi Urunk Jézus Krisztus Neve iránti tiszteletnek és imádásnak.

2146. A második parancsolat a visszaélést tiltja Isten nevével, vagyis tiltja Isten, Jézus Krisztus, Szűz Mária és a szentek nevének helytelen használatát.

2147. Az Isten nevében másoknak tett ígéretek az isteni becsületre, hűségre, igazságosságra és hatalomra hivatkoznak. Az ilyen ígéreteket az igazságosság alapján meg kell tartani. Meg nem tartásuk esetén visszaélünk Isten nevével és bizonyos módon meghazudtoljuk Istent.[72]

2148. A káromkodás közvetlenül ellenkezik a második parancsolattal. Azt jelenti, hogy – hangosan vagy magunkban – gyűlölködő, szemrehányó, kihívó szavakat mondunk Isten ellen, rosszat mondunk róla, nem tiszteljük döntéseit, visszaélünk nevével. Szent Jakab elítéli azokat, akik „meggyalázzák azt a fölséges nevet, melyről el vannak nevezve” (2,7). A káromlás tilalma kiterjed Krisztus Egyháza, a szentek és a szent dolgok elleni szavakra is. Káromlás az is, ha Isten nevével fedeznek gaztetteket, taszítanak népeket szolgaságba, ha kínoznak vagy megölnek embereket. Az Isten nevével való visszaélés egy gaztett elkövetésekor a vallás elutasítását váltja ki.
A káromkodás ellentétben áll az Isten és az ő szent Neve iránti kötelező tisztelettel. Természete szerint súlyos bűn.[73]

2149. A szitkozódások, melyekbe káromló szándék nélkül szövik bele Isten Nevét, tiszteletlenségek az Úrral szemben. A második parancsolat az isteni Név mágikus használatát is tiltja.

„Ott nagy az Ő Neve, ahol fensége nagyságának megfelelően nevezik meg. Miként ott mondják szentnek az Ő Nevét, ahol tisztelettel és a megbántástól való félelemmel mondják ki.”[74]

II. Az Úr Nevének hamis kiejtése

2150. A második parancsolat tiltja a hamis esküt. Esküdni azt jelenti, hogy Istent az állított dolog tanújául hívjuk. Az isteni igazmondás segítségül hívása a saját igazmondás zálogaként. Az eskü az Úr Nevét kötelezi. „Féld az Urat, a te Istenedet, tiszteld és az Ő Nevére esküdj!” (MTörv 6,13)

2151. A hamis eskütől való tartózkodás kötelesség Istennel szemben. Isten, mint Teremtőnk és Urunk, minden igazság törvénye. Az emberi beszéd vagy megegyezik, vagy ellentétben áll Istennel, aki maga az Igazság. Ha az eskü jogos és igazmondó, megvilágítja az emberi szó és Isten igazsága közötti kapcsolatot. A hamis eskü hazugsághoz hívja tanúnak Istent.

2152. Aki eskü alatt olyan ígéretet tesz, amit nem akar betartani, vagy aki, miután eskü alatt megígérte, ígéretét nem tartja be, az esküszegő. Az esküszegés súlyos tiszteletlenség minden szó Urával szemben. Esküvel kötelezni magunkat egy rossz tettre, ellenkezik Isten Nevének szentségével.

2153. Jézus a Hegyi Beszédben elmagyarázta a második parancsolatot: „Hallottátok ezt a régieknek szóló parancsot is: Ne esküdjél hamisan, hanem tartsd meg az Úrnak tett esküdet. Én pedig azt mondom nektek: Egyáltalán ne esküdjetek. (...) A ti beszédetek legyen: az igen igen, a nem nem. Ami ezen fölül van, a gonosztól való.” (Mt 5,33-34,37)[75] Jézus azt tanítja, hogy minden eskü egyben hivatkozás Istenre, és Isten jelenlétét és igazságát minden szavunkban tisztelni kell. Beszédünkben az Istenre hivatkozás visszafogottságát követi az Ő jelenlétének tiszteletteljes szemmeltartása, amit minden egyes megnyilatkozásunkkal tanúsítunk vagy megcsúfolunk.

2154. Szent Pál nyomán[76] az egyházi hagyomány úgy érti Jézus szavait, hogy nem tiltják az esküt, ha komoly és igaz dolog forog kockán (például a bíróság előtt). „Eskü, vagyis az isteni Név tanúságul hívása az igazság mellett, csakis az igazság szerint, megfontoltan és igazságosan tehető!”[77]

2155. Az isteni Név szentsége megköveteli, hogy ne hivatkozzunk rá jelentéktelen dolgok esetében, és olyan körülmények között sem szabad esküdni, amikor ez az esküt jogtalanul követelő hatalom elfogadásaként értelmezhető. Amikor törvénytelen polgári hatóság követeli az esküt, rnegtagadható. Meg kell tagadni, amikor a személyek vagy az egyházi közösség méltóságával ellenkező célból követelik.

III. A keresztény név

2156. A keresztség szentségét „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” szolgáltatjuk ki (Mt 28,19). A keresztségben az Úr Neve megszenteli az embert, és a keresztény az Egyházban külön nevet kap. A név lehet egy szenté, azaz egy tanítványé, aki életében példás hűséget tanúsított az Úr iránt. A védőszent a szeretet példáját adja és biztosítja közbenjárását. A „keresztnév” kifejezhet egy keresztény misztériumot vagy erényt is. „A szülők, a keresztszülők és a plébános ügyeljenek arra, hogy ne a keresztény érzülettől idegen nevet adjanak.”[78]

2157. A keresztény ember napját, imádságait és tetteit a keresztvetéssel kezdi „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, amen”. A megkeresztelt ember napját Isten dicsőségének szenteli és az Üdvözítő kegyelmét hívja segítségül, mely lehetővé teszi számára, hogy a Lélekben az Atya gyermekeként cselekedjék. A kereszt jele megerősít a kísértésben és a nehézségekben.

2158. Isten mndenkit nevén szólít.[79] Minden ember neve szent. A név a személy képe. Tiszteletet követel, mert hordozójának méltóságát fejezi ki.

2159. A kapott név örökkévaló név. Az Országban fog teljes fénnyel ragyogni minden egyes Isten Nevével megjelölt személy titokzatos és egyedülálló jellege. „A győztesnek adok egy fehér követ. A kövön új név áll, melyet senki más nem ért, csak aki megkapja.” (Jel 2,17) „Ezután láttam a Bárányt, ott állt Sion hegyén, és vele száznegyvennégyezer, aki homlokán viselte az Ő Nevét és Atyjának Nevét” (Jel 14,1).

Összefoglalás

2160. Uram, mi Urunk, mily csodálatos a te Neved az egész földön” (Zsolt 8,2).

2161. A második parancsolat előírja az Úr Nevének tiszteletét. Az Úr Neve szent.

2162. A második parancsolat tiltja Isten Nevének minden meg nem felelő használatát. A káromkodás Isten, Jézus Krisztus, Szűz Mária és a szentek Nevének sértő használata.

2163. A hamis eskü Istent a hazugsághoz hívja tanúnak. Az esküszegés súlyos bűn az Úr ellen, aki mindig hűséges ígéreteihez.

2164. „Nem szabad esküdni sem a Teremtőre, sem bármiféle teremtményre, ha a következő három dolog együtt nincs jelen: az igazság, a szükség és a tisztelet.” [80]

2165. A keresztény ember a keresztségben kapja a nevét az Egyházban. A szülőknek, keresztszülőknek és a plébánosnak legyen gondja arra, hogy keresztény nevet adjanak. Egy szent nevének viselése (patrociniuma) a szeretet példáját ajánlja és imádságát biztosítja.

2166. A keresztény ember imádságait és cselekedeteit a kereszt jelével, „az Atyának, és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, amen”-nal kezdi.

2167. Isten minden egyes embert a saját nevén szólít.[81]

3. Cikkely
A HARMADIK PARANCSOLAT

„Gondolj a szombatra, és szenteld meg. Hat napig dolgozzál és végezd minden munkádat. A hetedik nap azonban az Úmak, a te Istenednek szombatja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned.” (Kiv 20,8-10)[82]
„A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ura a szombatnak is.” (Mk 2,27-28) .

I. A szombati nap

2168. A Tízparancsolat harmadik parancsa a szombat szentségére emlékeztet: „A hetedik napon szombat van, szent nyugalom az Úrnak” (Kiv 31,15).

2169. Ebből az alkalomból a Szentírás a teremtésre emlékeztet: „Az Úr ugyanis hat nap alatt teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van; a hetedik napon azonban megpihent. Az Úr a hetedik napot megáldotta és megszentelte.” (Kiv 20,11)

2170. A Szentírás az Úr napjában Izrael egyiptomi szolgaságból való szabadulásának emlékezetét is megmutatja: „Gondolj arra, hogy Egyiptom földjén magad is rabszolga voltál, de az Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett. Azért parancsolta meg az Úr, a te Istened a szombat megülését.” (MTörv 5,15)

2171. Isten Izraelre bízta a szombatot, hogy tartsa meg a megszeghetetlen Szövetség jeleként.[83] A szombat az Úrért van, szentként fönntartva Isten, az Ő teremtő műve és Izraelt megszabadító tetteinek dicséretére.

2172. Isten cselekvésmódja példa az emberi cselekvés számára. Ha Isten „föllélegzett” (Kiv 31,17) a hetedik napon, az embernek is „abba kell hagynia” a munkát, és engednie kell, hogy a többiek, főként a szegények „felüdüljenek”.[84] A szombat szünetelteti a mindennapi munkát, és bizonyos lazítást enged. A munka rabszolgasága és a pénz kultusza elleni tiltakozás napja.[85]

2173. Az evangélium több esetet elbeszél, amikor Jézust a szombat megszegésével vádolják. Jézus azonban soha nem sértette meg e nap szentségét.[86] Ennek hatalommal adja hiteles magyarázatát: „A szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért” (Mk 2,27). Krisztus a részvéttel együtt megmutatta, hogy neki van hatalma szombaton jót tenni és nem rosszat, életet menteni és nem elveszejteni.[87] A szombat az Úr irgalmasságának és Isten tiszteletének a napja.[88] „Az Emberfia ura a szombatnak is” (Mk 2,28).

II. Az Úr napja

„Ezt a napot az Úr Isten adta, ujjongjunk és vigadjunk rajta!” (Zsolt 118,24) .

A FÖLTÁMADÁS NAPJA: ÚJ TEREMTÉS

Jézus „a szombatok első napján” (Mk 16,2)[89] támadt föl a halottak közül. Mint „első nap”, Krisztus föltámadásának napja emlékeztet az első teremtésre. Mint „nyolcadik nap”, mely a szombatot követi,[90] a Krisztus föltámadásával elindított új teremtést jelzi. A keresztények számára a legelső nap lett, az első ünnep, az Úr napja (hé kyriaké hémera, dies dominica), a latin nyelvekben dominica, vasárnap:

„A Nap napján tartjuk mindannyian összejöveteleinket, mert ez az első nap [a zsidó szombat után], melyben Isten a sötétség és az anyag megváltoztatásával alkotta a világot; és Jézus Krisztus, a mi Megváltónk ezen a napon támadt föl a halottak közül.”[91]

A VASÁRNAP A SZOMBAT BETELJESEDÉSE

2175. A vasárnap kifejezetten különbözik a szombattól, melyet kronológiailag minden áldott héten követ, s melynek szertartásos előírásait helyettesíti a keresztények számára. A vasárnap Krisztus húsvétjában beteljesíti a zsidó szombat lelki igazságát és hirdeti az ember örök nyugalmát Istenben. A Törvény kultusza ugyanis előkészítette Krisztus misztériumát, és ami abban történt, körvonalakban Krisztus előképe volt:[92]

„Akik a dolgok régi rendjében éltek, új reményhez jutottak, többé már nem a szombatot ünnepelvén, hanem az Úr napja szerint élve, amelyen a mi életünk is támadt Őáltala és az Ő halála által.”[93]

2176. A vasárnap megünneplése megtartja a természetszerűleg az emberi szívekbe írt erkölcsi előírást, mely „parancsolja Isten látható kultuszát a mindenkinek szóló közös jótétemény [ti. a teremtés] jegyében”.[94] A vasárnapi istentisztelet beteljesíti az ó Szövetség erkölcsi parancsát, átvéve annak ritmusát és szellemét azáltal, hogy minden egyes héten megünnepli a Teremtőt és népének Megváltóját.

A VASÁRNAPI EUCHARISZTIA

2177. Az Úr napjának és Eucharisztiájának vasárnapi megünneplése az Egyház életének szívében van. „A vasárnapot, amelyen a húsvéti misztériumot ünnepeljük, az apostoli hagyományt követve az egész Egyházban úgy kell megtartani, mint a legfőbb kötelező ünnepet.”[95]

 „Ugyanígy meg kell ünnepelni Urunk Jézus Krisztus születését, a Vízkeresztet, a Mennybemenetelt, Krisztus legszentebb Testének és Vérének napját (Úrnapját); Mária istenanyaságát, Szeplőtelen Fogantatását és Mennybevételét, Szent József, Szent Péter és Pál apostolok és Mindenszentek napjait.”[96]

2178. A keresztény közösség összejövetelének e gyakorlata visszanyúlik az apostoli kor kezdetére.[97] A Zsidókhoz írt levél figyelmeztet, hogy „összejöveteleinkről ne maradjunk el, mint némelyek szoktak, hanem inkább buzdítsuk egymást” (10,25).

A hagyomány megőrizte egy mindig aktuális buzdítás emlékezetét: „Reggel tehát jelenj meg Isten templomában, járulj az Úrhoz, valld meg neki bűneidet, imádságokkal tarts bűnbánatot. (...) Maradj ott az isteni és szent liturgián, végezd el imádságaidat, és soha ne menj el az elbocsátó szó előtt (...). Ez a nap ugyanis, mint gyakran mondtuk, az imádságra és a nyugalomra adatott neked. Ez tehát az a nap, melyet az Úr alkotott. Örvendjünk és vigadjunk rajta.”[98]

2179. „A plébánia a krisztushívőknek a részegyházon belül állandó jelleggel megalapított közössége, melynek lelkipásztori gondozását a megyéspüspökök felügyelete alatt plébánosra bízzák, aki annak saját pásztora.”[99] Ez az a hely, ahol minden hívő összegyűlhet az Eucharisztia vasárnapi megünneplésére. A plébánia vezeti be a keresztényeket a liturgikus élet rendes menetébe és gyűjti össze őket az ünneplésre; tanítja Krisztus üdvözítő tanítását; testvéri jócselekedetekben gyakorolja az Úr szeretetét: [100]

„Imádkozni otthon is tudsz; de úgy imádkozni, mint a templomban, nem tudsz, ahol oly nagy az atyák sokasága, ahol a kiáltás egy szívből-lélekből száll Istenhez. (...) Itt valami több van jelen, nevezetesen az összhang és az egyetértés, a szeretet köteléke, a papok könyörgései.”[101]

A VASÁRNAP KÖTELEZETTSÉGE

2180. Az Egyház parancsa meghatározza és pontosabbá teszi az Úr törvényét: „Vasárnap és más kötelező ünnepeken a hívők kötelesek szentmisén részt venni.”[102] „A szentmisén való részvétel kötelezettségének eleget tesz, aki bárhol, katolikus szertartás szerint végzett misén jelen van, magán az ünnepnapon vagy az előző nap estéjén.”[103]

2181. A vasárnapi Eucharisztia megalapozza és erősíti az egész keresztény életet. Ezért a híveknek részt kell venniük az Eucharisztián a kötelező ünnepeken, hacsak komoly okuk nincs rá, hogy elmaradjanak (például betegség vagy a csecsemők ellátása, vagy lelkipásztoruk föl nem menti őket).[104] Akik szándékosan nem tesznek eleget e kötelezettségüknek, súlyos bűnt követnek el.

2182. Az Eucharisztia vasárnapi, közös ünneplésén való részvétel tanúskodik a Krisztushoz és az ő Egyházához tartozásról és a hozzájuk való hűségről. A hívek ezzel tanúsítják közösségüket a hitben és a szeretetben. Ugyanakkor tanúskodnak Isten szentségéről és az üdvösségbe vetett reményükről. A Szentlélek segítségével kölcsönösen erősítik egymást.

2183. „Ha szent szolgálatot teljesítő személy (pap) hiányában, vagy más súlyos okból lehetetlenné válik az eucharisztikus ünneplésben való részvétel, igen ajánlatos, hogy a hívők részt vegyenek a plébániatemplomban vagy más szent helyen a megyéspüspök előírásai szerint tartott igeliturgián, ha van ilyen, vagy töltsenek kellő időt imádsággal egyénileg a családban, vagy alkalmasint több családból álló csoportban.”[105]

A KEGYELEM ÉS A MUNKASZÜNET NAPJA

2184. Amint „Isten megpihent a hetedik napon mindazon munkája után, amit végzett” (Ter 2,2), az emberi életet is a munka és a pihenés ritmusa jellemzi. Az Úr napjának intézménye hozzájárul ahhoz, hogy mindenkinek legyen elegendő pihenő – és szabadideje a családi, kulturális, társadalmi és vallásos élet ápolására.[106]

2185. Vasárnap és a kötelező ünnepeken a hívek tartózkodjanak az olyan munkáktól és tevékenységektől, melyek az Istennek kijáró tiszteletet, az Úr napjának sajátos örömét, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlását, valamint a test és a lélek szükséges pihenését akadályoznák.[107] Családi kötelezettség vagy fontos közösségi munka törvényesen fölment a vasárnapi munkaszünet alól. A hívek azonban ügyeljenek arra, hogy e törvényes fölmentések ne vezessenek a vallás, a családi élet és az egészség szempontjából káros szokásokhoz.

Az igazság szeretete keresi a szent nyugalmat; a szeretet késztetése vállalja a jogos tevékenységet.[108]

2186. A szabad idővel rendelkező keresztényeknek meg kell emlékezniük testvéreikről, akiknek ugyanazok a szükségleteik és jogaik, mint nekik, de szegénységük és nyomorúságuk miatt nem tudnak pihenni. A keresztény jámborság a vasárnapot hagyományosan a jócselekedeteknek, a betegeknek, a gyöngélkedőknek, az öregeknek tett alázatos szolgálatoknak szenteli. A keresztények azzal is megszentelik a vasárnapot, ha családjukra és hozzátartozóikra fordítják figyelmüket, amire a hét többi napján nincs idő. A vasárnap a gondolkodás, a csend, a kultúra és a meditáció kedvező ideje, melyek segítik a bensőséges és keresztény élet növekedését.

2187. A vasárnap és az ünnepek megszentelése közös erőfeszítést igényel. Minden kereszténynek el kell kerülnie, hogy szükségtelenül olyan dolgokkal terhelje a másikat, ami megakadályozza abban, hogy megtartsa az Úr napját. Ha a helyi szokások (sport, vendéglő stb.) és a társadalmi szükségletek (közszolgálatok stb.) megkövetelik a vasárnapi munkát, mindenkinek saját felelőssége, hogy elegendő szabadidőt biztosítson magának. A hívők türelmesen és szeretettel ügyeljenek arra, hogy elkerüljék az esetleges túlzásokat és erőszakot, melyekre a tömegrendezvények alkalmat adhatnak. A gazdasági szükségletek ellenére a közhatalomnak is törekednie kell arra, hogy polgárainak elegendő időt biztosítson a pihenésre és az istentiszteletre. A munkaadóknak hasonló kötelességük van alkalmazottaikkal szemben.

2188. A vallásszabadság és az általános közjó tiszteletben tartásával a keresztényeknek törekedniük kell arra, hogy a vasárnapokat és az egyházi ünnepeket törvényesen szabadnapoknak ismertessék el. Feladatuk, hogy mindenkinek példát adjanak az imádságra, hagyományaik tiszteletére, örömére és megvédésére, ami értékes hozzájárulás az emberi társadalom szellemi életéhez. Ha az ország törvényhozása vagy más okok kötelezővé teszik a vasárnapi munkát, ezt a napot akkor is úgy kell számontartani, mint megszabadulásunk napját, mely az ünnepi közösségben, „az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmában” részesít (Zsid 12,22-23).

Összefoglalás

2189. Tartsd meg a szombatot, hogy megszenteld azt” (MTörv 5,12). „A hetedik napon szombat van, szent nyugalom az Úrnak” (Kiv 31,15).

2190. Az első teremtés bevégzését megjelenítő szombat helyére lép a vasárnap, mely a Krisztus föltámadásával megkezdett új teremtésre emlékeztet.

2191. Az Egyház Krisztus föltámadásának napját a nyolcadik napon ünnepli, melyet méltán nevezünk az Úr napjának.[109]

2192. A vasárnapot (...) az egész Egyházban őseredeti, kötelező ünnepként kell megtartani.” [110] „Vasárnap és más kötelező ünnepeken a hívők kötelesek szentmisén részt venni.” [111]

2193. Vasárnap és a kötelező ünnepeken a hívek tartózkodjanak az olyan munkáktól és tevékenységektől, melyek az Istennek kijáró tiszteletet, az Úr napjának sajátos örömét, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlását, valamint a test és a lélek szükséges pihenését akadályoznák.”[112]

2194. A vasárnap intézménye hozzájárul ahhoz, hogy „mindenkinek legyen elegendő pihenő – és szabadideje a családi, kulturális, társadalmi és vallásos élet ápolására.” [113]

2195. Minden kereszténynek kerülnie kell, hogy másokra szükség nélkül olyan terheket rakjon, ami akadályozza őket a vasárnap megtartásában.

Vissza a főoldalra


Jegyzetek:
[1] Vö. Lk 10,27: „minden erődből”.
[2] Vö. MTörv 5,6-9.
[3] Vö. Kiv 19,16-25; 24,15-18.
[4] Szent Jusztinosz: Dialogus cum Tryphone Judeo 11, 1: CA 2, 40 (PG 6, 497).
[5] Római Katekizmus 3, 2, 4: Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.) 408-409.
[6] Vö. Róm 1,5; 16,26.
[7] Vö. Róm 1,18-32.
[8] CIC 751.
[9] Vö. MTörv 6,4-5.
[10] Vö. Lk 1,46-49.
[11] Szent Ágoston: De civitate Dei 10, 6: CSEL 40/1, 454-455 (PL 41, 283).
[12] Vö. Iz 1,10-20.
[13] Vö. Ám 5,21-25.
[14] Vö. Oz 6,6.
[15] Vö. Zsid 9,13-14.
[16] CIC 1191, 1. §
[17] Vö. ApCsel 18,18; 21,23-24.
[18] Vö. CIC 654.
[19] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 42.
[20] Vö. CIC 692; 1196-1197.
[21] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 1.
[22] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 2.
[23] II. Vatikáni Zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 2.
[24] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 14.
[25] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 1.
[26] II. Vatikáni Zsinat: Apostolicam actuositatem határozat, 13.
[27] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 1.
[28] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Apostolicam actuositatem határozat, 13.
[29] Vö. XIII. Leó pápa: Immortale Dei enciklika: Leonis XIII. Acta 5, 118-150; XI. Pius pápa: Quas primas enciklika: AAS 17 (1925) 593-610.
[30] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26.
[31] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 2.
[32] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 6.
[33] Vö. XIII. Leó pápa: Libertas Prestantissimum enciklika: Leonis XIII. Acta 8, 229-30.
[34] Vö. XII. Pius pápa: Allocutio iis, qui interfuerunt Conventui quinto nationali Italico Unionis Iurisconsultorum catholicorum (1953. december 6): AAS 45 (1953) 799.
[35] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 2.
[36] Vö. VI. Pius pápa: Quod aliquantum breve (1791. III. 10.): Collectio Brevium atque instructionum SS. D. N. Pii Papae VI, quae ad praesentes Ecclesiae Catholicae in Gallia (...) calamitates pertinet. (Róma, 1800) 54-55.
[37] Vö. IX. Pius pápa: Quanta cura enciklika: DS 2890.
[38] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat,7.
[39] Vö. Mt 23,16-22.
[40] Vö. Iz 44,9-30; Jer 10,1-16; Dán 14,1-30; Bár 6; Bölcs 13,1-15,19.
[41] Vö. Zsolt 42,3.
[42] Vö. Jel 13-14.
[43] Vö. Gal 5,20; Ef 5,5.
[44] Órigenész: Contra Celsum 2,40: SC 132, 378 (PG 11, 861).
[45] Vö. MTörv 18,10; Jer 29,8.
[46] Vö. Lk 4,9.
[47] Vö. 1Kor 10,9; Kiv 17,2-7; Zsolt 95,9.
[48] Vö. CIC 1367; 1376.
[49] Vö. ApCsel 8,9-24.
[50] Vö. már Iz 55,1.
[51] CIC 848.
[52] Vö. Lk 10,7; 1Kor 9,4-18; 1Tim 5,17-18.
[53] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 19.
[54] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 20.
[55] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 20.
[56] Vö. Róm 1,18.
[57] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 19.
[58] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 20.
[59] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 21.
[60] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 21.
[61] Vö. Szám 21,4-9; Bölcs 16,5-14; Jn 3,14-15.
[62] Vö. Kiv 25,10-22; 1Kir 6,23-28; 7,23-26.
[63] Nagy Szent Bazil: Liber de Spiritu Sancto 18, 45: SC 17bis 406 (PG 32, 149)
[64] II. Niceai Zsinat: Definitio de sacris imaginibus: DS 601; vö. Trienti Zsinat, 25. sessio: Decretum de invocatione, veneratione et reliquiis sanctorum, et sacris imaginibus: DS 1821-1825; II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 67.
[65] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae II-II. 81, 3 ad 3.
[66] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 15.
[67] Vö. MTörv 5,11.
[68] Vö. Zak 2,17.
[69] Vö. Zsolt 29,2; 96,2; 113,1-2.
[70] J. H. Newman: Parochial and Plain Sermons 5, Sermon 2. [Reverence, a Belief in God's Presence] (Westminster, 1967) 21-22.
[71] Vö. Mt 10,32; 1Tim 6,12.
[72] Vö. 1Jn 1,10.
[73] Vö. CIC 1369.
[74] Szent Ágoston: De sermone Domini in monte 2, 5, 19: CCL 35, 109. (PL 34, 1278)
[75] Vö. Jak 5,12.
[76] Vö. 2Kor 1,23; Gal 1,20.
[77] CIC 1199, 1. §
[78] CIC 855.
[79] Vö. Iz 43,1; Jn 10,3.
[80] Loyolai Szent Ignác: Exercitia spiritualia 38: MHSI 100, 174.
[81] Vö. Iz 43,1.
[82] Vö. MTörv 5,12-15.
[83] Vö. Kiv 31,16.
[84] Vö. Kiv 23,12.
[85] Vö. Neh 13,15-22; 2Krón 36,21.
[86] Vö. Mk 1,21; Jn 9,16.
[87] Vö. Mk 3,4.
[88] Vö. Mt 12,5; Jn 7,23.
[89] Vö. Mt 28,1; Lk 24,1; Jn 20,1.
[90] Vö. Mk 16,1; Mt 28,1.
[91] Szent Jusztinosz: Apologiae 1, 67: CA 1, 188 (PG 6, 429-432)
[92] Vö. 1Kor 10,11.
[93] Antiochiai Szent Ignác: Levél a magnésziaiakhoz 9, 1: SC 10bis 88. (Funk 1, 236-238)
[94] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae II-II, 122, 4.
[95] CIC 2146.
[96] CIC 2146.
[97] Vö. ApCsel 2,42-46; 1Kor 11,17.
[98] Pseudo-Eusebius Alexandrinus: Sermo de die dominica: PG 86/1, 416. 421.
[99] CIC 515, 1. §
[100] II. János Pál pápa: Christifideles laici apostoli buzdítás, 26.
[101] Aranyszájú Szent János: De incomprehensibili Dei natura, seu contra Anomoeos 3, 6: SC 28bis, 218 (PG 48, 725).
[102] CIC 1247.
[103] CIC 1248, 1. §
[104] Vö. CIC 1245.
[105] CIC 1248, 2. §
[106] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 67.
[107] Vö. CIC 1247.
[108] Szent Ágoston: De civitate Dei 19, 19: CSEL 40/2, 407 (PL 41, 647).
[109] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 106.
[110] CIC 1246. 1. §
[111] CIC 1247.
[112] CIC 1247.
[113] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 67.

Vissza a főoldalra