NEGYEDIK FEJEZET
EGYÉB LITURGIKUS SZERTARTÁSOK
1. Cikkely
A SZENTELMÉNYEK
1667. „Ezeken kívül a szentelményeket az Anyaszentegyház alapította. Szent jelek ezek, melyek a szentségekhez némileg hasonlóan elsősorban lelki hatásokat jeleznek és azokat az Egyház közbenjárására meg is szerzik. Fölkészítik az embereket a szentségek sajátos hatásának befogadására, és megszentelik az élet különféle körülményeit.”[1]
A SZENTELMÉNYEK JELLEGZETES VONÁSAI
1668. Az Egyház azért alapította a szentelményeket, hogy bizonyos egyházi szolgálatokat, életállapotokat, a keresztény élet különböző körülményeit, az ember számára hasznos dolgok használatát megszentelje. A püspökök lelkipásztori döntése szerint a szentelmények megfelelhetnek egy adott kor vagy terület keresztény népe kultúrájának és történelmének, illetve sajátos szükségleteinek. Mindig tartalmaznak imádságot, amit gyakran meghatározott jel kísér, mint például a kézrátétel, a kereszt jele, a meghintés szenteltvízzel, ami a keresztségre emlékeztet.
1669. A keresztségi papságból fakadnak: minden megkeresztelt arra hivatott, hogy áldás[2] legyen és áldást adjon.[3] Ezért bizonyos áldásokat laikusok adhatnak;[4] minél inkább az Egyház életéhez és szentségeihez tartozik egy áldás, annál inkább fönn van tartva a fölszentelt szolgáknak (püspököknek, papoknak, diakónusoknak).[5]
1670. A szentelmények nem úgy adják meg a Szentlélek kegyelmét, mint a szentségek, hanem az Egyház imádságának segítségével előkészítik a kegyelem befogadását és fölkészítenek az együttműködésre. „A jól fölkészült hívők életének szinte minden eseményét megszenteli a Krisztus szenvedésének, halálának és föltámadásának húsvéti misztériumából áradó kegyelem, mert e misztériumból ered minden szentség és szentelmény ereje; így szinte nincs az anyagi világnak olyan erkölcsileg helyes használati módja, amit ne lehetne az ember megszentelésére és az Isten dicséretére fordítani.”[6]
A SZENTELMÉNYEK VÁLTOZATOS FORMÁI
1671. A szentelmények közé tartoznak elsősorban az áldások (személyek, tárgyak, helyek és ételek megáldása). Minden áldás Isten dicsérete és könyörgés az Ő ajándékának elnyeréséért. A keresztényeket Isten Krisztusban „minden lelki áldással” megáldotta (Ef 1,3). Ezért az Egyház Jézus nevének segítségül hívásával és rendszerint Krisztus keresztjének szent jelével adja az áldást.
1672. Bizonyos áldásoknak maradandó céljuk van: hatásuk az, hogy személyeket Istennek szentelnek és dolgokat és helyeket liturgikus használatra tartanak fönn. A személyeknek szóló áldások közé -- melyeket nem szabad összetéveszteni az egyházi rend szentségének kiszolgáltatásával -- tartozik egy monostor apátjának vagy apátnőjének megáldása, a szüzek és özvegyek megáldása, a szerzetesi fogadalom letételének szertartása és bizonyos egyházi szolgálatot végzők (lektorok, akolitusok, katekéták) megáldása. Tárgyakra adott áldás például egy templom vagy oltár fölszentelése, illetve megáldása, szent olajok, liturgikus öltözetek és edények, harangok stb. megáldása.
1673. Amikor az Egyház nyilvánosan és tekintéllyel Jézus Krisztus nevében kéri, hogy egy bizonyos személy vagy tárgy oltalmat nyerjen a Gonosz befolyása ellen és kikerüljön uralma alól, akkor ördögűzésről van szó. Jézus űzött ördögöket,[7] és az Egyház tőle kapta a hatalmat és a megbízást az ördögűzésre.[8] Az ördögűzés egyszerű formában a kereszteléskor történik. Ünnepélyes, úgynevezett „nagy ördögűzést” (exorcismus) csak püspöki engedéllyel rendelkező pap végezhet. Okosan kell eljárni, és az Egyház által fölállított szabályokat szigorúan be kell tartani.[9] Az ördögűzés arra szolgál, hogy kiűzze a gonosz lelkeket, vagy megszabadítson a gonosz lelkek befolyásától, mégpedig annak a lelki hatalomnak erejével, amit Krisztus bízott Egyházára. Egészen más a helyzet a betegségekkel, elsősorban a pszichés betegségekkel; ezek gyógyítása az orvostudományra tartozik. Fontos tehát ördögűzés előtt megbizonyosodni arról, hogy valóban a Gonosz jelenlétéről, és nem betegségről van szó.
A NÉPI VALLÁSOSSÁG
1674. A szentségek és szentelmények liturgiáján kívül a katekézisnek figyelemmel kell lennie a hívők és a népi vallásosság jámborsági gyakorlataira is. A keresztény nép vallásos érzéke kezdettől fogva sok jámborsági formát talált, melyek körülveszik az Egyház liturgikus életét. Például az ereklyetisztelet, a búcsújáró helyek fölkeresése, zarándoklatok és körmenetek, keresztúti ájtatosság, vallásos táncok, rózsafüzér és érmek viselése stb.[10]
1675. Ezek a kifejezési formák folytatják az Egyház liturgikus életét, de nem helyettesítik. „Fontos azonban, hogy ezek az áhítatgyakorlatok alkalmazkodjanak a liturgikus időkhöz, legyenek összhangban a liturgiával, mintegy abból fakadjanak és arra készítsék föl a népet; a liturgia ugyanis természeténél fogva messze minden ájtatosság fölött áll.”[11]
1676. Lelkipásztori megfontoltság kell ahhoz, hogy a népi vallásosságot támogassák és ápolják, s ha kell, az ilyen áhítatgyakorlatok alapját adó vallási érzéket megtisztítsák és helyes irányba tereljék; azért, hogy Krisztus misztériumának ismeretét egyre inkább ki tudják bontakoztatni. Végzésük a püspök felügyelete és ítélete és az Egyház általános törvényei álá tartozik.[12]
„A népi vallásosság magva értékek gyűjteménye, mely keresztény bölcsességgel választ ad a lét nagy kérdéseire. A katolikus népi bölcsességnek van képessége eleven szintézis megalkotásához; így teremtő módon kapcsolja egybe az istenit és az emberit, Krisztust és Máriát, a lelket és a testet, a közösséget és az intézményt, a személyt és a közösséget, a hitet és a hazát, az értelmet és az érzelmet. Ez a bölcsesség keresztény humanizmus, mely alapjában minden személy istengyermeki méltóságát állítja, és megalapozza az alapvető testvériséget, megtanít arra, hogyan kell találkozni a természettel, hogyan kell megérteni a munkát és megtalálni az öröm és a humor alapjait nagyon kemény élethelyzetekben is. Ez a bölcsesség a nép számára megkülönböztetési elv is, evangéliumi ösztön, mellyel önkéntelenül megérzi, hogy mikor szolgálják az Egyházban az evangéliumot, és mikor üresítik ki és fojtják el idegen érdekek miatt.”[13]
Összefoglalás
1677. Szentelményeknek nevezzük azokat az Egyház által alapított szent jeleket, melyek célja az, hogy előkészítsék az embereket a szentségek gyümölcsének fogadására, és megszenteljék az élet különböző körülményeit.
1678. A szentelmények között jelentős helyet foglalnak el az áldások. Egyszerre foglalják magukban Isten dicséretét műveiért és ajándékaiért, és az Egyház közbenjárását, hogy az emberek Isten ajándékaival az evangélium szellemében tudjanak élni.
1679. A keresztény élet a liturgián kívül a különböző kultúrákból fakadó népi jámborsági formákkal is táplálkozik. Az Egyház támogatja a népi vallásosság megnyilatkozásait, melyek evangéliumi ösztönt és emberi bölcsességet fejeznek ki és gazdagítják a keresztény életet, ugyanakkor törekszik arra, hogy a hit világosságával megvilágosítsa őket.
2. Cikkely
A KERESZTÉNY TEMETÉS
1680. Valamennyi szentségnek, főként a keresztény beavatás szentségeinek célja Isten gyermekének végső húsvétja, mely a halál által belépteti őt az Ország életébe. Akkor teljesedik be, amit hitben és reménnyel vallott: „Várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet”.[14]
I. A keresztény ember utolsó húsvétja
1681. A halál keresztény értelme a mi egyetlen reményünk, Krisztus halála és föltámadása húsvéti misztériumának fényében nyer kinyilatkoztatást. A keresztény ember, aki Jézus Krisztusban hal meg, ekkor kiköltözik a testből, hogy otthon legyen az Úrnál.[15]
1682. A keresztény ember számára a halál napja szentségi életének végén a keresztségben megkezdett új születés beteljesedését nyitja meg, a Fiúnak a Szentlélek kenete által hozott képmásához való végső „hasonulást”, és az Ország lakomáján való részvételt -- melyet az Eucharisztia elővételezett --, akkor is, ha még szüksége van a végső tisztulásra, hogy a menyegzői köntöst magára ölthesse.
1683. Az Egyház, mely Anyaként a keresztény embert földi vándorlása során szentségileg ölében hordozta, elkíséri őt útjának végéhez, hogy átadja „az Atya kezébe”. Krisztusban az Atyának ajánlja kegyelme gyermekét, és reménnyel telve veti el a test magvát a földben, mely dicsőségben fog föltámadni.[16] E fölajánlást a legtökéletesebben az eucharisztikus áldozatban ünnepeljük; az azt megelőző vagy követő áldások szentelmények.
II. A TEMETÉS SZERTARTÁSA
1684. A keresztény temetés az Egyház liturgikus cselekménye. Az Egyház szolgálata egyrészt az elhunyttal való hatékony közösséget akarja kifejezni, másrészt részesíteni akarja a temetésre összegyűlt közösséget e szertartásban, és hirdetni akarja neki az örök életet.
1685. A különböző temetési szertartások a keresztény halál húsvéti jellegét fejezik ki, és megfelelnek minden egyes régió körülményeinek és hagyományainak, még a liturgikus szín tekintetében is.[17]
1686. A római liturgia temetési rendje három temetési típust javasol a végzés helyének (családi ház, templom és temető) megfelelően és a jelentőség szerint, melyet ezeknek a család, a helyi szokás, az adott kultúra és a népi jámborság tulajdonít. Egyébként a temetés lefolyása minden liturgikus hagyományban azonos, és általában négy fő mozzanatot tartalmaz:
1687. A közösség köszöntése. A szertartást hívő köszöntés kezdi. Az elhunyt hozzátartozóit a „vigasztalás” (az Újszövetség értelmében: a Szentlélek ereje a reménységben[18] ) szavával köszöntik. Az összegyűlt imádkozó közösség „az örök élet igéit” is várja. A közösség egy tagjának halála (halálának évfordulója, hetedik vagy harmincadik napja) olyan esemény, mely kiválthatja, hogy a hívők „e világ” távlatai fölé emelkedjenek és a föltámadott Krisztusba vetett hit igazi távlatainak vonzásába kerüljenek.
1688. Az igeliturgia különösen gondos fölkészülést igényel temetéskor, mert a jelenlévők lehetnek templomba ritkán járó hívők és az elhunytnak nem keresztény barátai is. A homíliának különösen a dicsérő gyászbeszéd műfaját kell kerülnie,[19] és a keresztény halál misztériumát a föltámadott Krisztus fényében kell megmutatnia.
1689. Az eucharisztikus áldozat. Amikor a szertartás a templomban történik, a keresztény halál húsvéti valóságának központja az Eucharisztia.[20] Az Egyház ekkor kifejezi az elhunyttal meglévő hatékony közösségét: fölajánlja az Atyának a Szentlélekben Krisztus halálának és föltámadásának áldozatát, és könyörög, hogy gyermekét tisztítsa meg bűneitől és azok következményeitől, s vegye föl az égi menyegzős lakoma húsvéti teljességébe.[21] Az így ünnepelt Eucharisztia által tanul a hívők közössége, különösen az elhunyt családja közösségben élni azzal, aki „az Úrban hunyt el”, magához véve Krisztusnak testét, akinek az elhunyt élő tagja, ezért imádkoznak érte és vele.
1690. A búcsúvétel (a latin nyelvekben „adieu”, „addio”, „adiós”=Istenhez) az elhunyttól azt jelenti, hogy az Egyház „Istennek ajánlja” őt. „Végső búcsúvétel, mellyel a keresztény közösség elköszön tagjától, mielőtt testét kiviszik vagy eltemetik.”[22] A bizánci hagyomány ezt az elhunytnak adott búcsúcsókkal juttatja kifejezésre:
Ezzel a végső köszöntéssel „énekelünk, mert kilépés történt ebből az életből és elmenetel, de azért is, mert közösség és egyesülés történik, amennyiben a halottak egyáltalán nem szakadnak el egymástól; ugyanis valamennyien ugyanazt az utat tapossuk, és ugyanazon a helyen vagyunk; és soha nem szakadunk el egymástól, mert Krisztusnak élünk és most Krisztussal egyesülünk, Hozzá megyünk, (...) s valamennyien együtt leszünk Krisztussal.”[23]
Jegyzetek:
[1] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 60; vö. CIC 1166; CCEO 867.
[2] Vö. Ter 12,2.
[3] Vö. Lk 6,28; Róm 12,14; 1Pt 3,9.
[4] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 79; CIC 1168.
[5] Vö. De Benedictionibus Praenotanda generalia 16. 18 (1984) 13, 14--15.
[6] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 61.
[7] Vö. Mk 1,25--26.
[8] Vö. Mk 3,15; 6,7.13; 16,17.
[9] Vö. CIC 1172.
[10] Vö. II. Niceai Zsinat 787-ben: Definitio de sacris imaginibus: DS 601, 603; Trienti Zsinat, 25. sessio: Decretum de invocatione veneratione et reliquiis sanctorum, et sacris imaginibus: DS 1822.
[11] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 13.
[12] Vö. II. János Pál pápa: Catechesi tradendae apostoli buzdítás, 54.
[13] A latin-amerikai püspökök III. általános konferenciája, Puebla. La evangelización en el presente y en el futuro de América Latina, 448 (Bogotá, 1979) 131; vö. VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 48: AAS 68 (1976), 37--38.
[14] Nicea--konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[15] Vö. 2Kor 5,8.
[16] Vö. 1Kor 15,42--44.
[17] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 81.
[18] Vö. 1Tesz 4,18.
[19] Vö. Ordo exsequiarium, De primo typo exsequiarium, 41. (1969), 21.
[20] Vö. Ordo exsequiarium, Praenotanda, 1. (1969), 7.
[21] Vö. Ordo exsequiarium, De primo typo exsequiarium, 56. (1969), 26.
[22] Vö. Ordo exsequiarium, Praenotanda, 10. (1969), 9.
[23] Tesszaloniki Szent Simeon: De ordine sepulturae 367: PG 155, 685.
