ELSŐ SZAKASZ
SZENTÉGI ÜDVREND
1076. Pünkösd napján a Szentlélek kiáradása által az Egyház kinyilváníttatott a világnak.[1] A Szentlélek ajándéka új időt nyit „a misztérium rendjében”: az Egyház idejét, melynek folyamán Krisztus Egyházának liturgiája által nyilvánítja ki, teszi jelenvalóvá és közli üdvözítő művét, „amíg el nem jön” (1Kor 11,26). Az Egyház ezen idejében Krisztus már él és cselekszik Egyházában és Egyházával ennek az új időnek sajátos új módján. Cselekszik a szentségek által; Kelet és Nyugat közös hagyománya ezt „szentségi ökonómiának” nevezi; ez az ökonómia Krisztus húsvéti misztériumai gyümölcseinek közlése (vagy „kiszolgáltatása”) az Egyház „szentségi” liturgiájának ünneplésében.
Ezért először be kell mutatnunk e „szentségi rendet” (első fejezet). Így világosabbá fog válni a liturgikus ünneplés természete és lényeges vonásai (második fejezet).
ELSŐ FEJEZET
A HÚSVÉTI MISZTÉRIUM AZ EGYHÁZ IDEJÉBEN
1. Cikkely
A LITURGIA - A SZENTHÁROMSÁG MŰVE
I. Az Atya a liturgia forrása és célja
1077. „Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket fönn az égben. Mert őbenne választott ki minket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által - akarata, tetszése szerint - gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket.” (Ef 1,3-6)
1078. Az áldás isteni cselekmény, mely életet ajándékoz, és forrása az Atya. Az Ő áldása egyszerre szó és ajándék (benedictio, eulogía). A kifejezés emberre alkalmazása imádást és viszonzást jelent Teremtője felé a hálaadásban.
1079. Az idők kezdetétől az idők végéig Isten egész műve áldás. Az első teremtés liturgikus költeményétől kezdve a mennyei Jeruzsálem dicsőítő énekéig a sugalmazott szerzők az üdvösség tervét úgy hirdetik, mint mérhetetlen és hatalmas, isteni áldást.
1080. Isten kezdettől fogva megáldotta az élőlényeket, főleg a férfit és a nőt. A Noéval és minden élőlénnyel kötött szövetség megújítja ezt a termékenységi áldást az ember bűne ellenére, mely által „átkozott” lett a föld. De Ábrahámtól kezdődően az isteni áldás áthatja az emberek halál felé tartó történelmét, hogy az élet felé fordítsa és fölvigye forrásához: „a hívők atyja” hite által, aki megkapja az áldást, elkezdődik az üdvösség története.
1081. Az isteni áldások csodálatos, szabadulást hozó eseményekben mutatkoznak meg: ilyenek Izsák születése, az Egyiptomból való kivonulás (húsvét és exodus), az ígéret földjének ajándéka, Dávid kiválasztása, Isten jelenléte a templomban, a megtisztító száműzetés és a „kis maradék” visszatérése. A Törvény, a Próféták és a Zsoltárok, melyek átszövik a választott nép liturgiáját, emlékeztetnek az isteni áldásokra, és dicsőítésben, dicséretben és hálaadásban válaszolnak azokra.
1082. Isten áldásának teljes kinyilatkoztatása és közlése az Egyház liturgiájában történik: az Atyát mint a teremtés és az üdvösség minden áldásának forrását és célját ismerjük el és imádjuk; de értünk megtestesült, meghalt és föltámadt Igéjében elhalmoz minket áldásaival, és Általa árasztja szívünkbe az ajándékot, aki minden más ajándékot birtokol: a Szentlelket.
1083. Így válik érthetővé a keresztény liturgia - a hit és a szeretet válasza azokra a „lelki áldásokra”, melyekkel az Atya megajándékozott minket - kettős természete. Egyrészt az Egyház Urával egyesülve és a Szentlélek késztetésére[2] áldja az Atyát „kimondhatatlan Ajándékáért”(2Kor 9,15) imádással, dicsérettel és hálaadással. Másrészt Isten tervének beteljesedéséig az Egyház szüntelenül fölajánlja „adományainak áldozatát”, és kéri az Atyát, hogy küldje el a Szentlelket erre az áldozatra, magára az Egyházra, a hívőkre és az egész világra, hogy Krisztusnak, a Főpapnak halálában és föltámadásában részesedvén és a Lélek ereje által ezek az isteni áldások az élet gyümölcseit teremjék az Ő „kegyelme dicsőségének dicséretére” (Ef 1,6).
II. Krisztus műve a liturgiában
A MEGDICSŐÜLT KRISZTUS ...
1084. Krisztus, „aki az Atya jobbján ül” és a Szentlelket kiárasztja testére, ami az Egyház, a kegyelmének közlésére alapított szentségek által már tevékenykedik. A szentségek érzékelhető, a mi emberi nemünk számára hozzáférhető jelek (szavak és cselekmények). Hatékonyan valósítják meg a kegyelmet, amelyet jeleznek Krisztus cselekménye miatt és a Szentlélek ereje által.
1085. Az Egyház liturgiájában Krisztus mindenekelőtt a maga húsvét-misztériumát jelzi és valósítja meg. Földi életében Jézus tanításával és cselekedeteivel elővételezte húsvéti misztériumát. Amikor eljött az Ő órája,[3] átélte a történelemnek azt az egyedülálló eseményét, ami nem múlik el: Jézus meghal, eltemetik, föltámad a holtak közül és az Atya jobbjára ül „egyszer” (Róm 6,10; Zsid 7,27; 9,12). Az esemény, mely a mi történelmünkben történik, valóságos, de teljesen egyedülálló: minden más történelmi esemény egyszer megtörténik, azután elmúlik, és az elmúlt idő elemészti. Ezzel szemben Krisztus húsvéti misztériuma nem maradhat csupán a múltban amiatt, hogy Ő halálával lerombolta a halált, és mindaz, amit Ő minden emberért tett és elszenvedett, részesedik az isteni örökkévalóságban, s így fölülmúlja az időt és jelenvalóvá lesz. A kereszt és a föltámadás eseménye maradandó, és mindeneket az életre vonz.
.. AZ APOSTOLOK EGYHÁZA ÓTA ...
1086. „Amint tehát Krisztust az Atya küldte, úgy küldte Krisztus is a Szentlélekkel eltelt Apostolokat, nemcsak azért, hogy prédikálván az Evangéliumot minden teremtménynek hirdessék, hogy Isten szent Fia halálával és föltámadásával megszabadított minket a sátán hatalmából és a haláltól, s átvitt az Atya országába; hanem azért is, hogy amit hirdettek, az üdvösség művét az áldozat és a szentségek által - melyek körül az egész liturgikus élet forog - megvalósítsák.”[4]
1087. Amikor a föltámadt Krisztus a Szentlelket az apostoloknak adja, rájuk bízza a maga megszentelő hatalmát:[5] az apostolok Krisztus szentségi jelévé válnak. Ugyanannak a Szentléleknek erejével adják át ezt a megszentelő hatalmat utódaiknak. Ez az „apostoli jogfolytonosság” áthatja az Egyház egész liturgikus életét: szentségi természetű és az egyházi rend szentsége által adják tovább.
.. JELEN VAN A FÖLDI LITURGIÁBAN ...
1088. „E nagy mű végrehajtására Krisztus mindig jelen van Egyházában, kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmise Áldozatában, mind a papi szolga személyében - mert »az Áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, aki a kereszten önmagát feláldozta« - mind, s leginkább, az eucharisztikus színek alatt. Jelen van erejével a szentségekben, úgyhogy amikor valaki keresztel, maga Krisztus keresztel. Jelen van igéjében, mert Ő maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák. Végül amikor könyörög és zsoltároz az Egyház, Ő van jelen, aki megígérte: »Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük« (Mt 18,20).”[6]
1089. „Valóban, e nagy műben, amely Istent tökéletesen dicsőíti és megszenteli az embereket, Krisztus mindig maga mellé veszi szeretett menyasszonyát, az Egyházat, mely Urának hívja Őt és általa tiszteli az örök Atyát.”[7]
.. MELY RÉSZESE A MENNYEI LITURGIÁNAK
1090. „A földi liturgiában annak a mennyei liturgiának előízét élvezzük, melyet Jeruzsálemben ünnepelnek, a szent városban, ahová zarándokként tartunk, ahol Krisztus, a szentély és az igazi sátor szolgája ül Isten jobbján; a földi liturgiában az összes mennyei sereggel együtt énekeljük az Úrnak a dicsőség himnuszát; tisztelettel megemlékezvén a szentekről, némi részt és közösséget remélünk velük; várjuk az Üdvözítőt, Urunkat Jézus Krisztust, amíg Ő maga, a mi életünk meg nem jelenik, és vele együtt mi is meg nem jelenünk dicsőségében.”[8]
III. A Szentlélek és az Egyház a liturgiában
1091. A Szentlélek a liturgiában Isten népe hitének pedagógusa, „Isten fő műveinek”, melyek az Újszövetség szentségei, alkotómestere. A Egyház szívében a vágy, hogy a föltámadt Krisztus életéből éljünk, a Szentlélek műve. Amikor megtalálja bennünk a hit válaszát, amit Ő maga ébresztett, valóságos együttműködés történik. Ezért a liturgia a Szentlélek és az Egyház közös műve lesz.
1092. Krisztus misztériumának e szentségi rendjében a Szentlélek ugyanúgy működik, mint az üdvösség rendjének más korszakaiban: Ő készíti elő az Egyházat, hogy Urával találkozzék; emlékezteti a hívő közösséget Krisztusra, és hirdeti Őt; átváltoztató erejével jelenvalóvá és aktuálissá teszi Krisztus misztériumát; végül mint a közösség Lelke összekapcsolja az Egyházat Krisztus életével és küldetésével.
SZENTLÉLEK KÉSZÍT ELŐ ARRA, HOGY BEFOGADJUK KRISZTUST
1093. A Szentlélek a szentségi üdvrendben beteljesíti az Ószövetség előképeit. Mivel Krisztus Egyháza „csodálatosan elő volt készítve Izrael népének történetében és az Ószövetségben”,[9] az Egyház liturgiája mint kiegészítő és mással nem helyettesítendő részt őrzi az ószövetségi kultusz elemeit, magáévá téve azokat:
- elsősorban az Ószövetségi Szentírás olvasását;
- a zsoltárok imádkozását;
- és főleg a megemlékezést azokról a szabadító eseményekről és előképszerű valóságokról, melyek Krisztus misztériumában teljesedtek be (az ígéret és a szövetség, a kivonulás és a húsvét, az ország és a templom, a száműzetés és a visszatérés).
1094. A két szövetség harmóniájára[10] irányul az Úr húsvéti katekézise,[11] majd az Apostoloké és az Egyházatyáké. Ez a katekézis föltárja azt, ami az Ószövetség betűi alatt rejtve volt: Krisztus misztériumát. E katekézist „tipologikusnak” nevezzük, mert Krisztus újdonságát az előképek (típusok) felől tárja föl, melyek Őt az Ószövetségben tettekben, szavakban és szimbólumokban előre hirdették. Ezen új olvasat által Krisztus óta az igazság Lelkében föltárulnak az előképek.[12] Így a vízözön és Noé bárkája a keresztség által nyert üdvösséget előképezték,[13] hasonlóképpen a felhő és a Vörös-tengeren való átkelés, valamint a sziklából fakadt víz Krisztus lelki ajándékainak előképe volt;[14] a manna a pusztában az Eucharisztiára, „a mennyből való igazi kenyérre” utalt (Jn 6,32).
1095. Ezért az Egyház főként Advent és Nagyböjt idején, és leginkább húsvét éjszakáján az üdvtörténet e nagy eseményeit, liturgiájának „mai napján” újraolvassa és újraéli. Ez azonban megkívánja azt is, hogy a katekézis segítse a hívőket megnyílni az üdvrend e „lelki” megértésére, amint azt az Egyház a liturgiában megmutatja és éli.
1096. Zsidó liturgia és keresztény liturgia. A zsidó nép hitének és vallási életének - ahogy azt ma is vallják és élik - jobb megismerése hozzásegíthet a keresztény liturgia bizonyos összetevőinek jobb megértéséhez. A zsidók és a keresztények liturgiájának lényeges része a Szentírás: Isten igéjének hirdetésében, a hallott igére adott válaszban, a dicséretben, és az élőkért és holtakért való közbenjáró imában, az isteni irgalomhoz folyamodásban. Az igeliturgia a maga sajátos formájával a zsidóságból ered. A zsolozsmának, más liturgikus szövegeknek és formuláknak, hasonlóképpen legmegbecsültebb imádságaink szövegeinek, mint például a Miatyánknak, megvan a megfelelője a zsidóságban. A szentmise kánonjai is követik a zsidó hagyomány előképeit. A zsidó és a keresztény liturgia hasonlósága - de tartalmi különbözősége is - különösen a liturgikus év nagy ünnepein, például húsvétkor válik láthatóvá. Keresztények és zsidók egyaránt ünneplik a húsvétot: a zsidók a jövőre irányuló történeti Pászkát; a keresztények a Krisztus halálában és föltámadásában már beteljesült, de végső beteljesedésére még váró Húsvétot.
1097. Az Újszövetség liturgiájában minden liturgikus cselekmény, főleg az Eucharisztia és a szentségek ünneplése Krisztus és az Egyház találkozása. A liturgikus közösség egységet alkot a „Szentlélek közösségének erejéből”, aki Isten gyermekeit Krisztus egyetlen Testébe kapcsolja össze. Ez az egység meghalad minden emberi, nemzeti, kulturális és társadalmi köteléket.
1098. A közösségnek elő kell készülnie az Úrral való találkozásra, hogy tökéletesen fölkészített nép legyen.[15] A szív ezen előkészülete a Szentlélek és a közösség, főként hivatalviselőinek közös műve. A Szentlélek kegyelme a hitet, a szív megtérését az Atya akaratával való megegyezést akarja ébreszteni. E belső magatartások a föltételei azon kegyelmek befogadásának, melyeket a liturgia ünneplése fölkínál, és az új élet gyümölcseinek, melyek megtermésére az ünnep irányul.
A SZENTLÉLEK EMLÉKEZTET KRISZTUS MISZTÉRIUMÁRA
1099. A Lélek és az Egyház együttműködik abban, hogy Krisztus és az Ő üdvözítő műve megnyilvánuljon a liturgiában. Főként az Eucharisztiában és analóg módon a többi szentségben a liturgia az üdvösség misztériumának emlékezete. A Szentlélek az Egyház élő emlékezete. [16]
1100. Isten igéje. A Szentlélek elsősorban a liturgikus gyülekezetet emlékezteti az üdvösség eseményének értelmére, életet adva Isten igéjének, amit hirdetnek, hogy be tudják fogadni és életre tudják váltani.
„A liturgikus ünnepléseken igen nagy jelentősége van a Szentírásnak. Ebből olvassák a homíliában magyarázott szent szövegeket, éneklik a zsoltárokat; hatása és ösztönzése alatt fakadtak a liturgikus imádságok, könyörgések és énekek, s belőle tárul föl a cselekmények és jelek értelme.”[17]
1101. A Szentlélek adja Isten igéjének lelki megértését az olvasóknak és a hallgatóknak szívük fölkészültsége szerint. A szavak, a cselekmények és a szimbólumok által, melyek az ünneplés szövetét alkotják, a hívőket és a fölszentelt szolgákat eleven kapcsolatba hozza Krisztussal, az Atya Igéjével és képmásával, hogy életükbe át tudják vinni azoknak a valóságoknak értelmét, melyeket az ünneplésben hallanak, szemlélnek és tesznek.
1102. „Az üdvösség igéje (...) a hívők szívében megerősíti a hitet, melyből születik és növekszik a hívők közössége.”[18] Isten igéjének hirdetése nem csupán valamiféle tanítás: a hit válaszát követeli mint egyetértést és elkötelezettséget Isten és népe Szövetsége iránt. A Szentlélek a hit kegyelmét adja, erősíti és növeli is a közösségben. A liturgikus közösség tehát elsősorban a hitben való közösség.
1103. Megemlékezés (anamnészisz). A liturgikus ünneplés mindig Istennek a történelemben végbevitt szabadító beavatkozásaira hivatkozik. „A kinyilatkoztatás rendje egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll úgy, hogy (...) a szavak (...) és a tettek hirdetik és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot.”[19] Az ige liturgiájában a Szentlélek „emlékezteti” a közösséget mindarra, amit Krisztus értünk tett. A liturgikus cselekmények természete és az egyházak rituális hagyományai szerint az ünneplés többé-kevésbé kifejezett anamnézisben „emlékezik meg” Isten csodálatos tetteiről. A Szentlélek, aki így ébreszti az Egyház emlékezetét, serkenti a hálaadást és a dicséretet (doxológiát) is.
A SZENTLÉLEK JELENVALÓVÁ TESZI A KRISZTUS-MISZTÉRIUMOT
1104. A keresztény liturgia nemcsak pusztán emlékezik a bennünket megszabadító eseményekre, hanem azokat aktuálissá, jelenvalóvá teszi. Krisztus húsvét-misztériumát ünnepeljük, nem ismételjük; csak az egyes ünnepléseket ismételjük. Minden ünneplésben megtörténik a Szentlélek kiáradása, aki az egyetlen misztériumot jelenvalóvá teszi.
1105. Az epiklézis (`lehívás valamire') kérés, melyben a pap kéri az Atyát, hogy küldje el a megszentelő Szentlelket, hogy általa az áldozati adományok Krisztus testévé és vérévé, s ezek vétele által a hívek maguk Isten számára élő áldozati adománnyá váljanak.
1106. Az epiklézis az anamnézissel együtt minden szentségi ünneplés, de különösen az Eucharisztia lényegi magva:
„Azt kérdezed, hogy lesz a kenyér Krisztus teste, és a bor (...) Krisztus vére? És én azt mondom neked: a Szentlélek jön, és megteszi azt, ami minden szót és minden gondolatot meghalad. (...) Legyen neked elég hallanod, hogy a Szentlélek által történik, ugyanúgy, miként az Úr a Szent Szűzből és a Szentlélek által fölvette a testet.”[20]
1107. A Szentlélek átformáló ereje a liturgiában Isten országa eljövetelét és az üdvösség misztériumának beteljesedését sietteti. A várakozásban és reményben valóságosan elővételezteti velünk a teljes közösséget a Szentháromsággal. A Lélek, akit az Egyház epiklézisét meghallgató Atya küld, életet ad azoknak, akik befogadják, és már most örökségük „foglalója”.[21]
A SZENTLÉLEK KÖZÖSSÉGE
1108. A Szentlélek küldetésének célja minden liturgikus cselekményben az, hogy közösségben legyünk Krisztussal az Ő testének gyarapodására. A Szentlélek mintegy az Atya szőlőtőjének nedve, mely a szőlővesszőkben hozza meg a termést.[22] A liturgiában a Szentlélek és az Egyház bensőséges együttműködése valósul meg. Ő, a közösség Lelke, fogyatkozhatatlanul megmarad az Egyházban, és ezért az Egyház az isteni közösség nagy szentsége, mely összegyűjti Isten szétszórt gyermekeit. A Lélek gyümölcse a liturgiában a Szentháromsággal való közösség és a tőle elválaszthatatlan testvéri közösség. [23]
1109. Az epiklézis azt is kéri, hogy a jelenlévők teljes közösséget alkossanak Krisztus misztériumában. „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelmének, az Atyaisten szeretetének és a Szentlélek közösségének” (2Kor 13,13) mindig velünk kell maradnia és gyümölcsöt kell hoznia az eucharisztikus ünneplés után is. Az Egyház tehát kéri az Atyát, hogy küldje el a Szentlelket, aki a hívők életét Istennek szóló élő áldozattá teszi azáltal, hogy lélekben Krisztus képmásává válnak, vállalják az Egyház egységének gondját és részesednek az Egyház küldetésében a tanúságtétellel és a szeretetszolgálattal.
Összefoglalás
1110. Az Egyház liturgiájában áldjuk és imádjuk az Atyaistent mint a teremtés és az üdvösség minden áldásának forrását, melyekkel Fiában megáldott minket, hogy a fiúvá fogadás lelkét ajándékozza nekünk.
1111. Krisztus műve a liturgiában szentségi természetű, mert az Ő üdvözítő misztériuma Szentlelkének ereje által válik jelenvalóvá; mert az Ő teste, ami az Egyház, mintegy szentség (jel és eszköz), mely által a Szentlélek elrendezi az üdvösség misztériumát; mert a zarándok Egyház liturgikus cselekményei által előízét véve már részesedik a mennyei liturgiában.
1112. A Szentlélek küldetése az Egyház liturgiájában az, hogy előkészítse a közösséget a Krisztussal való találkozásra; a közösség hitét emlékeztesse Krisztusra, és jelenítse meg Őt; átalakító erejével jelenítse meg Krisztus üdvözítő művét, aktualizálja és tegye meg, hogy a közösség ajándéka az Egyházban termést hozzon.
2. Cikkely
A HÚSVÉTI MISZTÉRIUM AZ EGYHÁZ SZENTSÉGEIBEN
1113. Az Egyház egész liturgikus élete az eucharisztikus áldozat és a szentségek körül forog.[24] Az Egyházban hét szentség van: a keresztség, a bérmálás, az Eucharisztia, a bűnbánat szentsége, a betegek kenete, az egyházi rend és a házasság.[25] Ebben a cikkelyben arról lesz szó, ami a hét szentségben hittani szempontból közös. Ami ünneplésük szempontjából közös bennük, azt e rész második fejezetében tárgyaljuk, ami pedig a szentségeknek sajátja, azt a második szakaszban mondjuk el.
I. Krisztus szentségei
1114. „A Szentírás tanításához, az apostoli hagyományokhoz (...) és az Atyák egyöntetű tanításához kapcsolódva”[26] valljuk, hogy „az új Szövetség valamennyi szentségét a mi Urunk Jézus Krisztus alapította”.[27]
1115. Már Jézus rejtett életének és nyilvános működésének szavai és tettei is üdvösségszerzők voltak. Elővételezték húsvéti misztériumának erejét. Hirdették és előkészítették azt, amit majd adni fog Egyházának, amikor minden beteljesedik. Krisztus életének misztériumai alapozzák meg mindazt, amit most Egyháza szolgái által a szentségekben kiszolgáltat, mert „ami Üdvözítőnkben látható volt, átment a szentségekbe”.[28]
1116. Az „erők, amelyek kimentek” a mindig élő és éltető Krisztus Testéből [29] - azaz az Ő testében, az Egyházban működő Szentlélek cselekményei -: a szentségek, „Isten nagy művei” az új és örök szövetségben.
II. Az Egyház szentségei
1117. Az Egyház a Lélek által, aki Őt „bevezeti a teljes igazságba” (Jn 16,13), lassanként ismerte meg e Krisztustól kapott kincset, és határozta meg pontosabban „kiszolgáltatását”, hasonlóan ahhoz, ahogy Isten misztériumainak hűséges gondnokaként[30] a Szentírás kánonja és a hit tanítása tekintetében tette. Így az Egyház az évszázadok folyamán fölismerte, hogy liturgikus ünneplései között van hét, melyek a szó sajátos értelmében az Úr által alapított szentségek.
1118. A szentségek ebben a kettős értelemben az „Egyházéi”: az övé „általa” és „érte”. Az „Egyház által” vannak, mert ő maga Krisztus cselekvésének szentsége, aki a Szentlélek küldése által működik benne. És az „Egyházért” vannak, mert olyan „szentségek, (...) melyekkel épül”,[31] tudniillik melyek, főként az Eucharisztiában, kinyilvánítják és közlik az emberekkel a Háromszemélyű Egy Szeretet-Isten közösségének misztériumát.
1119. A Fő-Krisztussal „egyetlen misztikus személyt”[32] alkotó Egyház a szentségekben mint „szervesen fölépített” és „papi közösség” cselekszik:[33] a keresztség és a bérmálás által lesz alkalmas a papi nép arra, hogy a liturgiát ünnepelje; másrészt egyes hívőket az egyházi rend szentségével kiemelve „arra rendelnek, hogy az Egyházat Isten igéjével és kegyelmével Krisztus nevében legeltessék”.[34]
1120. A fölszentelt szolgálat, vagyis a „szolgálati papság”[35] a keresztségi papság szolgálatában áll. Ez biztosítja, hogy a szentségekben a Szentlélek által valóban Krisztus cselekszik az Egyház javára. Az Atya által az Ő megtestesült Fiára bízott üdvözítő küldetést az Apostolok s általuk az ő utódaik kapták: megkapják Jézus Szent Lelkét, hogy az Ő nevében és személyében tudjanak cselekedni.[36] Így a fölszentelt szolgálat szentségi kötelék, mely a liturgikus cselekményt összeköti azzal, amit az apostolok mondtak és tettek; és általuk azzal, amit Krisztus, a szentségek forrása és alapja mondott és tett.
1121. Három szentség: a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend a kegyelmen kívül szentségi karaktert vagy „pecsétet” hoz magával, mely által a keresztény ember részesedik Krisztus papságában, s állapotának és feladatainak megfelelően az Egyház részévé lesz. Ez a Szentlélek által megvalósított, Krisztussal és az Egyházzal való hasonlóság eltörölhetetlen;[37] örökre megmarad a keresztény emberben mint pozitív fölkészültség a kegyelemre, mint az isteni segítség ígérete és biztosítéka, s mint meghívás az istentiszteletre és az Egyház szolgálatára. Következésképpen e szentségek soha meg nem ismételhetők.
III. A hit szentségei
1122. Krisztus elküldte apostolait, hogy hirdessék „az Ő nevében a bűnbánatot a bűnök bocsánatára minden népnek” (Lk 24,47). „Tegyetek tanítványommá minden embert; kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). A keresztelésre szóló küldés, tehát a szentségi küldetés, benne foglaltatik az evangelizációs küldetésben, mert a szentséget Isten Igéje és a hit készíti elő, mely ezen igének elfogadása:
Isten népét elsősorban az élő Isten igéje gyűjti egybe. (...) A szentségek kiszolgáltatásához szükséges az igehirdetés, mert a szentségek a hit misztériumai, mely az igehirdetésből születik és belőle táplálkozik.[38]
1123. „A szentségeknek az a rendeltetésük, hogy az embereket megszenteljék, Krisztus testét fölépítsék és az Istennek kijáró tiszteletet megadják, s mint jelek a tanítást is szolgálják. A hitet nemcsak föltételezik, de szavakkal és anyagi valósággal táplálják, erősítik és ki is fejezik; ezért a hit szentségeinek mondhatók.”[39]
1124. Az Egyház hite megelőzi a hívő hitét, aki arra kap fölszólítást, hogy e hitet fogadja el. Amikor az Egyház a szentségeket ünnepli, az Apostoloktól kapott hitet vallja meg. Ebből fakad a régi mondás: „Lex orandi, lex credendi”, `az imádság törvénye a hit törvénye' (vagy ahogy Prosper Aquitánus az 5. században mondja: „Legem credendi lex statuat supplicandi”; `Az imádság törvénye határozza meg a hit törvényét'[40] ). Az imádság törvénye a hit törvénye. Az Egyház úgy hisz, ahogyan imádkozik. A liturgia a szent és élő hagyomány alkotóeleme.[41]
1125. Ezért nem változtatható meg és nem manipulálható egyetlen szentségi szertartás sem a fölszentelt szolga vagy a közösség tetszése szerint. Még a legfőbb egyházi tekintély sem változtathatja a liturgiát tetszése szerint, hanem csak hívő engedelmességgel és a liturgia misztériuma iránti vallásos tisztelettel.
1126. Egyébként mivel a szentségek az Egyházban a hitbeli közösséget fejezik ki és fejlesztik, a lex orandi, `az imádság törvénye' a keresztények egységének helyreállítását szolgáló dialógus egyik lényeges kritériuma.[42]
IV. Az üdvösség szentségei
1127. A hitben méltó módon ünnepelt szentségek közlik a kegyelmet, amelyet jeleznek.[43] Hatékonyak, mert maga Krisztus működik bennük: Ő maga keresztel, Ő maga cselekszik szentségeiben, hogy közölje a kegyelmet, melyet a szentség jelez. Az Atya mindig meghallgatja Fia Egyházának imádságát, mely minden szentség epiklézisében kifejezi a Szentlélek hatalmába vetett hitét. Miként a tűz önmagává formálja át mindazt, amit elér, úgy a Szentlélek mindent isteni életté alakít, ami hatalma alá kerül.
1128. Ez az értelme az Egyház azon kijelentésének,[44] hogy a szentségek ex opere operato (”magából a tényből fakadóan, hogy a cselekmény megtörtént”), azaz Krisztus egyszer s mindenkorra végbevitt üdvözítő művének erejéből hatnak. Ebből következik: „a szentség nem a szentséget kiszolgáltató vagy fogadó ember igazságából, hanem Isten erejéből valósul meg”.[45] Abból fakadóan, hogy egy szentséget az Egyház szándéka szerint ünnepelnek, Krisztus és az ő Lelkének ereje működik benne és általa a kiszolgáltató személyes szentségétől függetlenül. Mindazonáltal a szentség gyümölcsei a fogadó fölkészültségétől is függenek.
1129. Az Egyház tanítja, hogy az Újszövetség szentségei a hívők számára szükségesek az üdvösséghez.[46] A „szentségi kegyelem” a Szentléleknek Krisztus által ajándékozott kegyelme és minden szentségnek sajátja. A Szentlélek gyógyítja és átformálja azokat, akik Őt befogadják azáltal, hogy Isten Fiához teszi hasonlóvá őket. A szentségi élet gyümölcse, hogy a fogadott fiúság Lelke megisteníti a hívőket [47] azáltal, hogy eleven kapcsolatba hozza őket az egyszülött Fiúval, az Üdvözítővel.
V. Az örök élet szentségei
1130. Az Egyház ünnepli az ő Urának misztériumát, „amíg el nem jön” (1Kor 11,26) és „Isten lesz minden mindenben”(1Kor 15,28). Az apostoli kortól kezdve a liturgia a Lélek sóhajtozásaiban végső célja felé irányul az Egyházban: „Marana tha!”(1Kor 16,22). A liturgia Jézus vágyában vesz részt: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek (...), míg be nem teljesedik az Isten országában” (Lk 22,15-16). Krisztus szentségeiben az Egyház már most befogadja örökségének foglalóját, és már most részese az örök életnek, miközben „várja a boldog reményt, és a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét” (Tit 2,13). „A Lélek és a Menyasszony hív: jöjj el! (...) Jöjj el, Uram Jézus!” (Jel 22,17-20)
Szent Tamás így foglalja össze a szentségi jel különböző jelentéseit: „A szentség tehát emlékeztető jele annak, ami történt, tudniillik Krisztus szenvedésének; utalás arra, amit Krisztus szenvedése számunkra megvalósított, tudniillik a kegyelmet; előre mutató jel is, tudniillik hirdeti az eljövendő dicsőséget”. [48]
Összefoglalás
1131. A szentségek a kegyelem hatékony jelei, melyeket Krisztus alapított és az Egyházra bízott, s általuk kapjuk az isteni életet. A látható szertartások, melyekkel a szentségeket ünnepeljük, jelölik és létrehozzák minden szentség saját kegyelmeit. A szentségek gyümölcsöt hoznak azokban, akik a szükséges fölkészültséggel fogadják.
1132. Az Egyház a szentségeket mint a keresztségi papságból és a fölszentelt papságból fölépült papi közösség ünnepli.
1133. A Szentlélek Isten igéje, és az igét elfogadó hit által készít föl a jól előkészült szívekben. Ilyen esetben a szentségek erősítik és kifejezik a hitet.
1134. A szentségi élet gyümölcse egyidejűleg személyes és egyházi. Egyrészt ez a gyümölcs minden hívő számára élet Istenért, Jézus Krisztusban; másrészt az Egyház számára növekedés a szeretetben és tanúságtevő küldetésében.
Jegyzetek:
[1] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 2.
[2] Vö. Lk 10,21.
[3] Vö. Jn 13,1; 17,1.
[4] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 6.
[5] Vö. Jn 20,21-23.
[6] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 7.
[7] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 7.
[8] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 8.
[9] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 2.
[10] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 14, 16.
[11] Vö. Lk 24,13-49.
[12] Vö. 2Kor 3,14-16.
[13] Vö. 1Pt 3,21.
[14] Vö. 1Kor 10,1-6.
[15] Vö. Lk 1,17.
[16] Vö. Jn 14,26.
[17] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 24.
[18] II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 4.
[19] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 2.
[20] Damaszkuszi Szent János: Expositio fidei 86. (De fide orthodoxa 4, 13): PTS 12, 194-195 (PG 94, 1141. 1145).
[21] Vö. Ef 1,14; 2Kor 1,12.
[22] Vö. Jn 15,1-17; Gal 5, 22.
[23] Vö. 1Jn 1,3-7.
[24] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 6.
[25] Vö. II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 860; Firenzei Zsinat: Decretum pro Armenis DS 1310; Trienti Zsinat, 7. sessio: Canones de sacramentis in genere, 1. kánon, DS 1601.
[26] Trienti Zsinat, 7. sessio: Decretum de sacramentis, Prooemium: DS 1600.
[27] Trienti Zsinat, 7. sessio: Canones de sacramentis in genere, 1. kánon: DS 1601.
[28] Nagy Szent Leó: Sermones 74, 2: CCL 138A, 457 (PL 54, 398).
[29] Vö. Lk 5,17; 6,19; 8,46.
[30] Vö. Mt 13,52; 1Kor 4,1.
[31] Szent Ágoston: De civitate Dei 22, 17: CSEL 40/2, 625 (PL 41, 779); vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 64, 2, ad 3.
[32] XII. Pius: Mystici Corporis enciklika: AAS 35 (1943), 226.
[33] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[34] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[35] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10.
[36] Vö. Jn 20,21-23; Lk 24,47; Mt 28,18-20.
[37] Vö. Trienti Zsinat, 7. sessio: Canones de sacramentis in genere: 9. kánon, DS 1609.
[38] II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 4.
[39] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 59.
[40] Indiculus 8: DS 246 (PL 51, 209).
[41] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 8.
[42] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 2, 15.
[43] Vö. Trienti Zsinat, 7. sessio: Canones de sacramentis in genere, 5. kánon: DS 1605; uaz. 6. kánon: DS 1606.
[44] Vö. Trienti Zsinat, 7. sessio: Canones de sacramentis in genere, 8. kánon: DS 1608.
[45] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 68, 8.
[46] Vö. Trienti Zsinat, 7. sessio: Canones de sacramentis in genere, 8. kánon: DS 1604.
[47] Vö. 2Pt 1,4.
[48] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 60, 3.
