MÁSODIK FEJEZET
ISTEN ELÉBE JÖN AZ EMBERNEK
50. Az ember természetes értelmével bizonyossággal megismerheti Istent a maga műveiből. Létezik azonban egy másik megismerési rend, melyet az ember a saját erejéből képtelen elérni: tudniillik az isteni kinyilatkoztatás rendje.[1] Isten teljesen szabad döntéssel kinyilatkoztatja és odaajándékozza magát az embernek. Teszi ezt azáltal, hogy kinyilatkoztatja misztériumát, jóságos tervét, melyet Krisztusban öröktől fogva minden ember számára elgondolt. Tervét azáltal nyilatkoztatta ki teljesen, hogy elküldte szeretett Fiát, a mi Urunk Jézus Krisztust és a Szentlelket.
1. Cikkely
ISTEN KINYILATKOZTATÁSÁRÓL
I. Isten kinyilatkoztatja a maga „jóságos tervét”
51. „Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát, mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek.”[2]
52. Isten, aki „megközelíthetetlen fényben lakozik” (1Tim 6,16), a szabad akaratából teremtett emberekkel közölni akarja a maga isteni életét, hogy így egyszülött Fiában fiaivá fogadja őket.[3] Amikor Isten kinyilatkoztatja magát, az embereket képessé akarja tenni arra, hogy neki válaszoljanak, őt megismerjék és sokkal jobban szeressék, mint arra önmaguktól képesek volnának.
53. A kinyilatkoztatás isteni terve egymást
megvilágító és „egymással szorosan kapcsolódó tettekben és
szavakban” valósul meg.[4] Ebben
sajátos „isteni pedagógia” rejlik: Isten fokozatosan közli magát,
történelmi korszakokon keresztül készíti elő az embert annak a
természetfölötti kinyilatkoztatásnak fogadására, melyet önmagáról
ad, és amely a megtestesült Ige, Jézus Krisztus személyében és
küldetésében éri el csúcspontját.
Lyoni Szent Ireneusz gyakran beszél az Isten és ember közötti
kölcsönös szoktatás képével erről az isteni pedagógiáról: „Isten
Igéje az emberben lakozott, és az ember Fiává lett, hogy
hozzászoktassa az embert Isten befogadásához, és Isten megszokja
az emberben lakást az Atya tetszése szerint”.[5]
II. A kinyilatkoztatás szakaszai
ISTEN KEZDETTŐL FOGVA MEGISMERTETI MAGÁT
54. „Isten, aki az Ige által teremt és tart fönn mindent, a teremtett dolgokban állandóan tanúskodik az embereknek önmagáról, és ezenfelül, mivel meg akarja nyitni a természetfölötti üdvösség útját, az ősszülőknek kezdettől fogva kinyilvánította önmagát.”[6] Ragyogó kegyelembe és igazságba öltöztetve, önmagával bensőséges közösségre hívta meg őket.
55. E kinyilatkoztatást ősszüleink bűne nem szakította meg. Isten ugyanis „bűnbeesésük után a megváltás ígéretével az üdvösség reményét öntötte beléjük, és szüntelenül gondját viselte az emberiségnek, hogy mindazoknak örök életet adjon, akik állhatatosan kitartanak a jóban és keresik az üdvösséget”.[7]
Amikor az ember „engedetlenségében barátságodat elveszítette, nem hagytad őt a halál hatalmában... Újra meg újra szövetséget ajánlottál az embereknek”.[8]
A NOÉVAL KÖTÖTT SZÖVETSÉG
56. Miután a bűn az emberi nem egységét széttörte, Isten azonnal üdvözíteni akarta az emberi nemet, és minden töredékkel kereste a kapcsolatot. A vízözön[9] után Noéval kötött szövetség a „nemzetek” – azaz „a nyelvük és családjaik szerint nemzetekké” (Ter 10,5) egyesült emberek – felé irányuló isteni üdvrend kezdetét jelenti.[10]
57. A nemzetek sokaságának e rendje – mely egyszerre kozmikus, társadalmi és vallási[11] – arra szolgál, hogy korlátozza a bukott emberi nem gőgjét, melynek tagjai gonosz egyetértésben[12] önmaguktól akarták létrehozni Bábel módján az egységet.[13] De a bűn miatt[14] ezt az átmeneti üdvrendet állandóan pogánysággal fenyegette a politeizmus és a nemzet, illetve vezérének bálványozása.
58. A Noéval kötött szövetség addig marad hatályban, amíg a nemzetek ideje tart,[15] az evangélium egész világon történő hirdetéséig. A Szentírás nagyra becsüli a „nemzetek” egyes embereit, mint például az „igaz Ábelt”, a király és pap Melkizedeket,[16] aki Krisztus előképe,[17] vagy az igaz „Noét, Dánielt és Jóbot” (Ez 14,14). A Szentírás így fejezi ki, hogy az életszentség milyen magas fokára juthattak azok, akik a Noéval kötött szövetség szerint éltek, Krisztusra várva, aki „Isten fiait, akik szét voltak szórva, egybe fogja gyűjteni” (Jn 11,52).
ISTEN KIVÁLASZTJA ÁBRAHÁMOT
59. Hogy a szétszóródott emberi nemet összegyűjtse, Isten kiválasztja Ábrámot, meghívja őt – „Jöjj ki földedről, rokonságodból és atyád házából” (Ter 12,1) – azzal a szándékkal, hogy Ábrahámmá, azaz „sok nemzet atyjává” (Ter 17,5) tegye: „És tebenned áldást nyer a föld minden népe” (Ter 12,3).[18]
60. Az Ábrahámtól származott nép lesz a letéteményese a pátriárkáknak adott ígéretnek, választott nép lesz,[19] mely arra hivatott, hogy előkészítse Isten minden gyermekének az Egyház egységébe való összegyűjtését;[20] ez a nép lesz az a törzsök, melybe a hívővé lett pogányok beoltást nyernek.[21]
61. A pátriárkákat, a prófétákat vagy az ószövetség többi nagy alakját minden liturgikus hagyományban mindig szentként tisztelték és fogják is tisztelni.
ISTEN NÉPÉVÉ FORMÁLJA IZRAELT
62. A pátriárkák utáni időben Isten saját népévé formálta Izraelt, kiszabadítván az egyiptomi rabszolgaságból. Megkötötte vele a sínai szövetséget, és Mózes által neki ajándékozta Törvényét, hogy megismerjék őt, és neki szolgáljanak mint egyetlen élő és igaz Istennek, gondviselő Atyának és igazságos bírónak, és hogy várják a megígért Üdvözítőt.[22]
63. Izrael Isten papi népe,[23] melyre „lehívták az Úr Nevét” (MTörv 28,10). Azok népe tehát, akikhez „korábban beszélt a mi Urunk Istenünk”,[24] Ábrahám hitében „az idősebb testvérek” népe.[25]
64. A próféták által Isten formálja népét az üdvösség reményében, az új és örök szövetség várásában, mely minden embernek szól,[26] és a szívekbe lesz írva.[27] A próféták Isten népe radikális Megváltását hirdetik, a megtisztulást minden hűtlenségtől;[28] az üdvösséget, mely minden népet magába fog foglalni.[29] Ezt a reményt elsősorban az Úr szegényei és kicsinyei őrzik.[30] Szent asszonyok, mint Sára, Rebekka, Ráchel, Mirjam, Debóra, Anna, Judit és Eszter tartották elevenen Izrael üdvösségének reményét. E remény legtisztább képe Mária.[31]
III. Jézus Krisztus „az egész kinyilatkoztatás közvetítője és ugyanakkor teljessége”[32]
ISTEN AZ Ő IGÉJÉBEN MINDENT ELMONDOTT
65. „Sokszor és sokféleképpen szólt egykor Isten az atyákhoz a prófétákban, ezekben az utolsó napokban a Fiúban szólt hozzánk” (Zsid 1,1-2). Krisztus Isten emberré lett Fia, az Atyának egyetlen, tökéletes és fölülmúlhatatlan Igéje. Benne az Atya mindent elmondott, és rajta kívül nem adatik más ige. Keresztes Szent János egyebek mellett a Zsid 1,1-2-höz írt magyarázatában ezt világosan kifejezi:
„Nekünk adván, ahogyan adta, a Fiát, aki az ő egyetlen Igéje, ebben az egyetlen Igében mindent elmondott, és más mondanivalója nincs többé. (...) Amit ugyanis korábban csak részletekben mondott a prófétáknak, azt most egészében elmondta, amikor a teljességet, tudniillik a Fiát adta nekünk. Ha ezek után valaki most kérdezni akarná Istent, vagy látomásokat, kinyilatkoztatásokat akarna tőle, az nemcsak esztelenül cselekedne, hanem egyenesen megsértené őt, nem Krisztusra szegezvén a szemeit, illetve valami mást vagy újdonságot keresve rajta kívül.”[33]
ÚJABB, MÁS KINYILATKOZTATÁS NEM LESZ
66. „A krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig.”[34] Mindazonáltal, jóllehet a kinyilatkoztatás lezárult, tartalmát tökéletesen nem merítettük ki; a keresztény hit feladata, hogy századok folyamán lépésről lépésre fölfogja teljes tartalmát.
67. A századok folyamán történtek
úgynevezett „magán”-kinyilatkoztatások, melyek közül néhányat az
egyházi tekintély elismert, de ezek nem tartoznak a
hitletéteményhez. Nem arra szolgálnak ugyanis, hogy Krisztus
végleges kinyilatkoztatását „kiegészítsék” vagy „tökéletesítsék”,
hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben
lehessen abból élni. Az egyházi Tanítóhivatal irányítása alatt a
hívők hitérzéke különbséget tud tenni és meg tudja állapítani, mi
az, ami egy ilyen kinyilatkoztatásban Krisztusnak vagy az ő
szentjeinek igaz fölszólítása az Egyház felé.
A keresztény hit semmi olyan „kinyilatkoztatást” nem fogadhat el,
mely fölülmúlni vagy javítani akarja azt a kinyilatkoztatást,
melynek beteljesedése Krisztus. Így nem fogadható el néhány nem
keresztény vallás és néhány újabb szekta, amelyek ilyen
„kinyilatkoztatásokra” alapulnak.
Összefoglalás
68. Isten szeretetből nyilatkoztatta ki és ajándékozta önmagát az embernek. Így végleges és bőséges választ ad azokra a kérdésekre, melyeket az ember élete értelmével és végével kapcsolatban tesz föl magának.
69. Isten úgy nyilatkoztatta ki magát az embernek, hogy misztériumát cselekedetekkel és szavakkal fokozatosan közölte vele.
70. A tanúságtételen kívül, melyet Isten a teremtett dolgokban ad önmagáról, megmutatta magát ősszüleinknek. Beszélt hozzájuk, s a bukás után üdvösséget ígért[35] és fölajánlotta nekik szövetségét.
71. Isten örök szövetséget kötött Noéval önmaga és minden élőlény között.[36] E szövetség érvényben marad, míg áll a világ.
72. Isten kiválasztotta Ábrahámot, szövetségre lépett vele és utódaival. Belőle formálta meg népét, melynek Mózes által kinyilatkoztatta törvényét. E népet a próféták által készítette elő az egész emberi nemnek szánt üdvösség fogadására.
73. Isten a Fiát küldve nyilatkoztatta ki magát teljesen, akiben örökre megalapította Szövetségét. Ő az Atya végleges Igéje, s így utána nincs Kinyilatkoztatás.
2. Cikkely
AZ ISTENI KINYILATKOZTATÁS TOVÁBBADÁSÁRÓL
74. Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4), azaz Jézus Krisztus megismerésére.[37] Ezért kell hirdetni Krisztust minden népnek és embernek, és kell eljutnia a kinyilatkoztatásnak a föld végső határáig:
„Amiket Isten az összes nemzetek üdvösségére kinyilatkoztatott, azokról jóságosan úgy rendelkezett, hogy minden időkre csorbítatlanul megmaradjanak, és minden nemzedéknek továbbadassanak.”[38]
I. Az apostoli hagyományról
75. „Ezért a Úr Krisztus, akiben a fölséges Isten egész kinyilatkoztatása beteljesedik, parancsot adott az apostoloknak, hogy az evangéliumot - melyet a próféták előre hirdettek, ő maga pedig beteljesített és a saját szájával hirdetett – mint az üdvös igazság és erkölcsi tanítás forrását mindenkinek hirdessék, közölvén velük az isteni ajándékokat.”[39]
AZ APOSTOLI PRÉDIKÁCIÓ...
76. Az Úr parancsának megfelelően az
evangélium továbbadása kétféleképpen történt:
– szóban: az apostolok által, akik „prédikációban,
példával és intézmények létrehozásával átadták, amit Krisztustól
szóban, magatartásban és cselekedetekben kaptak, illetve a
Szentlélek ihletéséből megtanultak;”
– írásban: azon „apostolok vagy apostoltanítványok
által, akik ugyanennek a Szentléleknek a sugalmazására az üdvösség
üzenetét írásba foglalták”.[40]
...TOVÁBB ÉL AZ APOSTOLI JOGFOLYTONOSSÁGBAN
77. „Annak érdekében, hogy az evangélium az
Egyházban mindig épen
és elevenen megmaradjon, az apostolok püspököket hagytak hátra
utódként azáltal, hogy átadták saját Tanítóhivatalukat.”[41] Ugyanis „a sugalmazott
könyvekben különleges módon kifejeződő apostoli igehirdetést az
idők végezetéig szakadatlanul meg kellett őrizni”.[42]
78. Ezt az élő, a Szentlélekben történő
továbbadást a Szentírástól különböző, de vele szorosan összefüggő
Hagyománynak nevezzük. Általa „az Egyház a maga tanításában,
életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek
továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz”.[43] „Az egyházatyák mondásai
tanúskodnak e hagyomány éltető jelenlétéről, melynek gazdagsága
átárad a hívő és imádkozó Egyház gyakorlati életébe.”[44]
79. Így az önközlés, melyet az Atya Igéje által a Szentlélekben valósított meg, jelenvaló és tevékeny marad az Egyházban: „Isten, aki egykor szólt, megszakítás nélkül beszélget szeretett Fiának menyasszonyával, és a Szentlélek, aki által az Egyházban és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava, bevezeti a hívőket a teljes igazságba, és az ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük”.[45]
II. A hagyomány és a Szentírás közötti kapcsolatról
EGY KÖZÖS FORRÁS...
80. „A Szenthagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak.”[46] Mindkettő annak a Krisztusnak misztériumát jeleníti meg és teszi termékennyé az Egyházban, aki megígérte, hogy övéivel marad „minden nap a világ végéig” (Mt 28,20).
.A TOVÁBBADÁS KÉT KÜLÖNBÖZŐ MÓDJA
81. „A Szentírás Istennek a
Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava.”
113 „A Szenthagyomány Isten szavát, melyet Krisztus
Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül
származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság
Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék.”[47]
82. Ennek következtében az Egyház, melyre a kinyilatkoztatás továbbadása és értelmezése bízatott, „a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Ezért mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell elfogadni és tisztelni.”[48]
AZ APOSTOLI HAGYOMÁNY ÉS AZ EGYHÁZI HAGYOMÁNYOK
83. A Hagyomány, amelyről itt beszélünk, az
apostoloktól ered, és azt adja tovább, amit ők Jézus tanításából
és példájából kaptak, s amire a Szentlélek tanította őket. A
keresztények első nemzedéke ugyanis még nem rendelkezett írott
újszövetségi Szentírással, és maga az Újszövetség tanúskodik az
élő hagyomány folyamatáról.
E Hagyománytól meg kell különböztetni azokat a teológiai,
egyházfegyelmi, liturgikus vagy a jámborsághoz tartozó
„hagyományokat”, melyek az idők folyamán a helyi egyházakban
keletkeztek. Részleges formák ezek, melyekben a nagy Hagyomány a
különböző helyekhez és korokhoz alkalmazkodó sajátos kifejezési
formáit nyerte el. A Hagyomány fényében az egyházi Tanítóhivatal
irányítása alatt e hagyományok megőrizhetők, változtathatók vagy
el is hagyhatók.
III. A hitletétemény értelmezéséről
A HITLETÉTEMÉNY AZ EGYHÁZ EGÉSZÉRE VAN BÍZVA
84. A hitletéteményt,[49] amit a Szenthagyomány és a
Szentírás tartalmaz, az apostolok az egész Egyházra bízták. „Hozzá
ragaszkodva Isten egész szent népe pásztoraival egységben
állhatatosan kitart az apostolok tanításában és közösségében, a
kenyértörésben és az imádságban, úgy hogy az átadott hit
megtartásában, gyakorlásában és megvallásában egyedülálló
összetartozás valósul meg a főpapok és a hívők között.”[50]
AZ EGYHÁZ TANÍTÓHIVATALA
85. „Isten írott vagy áthagyományozott Igéje hiteles magyarázatának feladata egyedül az Egyház élő Tanítóhivatalára bízatott, mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja”,[51] tudniillik a Péter utódával, Róma püspökével közösségben lévő püspökökre.
86. „Ez a Tanítóhivatal nem áll Isten Igéje fölött, hanem neki szolgál, csak azt tanítva, amit áthagyományoztak, amennyiben isteni parancs alapján és a Szentlélek segítségével ezt áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és mindazt, amit kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad, a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti.”[52]
87. A hívők emlékezvén Krisztusnak apostolaihoz intézett szavára: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16),[53] a tanítást és a törvényeket, melyet pásztoraik különféle formákban adnak eléjük, tanulékonyan fogadják.
A HIT DOGMÁI
88. Az egyházi Tanítóhivatal Krisztustól kapott teljes tekintélyével él, amikor dogmákat határoz meg; azaz amikor a keresztény népet visszavonhatatlan hívő elfogadásra kötelező formában terjeszt elő olyan igazságokat, amelyeket az isteni Kinyilatkoztatás tartalmaz, vagy az ilyen igazságokkal szükségszerűen összefüggő igazságokat definitív módon előad.
89. Lelki életünk és a dogmák között szerves kapcsolat van. A dogmák hitünk útját megvilágító és biztonságossá tevő fényforrások. És viszont: ha életünk igaz, értelmünk és szívünk nyitott lesz a hit dogmái fényének befogadására.[54]
90. A dogmák összefüggéseit és összetartozását Krisztus misztériuma kinyilatkoztatásának egészében lehet megtalálni.[55] Nem szabad megfeledkezni arról, hogy „a katolikus tanításhoz tartozó igazságoknak rendje, vagyis »hierarchiája« van, mert különböző módon kapcsolódnak a keresztény hit alapjához”.[56]
A TERMÉSZETFÖLÖTTI HITÉRZÉK
91. A Krisztus-hívők mindnyájan részesednek a kinyilatkoztatott igazság megértésében és továbbadásában. Ők megkapták a kenetet a Szentlélektől, aki tanítja[57] és bevezeti őket a „teljes igazságba” (Jn 16,13).
92. „A hívők összessége (...) a hitben nem tévedhet, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor a püspököktől kezdve a legegyszerűbb világi hívőkig hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését.”[58]
93. „E hitérzékkel ugyanis, melyet az igazság Lelke ébreszt és tart fenn, Isten népe a szent Tanítóhivatal vezetésével (...) a szenteknek egyszer átadott hithez fogyatkozás nélkül ragaszkodik, igaz ítélettel elmélyül benne, és az életben egyre inkább megvalósítja.”[59]
NÖVEKEDÉS A HIT MEGÉRTÉSÉBEN
94. A Szentlélek segítségével az Egyház
életében növekedhet a hitletétemény dolgainak és szavainak
megértése:
– a kinyilatkoztatott igazságokat „szívükben forgató hívők
szemlélődése és keresése”;[60]
főként pedig „a teológiai kutatás (...) a kinyilatkoztatott
igazság mély megismerését” eredményezi.[61]
– „(a hívők által) tapasztalt belső lelki dolgok megértéséből”;[62] „az isteni kijelentések az
olvasóval együtt növekednek”.[63]
– „azok igehirdetéséből, akik a püspöki jogfolytonossággal együtt
megkapták az igazság biztos karizmáját”.[64]
95. „Nyilvánvaló tehát, hogy a Szenthagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal Isten végtelenül bölcs terve szerint annyira összetartozik és kapcsolódik egymáshoz, hogy egyik sem áll fönn a másik kettő nélkül, s a három együtt, mindegyik a maga módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatása alatt hatékonyan hozzájárul a lelkek üdvösségéhez.”[65]
Összefoglalás
96. Amit Krisztus az apostolokra bízott, azt ők prédikációjukkal és írásukkal a Szentlélek sugalmazására Krisztus dicsőséges eljöveteléig az összes nemzedékeknek átadták.
97. „A Szenthagyomány és a Szentírás Isten Igéjének egyetlen szent letéteményét alkotják”,[66] melyben mint tükörben szemléli a zarándok Egyház Istent, minden gazdagságának forrását.
98. „Az Egyház tanításában, életében és kultuszában megörökíti és minden nemzedéknek átadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz.”[67]
99. Isten egész népe természetfölötti hitérzéke által szüntelenül befogadja az isteni Kinyilatkoztatást, elmélyül benne, és egyre teljesebben él belőle.
100. Isten Igéje hiteles magyarázatának feladata egyedül az egyházi Tanítóhivatalra, a Római Pápára és a vele közösségben lévő püspökökre bízatott.
3. Cikkely
A SZENTÍRÁS
I. Krisztus – a Szentírás egyetlen Igéje
101. Isten a maga hozzánk leszálló jóságával, hogy kinyilatkoztassa magát az embereknek, emberi szavakkal beszél hozzájuk: „Isten emberi nyelveken kifejezett igéi ugyanis hasonlóvá váltak az emberi beszédhez, amint egykor az örök Atya Igéje a gyönge emberi test fölvételével hasonlóvá vált az emberekhez”.[68]
102. A Szentírás minden szavával Isten egyetlen szót mond: az ő egyszülött Igéjét, akiben teljesen kimondja önmagát.[69]
„Kedvességtek tudja, hogy Isten egyetlen beszéde húzódik végig minden Íráson, és sok szentnek szája által egy Ige hangzik, akinek mivel kezdetben Isten az Istennél, ott nincsenek szótagjai, hiszen ott nincs idő.”[70]
103. Emiatt az Egyház az isteni Írásokat mindig úgy tisztelte, ahogy az Úr testét is tiszteli. A híveknek szüntelenül nyújtja az Élet Kenyerét, melyet mind Isten Igéje, mind Krisztus Teste asztaláról vesz.[71]
104. A Szentírásban az Egyház szüntelenül megtalálja táplálékát és erejét,[72] mert nem csupán emberi szót, hanem ami valójában: Isten Igéjét kapja benne.[73] „A szent könyvekben ugyanis a Mennyei Atya állandóan elébe jön fiainak, és beszélget velük.”[74]
II. A Szentírás sugalmazásáról és igazságáról
105. A Szentírás szerzője Isten. „Az isteni kinyilatkoztatást, melyet a Szentírás szövege tartalmaz és elénk tár, a Szentlélek sugalmazására foglalták írásba.”
„Az Anyaszentegyház az apostoli hit alapján az Ó- és Újszövetség könyveit egész terjedelmükben, minden részükkel együtt szentnek és kánoninak tartja, mivel a Szentlélek hatására írt könyveknek Isten a szerzőjük, és mint Szentírást kapta az Egyház.”[75]
106. Isten sugalmazta a Szent Könyvek szerzőit. „A Szent Könyvek megírására Isten embereket választott ki, akiket erejük és képességeik birtokában úgy használt föl, hogy miközben bennük és általuk ő maga cselekedett, mint valódi szerzők mindazt, de csak azt foglalják írásba, amit ő akar.”[76]
107. A sugalmazott könyvek az igazságot tanítják. „Mindazt tehát, amit a sugalmazott szerzők, vagyis a szent írók állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani, ezért hinnünk kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják.”[77]
108. A keresztény hit mégsem „könyvvallás”. A kereszténység Isten „Igéjének” a vallása: egy olyan Igéé, amely nem írott és néma szó, hanem „megtestesült és élő Ige”.[78] Szükségünk van tehát arra, hogy Krisztus, az élő Isten örök Igéje a Szentlélek által megnyissa értelmünket, hogy megértsük az Írásokat,[79] nehogy olyanok maradjanak, mint a holt betű.
III. A Szentlélek a Szentírás értelmezője
109. A Szentírásban Isten emberi módon szól az emberhez. A Szentírás helyes értelmezéséhez ezért figyelnünk kell arra, hogy az emberi szerzők valójában mit szándékoztak mondani, és hogy Isten mit akart az ő szavukon keresztül számunkra kinyilatkoztatni.[80]
110. A szent szerzők szándékának megismeréséhez figyelembe kell vennünk koruk és kultúrájuk viszonyait, az adott korban általános irodalmi műfajokat és a korabeli általános gondolkodás-, beszéd- és elbeszélésformákat. „Az igazság ugyanis más és más módon nyer előadást és kifejezést a történeti, a prófétai, a költői és más műfajú szövegekben.”[81]
111. Mivel azonban a Szentírás sugalmazott, van még a helyes
értelmezésnek egy további, az előbbinél nem kevésbé fontos
alapelve, ami nélkül az Írás holt betű maradna: „a Szentírást
ugyanazzal a Szentlélekkel kell olvasni és magyarázni, akinek
sugalmazására készült”.[82]
A II. Vatikáni Zsinat három kritériumot jelöl meg a
Szentírás – az azt sugalmazó Szentlélek szerinti – magyarázatához:[83]
112. 1. Gondosan kell ügyelni az egész Szentírás egységére és tartalmára. Bármennyire különbözők a Szentírás könyvei, a Szentírás egységet alkot Isten tervének egysége alapján, melynek középpontja Jézus Krisztus és az ő húsvétja után megnyitott szíve.[84]
Krisztus „szíve”[85] a Szentírást jelenti, mely föltárja Krisztus szívét. Ez a szív a szenvedés előtt zárva volt, mert az Írás homályos volt, a szenvedés után azonban megnyílt, mert értő lelkek olvassák, akik meg tudják ítélni, hogyan kell értelmezni a próféciákat.”[86]
113. 2. A Szentírást az „egész Egyház élő Hagyományát figyelembe véve” kell olvasni. Az egyházatyák egy mondása szerint „a Szentírás inkább az Egyház szívébe, mint pergamenra van írva”.[87] Az Egyház ugyanis hagyományában Isten Szavának élő emlékezetét hordozza, és a Szentlélek adja ennek lelki értelmezését („...a lelki értelem szerint, melyet a Szentlélek ajándékoz az Egyháznak”).[88]
114. 3. Figyelemmel kell lenni a „hit analógiájára”.[89] A hit analógiáján[90] értjük a hitigazságok összefüggését egymás között és a kinyilatkoztatás egészében.
A SZENTÍRÁS TÖBBFÉLE ÉRTELME
115. Régi hagyomány szerint a Szentírásnak kettős értelme van: szó szerinti és lelki. Ez utóbbi lehet allegorikus, morális és anagogikus. E négyfajta értelem mély összhangja biztosítja az Egyházban a Szentírás élő olvasásának egész gazdagságát.
116. Szó szerinti értelem (sensus litteralis), A Szentírás szavainak jelentése, melyet helyes magyarázat szabályait betartó egzegézis talál meg. A Szentírás „egész értelme egyen alapszik, tudniillik a szó szerinti értelmen”.90
117. Lelki értelem (sensus spiritualis). Az isteni terv
egységének következtében nemcsak a Szentírás szövege, hanem az
elmondott valóságok és események is jelek lehetnek.
1. Allegorikus értelem. Az eseményeket sokkal mélyebben
megérthetjük, ha ismerjük azt a jelentést, amit Krisztusban
bírnak. Így pl. a Vörös-tengeren történt átkelés Krisztus
győzelmének, s így a keresztségnek jele.[91]
2. Erkölcsi értelem. A Szentírásban elbeszélt
eseményeknek a helyes cselekvésre kell vezetniük. „A mi
okulásunkra írták meg mindezeket” (1Kor 10,11).[92]
3. Anagogikus értelem. Hasonlóképpen a dolgokat és
eseményeket örökkévalóságba mutató jelentésükben is szemlélhetjük,
amennyiben örök Hazánk felé vezetnek (a görögben: anagógé)
minket. Így például a földi Egyház a mennyei Jeruzsálem jele.[93]
118. Egy középkori disztichon a négy értelmet így foglalja össze:
„Littera gesta docet, quid credas allegoria, moralis quid agas, quo tendas anagogia.”
„A betű a történteket, az allegória a hiendő dolgokat, az erkölcsi a teendőket, az anagógia a célokat tanítja.”[94]
119. „Az egzegétáknak tehát az a dolguk, hogy e szabályok szerint törekedjenek a Szentírás értelmének mélyebb megértésére és kifejtésére. Így mintegy az ő előkészítő munkálkodásuk alapján fog kiérlelődni az Egyház döntése. Mindez ugyanis az egzegézist illetően végső fokon az Egyház ítéletének van alávetve, mert az Egyház Isten igéje megőrzésével és magyarázásával isteni parancsot teljesít és isteni szolgálatot lát el.”[95]
„Magam sem adnék semmi hitelt az evangéliumnak, ha a Katolikus Egyház tekintélye nem késztetne rá.”[96]
IV. A Szentírás kánonja
120. Az Egyház az apostoli hagyomány alapján tudta megítélni, hogy mely írásokat kell fölvennie a szent könyvek jegyzékébe.[97] E teljes jegyzéket nevezték a Szentírás „kánonjának”. E szerint az Ószövetség 46 (vagy ha Jeremiás könyvét és a Siralmakat egy könyvnek vesszük, akkor 45), az Újszövetség 27 könyvből áll:[98]
Az Ószövetség: Teremtés könyve, Kivonulás könyve, Leviták könyve, Számok könyve, Második Törvénykönyv, Józsue könyve, Bírák könyve, Rut könyve, Sámuel I-II. könyve, Királyok I-II. könyve, Krónikák I-II. könyve, Ezdrás könyve, Nehemiás könyve, Tóbiás könyve, Judit könyve, Eszter könyve, Makkabeusok I-II. könyve, Jób könyve, Zsoltárok könyve, Példabeszédek könyve, Prédikátor könyve, Énekek éneke, Bölcsesség könyve, Sirák fia könyve, Izajás könyve, Jeremiás könyve, Siralmak könyve, Báruk könyve, Ezekiel könyve, Dániel könyve, Ozeás könyve, Joel könyve, Ámosz könyve, Abdiás könyve, Jónás könyve, Mikeás könyve, Náhum könyve, Habakuk könyve, Szofoniás könyve, Aggeus könyve, Zakariás könyve, Malakiás könyve.
Az Újszövetség: Máté evangéliuma, Márk evangéliuma, Lukács evangéliuma, János evangéliuma, Apostolok Cselekedetei, Rómaiaknak írt levél, Korintusiaknak írt I-II. levél, Galatáknak írt levél, Efezusiaknak írt levél, Filippieknek írt levél, Kolosszeieknek írt levél, Tesszalonikaiaknak írt I-II. levél, Timóteusnak írt I-II. levél, Titusznak írt levél, Filemonnak írt levél, Zsidóknak írt levél, Szent Jakab levele, Szent Péter I-II. levele, Szent János I-III. levele, Szent Júdás levele, Jelenések könyve.
AZ ÓSZÖVETSÉG
121. Az Ószövetség a Szentírás el nem hagyható része. Könyveit Isten sugalmazta és maradandó értékük van, mert a régi szövetség soha nem lett visszavonva.[99]
122. „Az ószövetség üdvrendje leginkább arra irányult, hogy a mindenség Megváltójának, Krisztusnak (...) eljövetelét előkészítse.” Jóllehet az Ószövetség könyvei „kevésbé tökéletes és időhöz kötött mozzanatokat is tartalmaznak”, mégis Isten üdvözítő szeretetének pedagógiáját tanúsítják: „bennük az Istenről szóló fenséges tanításoknak, az üdvösségre vezető életbölcsességnek és az imádságnak csodálatos kincsei találhatók, s végül bennük rejlik üdvösségünk misztériuma”.[100]
123. A keresztények úgy tisztelik az Ószövetséget, mint Isten igazi Szavát. A gondolatot, hogy az Ószövetséget el kell hagyni, mivel az Új fölöslegessé tette (markionizmus), az Egyház mindig erőteljesen visszautasította.
AZ ÚJSZÖVETSÉG
124. „Isten igéje, mely Isten ereje minden hívő üdvösségére, az Újszövetség könyveiben csodálatos szépségben jut el hozzánk és mutatja meg erejét.”[101] E könyvek nyújtják az isteni kinyilatkoztatás végső igazságát. Központi témájuk Jézus Krisztus, Isten megtestesült Fia, az ő cselekedetei, tanítása, szenvedése és megdicsőülése, továbbá Egyházának kezdete a Szentlélek irányítása alatt.[102]
125. Az evangéliumok az összes szent könyv szívét alkotják mint „a Megtestesült Ige, Megváltónk életének és tanításának fő tanúi”.[103]
126. Az evangéliumok kialakulásában három periódust
különböztethetünk meg:
1. Jézus élete és tanítása. Az Egyház szilárdan vallja,
hogy a négy evangélium, „melyek történetiségét határozottan
állítja, hűségesen adja tovább mindazt, amit Jézus, Isten Fia
földi életében az örök üdvösségért cselekedett és tanított
mennybevétele napjáig”.
2. A szájhagyomány. „Az apostolok az Úr mennybemenetele
után mindazt, amit ő mondott és cselekedett, hallgatóiknak azzal a
teljesebb megértéssel adták át, melyet ők Krisztus dicsőséges
eseményeinek tapasztalatából és az igazság Lelkének fényénél
kaptak.”
3. Az írott evangéliumok. „A szent szerzők pedig úgy
írták meg a négy evangéliumot, hogy a nagy szóbeli vagy írásos
hagyományokból egyes részeket kiválogattak, másokat egybevontak
vagy az egyházak állapotára való tekintettel fejtettek ki,
megtartva továbbra is az igehirdető formát, de mindig úgy, hogy
Jézusról csak a színtiszta igazat közöljék velünk.”[104]
127. A négyféle evangélium az Egyházban sajátos helyet foglal el, miként a liturgiában iránta tanúsított tisztelet és az a páratlan vonzása bizonyítja, melyet a szentek minden időben éreztek:
„Nincs nagyobb, sem jobb, sem drágább, sem ragyogóbb tanítás, mint az evangélium olvasása. Azt nézzétek, azt tartsátok meg, amit Urunk és Mesterünk, Krisztus szavakkal tanított és példájával megvalósított.”[105]
„Imádságaimban mindenekfölött az evangélium foglalkoztat; benne találom meg mindazt, amire szegény lelkemnek szüksége van. Benne mindig új világosságot, rejtett és titokzatos értelmeket fedezek föl.”[106]
AZ Ó- ÉS AZ ÚJSZÖVETSÉG EGYSÉGE
128. Az Egyház az apostoli időktől kezdve[107] és később egész Hagyományában az isteni terv egységét a két szövetségben a tipológia segítségével világította meg. A tipológia Isten ószövetségben végrehajtott műveiben előképét látja annak, amit Isten később az idők teljességében megtestesült Fia személyében beteljesített.
129. A keresztények tehát az Ószövetséget a meghalt és föltámadott Krisztus fényénél olvassák. Ez az előképi olvasás mutatja meg az Ószövetség kimeríthetetlen tartalmát, de nem kell megfeledkezni arról, hogy az Ószövetségnek megvan a maga saját kinyilatkoztatásértéke, amit maga az Úr is elismert.[108] Egyébként az Újszövetséget is az Ószövetség fényénél kell olvasni. Az őskeresztény katekézis állandóan visszanyúlt hozzá.[109] Egy régi mondás szerint az Újszövetség az Ószövetségben van elrejtve, az Ószövetség az Újszövetségben tárul föl: így valósul meg, hogy „in Vetere Novum lateat, et in Novo Vetus pateat...” („az Óban az Új rejtőzik, és az Újban az Ó föltárul”).[110]
130. A tipológia az isteni terv előretörését jelenti a maga beteljesedése felé mindaddig, míg végül „Isten lesz minden, mindenben” (1Kor 15,28). Így például a pátriárkák meghívása és az Egyiptomból való kivonulás nem veszíti sajátos értékét Isten tervében amiatt, hogy csak közbülső állomások.
V. A Szentírás az Egyház életében
131. „Isten igéjében akkora erő és hatékonyság van, hogy az Egyháznak támasz és életerő, az Egyház gyermekeinek erő, lelki táplálék, lelki életük tiszta és el nem apadó forrása.”[111] „Krisztus hívei előtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a Szentíráshoz.”[112]
132. „A Szentírás tanulmányozása legyen a hittudomány lelke. A Szentírás szavából táplálkozik és virágzik az ige szolgálata is, tudniillik a lelkipásztori prédikáció, a katekézis és minden keresztény tanítás, amelyben előkelő hely illeti meg a liturgiában elhangzó homíliát.”[113]
133. Az Egyház „nyomatékosan buzdítja és sürgeti (...) az összes Krisztus-hívőket, hogy a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg »Jézus Krisztus fönséges ismeretét« (Fil 3,8). »Mert aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust«.”[114]
Összefoglalás
134. Minden isteni Írás egy könyvet alkot, és ez az egy könyv Krisztus, „mert minden isteni Írás Krisztusról beszél, és minden isteni Írás Krisztusban teljesedik be”.[115]
135. „A Szentírás Isten igéjét tartalmazza, és sugalmazott lévén, valóban Isten szava.”[116]
136. A Szentírásnak Isten az emberi szerzőket sugalmazó szerzője. Bennük és általuk ő cselekszik. Így írásaik tévedés nélkül tanítják az üdvös igazságot.[117]
137. A sugalmazott írások értelmezésének elsősorban arra kell figyelnie, amit Isten a szent szerzők által a mi üdvösségünkért ki akart nyilatkoztatni. Ami a Szentlélektől ered, csak a Szentlélek tevékenysége által érthető meg teljesen.[118]
138. Az Egyház az Ószövetség 46. és az Újszövetség 27. könyvét fogadja el és tiszteli sugalmazottnak.
139. A négy evangéliumnak központi helye van, mert központjuk Jézus Krisztus.
140. A két szövetség egysége Isten tervének és kinyilatkoztatásának egységéből következik. Az ószövetség előkészíti az újat, ez pedig beteljesíti az ószövetséget; kölcsönösen megvilágítják egymást; mindkettő Isten valóságos Igéje.
141. „Az Egyház mindenkor úgy tisztelte a Szentírást, mint magát az Úr testét”;[119] mindkettő táplálja és vezérli az egész keresztény életet. „A te igéd lámpás a lábaimnak és világosság ösvényeimnek” (Zsolt 119,105).[120]
jegyzetek:
[1] Vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius
dogmatikus konstitúció. 4: DS 3015.
[2] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 2.
[3] Vö .Ef 1,4-5.
[4] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 2.
[5] Lyoni Szent Ireneusz: Adversus
haereses, 3, 20, 2: SC 211, 392 (PG 7, 944);Vö. pl. Uaz 3, 17, 1:
SC 211, 330 (PG 7, 929); Uaz 4, 12, 4: SC 100, 518 (PG 7, 1006);
Uaz 4, 21, 3: SC 100, 684 (PG 7, 1046).
[6] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 3.
[7] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 3.
[8] A szentmise IV. kánonja: Missale
Romanum, 1970, 467.
[9] Vö .Ter 9,9.
[10] Vö .Ter 10,20-31.
[11] Vö .ApCsel 17,26-27.
[12] Vö. Bölcs 10,5.
[13] Vö .Ter 11,4-6.
[14] Vö. Róm 1,18-25.
[15] Vö. Lk 21,24.
[16] Vö .Ter 14,18.
[17] Vö. Zsid 7,3.
[18] Vö. Gal 3,8.
[19] Vö. Róm 11,28.
[20] Vö .Jn 11,52; 10,16.
[21] Vö. Róm 11,17-18.24.
[22] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 3.
[23] Vö. Kiv 19,6.
[24] Nagypéntek, egyetemes
könyörgések 6.
[25] Vö. II. János Pál pápa: Beszéd
a zsidókkal való találkozáskor a római zsinagógában 1986. április
13-án: Insegnamenti di Giovanni Paolo II. IX/1, 1027.
[26] Vö. Iz 2,2-4.
[27] Vö. Jer 31,31-34; Zsid 10,16.
[28] Vö. Ez 36.
[29] Vö. Iz 49,5-6; 53,11.
[30] Vö. Szof 2,3.
[31] Vö. Lk 1,38.
[32] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 2.
[33] Keresztes Szent János: A
Kármelhegy útja 2,22, 3-5; Biblioteca Mística Carmelitana 11. köt.
Burgos, 1929, 184.
[34] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 4.
[35] Vö. Ter 3,15.
[36] Vö. Ter 9,16.
[37] Vö. Jn 14,6.
[38] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 7.
[39] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 7.
[40] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 7.
[41] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 7.
[42] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 8.
[43] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 8.
[44] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 8.
[45] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 8.
[46] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 9.
[47] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 9.
[48] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 9.
[49] Vö. 1Tim 6,20; 2Tim 1,12-14.
[50] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 10.
[51] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 10.
[52] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 10.
[53] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen
Gentium dogmatikus konstitúció, 20.
[54] Vö. Jn 8,31-32.
[55] Vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei
Filius dogmatikus konstitúció 4: DS 3016 (a misztériumok
kapcsolata); II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus
konstitúció, 25.
[56] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis
redintegratio határozat, 11.
[57] Vö. 1Jn 2,20.27.
[58] II. Vatikáni Zsinat: Lumen
Gentium dogmatikus konstitúció, 12.
[59] II. Vatikáni Zsinat: Lumen
Gentium dogmatikus konstitúció, 12.
[60] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 8.
[61] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium
et spes lelkipásztori konstitúció, 62; Vö. Uaz. 44; Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 23; Uaz. 24; Unitatis redintegratio
határozat, 4.
[62] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 8.
[63] Nagy Szent Gergely: Homilia in
Ezechielem 1, 7, 8: CCL 142, 87 (PL 76, 843).
[64] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 8.
[65] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 10.
[66] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 10.
[67] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 8.
[68] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 13.
[69] Vö. Zsid 1,1-3.
[70] Szent Ágoston: Enarratio in
Psalmum 103, 4, 1: CCL 40, 1521 (PL 37, 1378).
[71] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 21.
[72] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 24.
[73] Vö. 1Tesz 2,13.
[74] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 21.
[75] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 11.
[76] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 11.
[77] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 11.
[78] Clairvaux-i Szent Bernát:
Homilia super „Missus est” 4,11: Opera. Róma, 1966,4. köt. 57.
[79] Vö. Lk 24,45.
[80] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 12.
[81] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 12.
[82] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikus konstitúció, 12.
[83] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 12.
[84] Vö. Lk 24,25-27.44-46.
[85] Vö. Zsolt 22,15.
[86] Aquinói Szent Tamás: Expositio
in Psalmos 21,11: Opera omnia 18. Párizs, 1876: 350.
[87] Vö. Poitiers-i Szent Hilarius:
Liber ad Constantium Imperatorem 9: CSEL 65, 204 (PL 10, 570);
Szent Jeromos: Commentarius in epistulam ad Galatas 1,1, 1112: PL
26, 347.
[88] Órigenész: Homiliae in Lev
5,5: SC 286, 228 (PG 12, 454).
[89] Vö. Róm 12,6.
[90] Aquinói Szent Tamás: Summa
Theologiae I, 1, 10, ad 1.
[91] Vö. 1Kor 10,2.
[92] Vö. Zsid 3,1-4,11.
[93] Vö. Jel21,1-22,5.
[94] Augustinus de Dacia:
Rotuluspugillaris I: Angelicum, 6. (1929), 256. Kiad. A.Walz.
[95] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 12.
[96] Szent Ágoston: Contra
epistulam Manichaei quam vocant fundamenti 5,6: CSEL 25, 197 (PL
42, 176).
[97] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 8.
[98] Vö. Decretum Damasi: DS
179-180; Firenzei Zsinat: Decretum pro Iacobitis: DS 1334-36;
Trienti Zsinat, 4. sessio: Decretum de Libris Sacris et de
traditionibus recipiendis: DS 1501-04.
[99] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 14.
[100] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 15.
[101] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 17.
[102] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 20.
[103] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 18.
[104] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 19.
[105] Vö. ifj. Szent Cézária:
Epistula ad Richildam et Radegundem: SC 345, 480.
[106] Lisieux-i Szent Teréz:
Manuscrit A, 83v: Manuscrits autobiographiques. Párizs, 1992, 268.
[107] Vö. 1Kor 10,6.11;Zsid 10,1;
1Pt 3,21.
[108] Vö. Mk 12,29-31.
[109] Vö. 1Kor 5,6-8; 10,1-11.
[110] Szent Ágoston: Quaestiones
in Heptateuchum 2,73: CCL 33, 106 (PL 34, 623); vö. II. Vatikáni
Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 16.
[111] II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 21.
[112] II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 22.
[113] II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 24.
[114] II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 25; vö. Szent Jeromos:
Commenta-rius in Isaiam. Prologus: CCL 73, 1 (PL 24, 17).
[115] Szentviktori Hugó: De arca
Noe, 2,8: PL 176, 642; vö. Uaz. 2,9: PL 176, 642-43.
[116] II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 24.
[117] II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 11.
[118] Vö. Órigenész: Homiliae in
Exodum 4, 5: SC 321, 128 (PG 12, 320).
[119] II. Vatikáni Zsinat: Dei
Verbum dogmatikus konstitúció, 21.
[120] Vö. Iz 50,4.
