ELSŐ RÉSZ – A HITVALLÁS
ELSŐ SZAKASZ
„HISZEK” - „HISZÜNK”
26. Amikor megvalljuk hitünket, a „Hiszek” vagy „Hiszünk” szóval kezdjük. Mielőtt bemutatnánk az Egyház hitét - amint azt a Hiszekegyben megvalljuk, a liturgiában ünnepeljük, a parancsok megtartásában és az imádságban megéljük -, föltesszük a kérdést: mit jelent „hinni”. A hit az ember válasza Istennek, aki kinyilatkoztatja és neki ajándékozza önmagát, és nagyon bőséges világosságot ad az élete végső értelmét kereső embernek. Először tehát ezt az emberi keresést (első fejezet), azután az isteni kinyilatkoztatást, mely által Isten elébe jön az embernek (második fejezet), s végül a hit válaszát (harmadik fejezet) vesszük szemügyre.
ELSŐ FEJEZET
AZ EMBER „FOGÉKONY” ISTENRE
I. Az Isten utáni vágy
27. Az Isten utáni vágy az ember szívébe van írva, mert Istentől és Istenért teremtetett; Isten pedig szüntelenül hívogatja magához az embert, és az ember csak Istenben találja meg az igazságot és a boldogságot, amelyet szüntelenül keres:
„Az emberi méltóság lényeges része az Istennel való közösségre szóló meghívás. Az ember kezdettől fogva párbeszédre hivatott Istennel, ugyanis csak azért létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben tartja, s csak akkor élhet teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt a szeretetet, és rábízza magát a Teremtőjére.”[1]
28. Az emberek történelmükben mind a mai napig sokféleképpen fejezték ki istenkeresésüket vallásos meggyőződésükkel és megnyilvánulásaikkal (imádságokkal, áldozatokkal, kultuszokkal, elmélkedéssel). E kifejezési formák, bár többféleképp értelmezhetők, oly általánosak, hogy ezek alapján az ember vallásos lényként határozható meg:
„Isten telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet. Ő határozta meg ittlakásuk idejét és határát. S mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs mesz-sze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,26-28).
29. Az ember „ezt az Istennel való bensőséges és élő kapcsolatot”[2] elfeledheti, tagadhatja, sőt kifejezetten vissza is utasíthatja. Az ilyen magatartások nagyon különböző forrásokból eredhetnek:[3] a világban tapasztalható rossz miatti fölháborodásból, vallási tudatlanságból vagy közömbösségből, világi és anyagi gondokból,[4] a hívők rossz példájából, a vallásellenes szellemi áramlatokból, s végül a bűnös ember azon hajlandóságából, hogy félelmében elrejtőzzön Isten elől,[5] vagy elfusson az Úr hívása elől.[6]
30. „Örvendezzék az istenkeresők szíve” (Zsolt 105,3). Ha az ember el is felejti vagy visszautasítja Istent, ő szüntelenül hív minden embert, hogy őt keresse, hogy az ember éljen és megtalálja boldogságát. E keresés azonban megkívánja az embertől értelmének teljes erőfeszítését és akaratának egyenességét, az egyenes „szívet”, és mások tanúságát is, akik megtanítják Istent keresni.
„Nagy vagy, Uram, és minden dicséretre méltó. Nagy a te erőd és bölcsességednek nincsen száma. És dicsérni akar téged az ember, teremtésed részecskéje; a halandóságát hordozó ember is, aki hordozza bűnének bizonyságát, és a bizonyságot, hogy te a kevélyeknek ellenállsz. És mégis dicsérni akar téged az ember, teremtésed részecskéje. Te ébresztgetsz, hogy gyönyörűséget találjunk dicséretedben, mert magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik tebenned.”[7]
II. Az utakról, melyeken el lehet jutni Isten megismerésére
31. Az Isten képére teremtett, s Isten megismerésére és szeretésére meghívott ember, amikor keresi Istent, fölfedez bizonyos „utakat”, hogy eljusson Isten megismerésére. „Isten léte bizonyítékainak” is nevezik ezeket, de nem olyan értelemben, ahogy a természettudományok
keresik a bizonyítékokat, hanem „megfelelőségi és meggyőző érvek” értelmében, melyek lehetővé teszik az igazi bizonyosság elérését.
Ezek az Istenhez vezető „utak” a teremtésből indulnak ki: az anyagvilágból és az emberi személyből.
32. A világ: Isten a mozgásból és a keletkezésből, az esetlegességből, a világ rendjéből és szépségéből megismerhető mint a világegyetem kezdete és célja.
Szent Pál a pogányokról mondja: „Ami megtudható Istenről, az nyilvánvaló előttük; Isten ugyanis nyilvánvalóvá tette számukra. Mert ami benne láthatatlan, örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk” (Róm 1,19-20).[8]
És Szent Ágoston mondja: „Kérdezd a föld szépségét, kérdezd a tenger szépségét, kérdezd a mindenütt jelenlévő levegő szépségét, kérdezd az ég szépségét..., kérdezd mindezeket. Mind azt válaszolják: Íme, lássad, szépek vagyunk. Szépségük vallomás. E változó szépségeket ki alkotta, ha nem a változhatatlanul Szép.”[9]
33. Az ember: Az igazság és szépség iránti nyitottságától, erkölcsi jó iránti érzékétől, szabadságától és lelkiismerete szavától, a végtelenség és boldogság utáni vágyától indítva az ember fölteszi magának a kérdést Isten létéről. Mindezekben saját szellemi lelkének jeleit fogja föl.
„Az örökkévalóság magvát, amit [az ember] magában hordoz, nem lehet a puszta anyagra visszavezetni”[10], ezért lelke egyedül Istentől származhat.
34. A világ és az ember tanúsítja, hogy sem a kezdetet, sem a végső célt nem hordozza önmagában, hanem részese annak a „Létnek”, mely önmagában kezdet és vég nélküli. Így e különböző „utakon” az ember eljuthat azon valóság létének megismerésére, mely első oka és végső célja mindennek, s „melyet mindenki Istennek nevez”.[11]
35. Képességei az embert fogékonnyá teszik a személyes Isten létének megismerésére. Ahhoz azonban, hogy az ember az ő belső világába beléphessen, Isten ki akarta nyilatkoztatni magát az embernek, és adni akarta neki a kegyelmet, hogy e Kinyilatkoztatást a hit által elfogadhassa. Mindazonáltal Isten létének bizonyítékai fölkészíthetnek a hitre, és hozzásegíthetnek annak belátásához, hogy a hit nem ellenkezik az emberi értelemmel.
III. Isten megismeréséről az Egyház szerint
36. „Az Anyaszentegyház vallja és tanítja, hogy Istent, mindenek létalapját és célját, az emberi ész természetes világosságával a teremtett dolgokból biztosan meg lehet ismerni.”[12] E fogékonyság nélkül az ember nem tudná befogadni Isten kinyilatkoztatását. Az embernek azért van e fogékonysága, mert „Isten képmására teremtetett” (Ter 1,27).
37. Mindazonáltal az ember a történelmi körülmények között, melyek-1960 ben él, sok nehézségbe ütközik Isten pusztán értelmi világossággal való megismerésében:
„Igaz, hogy az emberi értelem önmagában képes a saját erejéből, természetes fényénél biztos és igaz ismeretet alkotni egy személyes Istenről, aki gondviselésével őrzi és irányítja a világot; ugyanígy egy természeti törvényről, melyet a Teremtő oltott a lelkünkbe. Mégis számos tényező akadályozza, hogy értelmünk e természetes képességét hatékonyan és gyümölcsözően használjuk. Amik ugyanis Istenre s az Isten és az ember közötti kapcsolatra vonatkoznak, olyan igazságok, melyek teljesen meghaladják az érzékelhető dolgok rendjét; ha pedig az életre alkalmazni és érvényesíteni akarjuk őket, önmegtagadást és lemondást követelnek. Az emberi értelem azonban - mind az érzékek és a képzelet működése, mind az áteredő bűnből fakadó bűnös vágyak miatt - ezen igazságok megismerésekor nehézségekbe ütközik. Így történik meg, hogy az emberek e témakörökben szívesen meggyőzik magukat arról, hogy hamis vagy legalábbis kétséges az, amiről nem akarják, hogy igaz legyen.”[13]
38. Emiatt az ember rászorul arra, hogy Isten Kinyilatkoztatása megvilágosítsa nemcsak azokban a dolgokban, melyek meghaladják értelmét, hanem azért is, „hogy azokat a dolgokat, melyek vallás és erkölcs kérdésében az értelem számára ugyan nem hozzáférhetetlenek, az emberi nem jelen állapotában is mindenki akadálytalanul, határozott bizonyossággal, minden tévedés nélkül megismerhesse”.[14]
IV. Hogyan kell beszélnünk Istenről?
39. Amikor az Egyház védelmezi az emberi értelem fogékonyságát Isten megismerésére, kifejezi bizalmát, hogy lehetősége van Istenről beszélni minden emberhez és minden emberrel. E meggyőződéséből fakad párbeszéde más vallásokkal, a filozófiával és a tudománnyal, sőt még a nem hívőkkel és ateistákkal is.
40. Mivel Istenről való ismeretünk korlátozott, Istenről szóló beszédünk is korlátozott. Istent nem tudjuk másként megnevezni, csak a teremtményekből kiindulva, és a magunk korlátolt, emberi megismerés és gondolkodásmódunk szerint.
41. Minden teremtmény magán viseli a Teremtő keze nyomát, különösen az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember. A teremtmények sokfajta tökéletessége (igazságuk, jóságuk, szépségük) Isten végtelen tökéletességét tükrözi. Ezért tudunk Istenről teremtményei tökéletességei alapján megállapításokat tenni, „mert a teremtmények nagyságából és szépségéből következtetni lehet Teremtőjükre” (Bölcs 13,5).
42. Isten fölülmúl minden teremtményt. Beszédünket tehát szüntelenül meg kell tisztítanunk mindattól, ami korlátolt, képszerű és tökéletlen, nehogy Istent, aki „kimondhatatlan, fölfoghatatlan, láthatatlan és elgondolhatatlan”[15], összekeverjük emberi képeinkkel. Szavaink mindig elégtelenek Isten misztériumának kifejezésére.
43. Amikor Istenről beszélünk, szavaink ugyan emberi módon szólnak, mégis valóban magát Istent érintik, anélkül azonban, hogy őt a maga végtelen egyszerűségében ki tudnák fejezni. Emlékezetünkbe kell ugyanis idéznünk: „a Teremtő és a teremtmény között nem állapítható meg hasonlóság anélkül, hogy a különbség köztük ne volna nagyobb”[16]; továbbá: „nem foghatjuk föl, hogy ő mi, csak azt, hogy mi nem, s hogy a többi létező hogyan viszonyul Hozzá”.[17]
44. Az ember természete és hivatása alapján vallásos lény. Mivel pedig az ember Istentől jön és Istenhez megy, csak akkor él teljesen emberi életet, ha szabadon kapcsolatban él Istennel.
45. Az ember arra teremtetett, hogy közösségben éljen Istennel, akiben megtalálja a boldogságot. „Amikor majd egész valómból Hozzád ragaszkodom, nem lesz több fájdalmam és vesződségem, és életem, melyet teljesen betöltesz, élő lesz.”[18]
46. Amikor az ember hallgatja a teremtmények üzenetét és lelkiismerete szavát, eljuthat Isten létének bizonyosságára, aki mindenek oka és célja.
47. Az Egyház tanítja, hogy az egy és igaz Istent, Teremtőnket és Urunkat muvei által az emberi értelem természetes fényével bizonyosan meg lehet ismerni.[19]
48. Istent valóban meg tudjuk nevezni a teremtmények sokféle tökéletességéből kiindulva, melyek hasonlóak a végtelenül tökéletes Isten tökéletességeihez, jóllehet a mi véges kifejezéseink nem merítik ki az ő misztériumát.
49. „A teremtmény (...) a Teremtő nélkül szertefoszlik.”[20] Ezért a hívők tudják: Krisztus szeretete sürgeti őket, hogy az élő Isten világosságát elvigyék azokhoz, akik nem ismerik vagy visszautasítják őt.
Jegyzetek:
[1] II.Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 19.
[2] II.Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 19.
[3] II.Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 19-21.
[4] Vö. Mt 13,22.
[5] Vö. Ter 3,8-10.
[6] Vö .Jón 1,3.
[7] Szent Ágoston: Confessiones 1,1-1: CCL 27,1 (PL 32, 659) .
[8] Vö .ApCsel 14,15.17; 17,27-28;Bölcs 13,1-9.
[9] Szent Ágoston: Sermo 241, 2: PL 38, 1134.
[10] II.Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 18.Vö. Ua. 14.
[11] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I, 2, 3.
[12] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció 2.: DS 3004; Vö. Ua. De revelatione 2. kánon: DS 3026; II.Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció 6.
[13] XII. Pius: Humanigeneris enciklika: DS 3875.
[14] XII. Pius: Humani generis enciklika: DS 3876. Vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció 2.: DS 3005; II.Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció 6; Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I, 1, 1.
[15] Bizánci liturgia. Aranyszájú Szent János anaforája: Liturgies Eastern and Western. Kiad.
F. E. Brightman. Oxford, 1896. 384 (PG 63:915).
[16] IV. Lateráni Zsinat 2. fejezet: De errore abbatis Joachim : DS 806.
[17] Aquinói Szent Tamás: Summa contra gentiles 1,30.
[18] Szent Ágoston: Confessiones 10, 28, 39: CCL 27, 175 (PL 32, 795).
[19] Vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, De revelatione 2. kánon: DS
3026.
[20] II.Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 36.
