XV. Benedek pápa
In Praeclara Summorum
enciklikája Dante Alighieriről
A Katolikus Világban működő irodalomprofesszoroknak és hallgatóiknak
Szeretett Gyermekeim, egészséget [kívánok] és Apostoli Áldásomat
[küldöm].
1. A sok ünnepelt lángelme közül, akikkel a Katolikus hit dicsekedhet, és akik halhatatlan gyümölcsöket hagytak maguk után az irodalomban és különösen a művészetben – s azontúl más tudományokban is –, és akiknek mind a civilizáció, mind a vallás örök adósai lettek, a legjobban Dante Alighieri neve fénylik, akinek hatszázadik halálévfordulójáról fogunk hamarosan megemlékezni. Talán soha nem ismerték el [a költőnek] ezt a felülmúlhatatlan helyzetét annyira, mint éppen ma. Nemcsak Itália büszke jogosan arra, hogy az ő szülötte, hanem minden kultúrnemzet arra készül, hogy tanult emberből felállított bizottságokkal megemlékezzék róla és így az egész világ lerója tiszteletét ez előtt a nemes személy, az emberi nem büszkesége és dicsősége előtt.
2. Mi magunk sem maradhatunk távol a jószándékú emberek eme egyöntetű egyetértésétől, sőt Mi az élén kell, hogy járjunk ennek, hiszen az Egyháznak különleges joga, hogy Alighierit a sajátjának ismerje el.
3. Így, ahogy közvetlenül pontifikátusunk kezdetekor a Ravenna
Érsekének címzett levelünkben javasoltuk annak a templomnak a
helyrehozatalát, amelyben a költő hamvai nyugszanak, most pedig
abból a célból, hogy kezdeményezzük az évfordulós ünnepségek egész
sorozatát, alkalmasnak látjuk az időt, szeretett gyermekeim, akik
az Egyház anyai éberségével művelitek a tudományokat, hogy minden
korábbinál tisztábban mutassuk be Dante szoros közösségét Péter
Székével. Továbbá, hogy az ő kiváló nevére hulló dicséretek nem
kis mértékben egyben a Katolikus Egyház tiszteletét is segítsék
elő.
4. Legelőször is, amilyen módon az isteni költő egész életében
példamutató módon vallotta meg a Katolikus hithez való tartozását,
[biztosra vesszük], hogy ő maga is azt kívánná, hogy a róla való
ünnepélyes megemlékezéseknek a vallás égisze alatt kell
történniük. S ez valóban így is lesz. S ha ez a ravennai San
Francesco-ban éri is el a végét, a kezdetét a firenzei San
Giovanni-ban kell, hogy vegye, ahová gondolatai mindig
visszatértek élete utolsó éveiben, arra vágyva, hogy annál a
kútnál koronázzák költővé, ahol egykor megkeresztelték.
Dante olyan korban élt, amely a filozófiai és teológiai
gondolkodás és tanítás legdicsőbb gyümölcseit örökölte és adta
tovább a későbbi koroknak a szigorú skolasztikus módszer
lenyomatával gazdagítva. A különböző gondolkodási áramlatok
között, amelyek az akkori tanult emberek körében éltek, Dante
annak a ’Hercegnek’ az iskolájához sorolta magát, amelyet az
angyali lelkületű Aquinói Szent Tamás intellektusa fémjelez. Dante
tőle nyerte szinte minden filozófiai és teológiai tudását, de
ugyanakkor nem hanyagolta az emberi tudás semmilyen más ágát sem,
miközben mélyen merített a Szentírásból és az Egyházatyák
írásaiból is.
Így megtanult szinte mindent, amit korában megismerhető volt, s
különösen a keresztény tudásból táplálkozva fogott hozzá, hogy
versbe öltse a vallás hatalmas és mély igazságait. Így tehát,
amikor megcsodáljuk lángelméjének nagyságát és lelkesedését, fel
kell azt is ismernünk, hogy milyen nagy mértékben kapott ihletet
az Isteni Hitből, amelynek segítségével halhatatlan költészetét a
kinyilatkoztatott igazságok fényével és a művészet ragyogásával
tudta bearanyozni. Commedia-ja, amely méltán kapta az Isteni
jelzőt, a legváltozatosabb szimbolikus képeket használja, és
általuk mutatja be a földi halandók életét, azzal a céllal, hogy
dicsőítse az Igazságot és az Isteni Gondviselést, amely
kormányozza a világot az időben és az örökkévalóságban; jutalmazva
és büntetve az egyének és az emberi társadalom cselekedeteit.
Ekképpen költeménye az Isteni Kinyilatkoztatásra támaszkodva
felragyogtatja az Egy és Háromságos Isten fölségét, az emberi nem
Megváltását az Emberré lett Isteni Ige által; a Szűz és Anya
Máriának, a Mennyek Királynőjének jótékonyságát és szerető
kedvességét, és végül az Angyalok és a Szentek fényét. De
bemutatja ennek borzalmas kontrasztjaként a gonoszok szenvedését
is a Pokolban, valamint a köztes világot a Menny és a Pokol
között, azaz a Tisztítótüzet, amely a lelkek Létrája a tisztuláson
keresztül a végső boldogság felé. Csodálatraméltó, hogy miként
tudta valódi míves tervezéssel e három költeménybe [részbe]
beleszőni ezt a három dogmát.
Ha a tudomány fejlődése később azt mutatta is ki, hogy a világnak
az az elképzelése nem nyugszik biztos alapokon, hogy az elődeink
által elképzelt szférák nem léteznek, hogy a természet, a bolygók
és a csillagok száma és pályája nem olyan, mint amilyennek akkor
gondolták, az az alapvető elv megmaradt, hogy az univerzum, bármi
legyen is a rend, amely azt részeiben fenntartja, a Mindenható
Isten teremtő és megtartó művének a jele, aki mozgat és irányít
mindent, és akinek dicsősége ’az egyik részen jobban ragyog,
máshol kevésbé’ . És bár a Föld, ahol mi élünk, lehet, hogy nem a
világmindenség középpontja, ahogy azt korábban hitték, mégis az
első elődeink eredeti boldogságának, majd szerencsétlen
bűnbeesésének, egyben Jézus Krisztus Szenvedése és Halála által az
emberiség Megváltásának is a helyszíne volt. Ennélfogva az isteni
költő úgy ábrázolta és világította meg a lelkek Utolsó Ítélet
előtti hármas életét, ahogy elképzelte az igaz hit doktrínájának
fényében: az istentelenek kárhozatát, a jó lelkek tisztulását,
valamint az áldottak örök boldogságát.
5. Túl azokon az igazságokon, amelyek átsütnek Alighieri hármas
költeményének, de akár más műveinek szövegén, Mi úgy gondoljuk,
hogy mindezek korunk emberének okulására szolgálhatnak. Azt
tanítja [Dante], hogy a keresztényeknek a legnagyobb áhítattal
kell a Szentíráshoz viszonyulniuk, tökéletes alávetettségben kell
elfogadniuk, amit az tartalmaz, ezért hirdeti, hogy „mert bármely
sokan jegyezték is fel az Isteni Nyilatkozatokat, egyetlen
Sugalmazó volt mégis, az Isten, akinek úgy tetszett, hogy akaratát
több ember tolla által hozza tudomásunkra.” Fényes kifejezése ez
egy nagy igazságnak! S ismét, amikor azt mondja, hogy „az Egyház
keletkezése előtti az Ó- és Újtestamentum, mely a Próféta szavai
szerint minden időkre szereztetett,” … s „az emberi értelmet
meghaladó hitigazságokat” [tartalmaz], … „a Szentlélek pedig mint
törvényszerű természetfeletti igazságokat kinyilatkoztatta
számunkra a Próféták és más szent írók, végül pedig Jézus
Krisztus, az Isten örökkévaló Fia és tanítványai révén.”
Ennélfogva, az eljövendő életet tekintve, „végül bizonyságul
szolgál Krisztus legigazabb tanítása, amely az Út, az Igazság és
az Élet: Út, mert azon akadály nélkül eljutunk a halhatatlanság
boldogságába; Igazság, mert nem tűr semmiféle tévedést; Fény, mert
világít a világi tudatlanság sötétjében.” Nem kisebb jelentőséget
tulajdonít [Dante] „azoknak a tiszteletet érdemlő főbb
zsinatok[nak], amelyeken, mint egyetlen hívő sem kétli, jelen volt
maga Krisztus is …” és nagy tisztelettel tekint „a Doktorok
írásaira, Augustinuséra és másokéra, kiket kétségtelenül a
Szentlélek sugalmazott, mert aki nem hiszi, az vagy nem látta,
vagy ha látta, a legkevésbé sem ízlelte munkálkodásuk gyümölcsét.”
6. Nem szükséges felidézni Alighieri nagy tiszteletét a Katolikus
Egyház tekintélye iránt, amelynek elismerésében látja a Római Pápa
hatalmát mint az Egyház minden törvényének és intézményének az
alapját. Innen ered a keresztényeknek szóló egyenes
figyelmeztetése: Megvan az Ó- és Újszövetségetek, megvan az Egyház
Pásztora mint Útmutatótok. Legyen ez elég az üdvözülésetekhez. Az
Egyház bajait [Dante] a sajátjának érezte, és míg szánakozott és
elítélt minden lázadást a Legmagasabb Fő ellen, a következőket
írta az Avignonban tartózkodó négy itáliai bíborosnak: „Mi is
ugyanezen Atyát és Fiút, ugyanezen Istent és Embert, nemkülönben
ugyanazon Anyát és Szüzet valljuk, akikért és akiknek üdvösségéért
annak, kit szeretete felől [’Szeretsz, te engem?’ ] háromszor
megkérdeztek, ez mondatott: Péter, legeltesd aklom juhait; azaz
Róma szentséges városát, melynek hatalmát a világ fölött oly sok
diadalmenet pompája után szóval és tettel Krisztus megerősítette;
s amelyet Péter és Pál, a pogányok prédikátora , tulajdon vérük
hullásával Apostoli Székhellyé szentelt; ezt most mi is
Jeremiással együtt, nem azok miatt gyászolva, amik még
elkövetkeznek, [hanem amik már megvannak], de vele együtt
szomorkodva kénytelenek vagyunk özvegyként és elhagyatottként
gyászolni. [Ez nekünk] nem kevésbé fájdalmas, mintha az
eretnekségek siratnivaló csapását szemlélnénk.”
Dante számára a Római Egyház a Legszentebb Anya, a
Keresztrefeszítettnek Menyasszonya, amely Péternek, a
kinyilatkoztatott igazságok tévedhetetlen bírájának teljes
alávetettséggel tartozik hit és erkölcs kérdésében. Ennélfogva,
bármennyire is azt tartja, hogy a [Római] Császár méltósága
közvetlenül Istentől eredeztethető, mégis állítja, hogy ezt „az
igazságot nem szabad oly szoros értelemben venni, mintha a Római
Császár semmiben sem rendelődnék alá a Római Pápának: mert hiszen
ez a földi boldogság valami módon a halhatatlan boldogság céljára
rendeltetett.” Kiváló és bölcs princípium ez, amelyet ha ma úgy
betartanának, ahogyan kellene, az Államoknak a polgári jólét
bőséges gyümölcseit teremné.
De ahogy látni fogjuk, [Dante] rettenetes keserűséggel
gyalázkodik korának legfőbb Főpapjai ellen. Igaz ugyan, hogy ez
azok ellen irányult, akik politikai ellenfelei voltak, és ő azt
feltételezte, hogy [ezek a pápák] azon az oldalon álltak, akik
elűzték őt országából. Együttérzéssel fordulhatunk azon ember
felé, akit a sors ennyire leterített, hogy megtépázott elméjével
néha túlzottan vádló szavakba tör ki, annál is inkább, mert, hogy
sebzettségét növeljék, politikai ellenségei – akik, mint mindig,
készek voltak arra, hogy mindent rosszindulatúan értelmezzenek –,
igaztalan állításokat fogalmaztak meg róla. Valóban, mivel az
erkölcsi gyengeség miatt „a világi por által még a vallásos
szíveknek is be kell szennyeződniük,” nem lehet tagadni, hogy
abban az időben számos olyan jelenség volt, amely miatt a klérus
elmarasztalhatóvá vált, tehát egy olyan elme, mint Dante, aki
annyira kötődött az Egyházhoz, csak undort érezhetett; míg tudjuk,
hogy elmarasztalás szembetűnően szentség hírében álló emberektől
is érkezett.
De akármennyire is gyalázkodik –, jogosan vagy igaztalanul –, az
egyházi személyek ellen, soha nem mulasztja el, hogy kinyilvánítsa
megbecsülését az Egyház, s hódoló tiszteletét a „Legfőbb Kulcsok”
iránt. Politikai téren lefektette nézeteinek alapszabályaként,
hogy „[azokkal veszem fel a harcot ebben a könyvben, akik nem
ismerik el az általunk keresett igazságot, de], megadván egyben
nekik azt a tiszteletet, amellyel az kötelességtudó gyermek
atyjának és anyjának, a jámbor hívő pedig Krisztusnak, a Legfőbb
Pásztornak és minden keresztény hívőnek tartozik, [az igazság
védelmében]” .
7. Ahogy tehát egész költeményének struktúráját ezekre a szilárd
vallási alapelvekre alapozta, nem csoda, hogy benne a Katolikus
tanítás egész kincsestárát találjuk; nemcsak a keresztény
filozófia és teológia lényegét, hanem azon isteni törvények
kompendiumát is, amelyeknek az Országok alkotmányát és
adminisztrációját kellene vezérelniük. Dante Alighieri nem az az
ember volt, aki azt tartotta volna, hogy egy ország nagyobb
dicsőségére vagy egy uralkodó kedvtelésére az Állam
elhanyagolhatja a jogot és az igazságosságot, amelyekről tudta,
hogy minden civil nemzet létalapját képezik.
8. Ennélfogva csodálatos az az intellektuális élvezet, amelyet a
nagy költő tanulmányozása során kapunk, és nem kisebb az a
gyarapodás, amit a diákság nyerhet művészi ízlésének
tökéletesedése és az erények buzgó követése révén, ha értelmét az
előítéletektől szabaddá, az igazság befogadására pedig nyitottá
teszi. Valóban, míg nincs hiány olyan katolikus költőkben, akik a
hasznosat jól egyesítik az élvezetessel, addig Danténak az az
egyedülálló érdeme, hogy – miközben lenyűgözi olvasóját az
életszerű színekkel, a fennkölt kifejezésekkel és gondolatokkal
megrajzolt csodálatos képek változatosságával –, a Keresztény
tudás szeretetére ösztönzi őt. Mi mindnyájan tudjuk, hogy nyíltan
kimondta, hogy úgy alkotta meg költeményét, hogy mindenki kapjon
létfontosságú táplálékot belőle. Mi azt is tudjuk, hogy még
korunkban is, Isten kegyelme által, mily sokan, akik távol álltak
Jézus Krisztustól, bár nem idegenkedtek tőle, és odaadással
tanulmányozták az Isteni Színjátékot, csodálattal kezdték
szemlélni a Katolikus Hit igazságait és végül eljutottak oda, hogy
lelkesen az Egyház karjaiba vetették magukat.
9. Mindaz, amit fentebb mondtunk, elegendő annak belátására, hogy
milyen időszerű ez a világot átfogó centenárium arra, hogy
mindnyájan fokozzuk buzgalmunkat annak a Hitnek megőrzésére,
amelyet Dante olyan kiemelkedően a tudomány és a művészetek
támogatójaként mutatott fel. Benne nemcsak a lángész legfelső
fokát csodálhatjuk, hanem a szent vallás által a kezébe helyezett
téma hatalmas voltát is. Ha az ő lángelméjét elmélkedés és a nagy
klasszikusok hosszú tanulmányozása csiszolta is, akkor még
dicsőségesebben edzették – ahogy korábban említettük –, az
Egyházdoktorok és Egyházatyák írásai, amelyek szárnyakat adtak
neki, hogy a korlátozott természet szféráinál magasabbra
emelkedjék. És ebből az következik, hogy noha évszázadok
választanak el minket tőle, mégis a mi korunk költőjének
frissességével jelenik meg: bizonyosan modernebbül, mint a mai
idők néhány költője, akik újból kiásták Krisztusnak a Kereszten
való diadalával véglegesen elűzött Pogányság hamuját. Alighieriben
ugyanaz a kegyesség lélegzik, amit mi is érzünk, a Hit ugyanazt
jelenti nekünk; s ugyanaz a fátyol takarja be „a magasból adatott
igazság[ot], mely által oly magasra emelkedünk” . Az az ő nagy
dicsősége, hogy keresztény költő lett, hogy azokat a keresztény
eszméket isteni hangsúllyal tudta megénekelni, amelyeket szépségük
ragyogásában olyan szenvedélyesen szeretett és bensőleg átérzett
és életévé tett. Aki arra merészkedik, hogy megtagadja Dantétól
ezt az elismerést és az Isteni Színjáték teljes vallásos tartalmát
egy ködös ideológiára redukálja, amely hiányolja az igazság
alapját, az nem látja meg a költő igazi jellemét, minden egyéb
érdemének forrását.
10. Ha tehát Dante hírnevét és nagyságát ilyen nagymértékben a
Katolikus Hitnek köszönheti, legyen elég csak egyetlen példa –
hogy a többiekről ne szóljunk –, s említsük meg azt a hamis
állítást, hogy az ész és a szív Istennek való engedelmessége
akadály a lángész számára. Éppen ellenkezőleg, ösztönzi és
felemeli azt. Mutassunk rá arra a kárra is, amit a műveltség és a
civilizáció ügyének okozott az a követelés, hogy a vallás minden
eszméjét száműzzék a közoktatásból. Siralmas az a manapság
uralkodó rendszer, amelyben a diákságot úgy oktatják a
természetfelettire való minden utalás nélkül, mintha Isten nem
létezne. Néhány helyen ugyan a „szent költeményt” nem űzik az
iskolákon kívülre, sőt, a különlegesen tanulmányozandó könyvek
között tartják számon. Mégsem tudja a fiatal diákoknak azt az
életfontosságú [szellemi] táplálékot megadni, amit kellene, mivel
a „laikus iskola” elve szerint a diákok nem hajlanak a Hit
igazságaira úgy, ahogy az szükséges lenne. Az ég adja, hogy legyen
az a Dante centenárium gyümölcse, hogy bármilyen irodalmi oktatást
is kapjanak, a nagy költőt a megérdemelt tiszteletben részesítsék.
Legyen ő a diákok számára a keresztény tanok tanítója, ő tehát,
aki [vallotta, hogy] művének egyik célja „hogy ez életben élőket a
nyomorúság állapotától, [azaz a bűn állapotától] eltávoztassa, és
a boldogság, [azaz az isteni kegyelem] állapotára vezesse”.
11. Ti pedig, szeretett gyermekeim, akiknek a dolga az, hogy az
Egyház Tanítóhivatalá[nak irányítása] alatt a tanulást segítsétek
elő, folytassátok továbbra is azt, ami tesztek: szeressétek és
törődjetek a nemes költővel, akit Mi nem habozunk a Keresztény
eszme legékesszólóbb énekesének nyilvánítani. Minél többet
hasznosítotok a tanulmányozásából, annál magasabb rendű lesz a
kultúrátok, amelyet az igazság fénye ragyog be, s annál erősebb és
ösztönösebb lesz a Katolikus Hit felé való elkötelezettségetek.
Mint az égi kegyek zálogát és az atyai jóindulatunk tanúságát
küldjük nektek, szeretett gyermekeim, szívből jövő Apostoli
áldásunkat.
Kelt Rómában, Szent Péter Székénél, 1921. április 30-án,
Pápaságunk hetedik évében.
Fordította: Várgedő Tamás, a vatikáni honlapon közölt angol változatból
Megjegyzések a fordítótól:
A fordítás megértéséhez a következőket kell megvilágítanom:
• Benedek sok teológiai vagy vallásos fogalmat nagybetűvel írt,
amit ma már szinte senki nem tesz meg. Én meghagytam a
nagybetűket.
• Benedek idéz Dante más műveiből (érdekes, hogy az Isteni
Színjátékból nem!). A fordítás közben támadt az az ötletem, hogy
ezeket nem ültetem át magam, hanem használom a Dante-összkiadás
fordításait. Kiderült viszont, hogy az ő korában egészen más
struktúrába rendezve ismerhették ezeket a műveket, tehát egy-egy
idézetet az ő referenciái alapján megtalálni olyan volt néha, mint
azt a bizonyos tűt a szénakazalban. De sikerült!
• Ne felejtsük el, hogy ezek a fordítók, akiknek munkáiból éppen
teológiai tartalmak lettek átemelve, laikus, esetleg hitetlen
emberek voltak!
• Többször volt olyan hely – mind a pápa szövegében, mind az
általa vett idézetekben –, ahol a jobb megértés érdekében egy-egy
szót, vagy egy kisebb szövegrészt be kellett szúrnom. Vagy
szerepelnek a pápa szövegében, de az összkiadás eredeti szövegében
nem. Ezeket a betoldásokat […] jelzéssel láttam el.
• De még így is vannak részek, amelyek megfogalmazását döcögősnek,
megbillentnek találhatja az olvasó.
Ez az enciklika egy száz évvel ezelőtti korból jövő fontos üzenet:
Dante él, Dante a legcsodálatosabb költőzseni. T.S. Eliot joggal
írta róla: „Dante és Shakespeare megosztja egymás között a
világot. Nincs harmadik.” Joggal írta? Ő egy Arany Jánosról nem
tudhatott…
